Nógrád. 1978. február (34. évfolyam. 27-50. szám)
1978-02-26 / 49. szám
Részlet az „Üzenet az élőknek" c. börtönnaplóból 75 éve született Julius Fu£ik csehszlovákiai kommunista író, újságíró, ebből az alkalomból közöljük könyvének részletét. f 1943. május 19. Ma éjjel viszik el Augusztámat Lengyelországba •,munkára”. A gályára, a tífuszhalálba. Nekem pedig néhány hetem, talán két-három hónapom van még hátra. Irataimat ugyanis átadták már a bíróságnak; így hát talán még négy hétig ülök itt vizsgálati fogságban a Pankrácon; s azután még egy, vagy két hónapom marad. Ezt a riportot nem tudom már befejezni. Mindenesetre igyekszem folytatni, ha e néhány nap alkalmat ad rá. Ma azonban nem tudok tovább dolgozni anyagával. Agyam és szívem ma Augusztával van tele. ezzel a nemes, mélyen hívő emberrel és odaadó élettárssal az úton, mely mindig meredek volt és mindig nyugtalan. Estéről estére azt a dalt éneklem neki, amit nagyon szeretett: a dalt a sztyeppe kéklő füvéről, mely partizánharcok mondáit zizegi, a kozák asszonyról, aki férje oldalán harcolt a szabadságért páratlan bátorsággal. Így bizony, harcos felem! Mennyi erő van ebben a kis teremtésben, határozottan metszett arccal és nagy gye- rekszemekkel- melyekben any- nyi a gyöngédség. A harc és az egymástól való állandó távoliét örök szerelmeséket formált belőlünk, akik az életben nem egyszer, de százszor élik át az első ismerkedés, az első simogatások heves pillanatait. És mégis mindig együtt ver a szívünk, egy a lélegzetünk a boldogság, vagy a szorongás, az izgalom, vagy a szomorúság óráiban. » Évekig dolgoztunk együtt és segítettünk egymásnak, ahogy csak bajtársak tudnak Sajtár- sakon segíteni: évekig első olvasóm, első bírálóm volt. s nehezen írtam, ha nem tudtam magam mögött kedves tekintetét. Évekig álltunk egymás mellett a harcokban, amikben kettőnk élete cseppet sem volt szegény. És kéz a kézben évekig csavarogtunk együtt azokon a tájakon, melyeket nagyon szerettünk. Sok nehéz órát éltünk meg együtt. de sok nagy örömet is, hiszen gazdagok voltunk a szegények gazdagságával. Auguszta, íme, ez ő; Az ostromállapot idején történt, az elmúlt év júniusában. A letartóztatásunk óta eltelt hat hét után először látott- ama szörnyű napok múltával, melyekben egyedül gondolkozott el zárkájában a halálomról szóló híreken. Hozták, hogy megpuhítson. „Beszélje rá — szólt hozzá velem való szembesítésekor az ügyosztály főnöke —• beszélje rá, hogy legyen józan. Ha sajátmagára nem gondol, gondoljon legalább önre. Egy órája van a gondolkozásra. Ha viszont makacs marad, még ma este mindkettőjüket kivégzik. Mindkettőjüket!” Ö tekintetével végigsimogatott és egyszerűen válaszolt: ..Biztos úr, számomra ez nem fenyegetés, hanem utolsó kívánságom teljesítése. Ha kivégzik őt, végezzenek ki engem is!” íme,- ez Auguszta: csupa szeretet és határozottság. Életünket elvehetik. ugye Auguszta, de becsületünket és szerelmünket nem. ö, emberek, el tudjátok képzelni, hogyan élnénk, ha újból meglátnék egymást e sók nélkülözés után! Ha újból találkoznánk a szabad, tágas és teremtő életben! Akkor, amikor megvalósul mindaz. ami után vágyódtunk, amire törekedtünk, és amiért most a halálba megyünk! Igen, minden bizonnyal holtan is élni fogunk, valahol nagy boldogságtok egy kis zugában, hiszen erre tettük fel egész életünket, és ez vigasztal most, amikor szomorúak vagyunk, mert búcsúznunk kell. Azt sem engedték meg, hogy megöleljük egymást, vágy kezet szorítsunk. Csak a Károly teret a Pankráccal összekötő fogházi együttes ad hírt kölcsönösen sorsunkról. Tudod, Auguszta, én is tudom, hogy valószínűleg többé már * nem látjuk egymást. Mégis hallom,, amit a távolból kiáltasz: ..Viszontlátásra, kedvesem!” „Viszontlátásra, Augusztám!” (Peéry Rezső, fordítása) *1* *1* *1* *1* *1* *1* *1* *1* *1* — Tizennyolc évesen kerültem Kecskemétre, és lakóként először városba. Korábban csak bejártam Kiskunhalasra, a tanyavilágból, és legelőször azt mondanám el, hogy micsoda különbség van .a kettő között. Amíg bejársz valahová, reggel iskolába, vasárnap vagy szombat este moziba, kultúrba, addig ott látogató vagy. Még csak nem is vendég. Pontosan jó az a szó, hogy bejáró. Semmi sem a tiéd. Érzelmileg értve. Nem hasonlíthatod össze az épületeket, eldöntendő, hogy melyik a szebb, nem kritizálhatsz semmit, elfogadod az egészet úgy, ahogy van. Aláveted magad a hatásoknak, mindnek, rossznak és Jónak, mert csodálod a várost, te, az toten háta mögött lakó. Csodálod, ámde nem szereted: nem a tiéd, hanem a benne lakóké, örüljenek neki azok, vagy bosszankodjanak hibái miatt. Ahogy csodáltam Kiskunhalast, és kritikátlanul fogadtam el tőle mindent, úgy tekintettem föl a városi lányokra is. Szépnek, okosnak, jónak és izgalmasnak hittem mindent — vagyis elérhetetlennek. Próbálom megmagyarázni. Odakint a tanyán a lányok igencsak vastag lábikrá- júak, tömzsi derekúak, vállasak, kemény mellűek, de ha nem, akkor legalábbis izmos karúak, barna bőrűek, pirospozsgásak. Ez többnyire az életformájukból következik. Pici koruktól kint szaladgálnak, kora ifjúságuktól dolgoznak a mezőn, ahol tető alá még akkor se nagyon jutnak, há elered az eső. S mikor Halasra kezdtem járni, középiskolába, a város csodáival együtt az egészen más körülmények között növő és élő lányokat is elfogadtam csodálatosnak. így lett szememben előkelő a sápadtság, horpadt- mellűség, a vékony derék, a pipaszár láb... ha legalább arra jutottam volna, hogy ez egyfajta szépség, amaz pedig egy másikfajta! De én nem: ha valamelyik városi lány nem felelt meg a „szabványoknak”, akkor nem fogadtam el igazinak! Csodáltam őket, ámde nem szerettem. Nem mertem szeretni. Harmadikos koromban egy városszéli lánynak kezdtem udvarolni, aki, ugye, már majdnem tanyai, de a körülményeit tekintve legfeljebb falusi — és szóval oda akarok visszatérni, hogy mennyivel más érzés volt, mikor kollégiumi lakóként Kecskemétre kerültem. A változás az alatt a pár hét alatt játszódhatott le' bennem, ami a főiskolai felvételi, és az évkezdet között eHeit: nem vagyok alább- való! Minden ősöm pásztorko- dott vagy földet túrt, én pedig ^ost mérnöknek készülök! összesen tizennyolc éves voltam, mikor az anyám készítette általvetővel leszálltam a kecskeméti nagyállomáson. Fiatalság és kíváncsiság — azt hiszem, ez a két szó nagyon összeillik. Emlékszem, a délutáni vonattal érkeztem, és éppen csak ledobtam a cuc- cot a kollégiumban, és máris be a városba!... Az Izsáki úton indultam, de nem mindjárt a közepének, hanem előbb lé nézett a padra, én pedig leültem, és azt mondtam, hogy Halason, a gimiben. De nem hitte. Igazad van, mondtam, a tévében hallottam. Kérdezte, mikor, melyik műsorban? Hallgattam, és már azon voltam, hogy felállók, otthagyom, okoskodjon másnak, de hirtelen úgy belém szúrt, hogy attól ugrottam fel. Azt mondja: — Te tanyasi vagy?... — Honnan a jóistenből veszed?...— Kunszabó Ferenc: Az új városlakó becsavarogtam a Márlaváros zegzugos, néhol hirtelen kiszélesedő utcáit, elcsudálkoz- tam azon, hogy a Lenin város szép házait miért a ZIM-gyár kéményeinek torkába rakták, körbekerültem a Műkertbe vezető sétányhoz, aztán átvágtam a vasúton; megcsudáltam a Hunyadiváros kertes villáit, átjöttem a Ceglédi úton, bekeveredtem az épülő Széchenyi-- város féligkész rendjébe, a Hitel, Világ, Stádium utcákba, és végig nem féltem, hogy eltévedek, mert a városközép magas házai, tornyai mindenhová kitekintettek rám. A Budai kapunál leültem egy kőre, néztem a torlódó forgalmat az akkor még rendezetlen csomóponton, aztán megvacsoráztam, a Kisbugaci csárdában — és csak utána mentem be a főtérre. Leültem egy padra, pihenni. Arra rezzentem föl, hogy egy karcsú, szőke lány sétál el előttem, s valamivel távolabb leül. Ügy éreztem, nekem hangsúlyozza magát! S hogy sokáig ne gyötörjön a kétség, odamentem hozzá, a két kezemet zsebrevágtam, és azt mondtam: — Csípem az alakod, bébi!... — No, hát ezen ő is úgy elcsodálkozott, mint most maga, de ketten együtt sem annyira, mint jómagam. Ha valaki akkor délután, akár egy perccel előbb is azt mondja, hogy ezt megteszem, körülröhögtem volna... — És hol tanultad ezt a hülye dumát?! — így vágott vissza. S ezzel egálba is kerültünk, körülbelül. Kölcsönösen nyeltük zavarainkat, majd maga melFölnézett nagy, kerek szemekkel: — Csak nem akarod letagadni?! — Ezt már nem bírtam ki. Otthagytam. Még szerencse, hogy szó nélkül, mert ha odamondok valami eredeti hazait, akkor nemcsak arról győződhet meg, hogy a. magyar préri közepéről jöttem, hanem másnap ráadásul szégyellhetem magam. A tanévnyitón derült ki, hogy ő is gólya. Ügy tettem, mintha nem ismerném meg, de odajött. — Mi van, mondom, az angyalodat látod? Még jobban nevetett: — Na látod, erről már elhiszem, hogy otthon tanultad, a tanyán... — Ha nem lány lennél, most betörülnék egyet!... — Miért, ez sértés? — Nem sértés, de te úgy mondod, már másodszor! — És akkor nevetett a legjobban, hogy ő nem bántó szándékkal mondja, hanem mert valóban látja rajtam, és ennek örül annyira! Ugyanis, hobbija a néprajzi gyűjtés!... Falfehér lettem az ijedelem- tói: Látja rajtam?! Mi a keserves tetűből látja?! Még végig is nézegettem magamon, de hangosan csak ennyit mondtam, hogy: na, hát engem nem szúrsz fel a gombostűdre! Vagy valami ilyesmit. Megfogta a kezem, húzott magával. Kifelé mentünk az Izsáki úton. A nagy házak hamar elmaradtak, aztán a beépített utcák is, és fél óra múlva majdnem otthon éreztem magam: kint jártunk, a várost övező tanyavilágban, ö mesélt. Hogy kecskeméti, s talán a dédapja, meg annak a nagyapja is itt született, orvosok voltak, meg ügyvédek, meg tisztviselők... Egy őse éppen Katona Józseffel szolgálta együtt a várost... Minden mondatával kisebb lettem. És éreztem, nem dicsekszik, csak meg akarja magát ismertetni. S valóban, mikor a halasi ‘ úton visszafelé jöttünk, kérdezgetni kezdett rólam, de én bizony csak bakkantottam ezt, azt. A jófenét tudjak magamról, meg a szűkebb pátriámról mesélni? Akkor megint ő beszélt. Már beértünk a városba, és idegenvezetett engem. Minden utcáról tudott valamit, de szinte mindegyik házról. ’ Ez elképesztett: itt minden téglának története van?! S mikor pár hónap múlva megkérdezte, műkor megyünk ki hozzánk, megrémültem. Mit tudjak mutogatni Kökö- nyöeön?... Sokáig nem vittem ki, csak eljegyzés előtt. Mert azt úgy illik mifelénk, de az itteni őspolgári családoknál is. — Kivittem, és nagyon élvezte az egészet, az egyik tehenünk épp akkor ellett, hát a kisborjúba egészen beleszeretett Mindenért lelkesedett, a szénapadláson ócskaságok után kutatott — de a harmadik napon már láttam rajta, hogy igen fáradt. Kérdeztem is tőle visszaútban. Elismerte. Azt mondta, nem tudott aludni. De mitől? Elgondolkodott: Talán éppen a szokatlan csendtől. Nodehát ez elég sovány vigasz. Hát akkor a sok új benyomástól. De ezt sem fogadtam el, mert Sopronban például együtt voltunk először, és prímán aludtunk. Mondott még ilyet is, olyat is, de mind el is vetettük. A végén abban állapodtunk meg, hogy kideríthetetlen, de a tény attól még tény marad. Azóta persze megszokta, és talán valami otthonos érzése is kialakult. De a gyerekeinknek már föltétlenül. Azok egész évben ott lennének, szívesen... de, hogy mondjam: én már nem. Hazamegyek, nem mondom, és jókat beszélgetünk a szomszédokkal, hülyéskedünk a testvéreimmel, meg mindenfélét segítek az öregemnek, úgy mint régen — de egész évben ott lakni?! Már elképzelhetetlennek tartom. €h-|i n m n ismeretlent ka” ”•* m»iauzolok Kecs_ keméten, rengeteg történetet tudok az utcákról, az épületekről, s néha lokálpatriótább vagyok- mint az apósom. Biztosan benne van ebben az újonnan jött túlbuzgalma is, mert meg akarom hálálni neki — mármint a városnak —, hogy nem csak befogadott, hanem meg is szerettette magát: a saját érzelmeimből következően egycsapásra, és a feleségem révén tartósan. Talán már örökre. i FESTÉSZET, Festészet TI címmel nyílt kiállítás a Műcsarnokban, amei lyet a Magyar Képzőművészek Szövetségének festő szakosztálya rendezett. Képeink a kiállításon készültek Szurcsik János: Várakozók Sváby Lajos Ünnepség Németh József: Triptichon — Magvető, Termékenység, Kenyér Pap Gyula: Hegesztő Káldi János; A REGGEL CSODÁ! Amikor indulsz tanítani, nemegyszer nézek utánad az ablakon át, észrevétlen. A lábad nyoma — röpke virág — virít a lassú hóesésben. Ot perc? Tíz perc? Befödi a hó lépted liliomát, a kora reggel csodáit De — amerre elmész — órákon át csengőszó száll, s a gesztenyesor felszikrázva világit NÓGRÁD — 1978. február 26., vasárnap /
