Nógrád. 1978. február (34. évfolyam. 27-50. szám)
1978-02-05 / 31. szám
I Réti Zoltán: Furulyázok (kréta) faszul Gamzatov szovjet avar költő nyolcsörosaiból iz árnyékunk velünk él itt a földön, lőttünk megy s nem fogja lábnyomunk, lálépünk s nincs mód, hogy elő be jöjjön, : földről véle együtt távozunk. )rák s napok futását keseregjük, s minden pere az életünkre tör. « bár árnyak vagyunk az idővel együtt, íz idő az, mi mégis elsöpör. '★- Várj csak, öröm, ne siess, hova szállsz?- Szívbe, szeretni tudóba!- Szép fiatalság, mondd, kire vársz?- Szívre, szeretni tudóra! — Bátorság s te erő, hova szálltok? — Szívbe, szeretni tudóba. — Hát ti, komor bánat s buta átok? — Szívbe, szeretni tudóba! A: A legdrágábbat, téged versbe venni félek bizony. Mert elolvassa más, méltóbb és ifjabb nálam és szeretni, csodálni fog, te versben is csodás. Félek, félek versembe fogni téged, mert jön egy más szerelmes majd, aki szavaimmal mondja el kedvesének, mit csak én tudtam neked mondani. Szokolay Károly fordításai Találkozzon-e az író az olvasóval? Létrejöhet-e igazi találkozás? Mikor kerül közel a szerző olvasójához, erősíti-e a személyes kapcsolat az olvasó és a könyv, a nyomtatott betű között fennálló érzelmi-szellemi viszonyt. Thomas Mann, aki legendás felolvasó kőrútjai során fizikai közelségbe került Európa értelmiségével egy ifjú hölgy kissé konfuzus és a kapcsolatteremtést szorgalmazó levelére mégis így válaszolt: Leginkább akkor „pillanthat meg” engem, ha könyveim egyikét-másikát kezébe veszi... Vajon melyik a célravezetőbb, az író és olvasó számára leghasznosabb találkozás? Erről beszélgetett az újságíró Pás- kándi Céza és Száraz György íróval, valamint Jovánovics Miklóssal, az Élet és Irodalom G. A.: Manapság alig van író, aki ne találkozna lejönként olvasói egy bizonyos hányadával. Mi a véleményük a találkozásoknak erről a formájáról? P. G.: Szeretem az író-olvasó találkozókat, örülök, ha meghívnak, sőt megtiszteltetésnek veszem. Sajnos, kevés a szabad időm, sokat dolgozom, és így nem tudok minden meghívásnak eleget tenni. De, ha csak lehet, elmegyek. Sz. Gy.: Lehetek őszinte? Szívből utálom az író-olvasó találkozókat. J. M.: Meglehetősen vegyesek a benyomásaim. Voltam már olyan találkozón, ahol író és olvasó az első félórában halálra unta magát, máskor úgy belemelegedtünk a valóban hasznos beszélgetésbe, hogy még a „következő” vonatot is lekéstük... G. A.: Három különböző vélemény. Hogyan hangzik részletesebben? P. G.: Számomra ezek az alkalmak szúrópróbát jelentenek a közízlésben és ezért hasznosak. Sokat beszélünk ugyanis elkötelezett irodalomról; ezen én az olvasónak, legjobb hagyományainknak és a jövő közízlésének elkötelezett irodalmait értem. Azt az irodalmat, amely lényegében egyszerre figyel a leghaladóbb múltra, a jelen legfontosabb kérdéseire és perspektívákra. Az író-olvasó találkozó azt mutatja meg nekem, hogy mát, hogyan értett meg az olvasó, tehát milyen az ízlés- szintje, s végül azt is, hogy mit vár tőlem a jövőben. Sz. Gy.: fin nemcsak vendégként éltem át ezeket a tortúrákat, hanem szervezőként Is; valamikor kultúrház-igaz- gató voltam Még élénken emlékszem az olvasóterelés kínosan hosszú óráira; ha már meghívunk valakit, hallgatóság is kell. Egy-két széplelkű, kultúráért lihegő könyvtáros- nő ugyan már órákkal korábfőszerkesztő jével. ban sminkelte magát a nagy alkalomra, de velük még se lehetett megtölteni a széksorokat. Ilyenkor aztán a kultúra apostola, a kultúrház-igazgató benézett a szomszéd szobába, a kártyásokhoz és fölszólította őket, hogy mentsék meg a helyzetet, mert ha nem, akkor holnap nem lesz zsuga; egy órácskát csak ki lehet valahogy bírni. Jöttek is engedelmesen, üldögélnek, méláztak a piros terített rebetli szépségein. A szemtelenebbje időnként kérdést intézett a vendéghez: érdeklődött, sokátart- e még a szöveg... Ez zajlott a kulisszák mögött... Azóta nem én hívok, hanem engem hívnak, mit sem változott a véleményem ennek a cécónak a haszontalanságáról. Ott kínlódunk egymással szemben, a hallgatóság, meg én. Semmit sem adok nekik, ők se adnak nekem. Amit el akarok mondani az embereknek, leírom. Ha érdekli őket, olvassák el. P. G.: Sokféléképpen lehet kapcsolatot teremteni az egybegyűltekkel. Az bizonyos, hogy az olvasó is únná magát, ha szó szerint a saját véleményét hallaná tőlem vissza. Ha puszta visszhangja lennék mindannak, amit ő kíván, nem lehetne tartalommal megtölteni ezeket a találkozókat; hiszen a tihanyi visszhanghoz is csak kirándulni megyünk, s csak szórakozottan, megszokásból rikkantjuk el magunkat, hogy feleljen. Az irodalom viszont nem turisztika... Ezért mindig jó ha van egy kis feszültség, író és olvasó között. Én egyébként kétféle találkozót tudnék elképzelni, amelyik hasznos, jó, vonzó. Az egyik egy szűk körű összejövetel; kizárólag azokkal az olvasókkal, akik legalább közepesen jól ismerik ez írásaimat; a másik majdhogynem reklámcélzatú. Ez utóbbit természetesen felolvasó délutánnak, vagy estének képzelem... Azért fontos az író-olvasó találkozónak ezt a két alaptípusát megkülönböztetni, mert ha a közönség túlságosan vegyes, sem az egyik, sem a másik csoport nem azt kapja, amit elvárna. G. A.: Milyen lenne hát aZ ideális író-olvasó találkozó? Sz. Gy.: Nem hiszem, hogy, létezik ilyen. De talán többet lehetne elérni akkor, ha nem egy-egy író állna szembe a közönséggel, hanem mondjuk egy irodalmi hetilap vagy folyóirat munkatársai. Így egy? egy irodalmi orgánum, s ezeni belül az ott dolgozó szerzők munkájáról, átfogóbb képet szerezhetne a közönség. J. M.: Az előbb azt mond? tam, hogy vegyesek a benyom másaim. Ha elfogulatlan aka-i rak maradná, hozzá kell tene nem, hogy gyakran kellemes meglepetések is értek: előfor? dúlt, hogy tíz emberre szár mítottunk és zsúfolásig megítélt a terem. Ez persze önmagában nem értékmérő, a valóságos eredmény attól függj hogy ki miért jött el, mit kér? dez, mire kíváncsi. Az a taJ pasztalatom, hogy többnyire mást várnak el tőlünk, mint amit mi a találkozó céljának képzelünk. Például szívesen beszélnének az ÉS mindennapi munkájáról, lapunk irodalompolitikájáról, szerkesztői feladatainkról, szívesen meg-; értetnénk álláspontunkat egy? egy vitában, de általában nem ilyen természetű kérdések hangzanak el. JellemzőbbJ hogy a hallgatóság leragad egy témakörnél, és a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudjuk ki-J húzni belőle. Mondjuk éppen vita folyik az ÉS-ben Kesudió címmel. Záporoznak ránk a kérdések, hogy miért külkereskedőnk következetlenül,' miért ment föl az ára ennék, vagy annak, miért hozzák azt a rendeletet stb, stb. Mintha nem is író-olvasó találkozón,’ hanem a Fórum adásán lennénk. .. Ritkán azonban az is előfordul, hogy az olvasók a lap szerkesztésével kapcsolat-; ban használható ötleteket adnak; amennyiben már az elején nem térünk mellékvá? gányra. G. A.: Alighanem ilyen melj lékvágánynak számit az úgyszólván elkerülhetetlen intim-; pistáskodás is. Sz. Gy.: Minthogy a közön? ség legtöbbször kivezényeltek- ből és sznobokból áll, ez elke-: rülhetetlen. J. M.: Akárcsak az, hogy á szerkesztőség belső ügyeit firtassák, hogy számon kérjék, hogy X. miért ír mostanában kevesebbet, vagy, hogy miért nem foglalkoztatjuk következetesen Y-t, hogy csak a legenyhébbeket említsem... Klub avató SSSSSfSSSJV/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS.SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSjrSSSSSSASSSrSSSSSSSSSSSSSSSSS, — Nem jössz az Ifjúsági lub avatójára? — kérdezte 'ovázsai, a direktor, Kele- íentől, az ötödik osztály önökétől. Fél négy lehetett, éppen árt az iskolakönyvtár. — Ma lesz? — kérdezte fö- jslegesen Kelemen. — Igen. — Hát persze, hogy megyek — örvendezett a fiatalember, s már vette is a kabátját, atha lesz ott valami fejes; em árt az ilyen összejövete- :ken nyüzsögni. Útközben kedélyesen csil- igtatták a beidegzett proto- oll szöveget. — Egészen jó volt ma az séd. — így van. Különösen a ibleves! Vagy: — Kezd foga lenni a télnek. — Szerintem is. Főleg reg- ;lente! — stb. A klub egy felújított istáiban kapott helyet. Hosszú, ssé keskeny terem, benne 3ró, karfa nélküli fotelok és pos dohányzóasztalkák. ?yik végében tévé, rádió, ásikban egy asztali foci. it: hosszában egy könyvesbe is a fal mellett, rajta ;y-két újság. A korai sötétedés miatt már zottak a fénycsövek. Mikor Dvázsai és Kelemen belép- k az emberektől nyüzsgő rembe, a meglepetéstől ösz- enéztek egy pillanatra. Az lúsági klub megnvitóján indenfelé ősz hajak ezüstös nye, hordónyi pocakok vagy tpen csontig aszalódott agg stek. Nem szóltak semmit, gasra akasztották a kabát- lkat és leültek a fal mellé* az alkalmilag odaszorított székekre. — Kicsit kontrasztos ' kép — hajolt Kelemenhez Fová- zsai —, hogy egy ifjúsági klub megnyitóján ennyi öreg... — Nekem is zavaros az ügy — vágott közbe Kelemen. — Lehet, hogy ezt is úgy szervezték meg, mint a múltkor azt az író-olvasó találkozót, amikor egy külpolitikai szakíró elé hatodikos gyerekeket ültettek, mert pont ak- korrra esett a közgyűlés. • — Nincs kizárva — hagyta jóvá Povázsai. — Úgy látszik, hogy most meg a nyugdíjasok értek rá eljönni. A terem egyik végében — a tévé előtt — egy vörös abrosszal leborított asztalnál foglaltak helyet a meghívott díszvendégek. A községi tanácselnök, a KlSZ-alapszer- vezet titkára és az újonnan kinevezett klubvezető, az ötvenhárom éves Barta Mihály, kertész. Az ünnepélyes pillanatban ő emelkedett szólásra. — Kedves elvtársak! Üdvözlöm a kedves elvtársakat ebből az alkalomból, hogy a klub megnyitásából. — Megköszörülte a torkát, belenézett az előtte heverő papírba és folytatta. — Hosszú idő után elérkezett oda a köz ség, mikor megkapta ezt a klubot, amikor átveheti köz ségünk a klubot. Ezzel a alkalomból reprezentálunk i? megkérem, fogyasszuk az asz falókra helyeztünk kólát és jaffás üvegekből öntsünk magunknak nyugodtan. Mosolyogva szertenézett, két kezével az asztalokra mutatott, aztán ismét a papírra tekintett, s folytatta. — Megköszönöm valameny- nyiünk nevében a tanácselnök elvtárs és a mellettem ülő KISZ-titkár elvtársnő is megjelent és eljött közénk. Kedves elvtársak, a klub akkor lesz nyitva, mikor a könyvtár, meg lehet nézni kint a táblán. Most pedig megkérem önöket, tegyenek fel kérdéseiknek helyet adunk a klub programjáról kapcsolatosan. Mosolygó arccal — ahogy beszélt — leült. Nem sokáig volt csend. A főasztalhoz közel egy fejkendős nénike fölállt. — Én szeretném megkérdezni — kérdezte sírós hangon —, hogy mért csak egyszer van egy évben tanácstagi beszámoló. Annyi kérdésem lenne most is az árakkal kapcsolatban, hogy... és mért csak egyszer van?... Barta fölállt, az asztalra támaszkodott, krákogott. — ... Megkérem a tanácsmivel neki közöttünk a lesilletékpcohb nálunk, adjp me» válaszát. — Kedves elvtársak — emelkedett föl a tanácselnök. — Üdvözlöm önöket s klub megnvitása alkalmából. Az igazat megvallva én ma mun- Kuertekezietre készültem. El kell mondanom, hogy mostanában nemcsak ez a klub az eredményünk. Nemrég adtuk át az új, harminc férőhelyes óvodát. Több száz óra társadalmi munkát fektetett bele a község lakossága. Mint tudjuk, nagyon fontos volt már a községnek egy új óvoda. Ezen kívül rendbe hoztuk az iskolát is. Mindenki látta, hogyan nézett ki és mivé fejlődött mostanra az épület. Szintén igénybe vettük a KISZ-eseink önkéntes munkáját. A következő lesz az új, tágas önkiszolgáló bolt átadása és játszótér építése. A kérdésre válaszolva annyit, hogy a tanácstörvény az évenként egyszeri beszámolót rendeli el. Lehet éppen több is, ezt embere válogatja. Leült. Megcsörrentek a kó- lás üvegek, zörögtek a nylonzacskók. Újra Barta állt föl. — Kedves elvtársak. Akiből még van kérdésük, vagy hozzászólást akar eszközölni, tegyék fel. Mosolygós tekintetét bátorí- tón végigfuttatta az arcokon. — Megkérdezhetnéd például — suttogta Povázsai Kelemennek —, hogy miképpen értesültök ti. fiatalok, és hogy ' - -'•••»-> operatív bizottság. ami ezt a programot koordinálja. — Jó — egyezett bele a fiatalember s -fölállt — Azt szeretném kérdezni. hogy lesz-e ennek a klubnak vezetősége, amely programokat állít össze és ha igen, hogy értesülnek erről a kívülállók. — Szabad a nevét? — kérdezett vissza arcán negédes mosollyal Barta. — Kelemen Balázs. Barta írt valamit, majd fölemelkedett. — A Kelemen elvtárs kérdésére egyelőre azt tudom a választ adni, hogy a klub akkor van nyitva, mikor a könyvtár. Természetesen kell, hogy csináljunk programokat is csinálni. Ezekről mindig állandóan értesítve lesznek mindenki. Leült, s tovább írogatott. A terem csöndjét csak a sósrudak ropogtatása zavarta, néha-néha egy pohár vagy üveg koccant az asztalon. Ismét Barta állt föl. — Kedves elvtársak, ha nincs több kérdés, lehet még maradhatunk beszélgethetni. Kérem önöket, hogv a frissítőket igyák meg, mert már úgysem veszik vissza a boltban. — Aztán diadalmasan, mint egy fogadott vőfély, hozzátette: — kívánom, hogy használják egészséggel az új klubot! A közelben valaki tapsolni kezdett, aztán kissé bizonytalanul a többiek is ezt tették. Mikor Povázsai és Kelemen újra együtt ballagtak a hosz- szú sötét utcán, nem szóltak egy szót sem. Hangtalanul egymás gondolatait találgatták. Csak egy kutya ugatta meg őket a drótkerítés' mögül. Molnár Pál P. G.: Általánosságban azt lehetne mondani, hogy az írásainkat ismerők más kérdések iránt érdeklődnek, mint azok, akik éppen csak a nevünket ismerik. A műveket is- merőkkel-értőkkel alkotói problémákról is elbeszélgethetünk, míg távoli ismerőseinkhez elsősorban közel kell kerülni a találkozó során. Persze óhatatlanul odasodródnak kíváncsiskodók is, akik sem az első, sem a második csoportba nem sorolhatók. Ezeket elsősorban az író magánélete érdekli. Én az ilyen természetű kérdésekre mindig csak kitérő választ szoktam adná... De mindettől függetlenül kijelenthetem, hogy nekem a legjobb tapasztalataim vannak az író-olvasó találkozókról. Szép és kevés emlékeim, ezeket most csak azért nem elevenítem föl, hogy elkerüljem az anekdótázást.. Én úgy tapasztaltam, hogy hazánkban tgen nagy az érdeklődés a könyv iránt, bizonyára statisztikai adatokkal is alá lehetne ezt támasztani. Számomra ez a tény már önmagában is biztos ~ jele annak, hogy az író szava sohasem lehet, még az író-olvasó találkozón sém pusztába kiáltott szó. G. A.: Köszönöm a beszélgetést. Gömöry Albert NÖGRÁD - 1978. február 5., vasárnap i)
