Nógrád. 1978. március (34. évfolyam. 51-76. szám)
1978-03-26 / 73. szám
TÖRTÉNETÉT NÉHÁNY — A küzdelmet nem adjuk — Gratulálok, hogy kitelál- pályatársam megírta, sokan föl! — kiáltotta. — Azonnal ta — mondta a madárember, — úgy látszik, maga is gondolkozik néha. Az impresszárióval foghegyről beszéltem, meg szájról szájra adják. A menj a konkurrens céghez! madárember fölkeresett és jó- _ rsakhnfrv fáradt • v átételt kért. Már-már a két- gyok.7 - szánkóztam ségbeesés szélén bizonygatta, _ .. .... .. közöltem vele, hogy elkésett, jogos fölháborodással, hogy .7 s ha madárszámot akar, forméltatlanul bántak vele. Hite- ■ dúljon baromfikereskedőhöz, lét vesztette az egész élete — az felel meg a nívójának. Ügy panaszkodott. Útközben a konkurrens imp- kotródott el, mint egy lefor— Éppolyan irodalmi figu- resszárióhoz ráeszméltem, hogy rázott kutya. S attól kezdve ra vagyok én is, mint a leg- az el°bb súlyos hibát követ- nem ment neki semmi. Akár- nagyobbak, mint a Karama- tem el: az ajtón mentem be, s mivel próbálkozott, mindig zov testvérek, Bezuhov her- az ablakon repültem ki. Osto- fiaskót vallott. Tartalékpénze cég, Rastignac, Fabrice del oasag. Fordítva kell csinálni, elúszott, a nyaralóját eladta, Dongo. Az a körülmény, hogy A CÍMET TUDTAM. A aztán megvált sorra minden hozzájuk képest törpének szá- PORTÁS megnyugtatott, hogy értéktárgyától, mítok, senkit sem jogosít föl akit keresek, az irodájában — Végső kétségbeesésében arra, hogy az életemet meg- tartózkodik. megint eljött hozzám. Én csonkítsa. Márpedig velem ez — Egy pillanatra kijönne ugyanis egy idő óta nem szetörtént. az utcára? — kéreztem. repeltem a műsoron. GondolBiztattam, hogy minden tő- — Kérem, nagyon szívesen, ta, most talán megszerezhet lem telhetőt elkövetek, hogy — Lenne szíves megmonda- Más választása nem volt, vagy igazságot szolgáltassak neki. ni, melyik az impresszárió úr valami népszerű számmal ked- De hát ehhez ismernem kell ablaka? veskedik a közönségnek, vagy az esetet az életét, a történe- A portás odaállott mellém, fölakasztja magát, tét s a magasba mutatott: — Kopogtatott Kolozsvári Grandpierre Emil: A madárcmhcz* — Nézze, a harminckettedik emeleten, jobbra az egyik ablakban kalitka lóg. — Látom a kanárit is benne. Távoli rokonom. — Igaza van — bólintott a hegyes orrú, vékony, madár- csontú emberke. — Nézze kérem, artista vagyok, nem kontár, hanem az artistaegyesület tagja. Madárember. Minthogy nem volt balra a negyedik a szerződésem, elmentem az impresszáriójának az ablaka, egyik impresszárióhoz, hogy Mint látja, tárva-nyitva áll. juttasson munkához. Rosszul Sietve megköszöntem a fölválasztottam, ez az impresszá- világosítást, aztán lendületet rió, akihez mentem, elpuhult, vettem, s a következő pillaelnehezedett, elhízott, fantázi- natban berepültem az impreszátlan ember. Egész nap szi- szárió ablakán. Nem köszönvarozik és konyakot iszik. tem, egy szót sem szóltam, — Szóltam a titkárnőjének. csak körülrepültem háromszor, Beszélt a gazdájával, aztán be- azt^" mint aki Jól végezte tessékelt az irodába dolgát, az ablak felé indul- sincs bosszuallasrol. TokeleteAz impresszárió karosszék- tam- Erre fölugrott a bőrfo- sen másról van szó: ülök a ben ült, nyakig füstben és ko- telb61> széttárt karral az ab- tojásaimon. Időközben ugyannyakgőzben. — Tessék — szóltam. ( Megdöbbenten nézett rám. — Maga mit csinál? —kérdezte. — Én ugyanis talpig feke- — Nohát attól az ablaktól tében, lótuszülésben ültem az maga ágyon, mozdulatlanul. — Hiába jött — szóltam rá —, visszavonultam. Nem szerepelek többé. Térdre borult, úgy könyörgő tt: — Maga az utolsó sanszom. Ne legyen bosszúálló. Egyedül maga menthet meg a csődtőL — Megnyugtattam, hogy szó lak elé állott. is meghalt a feleségem, a to— Mit tud? — kérdezte — Az Istenért! Mit akar? Jásoka* nekem kell kiköltenem. Remélem, legalább egy fiú lesz közülük. Az impresszárió megtört olyan hangon, amiben benne ® n® repüljön, mielőtt a volt, hogy tudhatok akármit, szerződést alá nem írta. amit tudok, arra neki nincsen — Lehet róla szó — vála- . , szüksége. -szóltam olyan .közönyösen, kotrödott eL Az íro— Madarakat utánzók — mint akinek végleg nem fon- bajában a kétsegbeesés válaszoltam. tos- Volt egy szobor az egyik — Ugyan kérem — legyin- vitrin tetején, annak a fejére tett a zsírpámás kezével —, szálltam. Mint Poe Edgár hol- ilyesmire nekünk nincsen lója. szükségünk. Mondott egy összeget. — Csakugyan? — kédextern. — Isten vele — intettem ■ merész ötletet sugalmazatt neki. — Ha más megtanulta, miért' ne tanulhatnám meg én is? — gondolta, aztán széttárt karokkal kiugrott a tizennyolcadik emeletről. A többire föA düh majd szétrepesztett repültem volna kifelé, de vesztegetni. Azzal kirepültem az ablakon, megint utamat állotta. Végre lösleges tZót e ^ — MÉG ANNYIT — S EZT már a krónikás mondja —, — Már másnap fölléptem és hogy mindez kapitalista or- ...................................... szágban történt. Nálunk anar chista Megjegyzem, az ablak a tizen- háromszoros gázsiban állapod' nyolcadik emeleten voll tunk meg. Kitört belőlem a kacagás. — Mit kacag, maga szeren- estéről estére lubickoltam a esétlen? — kérdezte a madár- tapsorkánban. Nem dicsekvés- ugyanis már régen bevezették ember. bői mondom, de megérdemel- a légkondicionálást, és nem le— Hát azon, hogy pompásan tem a sikert. Hadd mondjam hét az ablakokon a kitolt vele. He-he. el egyik legötletesebb számo- módra ki-be ugrálni. — Maga pontosan úgy visel- mat. Az igazgató légtomász- kedik, mint a pályatársai. ként mutatott be. Végrehaj- Pontosan olyan hülyén — ha tottam néhány mutatványt a szabad magam . így kifejezni, trapézzal. Aztán úgy tettem, ök is viccnek fogták föl a mintha elvéteném a fogást, s történetet. Mintha vicc volna hanyatt-homlok zuhantam le- az, hogy egy artista, aki épp- felé. Mikor már-már elértem úgy eszik-iszik, mint a többi a biztonsági hálót, homorítot- ember, nem kap állást. Kire- tam, s elegáns félkört írva le pül az ablakon, odahaza üres a levegőben, visszarepültem a a frizsider, nincs egy falat ke- trapézokhoz. A közönség tom- nyér, egy pohár tej. A felesé- bolt A gyerekeknek egy má- gem a kezét tördelve várja, s*k figura tetszett: széívetett hogy jó hírrel és némi elő- lábbal repültem, a jobb ke- leggel jöjjek haza. Magának zemmel a bal nagylábujjamat ez vicc? Maga is képes röhög- fogtam, bal kezemmel a jobb ni a poén kedvéért? Maga sem nagylábujjamat, törődik azzal, hogy mi tör- — Még! Még! — sikongtak tént azután, hogy az az állat a gyerekek, impresszárió szerződés nélkül , _ Mindezt csak ízelítőkép- kirúgott? Nem érdekli, hogy pen mondtam, mert látom, Jutottam álláshoz, keresethez, hogy minden közönyös, se cir- megélhetéshez, kuszba nem jár, s televíziót Bocsásson meg, tökélete- nem néz. Mesébe illő összesen igaza van. Egyetlen ment- geket kerestem, a tévé jogokkal ségem, hogy az utóbbi időben különösen sokat. Tanultam olyan sekélyes nálunk az iro- eiőkbj tapasztalataimból, s a dalmi élet, főleg a kritika, pénzt bankban helyeztem el, hogy én is a hatása alá ke- hogy ha rossz idők követkézről tem. • nek, ne jöjjek zavarba, ne Az önkritikus hang megtet- legyek kiszolgáltatva az imp- te ^hatását, a madárember le- resszárióknak. Egyre-másra gyűrte fölháborodasat és to- kaptam az ajánlatokat a világ vább beszélt. leghíresebb cirkuszaitól. Egyi7" Hazarepültem. Alig lan- két sem fogadtam el, tudja, doltam a zongorán, a felesé- idehaza érzem magam leg- gem máris kitalálta, hogy nem jobban. Meg aztán, az aján- kaptam szerződést toyá?b tart latokat mindig megmutattam a koplalás, a nélkülözés, to- a cjrkusz igazgatójának, s ő — mi mást tehetett! — megemelte a gázsimat. — Egy napon, tudja, ki keresett föl? Nem fogja kitalálMiért szép ? Miért más ? A Irnvfpri szobor, diszkót, vagy a 'VU*ICI 1 középületet díszítő mozaik, dombormű sokkal erőteljesebben hat érzésvilágunkra, mintha ugyanezt egy múzeum csendet parancsoló világában szemléljük meg. Ez érthető: a múzeum a művészetek háza, ott minden természetesebb, minden helyénvalóbb, ami a művészeteikkel kapcsolatos. A múzeumban kiállított absztrakt szobor soha nem hökkent meg annyira, mint a megszokottól kevésbé eltérő, de köztéren felállított műalkotás. Gondoljunk csak a hódmezővásárhelyi Szántó-Kovács János-szoborral kapcsolatos országos vitára, a dunaújvárosi Lenin, a ceglédi Dózsa-szo- bor, a váci félszabadulási emlékmű, vagy a százhalombattai Munkás Igen megoszló véleményű fogadtatására. Dózsa György, a tüzes trónuson megégetett parasztvezér, vagy a hódmezővásárhelyi földmunkások vezetőjének, Szántó-Kovács Jánosnak alakja nem úgy élt az emberek képzeletében, ahogyan Somogyi József, Kos- suth-díjas szobrászművész megfogalmazta. Markánsabb, erőtől duzzadóbb, robosztusabb, sőt fenségesebb embernek képzeltük mindkettőt Miért? Mert hősök voltak. Igazi hazafiak, akik számára a nép, a haza mindennél többet jelentett, amiért, ha kellett, a legtöbbet adták, amit ember adhat Ezért volt megdöbbentő, hogy Somogyi József nem úgy állította elénk történelmi figurájukat, ahogyan azok bennünk éltek, ahogyan látni szerettük volna. A miértre akkor Somogyi József így válaszolt: „A hazafiság nem ünneplő ruha, melyet az ember magára öltve nekivághat valami nagy, hősi küzdelemnek. A hazafiság mindig is a hétköznapok tetteiben volt mérhető, legfeljebb ezek a hétköznapok olykor viharosabbak voltak az átlagnáL Ezért hiányzik történelmi szobraim figuráiról az ünnepi dísz, a fennköltség. Testben ők is ugyanolyan esendő emberek voltak, mint mi vagyunk. Cselekedeteik tették őket óriássá, nem pedig különleges fizikai adottságaik.” Az emberekhez szólni. Nemcsak azokhoz, akik abban a városban élnek, ahol a szobrot felállították, és így naponta látják, találkoznak vele, hanem azokhoz is, akik csak egyszer-egyszer haladnak el előtte. Vegyünk egy másik példát Kiss István Kossuth-díjas szobrászművész Dunaújvárosban felállított Lenin-figurája sem az ismert politikust hanem elsősorban az embert fogalmazta meg. Hegy miért, így ábrázolta Lenint? Íme a művész válasza: „A kor emberét nem kell megtámasztani héroszokkal A ma embere eljutott odáig, hogy már nem igényli az isteneket Az önmagához hasonló embereket akarja viszontlátni a művekben. Lenin pedig ember volt a szó legnemesebb értelmében. Ezért formáltam meg ilyen egyszerűen, pátosz nélkülinek alakját Ügy, ahogyan azokban él, akik ismerték, találkoztak vele. S úgy, ahogyan bennünk, a fiatalabb generációban él, akik azért munkálkodunk, hogy valóra váltsuk életművét” És Varga Imre, Koesuth-díjae szobrászművész alkotásait sem fogadta osztatlan megértés az első pillanatban. Gondoljunk csak Radnóti-szobrára, melyet a költészet és próza — kifejezően szép arc, s az ormótlan bakancsba bújtatott, szürke bazaltkövön nyugvó láb — egymásra épülő és egymásra ható ellentétének összecsengése tett vitatottá egyesek szemében. És ugyanez történt, amikor nem is olyan régen Százhalombattán felállították monumentális Munkás szobrát Miért? Százhalombatta nemcsak születésileg vadonatúj város. Üj abban is, hogy az elektromosság és az olaj — e két, legújabbkori energia — városa. Az erőmű és a finomító munkásainak többsége fehér köpenyben áll, vagy ül a műszerek sokaságával felszerelt kapcsolótáblák előtt; vezérel és irányít; az eszét használja fizikai ereje helyett. Vagyis: a Százhalombattán dolgozó munkásemberek már nem olyanok, mint Varga Imre bazaltba és bronzba fogalmazott munkása. Varga munkása számára a munka még inkább robot volt,, mint embert formáló erő. Robot, amely megfosztja az embert az alkotásban rejlő szépségtől és lendülettől, mindattól, ami szebbé, tartalmasabbá teheti életét. Hogy miért ezt a munkást fogalmazta meg a százhalombattai emberek számára? Válasza a következő: „Százhalombatta ma sem lenne több egy csöppnyi parasztíalunál az olyan munkáselődök nélkül, akik a lélekölő robotban is emberek tudtak maradni, bizakodó, küzdő, a holnapban hívő emberek. Ezért éreztem úgy, hogy ma azoknak kell emlékművet állítani, akiknek mai valóságunkat, kiteljesedő életünket köszönhetjük. Egy művész számára nincs más út, más lehetőség, mint népének és múltjának vállalása. Bizonyos értelemben olyan ez, mint folyónak a part, meghatározza útját, nemcsak tartalmában, de formai mértéket is ad. Ez a formai mérték: az ösz- szekapcsolódó ellentétek egysége.” Valóban: Varga Imre százhalombattai Munkását is ez a kettősség — a munkásságában is rusztikus bazalttömb és a kidolgozatlanságában is művességet sejtető bronz — teszi igazán hatalmassá, s nem a méretek monumentalitása. Természetesen mindez nem Valamiféle magyar specialitás — világszerte hasonló véleménykülönbségeket váltanak ki azok a műalkotások, amelyek az ember közvetlen környezetéhez tartoznak, s amelyekkel naponta találkoznak. Ezek a találkozások — köztereken, lakótelepeken, parkokban, felállított szobrokkal és más képzőművészeti alkotásokkal — nem csupán gyönyörködtetnek, híradásul is szolgálnak múltról, jelenről, jövőről, azaz: gondolkodásra késztető élményt nyújtanak. Ugyanakkor segítenek abban is, hogy ne csak a múzeumok, tárlatok látogatói, hanem az utca embere is közelebb kerüljön a művészetekhez. Aki például Szentendrére látogat, nemcsak Európa-hírű múzeumaiban — a Ferenczy család-, Czóbel Béla-, Kovács Margit-múzeum, hogy csak a legjelentősebbeket említsük — kerülhet kapcsolatba a műalkotásokkal, hanem városszerte, séta közben is alakulhat itt ember és művészet között tartalmas barátság. Már a város kapujában szobor fogadja az érkezőt, s vezeti el egészen Barcsay Jenő arany hátterű, monumentális mozaikjához, amely a művelődési központ előcsarnokát díszíti. Innen már csak egy lépés, hogy a látogató átlépje a múzeumok kapuját is. A If nvt^rí szobrok és a középülehuílcl 1 teket díszítő képzőművészeti alkotások, így segítik az ember és művészet kapcsolatának elmélyítését, ugyanakkor olyan környezetet Is teremtenek számunkra, amelyben szebbé, tartalmasabbá válik életünk. Prukner Pál vábbra is kénytelenek leszünk kisebb kölcsönöket kérni a szomszédoktól és tovább tart — ami talán a fizikai nélkülözésnél is megalázóbb — a jogtalan mellőzés kiváltotta elköl- ni' esi fájdalom. Megvallom, engem a kudarc összetört, nem úgy a feleségemet, — Már hogyne találnám ki. Az az impresszárió kereste föl, aki annak idején nem aki mellékesen teherben van. akarta szerződtetni. Az, aki- A harag és méltatlankodás nek a tizennyolcadik emeleten szárnyakat adott neki. yan az irodája. .. ■’* f . v Farkas András: Esőben Káldi János: Tótfalusi Kis Miklós éneke Estem jeges, zúzos télbe, nincs eleje, sehol vége. Enmagamra nem vigyáztam, fagyos ág a kezem, lábam. Ordítanék, de ki hallja? Sir-csöndes a kertek alja. A messzeség mélyen hallgat, hét-függönyös minden ablak. Szemem, szivem odaadtam, minden napom sugaratlan. Húzom magam hasig hóban, sirat a szél elhalóan. Tamás István: Egy fakót meg egy vasderest kötöttem el, de ne keresd. Tengerin a lófogú nagy üszög has domborul hólyagzik és felhasad üszkös a nyár tartsd magad Egy fakót, meg egy vasderest kötöttem el, de ne keresd.
