Nógrád. 1978. április (34. évfolyam. 77-101. szám)
1978-04-03 / 79. szám
7 9 „Jó társaim vannak... Beszélgetés Nagy Géza állami díjas iskolaigazgatóval Még a Karancsság—Salgótarján közötti úton, az autóbuszon is az motoszkál bennem: vajon mi is volt az a furcsa, ae szimpatikus vonása az imént abbahagyott beszélgetésnek. ami véges-végig „kísértett”? Hogyan lehetne egy mondatban megragadni — érdemes lenne —, mert arra is jellemző. akit nemrég kérdezgettem. Hirtelen rájövök: bármiről volt is szó — a pedagóguspálya árnyékos és napos oldaláról, a személyes indulásról, az eredmények elérését megelőző nehézségekről — szinte mindig többes számban fogalmazott Nagy Géza. Kollégák, munkatársak és azok, akikért érdemes volt dolgozni, mindnyájan mintha bent lettek volna a kis igazgatói irodában. Gondolatban bizonyára sokan elkísérték a karancs- sági iskola igazgatóját, a Parlamentbe is, ahol április elsején állami díjat vett át. — A jószándék, a pálya, a gyerekek szeretete, a pedagógusok sorsa, anyagi és erkölcsi megbecsülése érdekében végzett személyes munkám kevés lett volna ahhoz, hogy ilyen nagy megtiszteltetés érjen, ha egyedül vagyok... De mindig szerencsés voltam: az iskolában olyan törzsgárda alakult ki, amelynek tagjai a nehéz időszakban sem mentek el könnyebb munkahelyre, pedig megtehették volna. Nagyon jó társaim vannak a pedagógus-szakszervezetben, a megyénél és az országos vezetőségben egyaránt. Feladat itt is, ott is volt bőven az elmúlt évek, évtizedek alatt. Valóban, amíg a kéttan- termes régi iskolától —, amelybe csak ,'járogattak” a gyerekek — eljutottak a mai helyzetig, amíg elérték, hogy a bérátlag a területi pótlékkal együtt négyezer forint fölé emelkedett, sok minden történt Karancsságon és a pedagógüsberkekben országosan is- Nagy Géza ezeknek a változásoknak a segítői, serkentői közé tartozik csaknem három évtizede a karancssági iskola vezetőjeként— Nem vagyok „Bennszülött” Karancsságon, de már? jiár annak számíthatnak. 951-ben kerültünk ide a feleségemmel (egyébként ő is pedagógus, a magyar szakosunk.) Volt olyan időszak, hogy 260—270 tanuló is járt az egyre szűkebbé váló iskolába. Diákjaink 98 százaléka fizikai dolgozó gyermeke, több mint negyven százaléka cigány származású. Kezdetben a beiskolázás is gondokat jelentett. Sokan csak rendszertelenül jártak. Tantestületünk talán legnagyobb eredménye az eltelt 27 esztendő alatt, hogy egy alá esett- az egy diákra jutó évi igazolatlan hiányzási nap (ezt két család három gyereke „hozza”)— Mi ennek a titka — van ilyen „titok” egyáltalán? — Kezdettől céltudatosan, szívósan törekedtünk arra- hogy ingerekben, pozitív, vonzó élményekben gazdaggá tegyük a gyerekek számára az iskolában az időt, hogy minél kevesebbszer maradjanak otthon, vagy járjanak az „iskola mellé”. Ha sok a mulasztás, nem lehet lépést tartani, reménytelenné válik, hogy eljussanak a nyolcadik osztály befejezéséhez. 1951—52—53-ban már csak 35—36 nap volt az átlagos igazolatlan mulasztás, ami nagy szó. A mostani eredményben benne van az is- hogy az ötvenes években nálunk végzettek gyerekei járnak most iskolába, és a szülők szemlélete azóta rengeteget változott, megnőtt a tanulás becsülete. Tudják, hogy ez a munkavállalásnál, az életben milyen sokat jelent. A cigányszülők közül már a nők is 65—70 százalékban dolgoznak. Amellett az iskolai körülmények is — bár csak lassan, fokozatosan — egyre jobbak lettek. Az iskola-előkészítés, a nyelvi nehézségek legyűrése, jó szokások kialakítása és nem utolsósorban a szülők munkavállalása miatt vált égetően szükségessé az óvoda létrehozása- 1958-ban több mint 100 éves épületet alakítottak át. 30 gyereket tudtunk felvenni- Nemrégiben — szintén átalakítással- de optimális feltételeket teremtve — olyan óvodát adhattunk át, amelybe minden 3 és 6 év közötti gyermeket fel tudunk venni. A 100 százalékos beiskolázás mögött ezt kell látni! És, hogy (88—90 százalékban tanköteles korban) el is végzik az általános iskolát, abban a pedagógusok odaadó munkája, a tanórákon túl is vállalt differenciált foglalkozások, szakkörök, a napközi megteremtése a „rejtély kulcsa”. Az hogy társadalmi összefogással mindig számolhatunk, hogy nincs már előítélet a cigányokkal szemben, szintén a feltételek közé tartozik. — Egy-két év szakfelügyelői munkát leszámítva ön végig az iskola vezetője volt, a tantestület összeforrott, zömében törzsgár- datagokból áll. Ez ritka jelenség pedagóguskörökben, nagyobb általában a lemorzsolódás. — Nem azért mondom, mert szinte kezdettől magam is tanácstag vagyok, de Karancsságon megbecsülik a pedagógusokat. A 13 fős testületből négyen szolgálati lakásban, nyolcán saját házban (amelyekből ötöt pedagógus- kölcsönnel építettek- •.) laknak, csak egy lakik albérletben. Sok nevelőnk ebben a faluban született, a diploma megszerzése után szívesen jött vissza. A közös munka, talán éppen a legnehezebb évek erőpróbája kovácsolta közösséggé a tantestületet. Magamról mit is mondjak? Innen szeretnék nyugdíjba menni... A funkciószerzés, bármilyen felkapaszkodási szándék idegen tőlem- Azokat a feladatköröket vállalom szívesen, amelyekben tenni tudok valamit- Az ellátási munka a területem a pedagógus-szakszervezet megyebizottságában és az országos vezetőségben egyaránt. A pedagógusok élet- és munkakörülményeinek javításáért, azért, hogy a becsülésük nemcsak anyagi, hanem más téren is tovább nőjjön- szeretnénk minél többet tenni. — Gratulálunk a kitüntetéshez, amely a megye pedagógusainak közös öröme, és nevükben is további sikereket kívánunk. Köszönöm a beszélgetést! G. Kiss Magdolna Nem volt hiábavaló a harc, a küzdelem Géczl János elvtárs átadja az MSZMP Nógrád megyei Bizottságának levelét Kicsiny Józsefnek, aki ötven esztendeje tagja a pártnak. (bábéi felv.) Bensőséges ünnepségre került sor vasárnap délelőtt Salgótarjánban, a megyei pártbizottság székházában. A párt- bizottság a munkásmozgalom veteránjait hívta össze hazánk felszabadulásának 33. évfordulója alkalmából, azokat, akik párttagságuk 50. évfordulóját ünnepük, és azokat, akik születésük 70., 75., 80. évfordulóját köszöntik. Az elvtársi találkozón Gé- ezi János, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, a megyei pártbizottság első titkára köszöntötte megyénk veteránjait. Ünnepi köszöntőjében emlékezett arra, hogy 33 évvel ezelőtt a Szovjetunió Vörös Hadserege hozta el számunkra ismételten a nemzeti függetlenséget, a szabadságot, s lehetőséget kaptunk arra, hogy a dolgozó nép vegye kezébe a hatalmat. Ezzel megvalósítottuk elődeink, az illegális párttagok, a Tanácskoztál saság harcosainak vágyát. Hangsúlyozta, hogy dolgozó népünk a több mint három évtized alatt élni tudott lehetőségeivel, s páratlan gyorsasággal fejlődött az ipar, a mezőgazdaság, a tndományos- és kulturális élet. Éppen ezért, ezen a napon is, az emberről a legnagyobb tisztelettel kell emlékezni, arról az emberről, aki megvalósította szocializmust építő feladatainkat. Majd kijelentette: — Ezen a napon is kifejezzük mélységes tiszteletünket, és hálánkat, a Szovjetunió népének, amely a felszabadítás óta az újjáépítésen át a mai napig is segít a fejlett szocialista társadalom építésében. Ezután szeretettel és őszinte tisztelettel köszöntötte azokat, akik ötven évvel ezelőtt eljegyezték magukat a párttal, s ma is önzetlenül vesznek részt a munkában, azokat, akik ebben az évben töltik be életük 70., 75., 80. életévüket. Jó munkát, jó egészséget, sok sikert kívánt a fejlett szocialista társadalom építéséhez, majd kijelentette, hogy harcuk, küzdelmük nem volt hiábavaló. Géczi János ezután tizenegy idős veteránnak párttagsága 50. évfordulója alkalmából ajándékot, a megyei pártbizottság levelét és piros szegfűt adott át. Születésük évfordulója alkalmából 9 veteránt köszöntött. A szívélyes légkörű ünnepségen a veteránok közül többen szót kértek. Részt vettek az ünnepségen a megyei, a salgótarjáni városi és járási pártbizottság titkárai. N ekünk magyaroknak a tavasz nem egyszerűen évszak, hanem szimbólum. Ami szép és nagyszerű ebben a kis országban, az mind a tavaszhoz, a tél dermesztő hidege után az újrakezdődő élethez fűződik. Az 1848—49-es szabadságharc az utolsó volt az akkori Európa nagy forradalmai sorában, de az egyetlen akkor, amely a nemzeti lobogó mellé — mint Petőfi írta — „a szent világszabadság” vörös zászlóit ts. kitűzte. Évszázadunkban Magyarország újra a haladás élvonalába állt: 1919-ben, amikor a világon elsőként követte a Nagy Október példáját, kikiáltva a Magyar Tanácsköztársaságot. Végül is végérvényesen 1945 óta, a Szovjetunió oldalán hazánk a szocialista világrendszer tagjaként a társadalmi haladás élenjárói közé tartozik. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom fénye világította és világítja be utunkat, a Szovjetunióval való barátság és szövetség felemelkedésünk legbiztosabb alapja. Ez a történelmi tény mély gyökereket eresztett a magyar közgondolkodásban. Számunkra történelmi jelentőségű esemény volt, amikor 1948 kora tavaszán, február 18-án a két ország kormányai aláírták a barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási egyezményt, amely hazánk legújabbkori történelmének első, valóban egyenjogú kapcsolatokon nyugvó nemzetközi szerződése. Ez a harminc évvel ezelőtti tavasz indított el bennünket új. típusú kapcsolataink útján, azon az úton, amely a szabadságot, a függetlenséget, a szocialista építést, a felemelkedést jelentette és jelenti a magyar nép számára. Méltán hangsúlyozta Kádár János elvtárs: „Népünknek a szabadságot, az új élet lehetőségét a Szovjetunió felszabadító hadserege hozta el, és a szovjet nép segítőként azt követően is velünk volt, jóban és rosszban, harcban és építőmunkában egyaránt.” A két nép közötti Internacionalista kapcsolatoknak történelmi gyökereik vannak. A Nagy Október győzelméért százezer magyar internacionalista ragadott fegyvert. A magyar nép örök hálával gondol azokra a százezrekre, akik a Szovjet Hadsereg tagjaiként magyar földön áldozták életüket a magyar nép szabadságáért, jelenünkért és jövőnkért, A magyar dolgozók a háború véres poklában az első baráti szót, az első darab kenyeret éppen a felszabadító szovjet katonáktól kapták, a német megszállók és magyar fasiszta szekértolóik által kifosztott országunkban az újjáépítés, a termelés csakis szovjet segítséggel indulhatott meg. Pedig akkor a szovjet népnek óriási erőfeszítéseket kellett tennie, akkor kezdte újjáépíteni szétrombolt hazáját. A gazdasági vérkeringés, a közlekedés, a Szovjet Hadseregtől kapott járművekkel indulhatott meg; szovjet segítséggel kutatták fel és hozták vissza Magyarországra a Nyugatra hurcolt közlekedési eszközöket, hajókat, vasúti kocsikat és mozdonyokat; szovjet segítséggel sikerült helyreállítani mintegy ezer kilométer hosszúságú vasútvonalat; szovjet közreműködéssel indult meg a magyar folyami és a Duna-tengeri hajózás. Gazdasági helyzetünk megszilárdításában nagy szerepet játszott a forint megteremtése 1946-ban. Az új pénz árufedezetének megteremtéséhez a Szovjetunió előszállításokkal járult hozzá. A háborús jó- vátételi kötelezettséget 1946-ban, illetve 1948-ban mérsékelte és ez is hozzájárult az új pénz és a magyar gazdasági élet megszilárdításához. A mezőgazdaság szocialista átszervezésekor, az 1960-as évek elején, az égetően szükséges gépek, traktorok ezreit szállította a Szovjetunió. Ilyen rövid idő alatt és ilyen mennyiségben egyetlen országtól sem kaphattuk volna meg ezt a műszaki segítséget, még kevésbé ilyen kedvező feltételek mellett. Az országaink közötti mezőgazdasági együttműködésnek egyre jelentősebb eredményei vannak. A hatvanas években a korábbi árucsere-forgalmi megállapodások mellett mindinkább teret nyertek az ötéves terveket összehangoló koordinációk, megállapodások. Nagyszerűen bevált a timföld- és alumíniumegyezmény, a közúti járműipar együttműködését szabályozó hosszú lejáratú egyezmény, a számítástechnika és a gyógyTörténelmi tavasz Irta: Apró Antal, a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottságának tagja, az országgyűlés elnöke szergyártás területén született kooperációs megállapodás, az olefin- és a Zsiguü-prog- ram. A szovjet szállítások nagyobbik része energiahordozókból és más nyersanyagokból áll, amelyek elengedhetetlenek a magyar népgazdaság fejlődéséhez. A magyar—szovjet együttműködésnek csak elnagyolt részleteit említve: az utóbbi másfél évtizedben a kölcsönös árucsere-forgalom évente 16 százalékkal nőtt Magyarország ma teljes külkereskedelmi forgalmának egyharmadát a Szovjetunióba szállított, illetve onnan érkező áruk teszik ki. Az országaink közötti külkereskedelmi forgalom tavaly már elérte a négymilliárd rubeles értéket, ami húszszorosa a negyvenes évek végén, s az ötvenes évek elején lebonyolított évi áruforgalomnak. Széles körű tudományos programok kialakulásában közrejátszott az is, hogy az oktatásban és általában a szakemberképzésben számottevő együttműködés alakult ki. A ma dolgozó, alkotó magyar értelmiségiből kereken 6000-en tanultak a Szovjetunióban. Évente ma is 200—240 fiatal kezdi tanulmányait szovjet egyetemeken és főiskolákon, termelési gyakorlatra pedig évente átlagosan 1400 fiatal utazik. A felszabadulás óta eltelt harminchárom évben a kulturális együttműködés is töretlenül fejlődik. Ki ne emlékezne a Szvesnyikov-kórus első budapesti szereplésére, amikor a még fűtetlen színházteremben összezsúfolódó közönség első ízben találkozott a világhírű szovjet kórusművészettel? Emlékezetesek az Alekszandrov- együttes nagyszerű magyarországi fellépései; szállóigévé váltak Magyarországon Rajkin szatirikus mondatai, kiemelkedő művészi események voltak Ojsztrah, Gi- lelsz koncertjei, amelyekhez hetekkel előbb már nem lehetett jegyeket kapni. Számos magyar balettművész tanult szovjet mesterektől, több magyar világsiker fogant a Bolsoj-Tyeatr balett-termeiben. Harminc év alatt 700 irodalmi művet fordítottunk le Magyarországon a Szovjetunió népeinek irodalmából magyarra, mintegy 20 millió példányban. Sokat jelent az Európa-szerte társtalan magyar nyelvű irodalomnak, hogy a Szovjetunióban 130 magyar író- 810 művét adták ki 30 millió példányban. Szoros kapcsolatunk a védelmi célokat szolgáló Varsói Szerződésben, a gazdasági együttműködés szervezetében, a KGST-ben és mindenekelőtt pártjaink és kormányaink tevékenységének minden területén. A proletár internacionalizmus, a Szovjetunió iránti barátság politikánk alapja. „A magyar nép — mondotta Kádár elvtárs — mint igaz barátjára, és hatalmas szövetségesére tekint a Szovjetunióra. A magyar— szovjet barátság népeink legjobbjainak a szocializmusért közösen vívott harcaiban született, erősödött; eszméink, érdekeink, céljaink azonosságán alapszik, és örök időkre szól.” Ennek a barátságnak ápolója a Magyar— Szovjet Baráti Társaság is, amely 33 éves múltra tekinthet vissza. Első csoportjai már akkor megalakultak, amikor Budán még dörögtek a fegyverek, országos szervezete 1945 júniusában jött létre. Először mint művelődési társaság működött, amelynek feladata volt az eddig tiltott, elnyomott, s így ismeretlen szovjet kulturális értékek — irodalom, zene. film, művészetek — közvetítése a magyar néphez. Csakhamar politikai tömegmozgalommá alakult, amely a két nép közötti barátság szolgálatában állt. L eonyid Iljics Brezsnyev, amikor Budapesten látogatást tett a Barátság Házában, így értékelte az MSZBT munkáját: „A szocialista és kommunista építés minden szakaszában a párt olyan munkaformákat választ ki, amelyek megfelelnek a dolgozók és a nép érdekeinek. A baráti társaságok e formák egyike. Tevékenységükkel a párt eszméinek közvetítőivé válnak. És ebben rejlik a lényeg; ebben van ezeknek a társaságoknak nemcsak a politikai értelme, hanem a politikai értéke is.” A magyar—szovjet barátság jelen van az egész magyar társadalomban. Ennek a kapcsolatnak szakadatlan fejlesztése legfontosabb nemzeti és nemzetközi érdekünk. k x
