Nógrád. 1978. március (34. évfolyam. 51-76. szám)

1978-03-12 / 61. szám

Egy hajdani gyászbeszéd |egyedszázaddal a szat-l rnári béke után, 1735 Szent Iván (június) havában meghalt gróf For­gács János, „tekintetes nemes Nógrád Vár-megyének jó em­lékezetű Fő-ispánja, koronás királyunk ő Felsége Komor­nyikja”. Hogy mi lehetett a baja a 44 éves grófnak, ma . már aligha állapíthatjuk meg biztosan. Annyit tudunk ró­la csupán, hogy „a Boldogult Urat majd öt esztendőkig egészségének sok rendbeli ke­serves változásával, csak nem ájultató bágyadozásokkal, fő fájásokkal, s egyéb keserűsé­geknek teli poharával itatta” a végzet. Az előkelő család és ro­konság pompázatos végtisztes­séget rendezett az elköltözött- mek. Ezen szomorú alkalma­tosságon mondotta el — a szécsényi Ferencesek temp­lomában — a névtelenségben maradt „Szegény P. Fráter Szerzetes élő nyelvvel Űri hallgatóinak” azt a gyászbe­szédet, amely — úgy lászik — annyira jónak találtatott, hogy érdemes fölötteseinek akaratjából nyomtató betűk alá kerülhetett Kassán, ahol ».akadémiai betűkkel szed­ve” hamarosan megjelent. A szegény P. fráter bizo­nyára a szép szó és a szónok­lat mestere lehetett az akkori Szécsényben. Különben ho­gyan is juthatott volna ekkora tisztességre. Művét olvasva azonnal körülveszi az embert történelmünk egyik legrejté­lyesebb — ezért talán legtöb­bet vitatott — időszakának, a XVIII. századnak a levegő­je. Kibontakozik előttünk a barokk nyelv, amely mintha az akkori műveltség tartal­ma s a Rákóczi-szabadság- harcot követő új alkalmazko­dás megejtően ravasz év­rendszere. De ami leginkább megfogja a kései olvasót, az — ahogy régen mondták — a gyászbeszéd nyelvezete. Az a stiláris, leleményekben oly­annyira gazdag és káprázatos barokk nyelv, amely mintha mindig a fellegekből szólana, mégis a földi valóságból kap- (ja magávalragadó erejét. Nemrég is megkérdezték 'Juhász Ferencet, hogy hon­nan származik költői nyel­vének barokkos burjánzása, ünnepi zászlókat idéző zen­gése. Azt hiszem, nem já­runk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy a gyökerei abban a deákos-retorikus XVIII. századi irodalmi stí­lusban keresendők, amely egyaránt értelmezi Balassi és Zrínyi emelt hangú, tölgyfa erejű költői nyelvét a Ber­zsenyi és majdan Ady „fel- legtorlaszos” szóhasználatát- Mindennek érzékeltetésére figyeljük meg, hogyan indítja P. fráter a gyászbeszédét: „Midőn én, ennek a hami­san mosolygó, álnokul vigyor- gó, szép almában férget, méz íz alatt mérget nyújtó, tün­dér világnak, sok csuda és furcsa leleményekkel hímes, de titkos gyötrelmekkel- tel­jes pompáját, álorcás boldog­ságát megtekintem, s elgon­dolom, nem tudom, ha ka­cagva nevessek-é Democritus- sal, vagy pediglen zokogva sírjak Heraclitussal? Meg­vallom, volna mit nevetnem, s mégis nevettetnem; de mi­vel a Bölcsként: ...A siralom­ban az éneklés, s víg nevetés alkalmatlan beszéd; azért akárki nevessen, a szüntelen viigyorgó Democritussal, én ma inkább sírásra fakadhatok Heraclitussal.” K ülönös világ volt az a XVIII. századi. Az emberek mindent pél­dázatként érzékeltek. A bib­lia, az egyházatyák, az el­múlt idők történései, az élet jelenségei túlmutattak ön- magukon, s minden a lelki épülés szolgálatában állt. Mint ahogy Goethe mondja a Faustban: Alles Vergängliche ist nur ein Gleichnis: Min­den, ami megtörtént, csak ha­sonlat, példa. A Jelenések könyvének trombitát fújó harmadik an­gyala a gyerek- és az ifjúkor után következő férfikort jel­képezi. Ebben a meditativ gondo­latvilágban jelképessé válik az élet legkisebb rezdülése is. Milyen tanulságokkal szol­gálhat például egy kis pók szorgoskodása. „A mi esztendeink, mint a pók fáradoznak. A pók, nagy fáradtságosán kezdi el háló­szövését, fel s alá sokat futkos; hol imide, hol amoda kerül; gyakorta elébbi helyére visz- szatér; emésztőn-emésztődik, az ő sok-fonalú, kerekded szúnyogháló.! át kötözgetvén: éppen elfogyattya magát, hogy az ő szellőztető sátorocs- káját mesterségesen kiterjesz- sze, s magas helyre felfüg­geszthesse: maga bélit nem kíméli, örömest ennek a vé­kony fátyolnak szövésére for- díttya. Minek utána szövésé­nek mindenképpen véget érte, és gyenge sátoros kárpittyát, s suporlattyát fölfüggesztette egy seprű rándítással min­den munkáját oda rontják és elvesztik, maga pedig a nyo­morult pókocska, vagy ugyan­azon hálóban öletik, vagy az­zal öszvekötelődzve vitetik a halálra, hogy eltapodtassék. így az ostoba pókocska vagy gyászlepedőt szőtt magának, melyben bétakartassék; vagy akasztó-zsineget, mellyel megfojtassék.” Mi az, ami' még tűnődésre késztet ebben a szép gyász- beszédben? Leginkább az, hogy még csak sejtető, rej­tett utalás sem történik II. Rákóczi Ferencre, aki pedig ugyanebben az évben, né­hány hónappal korábban hunyt el Rodostóban. S ez azért elgondolkoztató, mert a gyászbeszéd abban a város­ban hangzott el, amelyben Rákóczit „vezérlő fejedelem­mé” választották, s abban a templomban, amelybe a feje­delem ájtatoskodni járt az országgyűlés napjaiban! A szónok annak a rendnek volt a tagja, amely vendégül látta Rákóczit, s talán leginkább támogatta törekvéseit az egy­háziak közül. S azt sem fe­ledhetjük el, hogy a halott nemzetségéből származott Forgács Simon, a szabadság- harc legképzettebb táborna­gya. Maga az elhunyt pedig 14 éves volt a szécsényi or­szággyűlés esztendejében, s húsz a szatmári béke idején... Annál szívhez szólóbban búcsúzik gróf Forgács János — a szónok szavaival — az uralkodótól, a hazánkat fél­gyarmati sorban tartó III. Károlytól: „Legelsőbben is rólad emlékezem, és kegyel­mes engedelmedből végbű- csúmat vészem, a Római Bi­rodalomnak nagy Monarchája, Felséges Császára, néhai Ne­mes Hazámnak, Magyar Or­szágnak koronás Apostoli Ki­rály, Harmadik Károly, né­kem mindenkor kegyelmes Jó Uram. Az Ür veled, legerő­sebb férfiú. Köszönöm aláza­tossággal reám kiterjesztett sok drága Gráciáidat- Immár hálaadással visszanyújtom kegyelmességedbül vött Ki­rályi K om omyiksá gomnak arany Kulcsát...” E z a végbeszéd az új berendezkedés hangja már. Ami negyedszázad­dal korábban történt: legjobb hallgatni róla! Az a helytállók kora volt. Most a helyezkedők ideje jött el. Hiszen a törté­nelem egy kicsit az emberi helytállás és helyezkedés tör­ténete is. Szabó Károly A szabadságharc örmény katonái Czetz tábornok és családja. Az 1848-as magyar szabad­ságharc idején távoli nemze­tek fiai és az országban élő nemzetiségek is részt vettek a szabadságért vívott harcban. Az országban élő nemzetisé­giek közül az akkor alig tíz­ezer főt számláló örménység is csatlakozott. Hazánk területére már a honfoglaló magyarokkal együtt érkeztek örmény csoportok és Esztergom városában teleped­tek le. 1672-ben pedig Apafi erdélyi fejedelem 3000 örmény családot telepített le Erdély te­rületén. Az örmények által ala­pított városok közül Számos- újvár polgárőrséget állított a forradalom alatt. Nevük ké­sőbb vadászcsapat lett. A városi levéltár adatai szerint Csányi László kormánybiztos „a városunkban szervezett va­dászcsapat alakításáért a haza nevében köszönetét mond és a kijelölt tiszteket — hivata­lánál fogva — megerősíti”. Honvédeket helyeztek el a városban, majd a nagyegyedi menekülteknek adott otthont és katonai élelmiszerraktárt tartott fenn. Hatvanhárom újoncot szerelt fel Bem tábor­nok rendelkezésére. Erdélynek Magyarországgal való unióját az örmény váro­sok követei is megszavazták. A szabadságharcnak három örmény származású tábornoka volt. A szabadságharc előtt az erdélyi magyar hadsereg ve­zérkari főnöke Czetz János őr­nagy. Az örmények beköltözé­sekor még a Vártán nevet vi­selte a család. A szamosújvári anyakönyv I. kötet 10. lapján (1715) olvasható: Vártán má- gánuámp Czetz, Vártán veze­tékneve Czetz.) A nagyszebeni csatában el­ért sikereiért Bem tábornokká léptette elő. A világosi fegy­verletétel után külföldre me­nekült, részt vesz az itáliai ma­gyar légió szervezésében. 1861­ben kivándorolt Argentínába, ahol megalapította és igazgatta a katonai földrajzi intézetet. 1904-ben halt meg Buenos Ai­resben. Budapesten utcát ne­veztek el róla. örmény származású volt Kiss Ernő tábornok (a Bizdig ör­mény név magyar fordítása Szongott szerint), a Hannover huszárezred parancsnoka. A szabadságharc kitörésekor a hadviselés költségeire felaján­lotta családi ezüst- és arany­tárgyait. 1849. október 6-án az aradi tizenhármakkal együtt végezték ki. Lázár Vilmos (az örmény Chazar, magyar alakja) csa­ládja Erzsébetvárosról szárma­zott Nagybecskerekre. Karán- ebest, Orsovát, Lúgost védte, majd Világosnál került fog­ságba. Október 6-án Aradon végezték ki. A szabadságharc bukása után a magyar emigráció tö­rökországi tartózkodása idején közvetlen kapcsolatba került a keleten élő örménységgel. Per­cei Miklós honvéd ezredes ku- tahiai naplója ad tájékozta­tót az ott élő örmények éle­téről. Kossuth kutahiai tartóz­kodása idején ismerkedett meg az örménység törökellenes szabadságmozgalmával, me­lyet figyelemmel kísért Lon­donig tartó útja alatt. Több levelet intézett Makk ezredes­hez „Argumentumul az enre- gisterrementnál felhasználható momentumok: az örmények ré­szére egyenlő jog, egyenlő ol­talom és egyenlő szabadság”. Az európai hatalmak azonban éopúgv nem hallgatták meg Kossuthnak az örmény szabad­ság érdekében hangoztatott ér­veit, mint ahogy nem törőd­tek a magyar szabpdspr«?al sem. Simon J. Zavcn Kis népek élete Az Alaszkán és a Bering- tengeri szigeteken élő ameri­kai eszkimóknak máig sincs ábécéskönyvük. Anyanyel­vűket olyan szovjet olvasó­könyvből tanulják, amelyet Jékatyerina Rubcova orosz ta­nítónő állított össze. A Szovjetunióban már rég nincs egyetlen kis lélekszámú nép sem, amelynek ne lenne ábécéje, és fejlett irodalmi nyelve, pedig az Októberi For­radalom előtt több mint 40 ilyen népet tartottak számon. A forradalom előtti Orosz­országban a messzi Északon és a Távol-Keleten élő kis né­Sej, haj, Rozi, vasárnap ki­rándulunk! — valahogy úgy, ahogy apáink is annak ide­jén. Meglásd Rozi, mi ott nem unatkozunk, ahogy ők sem unatkoztak annak idején. Sej, haj, Rozi, valahol ta­lálkozunk az utcán, egy sar­kon randevúzunk, mindket­tőnknél csomag lesz, te több kaját hozol, _ én pedig labdát és takarót, íehet, hogy köny­vet is, de az nem biztos, de labdát és takarót mindenkép­pen, hogy legyen min heve- résznünk a bokrok hűvösében, hiszen látható, ma meleg lesz mindkettőnknek nagyon. (Ma­gyarország felett az ég felhőt­len, ahogy ez szokása is (mond­ta a bemondó reggel, hogy ide­ális a kirándulóidő és mind­kettőnknek jó szórakozást kí­vánt, mert rendes és gondol mindenkire, tehát valahol az utcán találkozunk, egyikünk sem késik egy percet sem, hi­szen vasárnap van, és kirán­dulunk, sárga villamoson a Hűvösvölgybe kirándulunk. Sej, haj, Rozi, olyan jó a kedvem, utazunk a sárga vil­lamoson, vasárnap van, ilyen­kor ellenőrök is ritkán jár­nak, látszik minden ember ar­cán, hogy vasárnap van, mind kirándulunk, talán a vezető is, hiszen jópofákat mond minden megállónál, néha ki­nézünk az ablakon és jót mu­latunk a dugóba került autó­sokon, akik igyekeznek a Ba­latonra, és hasonló helyek fe­lé, hiába, más csillagállás, de azért nem irigyeljük őket és nem haragszunk rájuk, még akkor sem, ha sárga villamo­sunk nem tud tőlük tovább­Móses Lajost Vasárnap kirándulunk menni, mert elállják az utat, és sűrű a benzingőztől a le­vegő, hisz ez mind hozzátar­tozik az élethez és bizonyára másként nem is lehetne, de nem is baj az egész, hiszen in­nen már látni a természetet, ahol véget érnek a kerítések, ott. Sej, haj, Rozi, a hegytete­jén levő betonbunkeren túl már nincsenek kerítések, ott már a természet van maga, de mi nem ott fogunk heverész- ni, hanem az út másik olda­lán, amit most nem láthatsz, mert eltakarja a kicserkész arcú pasas, a hátizsákjával, képzeld milyen csodálatos le­het, ott jön be a távvezeték a városba, arra megyünk, a táv­vezetékek olyan csodálatosak, némelyik fej nélküli óriásra, más pedig szomorú bohócra emlékeztet. Sej, haj, Rozi, kapsz majd a végállomáson törökmézet, ha még árulja a bácsika, látod, vasárnap van és kirándulunk, mint apáink is annak idején, hiszen olyan kevés új dolog történik a nap alatt, mert az emberi természet örök, talán te is egy ilyen kopott kirán­dulópléden fogantál annak idején, a természet lágy ölén, vasárnap van, és kirándulunk, 4 NÓGRÁD - 1978. március 12., vasárnap olyan zöld a világ, mint egy hatalmas salátástál, csak az a baj,, hogy behálózzák a táv­vezetékek, hiába próbálnánk arrébb menni, ott pedig biz­tosan katonai területet ta­lálnánk, vagy valami nehezen kikerülhető csalafintaságot. Sej, haj, Rozi, vasárnap van és kirándulunk, zötyög velünk a sárga villamos, végállomás­ra émük, és leszállunk, a sár­ga villamos pedig visszazötyög újabb kirándulókért. Sej, haj, Rozi, vasárnap ki­rándulunk és az a vasárnap most van, átkelünk, át a Nagy­réten, át a hegyek felé, a távvezetéken túl, az úttörő- vasúton is túl, mindenen túl, egészen addig, míg érezzük, ne tovább, ahol nem jönnek már utánunk a halk léptű kuk- koló bácsik, a bokor mögül leskelődők, ahol csak néha lát­ni eldobott konzervdobozt, nái- lonzacskót, kotont és fába vé­sett parádés szíveket, emlékét utolérhetetlen vonzalmaknak és kajálásoknak. Sej, haj, Rozi, meglásd, van még hely a számunkra a föl­dön. ahol nyugodtan lehetünk együtt, és csak egymással, meglásd, a távvezetékeken túl már minden jó és csendes és természetes, minden, meg mi is, bokorsátorban, pléden he- verészve bámuljuk a rohangáló hanevákat az orrunk előtt, és a kék égen köröző ragadozó­madarakat vagy katonai járőrt, és hallgatjuk az ágak tompa neszét — egymás szívedobba- násán túl. Sej, haj, Rozi, ez a világ még a miénk is va­lamennyire, a kölkünk már nem jut el a sárga villamoson sehova. Sej, haj, Rozi, mert a kerí­tések egyre feljebb kúsznak a hegyoldalon, és le a völgybe, autóval minden megközelíthe­tő, és amit nem kerít be a maszek szenvedély, azt majd a katonák, vagy a gyárak, és húsz év múlva vonattal me­gyünk vasárnap kirándulni. Sej, haj, Rozi, addig is ragad­juk meg az alkalmat, talán már a miénk az utolsó lakható világ ezen a világon. Sej, haj, Rozi, mert látha­tod, a te apád sem hitte vol­na, amikor az én papámmal együtt építette társadalmiban a Népstadiont, hogy úgy elbun- dázzák az egészet, hogy csak kabarét nézni megy ki majd nagy ritkán, hiszen más úgy­sem érdemes és rááll a szája, hogy azt mondja nekem: nem nekem szánt téged, valamint akkora pocakja lesz a sörtől, mint a régi képeken a kulá- koknak de hát ez így alakult, és most tudja, hogy kirándu­lunk és eszi a fene, ha elkép­zeli, mit művelünk mi itt egy­mással, hiszen ő is kirándult a mamáddal annak ideién, lá­tod, eljött az idő. Sej, haj, Ro­zi, vasárnap van, és kirándu­lunk, még pár évig minden napfényes vasárnap kirándu­lunk, mint a kiscserkészek. mint a jó úttörők. Sej, haj, Rozi, mint a mókus fenn áfán. olyan vidám az égésül — hi­szen vasárnap van és kirán­dulunk. .. pék voltak a legelmaradottab­bak. Patriarkális társadalom­ban éltek, vadásztak, halász­tak és a rénszarvascsordák nyomában vándoroltak. Még a XX. században is állati ín­ból készült cérnát, kőbaltát használtak, fókazsír mécses­sel világítottak. Nem volt írá­suk, és úgy látszott, már örök­re elkerüli őket a civilizáció. A járványok, a nyomor, a kul­túra hiánya kihalásra ítélte ezeket a népeket. Az új Oroszország élére ál­ló kommunisták felhívására a soknemzetiségű Szovjet­Oroszország, mindenekelőtt az orosz nép, testvéri segítséget nyújtott a kihalásra pitéit népeknek. A szovjet állam ve­zetője, Lenin már 1918. elején aláírta azt a rendeletet, amely jelentős anyagi támogatást ter­vezett számukra. Hamarosan létrehozták az északi körzetek kis népeit segítő kormánybi­zottságot. A szovjethatalom a legna­gyobb kedvezményekben ré­szesítette Észak őslakosait, té­rítés nélkül építettek nekik házakat, adtak vadászfegyve­reket, halászati eszközöket, orvosok, pedagógusok érkez­tek hozzájuk. Életükben kez­dett tért hódítani a rádió a villamosság, a film. A kormány megbízásából nyelvészek ta­nulmányozták nyelvüket, az orosz írás alapján ábécét ál­lítottak számukra össze: az evenek és a jakut gyerekek is­kolába kezdtek járni. Leningrádban megnyílt az Északi Népek Főiskolája. A hallgatók teljes ellátást és ösz­töndíjat kaptak. Északon egy­más után nyíltak a szakközép- iskolák és az ott tanulók tel­jes ellátásáról is az állam gon­doskodott. A kis népeket csak a szocia­lizmus tudja megmenteni a kihalástól. Az Egyesült Álla­mokban vagy Kanadában, * leggazdagabb tőkésországok- ban nehéz egyetemet végzett, eszkimót találni. A Szovjet­unióban ott vannak — ők éa más kis népek fiai — a főis­kolai tanszékeken és a műtők­ben, a számítógép mellett,' és az óceánjárók parancsnoki hídján. Az Ob középső folyásánál,' Nyugat-Szibériában, a Hanti- Manysi Nemzetiségi. Körzet­ben az ország legnagyobb kő­olaj- és földgázlelőhelyeinek! feltárásában és üzemeltetésé­ben nagy szerepük van a he­lyi lakosoknak. Korábban földbe vájt kunyhókban lak­tak, ma új modem házakban, szépen bebútorozott lakások­ban élnek. Természetesen nem hiányzik életükből a tv, a rá­dió, a könyv, a mozi sem. A forradalom előtt az Obi menti északi körzetben össze­sen 35 elemi iskola volt, ezek­ben 600-an tanultak, de az északi népek egyetlen képvi­selője sem járt iskolába. Ma ugyanitt 200 iskola van, en­nek mintegy a fele középisko­la, ezekben 78 ezer gyermek tanul. Közülük csaknem 6 ezer hanti, manysi, nyenyec, ko­mi, valamennyiük taníttatását magára vállalja az állam. Kialakult a kis népek saját értelmisége. Tudósaik, művé­szeik, íróik közül nem egy­nek a nevét külföldön jól is-: merik. A Szovjetunió Legfel­sőbb Tanácsában is számos képviselőjük van. Északon az emberiek életszínvonala épp olyan, mint az oroszoké, uk­ránoké, üzbégeké és más szov­jet népeké. A szovjethataiom évei alatt az országban a munkások életszínvonala tíz­szeresre, a parasztoké 14-sze- resré emelkedett. Ez az át­lag. Az északi kis népeket il­letően ez százszorosra, ha nem ezerszeresre' növekedett. Mai ív-ajánlatunk 20.05: A „CROSSBOW”-AK- CIÓ Michael Anderson a film rendezője —, akit a Verne regényéből készült: Nyolcvan nap alatt a Föld körül tett híressé — maga is részt vett a második világháborúban az angol légierő katonájaként. Hiteles élmények alapján kezdett tehát a -.Crossbow”- -akció forgatásához­Az 1965-ben készült olasz—1 angol film azt az időszakot ábrázolja a második világ­háború történetéből. amikor az angolok tudomására jut, hogy a németek új „csoda- fegyvert” kísérleteztek ki. Az angol titkosszolgálat ve­zetője három embert állít akcióba, hogy kiderítsék a nagyhatású fegyver titkait. •. A három főszereplő: George Peppard- Tom Courtenay és Jeremy Kemp.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents