Nógrád. 1978. február (34. évfolyam. 27-50. szám)

1978-02-19 / 43. szám

A csend és nyugalom faralja az idős, 87 esztendős Márkus József salgótarján- zagyvapálfalvj lakását. Min­den arra mutat, hogy a sze­rető gondoskodás egy pil­lanatra sem hagyja magára az egykori vöröskatomát az idős internacionalistát. Szük­sége is van minderre. Saj­nos már elvesztette szeme- világát, hallását is meg­koptatta az idő. Mégis, ami­kor belépünk a konyhába, mintha megérezné, az ide­gen jövetelét, s kiszól a fe­leségének: / — Kik jöttek, édes­anyám? — s megnyugszik a válaszra. Vedd csak elő azt a kitüntetést... tudod... amelyiket most, legutóbb kaptam... Hiszen az a leg­értékesebb, a legszebb, az önmagáért beszél — folytat­ja nehezen tagoltan. A féltve őrzött okmá­nyok, visszaemlékezések, kitüntetések közül előkerül az, amelyikre Márkus Jó­zsef olyan büszke. A Szov­jetunió Legfelsőbb Tanácsa a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulója alkalmából adományozta Márkus Józsefnek, a Harci Érdemekért Érdemérem ki­tüntetést. Nehezen indul a beszélge­tés. Arra keresek választ: mi is van a kitüntetés mö­gött. — Nagyon sok harc, meg szenvedés. Aztán sok-sok győztes csata, amit a fehé­rek, Kolcsakék ellen foly­tattunk Szovjet-Oroszor- szágban... Hosszú a sora annak, hogy Márkus József vörös­katona lett. Bár az is igaz, hogy az uradalmi cselédem­ber fia könnyen megtalálta az ide vezető utat. — Olyan egyéves katona lehettem, amikor kitört az első világháború. Először Tamasovnál ütköztünk meg. Nékem rosszul kezdő­dött minden. Eltalált egy srapnel, s megsebesültem. Nem hagytak sokáig kór­házban. mert a gorlicei harcban már ismét szükség volt a katonára. Így kerül­tem én is oda. Nagy harc volt! Aztán 1916. júniusá­ban fogságba estem. A kije­vi munkaelosztóba kerül­tem. Akkor már airra gon­doltam: No, Márkus, szá­modra vége a harcnak, a háborúnak... Egy darabig élte a hadifog­lyok életét. Dolgozott Mur- manszkban, építette a vas­utat. Nehéz volt az élet. Ke­égi idők boxmeccseire emlékezünk. A zöld sa­rokban Vadas (Richveisz) Ist­ván, a piros sarokban Rich­veisz Károly. A szorítóba ez­úttal az újságírói önkény kül­di őket Régen nem ellenfelek. Sohasem voltak igazán azok, hiszen Károly >,egy tízessel mindig könnyebb volt” báty­jánál. De az első edzőpofono­kat mégis tőle kapta. A két Richveisz! A jó hírű egykori bunyós testvérpár. Salgótar­ján sportmúltjának tanúi, ala­kítói-formálói. És a többiek, akiktől a bányászvárosba ér­kező egykori budapesti, ózdi. miskolci ellenfelek joggal, ok­kal tartottak. A többiekkel, a „hat nagyágyú” — Pintér, Fur- mann, Hidasi, Oláh, Richve­isz I. és Richveisz II. Az idősebbik testvérrel, a hatvannégy esztendős fiatalos mozgású Vadas Istvánnal, az acélgyári telepen beszélge­tünk. A gyári őrző kutyák ki­képzésével foglalkozik. A ku­tya egyébként is örök hobbija volt és marad. Két vizsláját úgy betanította, hogy a legé­lesebb szemű vadásztára sem talál bennük kivetnivalót. Az állatok, a természet, a sport­szeretet és a munka töltötte ki életét a salgótarjáni pos­tás legidősebb fiának. És ugyanez elmondható a most piros sarokban álló Károlyról is. Hogyan, mikor kezdődött ez a mérkőzés? A salgótarjáni törzsökösség vitathatatlan. Ha valaki mé­gis kételkedne, meg kell mu­tatni neki a bányász nagyapa emlékgyűrűjét, amelyet most is őriznek a nagyapányi uno­kák. „Bányaalapító volt az vés élelem, rongyos ruha, megkopott bakancs. Tas- kentben éirte a hír: kitört a forradalom. — Mozgolódás kezdődött köztünk is — emlékszik az idős ember. Egyszer megszó­lít bennünket egy orosz ember. Csak annyit mon­dott: nagy szükség lenne rá­tok, gyertek közénk, vörös- katonának. Mi mentünk. A vagongyáriak, meg a várbe­liek nagy harcot folytattak a fehérekkel. Velük egye­sültünk. Aztán megalakítot­tuk a harmadik forradalmi lovas tüzérezredet, ennek lettem a katonája. Uszta- novszki lett a parancsno­kunk. .. Nagy lett az erőnk. Ütöttük, vertük a fehéreket, akik aztán úgy menekültek Taskentból, mintha sohasem lettek volna ott... Egyre jobban belehevül az emlékekbe. — Jól emlékszem a Kol- csakékkel vívott csatára is. Az úgy történt, hogy meg­hallottuk: az Arai-tó kör­nyékén Kolcsakék foszto­gatnak. Ránk, a harmadik tüzérezredre esett a vá­lasztás. Mentünk ■ is. Nagy harcot kellett itt is megvív­nunk. Nagy volt a vesztesé­günk, de azt is tudtuk, hogy ki kell tartami. Mi bírtuk to­vább. A fehérek oldalán harcoló parasztok, munká­sok nagy csoportja jött át hozzánk, s azt kérték: most már ók is mint vöröskato­nák Szovjet-Oroszországért Kolcsakék ellen akarnak harcolni. Hónapok, évek teltek el még így mozgalmasan Már­kus József vöröskatona éle­tében. Aztán eljött az idő leszerelt. Moszkvába került, s ott várt sorára, hogy ha­zainduljon, hiszen Szovjet- Oroszországban győzött a forradalom... Még kutat emlékeiben, de fárasztja a beszélgetés. Megemeli ed­dig zárt szemét, s mintha látna, mintha ott lenne Moszkvában azon a gyűlé­sen, ahol éppen Lenin be­szélt a forradalom győzel­méről, a vöröskatonák har­ci sikereiről, az internacio­nalisták segítségéről. Csak annyit mond Márkus Jó­zsef: — Nagyon nagy dolog volt az. Hallani és látni Lenint. Nékem volt szerencsém ben­ne. .. De kár, hogy azóta hatvan esztendő telt el. Ugye, hatvan esztendő, hi­szen annyi éves a Vörös Hadsereg is! Somogyvári László Áramszünet Drégelypalánkon fővárosi művészek közreműködésével szórakoztató műsorral lep­ték meg a zára zárnád ó köz­gyűlésen résztvevő termelő­szövetkezeti tagokat. A jó­kedvre derítő műsornak a féle sem zajlott le amikor megszakadt az áramszolgál­tatás, és az elektromos hang­szerek felmondták a szolgála­tot, az énekművészek legna­gyobb riadalmára. Tamási Eszter sűrű bocsánatkérések közepette bejelentette: — Sajnos, ezzel műsorunkat befejeztük... Nem így történt, mert a tsz elnöke felment a színpadra és azt mondta a bemondónőnek: — Ha maguk zene nélkül nem énekelnek, akkor éneke­lek én. De a gázsit is én ve­szem fel! Riadt sürgés-forgás támadt, a művészek körében. Tanako­dás, mígnem a műsorban ép­pen soron levő Lehoczki Zsu­zsa felkiáltott. — Azt már nem! Ezzel már ki is perdült a színpadra, néhány szó a kö­zönséghez hogy kövessék őt és rázendített: „Hajmási Péter, Hajmási Pál..A hallgatók körében egy kis bizonytalan­ság, de rövid idő múlva zen­gett a dal. Énekelt mindenki. Lehoczki Zsuzsát követték a többiek. Igazi jókedvű hangulat kerekedett. Az el­nök hamiskásan dohogott. — Mégis csak a pénz a leg­nagyobb úr... „PRIUSZ” A népes hallgatóság — a fejkendős nénik, csizmás bá­csik mellett már jó néhány fi­Szomszédom — sok más társával együtt — hetente csak kétszer látja — télidőben nap­pali világosságban a falut. Szombat és vasárnap kivételé­vel már hajnali fél ötkor ki­állnak a falu közepére, ugyan­ott az öregedő este derekán teszi le őket a szerződéses munkás járat. Mégis, a szerencsésebbek közül valók: a jó öreg Ika­rus szinte a lakástól a munka­helyig viszi őket. Mindenki­nek megvan a maga helye nem tapossák egymás lábát, nincs tülekedés. S e bérautó­busz előnyei között még azt is megemlíthetjük, hogy a hét utolsó munkanapján hazafelé jövet megállhat Budapest—Jó­zsefvárosban. A munkások férjekké válnak, előkerülnek a zsebekből a cekkerek, s a fe­leség megbízásából és listája alapján bevásolnak a piacon. A legfontosabb azonban a gyorsaság. Sajnos, nem mond­hatja el ugyanezt az a 650 ezer ember, aki minden nap vonatra ül, úgy igyekszik a munkába, iskolába. E „célvo­Polőcffildfin Szorftősarok öreg. Vele nyílt a Károly-ak- na. A gyűrűt a bányatársa­ságtól kapta. István, az idő­sebb testvér tizenkét éves volt, amikor a postás-kézbesí­tő apjuk meghalt. Akkor az anyjuk vette át a Salgótarján­ban megjelenő hetilap, a Munka című újság kézbesíté­sét. Utcahosszat szaladgált, s vele a gyerekek, gyerekei, azok barátai. Segítettek neki. A Munka című újság csak a nevében utalt a munkásra, semmi köze nem volt ennek a társasági lapnak ahhoz, ami a gyárakban — acélgyár, tűz­helygyár, öblösüveggyár, bá­nya — történt. Richveiszék szó szerint be- verekedték magukat az acél­gyárba. Az ottani egyesület edzőjének közbenjárására ju­tottak jobban fizetett munká­hoz, valamivel nagyobb, s ta­lán kicsit biztosabb kenyér­hez. Ez ma már legenda. Bu­nyózni kellett a kenyérért! Persze nem ment volna ké­pesség, sportszeretet nélkül. A város sportja, a húszas-har­mincas években ebből állt: ke­vés atlétika. két labdarúgó­csapat. Box először a leven­téknél, majd az acélgyárnál indult. Oda kerültek be a Richveisz testvérek. Ez 1935- ben volt. Nézzük néhány iga­zi nagy pofon történetét! Az idősebb testvér első mérkőzését az acélgyári szí­nekben induló pékember el­len vívta. Süveges Miklóst nagy fölénnyel verte. Akkor váltósúlyban öklözött. Később áttért a középsúlyra. Szolno­kit, Jákicsot (magyar váloga­tott) kétszer győzte le. A sze­gedi Sáfárral nagy verekedés volt. A mai napig emlegetik, akik látták a meccset. Kiütés­sel győzött a most zöld sarok­ban álló Richveisz István, aki később, a katonaságnál lett Vadas. Balkezes volt, fordí­tott alapállású. De változtatni tudott mehet közben, s ez gyakran okozott kellemetlen meglepetést az ellenfeleknek. Hadseregbajnokságot nyert Kecskeméten, egy másik or­szágos versenyen, nehéz hely­zetbe kerültek. A pénzzel tör­tént valami, saját költségen, lókolbászon öklöztek két na­pot. Mindketten bajnokságot nyertek. Egyáltalán, egymás nélkül talán kevesebbre jutottak vol­na. Karcsi néhányszor bi­zony hazaszaladt, mert akko­ra pofonokat kapott a ring- ben edzés alatt a bátyjától. Richveisz Károly 59 éves, nyugdíj előtt áll. Bátyja ré­gebben ment nyugdíjba, a vá­rosi állatkertet vezette, azu­tán az is bezárt Fenn élnek a Marx úton, az acélgyári völgy fölött. Alattuk éjjel-nappal dohog-dübörög a ma biztos kenyeret adó nagyüzem. A fiatalabb Károly a mozgéko­nyabb. Szívesen emlékszik a régi időkre, amikor 13 éve­sen Ifiállt első meccsén báty­atal arc is feltűnik — feszült fihang —, mert addig sem figyelemmel kíséri az elnök kellett palántázni. nagyon átgondolt és jól rend- (ok) szerezett, tartalmas beszámo­lóját a zárszámadó közgyűlé- MIKROFON sen. Vagy nyolcán üljük kö­rül az asztalt. Sok gondot okoz a termelö­Brigádjainknak már múltja szövetkezetekben a zárszáma- van... — jelenti ki az elnök dó és tervtárgyaló közgyűlés ahhoz a passzushoz érve, ahol színhelyének megválasztása, a beszámoló a szocialista bni- hiszen az egyesülések után, gádok tevékenységét értékeli, miint az Ipoly esőzéseket kö- Egyszerre kapjuk fel a fe- vetően, megduzzadt a taglét- jünket, míg valaki suttogva- szám. Ahol a művelődési ház sziszegve megszólal: befogadóképessége kicsi, bi­— Miért volnánk mi alább- zony fejtörést okoz, az ünne­valóak az örömlányoknál cim- pi aktusra hol is kerüljön sor. bora! Nekünk is lehet „priu- A nagybárkányiak a mellék- szunk”, nem igaz? üzemág tágas csarnokát jelöl­* ték ki a célra. A berendezése- TOVÁBBKÉPZÉS két asztalokkal és széksorok­kal váltották fel. ízlésesen de- A közgyűlésen szót kapott a korálták a csupasz falakat, nőbizottság elnöke. Kemény Még az akusztika okozta karú, vastag derekú asszony- problémákra is gondoltak. A ság. A jelenlevők megelége- két ezermester villanyszerelő, déssel hallgatják szavait, s ő Tóth Gyula és Berzák Pál igyekszik okos, igaz szavakkal munkához látott, hangfalakat meghálálni az érezhető rokon-» szereltek fel, vezetékeket húz- szenvet.” A nőbizottság fel- tak, hogy a mikrofonba mon- mérte... A nőbizottság java- dott szavak a terem legeldu- solta... A nőbizottság kér- gottabb sarkába is eljussa- te... A nőbizottság elintéz- nak. te..— és így tovább, és így Apropó, mikrofon! Nemrégi- tovább. Mígnem szó került a ben írtunk róla, hogy a salgó- képzésről is. tarjáni helyi járatokat vezető — Több napos továbbkép- „pilóták” nem szívesen hasz­zésen vettem részt — mondja nálják az utasok tájékoztatá- az elnökasszony —, és a ma- sára. Lehet, hogy a nagybár- gam részéről ezt nagyon hasz- kányiak ötlete innen szárma- nosnak ítélem meg. zott, hiszen az elnök előtt a — Persze, — szólal meg egy mikrofon fél napja még a gaz- maliciózus, természetesen fér- daság buszában árválkodott. EGY PERC Panaszkodtak a tsz-vezetők,' hogy egyre csökken a munka­erő a gazdaságokban. A tagok átlagéletkara sem alacsony, s a beszámolókban általában elsorolták azoknak a neveit, akik az elmúlt évben távoz­tak az élők sorából. S a tagság egyperces néma állással adózott volt munka­társaik emlékének. Vajon ki­nek mi fordulhatott meg a fejében a jelenlevők közül a hatvan másodperc alatt? Talán az együtt töltött évek keser­ves vagy éppen örömteli pil­lanatai, az if jakban a mező- dazdaság szocialista átszerve­zésének úttörői meg nem szű­nő, mindenkit magával raga­dó lelkesedése? Hiába figyeltük az arcokat.' Némák, mozdulatlanok vol­tak. Tisztelgőek. KOTTÁBÓL Egyik termelőszövetkeze-' tünk műhelyfőnöke kedves meglepetést akart szerezni a beszámolót előadó elnöknek. Hogy ne kelljen neki a terje­delmes előterjesztés lapjait kézben tartani, rakosgatni, — közben talán még meg is ke­verhetné — szellemes szerke­zetet készíttetett a hegesztők-! kel. Vékony lemezlapokból, ezüs- tözött lábakon hivalkodott a sötétruhás előadó fejének ma­gasságában egy kottatártó. Hátul, az utolsó sorokban,' miután kibarkóbázták miféle dolog csillog a pódiumon, nem is maradt megjegyzés nélkül. — Látod, Imre! Van már „bandánk”, karmesterünk.' Csak a karmesteri pálca, meg a takarmány hiányzik! (sz—ó) , Korán kelők nőtök”, állandó, vagy esetleg alkalmi utasa máris felkapja a fejét és tiltakozik: hogy-hogy ül? No, igen. Ha élég ügyes, és tud helyet szerezni. Az ingázókról van szó. A naponta útra kelőkről: a kaka­sok hangjára ébredőkről, a későn fekvőkről. Hogyan, mi­lyen körülmények között te­lik az utazással töltött félmű- szaknyi idő? Nem kell soká­ig kutatni emlékeim között, hogy felidézzem a zsúfolt haj­nali vonat egymásra boruló utasait; a rövidre szabott éj­szakát ily módón meghosszab­bítani akarók egyenletes szu- szogását Vagy a heringes do­bozra emlékeztető peront. Meg a vonat sebességét, hiszen minden állomáson várakoznak a korán kelők, mindenütt meg kell állni. Többek között ezekről a gondokról volt szó azon a ta­nácskozáson, amit a közleke­déstudományi egyesület ren­ja unszolására az ózdiakkal, s nyert. ,-Mi mindig edzettünk, s gyakran a saját ruhánkban, cipőnkben boxoltunk. Kirán­dulni is a1 kesztyűkkel a vál- lunkon jártunk. Jöttek a srá­cok. tudták megint box lesz.” ..Mindig box volt, amikor le­hetett. Károly vidékbajnoksá­got nyert. A dombóváriakat mindketten kiütéssel _ küldték padlóra. A legnagyobb ered­ménynek mégis az számított, amikor a félelmetes hírű bu­dapesti versenyzőt, a Törek­vés menőjét — Kalikint pon­tozással megverte. Ügy, hogy azt sem tudta, kivel verek­szik. Kalikin verhetetlennek számított akkoriban a buda­pesti ringekben. Egy feltűnő­en nagyképű debreceni gye­rektől viszont nagyon tartott. ..Ettől nagyon kikapok” — mondogatta bátyjának. Aztán megcsapta jobbhoroggal a második menetben. A debre­ceni rázta a fejét, de kiszá­molták. Később tudta meg, hogy ezután abbahagyta a boxolást. ök ketten már régen abba­hagyták. De a meccsekre ki­járnak. A fiatalabb Richveisz tíz éve az ugyancsak félelme­tes hírű kerékpárosok edzője­ként is dolgozott a verseny­sportért. A nagy név: Fries Tamás, de jegyezték a többie­ket is. Hegyi szakaszon gyak­ran látták a hátukat a töb­biek. Győrött, a kerékpárosok vidéki fellegvárában. ma is emlegetik a tarjániakat. A legszebb pofon is régen elcsattant. Leoltjuk a lámpá­kat. Arra gondolok: támad­nak még Richveiszék? T. Pataki László dezett a minap Budapesten, a Technika Házában. Mint egy tudósításból kiderül: a fővá­ros vonzáskörzetéből 111 ez­ren indulnak kora reggel munkába, óránként 40 kilo­méteres sebességgel. Ennyivel mennek a vonatok. A többi in­gázó a megyeszékhelyekre, va­lamint más ipari és kereske­delmi központokba indul, az ő „sebességük” 20—40 kilomé­ter óránként. Dicséretes a MÁV igyeke­zete, amikor is mindezen vál­toztatni szeretne, beleértve a kulturáltabb utazás feltéte­leinek megteremtését. Ennek jeleként értékelhetjük azt a vizsgálatot is, amit ebben a tárgykörben végeztek: Buda­pest elővárosában és tizen­nyolc megyében. „Kati szeretlek!” Te verebé- lyi szőke srác, jó lenne ve­ket, a kényszerű várakozás ideje alatt. Hallottunk már a MÁV kezdeményezéséről,1 amikor — többek között Ceg­léden — klubot szerveztek a vonatra váró diákoknak. Bi­zonyos, hogy ez nem kizárólag a vasút feladata. De az isko­lákkal összefogva talán lehet-! ne valamit kezdeni a várako­zási idő hasznosabb eltöltésé-’ re. Akkor talán szürkébb len­ne ez az állandóan lemeszelt, de napok alatt újjá születő hatal­mas méretű „faliújság” is. Hatszázötvenezer korán kelő — még ennyi munkás és di­ák éli az ingázók korántsem irigylésre méltó, vonaton el-; töltött hajnali-reggeli életét. Még ennyi? Vagy már csald ennyi? Két év alatt ugyanis számuk 6—8 százalékkal csők-, kent. Köszönhetően a vállala­tok áldozatának; azoknak a bizonyos „célbuszoknak” a szerződéses járatoknak. Ebből eredően kisebb a led találkozni.” Az idézetekkel natokon a zsúfoltság, s az nem komolytalankodni. aka­rok. Ezernyi változatban ta­lálhatók ezek a vallomások a várótermek falán, az asztalok lapján és a székeken. Az in­gázók másik csoportja, a bejá­ró diákok teszik közszemlére komoly vagy bohókás érzései­újabb autóbuszok beállításá­val várhatóan tovább csökken.' Százezrek igazi reménye vi-- szont az, hogy nemcsak erre várnak. Gyofsabb megoldást a vonatok tervezett sűrítése, újabb kocsik beállítása jelent­het K. G. Salgótarjánban, a városi kertészet üvegházaiban évszakod meghazudtoló módon pompáznak a különböző dísznövé­nyek, színűk sokaságát mutatják a tulipánok, jácintok, ci- neráriák. A Nyírfácska Szocialista Brigád tagjai egy év­szakkal megelőzve a naptárt, vetik a petúniamagot, szétül­tetik a cseperedő begóniát. Képünkön: Bocsó Sándorné és Fodor Istvánné szakmunkások a virágok ápolásával fogla­latoskodnak. — ki —

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents