Nógrád. 1978. január (34. évfolyam. 1-26. szám)

1978-01-10 / 8. szám

Becsületbeli kötelesség... MELEG, BARÁTSÁGOS otthon fogadja a vendéget Rétságon Adorján Gézáik­nál. Látszik a könyvespol­con, hogy a férj földügyi szakember, hiszen előadó a járási földhivatalnál. A kü­lönböző ércek pedig arról is árulkodnak, hogy az eredeti foglalkozása bányatechni­kus. — Igen, Miskolcon vé­geztem. Az útépítéshez bá­nyát nyitottunk itt, így ke­rültem ide. Aztán marad­tam. Megnősültem. Felesé­gem, aki anyagkönyvelő a költségvetési üzemnél, ér­sekvadkerti... Bepillantunk a gyerek­szobába is. A 10 éves At­tila és a 7 éves Gábor re­pülőgépekkel, tankokkal játszik. Gábor a katonai jelvényeket rakosgatja sor­ba, s eldicsekszik, hogy mór 51 darabot gyűjtött össze. — Nem is tudom, mivel magyarázzam a gyerekek ilyen irányú érdeklődését — mondja Adorjánná. — Ha csak tehetik, az iskolá­val mindig részt vesznek a laktanyalátogatásokon. Vagy talán örökölték? Hiszen nő létemre én is mindig kato­na, később pedig rendőr szerettem volna lenni. Volt egy barátnőm, aki rendőr. Mindig olyan büszkén néz­tem fel rá. Olyan fiús tí­pus voltam mindig. — Tavaly beszélgettünk először a feleségemmel ar­ról, hogy jó lenne égy nagy közösségbe tartozni. Akkor is a munkásőrségre gondol­tunk. Amikor pedig meg­kérdeztek bennünket, hogy nem vállalnánk-e az ezzel járó kötelezettségeket, én mint párttag, a feleségem mint pórtonkívüli gondol­kodás nélkül mondtuk ki az igent! -r- summázza véle­ményét Adorján Géza. Adorjánékat úgy ismerik Rétságon, hogy szeretnek tenni a közösségért. Részt vesznek a társadalmi mun­kában, megtalálhatók a tömegszervezetekben. De nagy gondot fordítanak az önképzésre is. Adorjánná például tavaly érettségizett a közgazdasági szakközép- iskolába, s nevelte a két gyermekét. — AKKOR IS ÚGY VOLT, mint most az előképzés so­rán. Ha menni kellett, a két gyereket felültettük az autóbuszra, s irány Érsek- vadkert, a nagymama. Így Öregvéilelci Nem olyan régen úgy adódott, hogy rövid időre vendé­ge lehettem egy magára maradt idős bácsinak az Anna- völgyben meghúzódó maroknyi kolónia egyik szoba-konyhájá­ban. Akarva sem tudnám elfelejteni azt az igyekezetét, ahogy ócskán megkurtult mozgási képességével, asztmás mellkasával serénykedett a hamvadó parázsú tűzhely mellett. Valamikor, erős férfi korában, a szomszédos hegyet apasztotta, s a fi­noman szitáló porral szívta tüdejébe a levegőt. Gondját most a szomszédasszony gyermekgondozási segélyen levő lánya viseli — mintha az öreg lenne a másik gyermeke. Jobban telik így a magányban mindig ugyanazt az arcát mu­tató idő- Kerül az asztalra ebéd, s mi kell más egy lassan mindennel leszámoló embernek? — gyakran vacsorára is ma­rad néhány falat. A gondozásért, hivatalos nevén házi szociális gondozásért, hétszáz forintot kap a fiatalasszony: jól jön kiegészítésnek a gyes mellé. Csakhogy egykettőre elszalad az a harminchat hónap, s a környéken nincs asszony, aki az emlékei, régi levelei, kitüntetései között matató bácsikát majd ellássa. Nem az akarat hiányzik az öregből, az erő hagyta cserben. Még annyi sem maradt mutatóban, hogy elvigye valamikor szilaj lábait az olyannyira imádott patak partjára, a boltba, vagy ha kedve tartja — s a nyugdíja sem ellenzi — az ital­boltba egy sörre. Mi lesz vele? Mi lesz a munkáséletük végére megrok­kant, elhasználódott, társtalanul maradt többi öreggel? Akik ott hasaltak a lövészárkokban két világháborúban, erejük megfeszítésével dolgoztak, kuporgattak, gyerekeket nemzet­tek, szültek — mi lesz velük? Mi lesz velük? — kérdezem. Pedig tudom a leckét: „társadalmi gondolkodással kell be­aranyozni öreg napjaikat”. Valamennyi tanácskozásnak, amely a szociális gondoskodás hogyanjait vitatja meg, ezt summázata. A tapasztalatok azonban lomha igyekezetről árulkodnak. A gyakorta emlegetett példák, akár a fehér hol­lók, s főleg túlságosan tetszetősek. Legbeváltabb forma az öregek napközi otthona. Bekerülni azonban a legtöbb helyen semmivel nem könnyebb, mint például az orvostudományi egyetemre- S akkor még nincs, aki megtisztítsa ünnepek előtt az egyedül élő öregek ablakát, felvágja a fát, behordja az utcáról a vizet, koccintson születésnapon, ünnepkor. Arról nem beszélve, hogy vasár- és ünnepnapokon az öregek nap­közije is szünetel, márpedig akkor is kellene a főtt étel. A házi szociális gondoskodás is lényegében gyerekcipőben topog. Megszállott vagy kevésbé megszállott szervező gon­dozónők — fizetésük nem különösen magas, pedig jő néhá- nyuknak tíz falu öregei miatt fáj a fejük — járnak házról házra, s próbálják rábírni a jóságos szomszédokat, hogy ugyan nyitnák már rá az ajtót Józsi bácsira vagy Erzsiké nénire, aki olyan egyedül él. Még fizet is érte a tanács. Az­tán ha ráállnák: vagy kijönnek egymással, vagy nem. A gondozást s a vele járó terjedelmes adminisztrációt többnyi­re olyanok vállalják, akik még úgy ahogy — bírják magu­kat: ám hamarosan nekik is jól jönne majd egy kis segít­ség. Leginkább pénzért teszik, a mellékesért a napi egy­szeri látogatást. így az esetek többségében éppen a legválsá­gosabb pillanatokban nincs senki az öregek mellett. Kisipari módszerrel nem oldódik meg az öregvédelem, csak elszánt, következetes, szervezett társadalmi összefogás­sal. A brigádok többnyire húzódoznak az ilyen jellegű fela­datoktól, legfeljebb egy-egy akciót; festést, tüzelőlehordást, karácsonyi ajándékozást vállalnak magukra. S ki ne feled­jem: évente egyszer, öregek napján fehér asztal mellé invi­tálják az egykori szakikat az üzembe- Az öregek meg ott ülnek megilletődötten, s zavartan kémlelik, ki hiányzik me­gint a tavaly még ittlevők közül.. • Köztudott, mennyi és milyen sok íajta teher nyomja a vállukat. De ezek között az öregekkel való törődés semmi­vel sem kevésbé fontos, mint például a már gyakorlatban is polgárjogot nyert gyermek- és ifjúságvédelem. Az esetle­gesség a szociális gondozásban éppen olyan ártalmas, mint­ha a beteg hetente csak egyszer kapná meg a felgyógyulás­hoz naponta nélkülözhetetlen gyógyszert. Vagyis az öregvé­delem folyamatos — divatos szóhasználattal élve — állandó tennivaló. Lelkiismeretünk s az a tény, hogy előbb-utóbb valamennyien gondozásra szorulhatunk, diktálja ezt. Még akkor is, ha az öregek olykor rigolyásak, gyanakvók, s bi­zony nem fogadják el bárkitől az ételt, a jó szót. Kertész Péter lesz később is, ha szolgá­latba kell menni — véle­kedik Adorjánná. S ha már ismét a mun­kásőrség került szóba, meg­említem az előképzést: — Az nagyon érdekes volt számomra! — mondja az asszony. Legjobban a fegyver tetszett. Amikor a pisztolyt kézbe vettem, már nyugodt voltam. Rájöttem, hogy a pisztoly nem lő vissza — s nagyot moso­lyog maga is azon, amit mond. — Érdekes, hogy a piro­technikai anyagot, a harc­modorok kötötték le a fi­gyelmemet legjobban... És még valamit. Nagyon tet­szett, hogy senki sem éreztette velem, hogy nő vagyok. Bár mindenben se­gítettek, de ugyanazt köve­telték meg tőlem, mint a többiektől... Szóval -ez az igazi egyenjogúság! — Érdekes, hogy az elő- képzős munkásőrök közül mindenki más munkahe­lyen, más munkakörben dolgozik, mégis egy nagy­szerű kollektíva alakult ed­dig is ki. Jó együtt beszél­getni — veszi vissza a szót Adorján Géza. — Nékem is véremben van a társadal­mi munka, így nem lesz nehéz a szolgálattal járó feladat végrehajtása. ön­ként vállaltuk, becsületbeli kötelesség. Az előképzés már bafe­jeződött, rövidesen sor ke­rül az ünnepélyes esküté­telre. Az egységgyűlésen ti­zenhármán sorakoznak fel, s mondják: Én ... eskü­szöm ... Köztük lesz az Adorján házaspár is, Ador­jánná az egyedüli nő. — Ér nem voltam kato­na, nem ismerem az es­kü pillanatát. De biztos va­gyok abban, hogy meg­ható lesz. Erre, az esküre, a velejáró önként vállalt kötelezettségekre gondol­tam már akkor is, amikor először kimondtam az igent — szól határozottan az asz- szony. — HONVÉDSÉGNÉL már letettem az esküt. De az valahogy más. Legalább­is most úgy érzem — foly­tatja Adorján Géza. — A katonaság az kötelesség. Ez nagyobb, önként vállalt, becsületbeli kötelesség. Mert az eskü kötelez a munkás­őrségben is! Somogyvári László Nógrád egyik legfontosabb munkáskörzete a városiasodó nagyközség, Nagybátony. Az ötödik ötéves tervben további korszerű lakások építését tervezik, összesen 560 család ré­szére kívánnak kényelmes otthont adni. Képünkön: Nagybátony új lakónegyede, ahol főleg fiatalok és munkáscsaládok kaptak lakásokat. Örülnek, ha segíthetnek... A tudósokat már évszáza­dok óta foglalkoztatta a vér átömlesztésének a gondolata és a gyakorlatban is végeztek erre vonatkozó kísérleteket. Eleinte állatok vérének a be­juttatásával próbálkoztak az emberi szervezetbe, majd az égjük ember vérének átöm- lesztésével a másik emberbe. Ezek a beavatkozások — a vércsoportok ismeretének hiánya miatt — általában halállal végződtek- Csak a huszadik század elején fedez­te fel egy osztrák tudós — Landsteiner — a vércsoporto­kat, és akkor vált világossá, hogy a vért adó és a vért ka­pó személyinek azonos vércso­portba kell tartoznia, csak így kerülhetők el a halálos és az egyéb szövődmények. Ezt a hatalmas jelentőségű felfedezést akkor alkalmazzák az örvösök, amikor például a súlyosain sérült vagy a műté­ten átesett betegnek vért ad­nak. .. életet mentenek. — Milyen vércsoportja van? — kérdezem Király György- nétől, aki a Budapesti Fehér­neműgyár jánosalsnai telepén meósként dolgozik. — Nulla, Rh negatív — hangzik — pillanatnyi gon­dolkozás nélkül a válasz. — Eddig hány alkalommal adott vért? — Tizenkétszer. Három eset­ben sajnos nem vettek tőlem, mert arányira izgultam, hogy mire odaértem: be’ázascdtam. Van egy munkatársunk, aki fogadalmat tett: ahányszor csak szükséges, annyiszor ad vért. Ezt az elhatározását be is tartotta, hiszen a telepen ő az egyedüli tizenötszörös véradó. Egyébként a kollektív szer­ződésünkben az áll: a tízsze­res véradónak ötszáz, a ti­zenötszörösnek nyolcszáz és a húszszorosnak ezer forint jutalom jár­— Hogyan történik a vér­adás megszervezése? — 1967 óta, az üzem meg­alakulásának pillanatától én szervezem vöröskeresztes tit­kárként a Véradó mozgalmat. Minden szalagon van egy bi­zalmi, azokkal megbeszélem: körülbelül hány emberre len­ne szükség, s megkérem őket, írják össze a jelentkezőket is. A fiatalok eleinte nagyon félnek, csak azt hajtogatják: majd jövőre... és egyszer- csak ők is jönnek... Itt, az orvosi rendelőben van a vizs­gálat és fent, a tanácsterem­ben a vérvétel. Tavaly áprilisban a szokásosnál ke­vesebben — csak kilencvenen — adtak vért a húsvéti ün­nepek miatt, de így is több mint huszonkilenc liter gyűlt össze. Már most készülünk az áprilisi kiszállásos véradásra, és igyekszünk tovább fejlesz­teni a készenléti brigádot is. — Kérem, mondjon vala­mit erről a csoportról­— Pillanatnyilag harminc- hatan vagyunk „készeni tben”j ami azt jelenti: ha a salgótar­jáni kórházban sürgősen kell vér, mi azonhal rendelkezé­sükre állunk. — A családjában volt-e már szüksége valakinek vér­átömlesztésre ? — _ Eddig szerencsére nem, és remélem, a későbbi­ekben sem fordul majd elő. De, tudja, nekem is van uno­kám. •.. Ezt azért mondom, mert kétszer is kaptam köszö­nőlevelet a kórházból, ami­ben azt írtálk: az én vérem­mel sikerült megmenteni két koraszülött csecsemőt az élet­nek. Tőcsér Julianna iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuuiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimii,— T alán a tavaszi enyhesé­A get is megvárom, de leg­alább a nappali fényt a biz­tonságos kerítésbe kapaszkod­va, ha nem jön utánam, s nem nyúl a hónom alá Ka. zinczi Gábor frontmester. De jött, szerencsémre. Csak az esti csillagos ég látta, mint botorkálok a mátraszelei Gá- borvölgyi utcát keresgélve. Keresni kellett, mert a hely­beli bácsika, amikor leszáll­tunk az esti buszról, érdek­lődésemre a világ három tá­ja felé intve mondta: — Ez is az, az is az, meg amaz is. Csak, amikor név szerint ér­deklődtem a frontmester ta­nácstag iránt, akkor mutatott határozottan a legsötétebb pontjára a községnek; arra menjek, de pe feledkezzek meg a kerítésbe kapaszkod­ni! Vaksötétben ismeretlen helyen tájékozódni, jeges jár­dafélén városi aszfaltra ter­vezett cipőben tempósan elő­rehaladni, s akkor még foly­vást kapaszkodni is — ez meg­haladta sok helyről összesze­dett tudásomat. De jött a se­gítség. Valahogy azután megérkez­tünk, s bent a házban, vil­lanyfénynél, felesége és lánya társaságában, teljes bizton­ságban, remegő kézzel ki­nyomhattam a golyóstollat is. Kazinczi Gábor, a Kazári közös községi Tanács tagja, a mátraszelei tanácstagi cso­port vezetője, a szorospataki bányaüzem frontmestere az Elnöki Tanács elnökétől nem­rég vette át a Munka Ér­demrend arany fokozatát. A magas kitüntetést a tanácsta­gi munkáért kapta. Családjá­ban van már Kossutlj-díjas bányász — nála kezdte a bá­nyászmesterség tanulását —, Egy óra a frontmester tanácstaggal Mátraszele vize, jege Szocialista Hazáért Érdem­éremmel kitüntetett tsz-el- nök. Arany fokozatot a Nagy Október tiszteletére hárman kaptak a megyében, közöttük van a szelei tanácstagi cso­port vezetője. A kitüntetést a bányászmunkáért kapott se­regnyi plakett, jelvény és ok­levél között őrzi. Éppen meg­telik velük egy mély fiók. Büszke rá? — Büszke arra vagyok, hogy például a vízműtársulást országosan is kiemelkedő mó­don, a többiekkel közösen, si­került rövid idő alatt, olcsón megoldanunk. A kitüntetésnek nagyon örülök. Tizennyolc évé tanácstag, a Kazári közös községi Tanács alakulása óta a szele; tanács­tagi csoport vezetője, nép­frontelnök, a munkahelyén a szakszervezeti élet egyik irányítója. A felsorolás ko­rántsem teljes. Amikor im­bolygásomból kimenekített, akkor is a népfrontmunkából jött haza. A műszak háromig tartott, hat óra is elmúlt, amikor beszélgetni kezdtünk. Tizennégy tanácstag dolgozik, az 1300 lelket számláló Mát- raszelén. Negyven ház tarto­zik a választókörzetébe, azo­kat fejből sorolja, melyikben ki lakik. Az összesítés: majd mind bányász, bányásznyug- díjas. Az utca; villanyvilágí­tás elhúzódó ügye éppen ezért bántja, sokszorosan is. — A mizserfai bányarab­láskor betongyámokat men­tettünk, és ide szállítottuk társadalmi munkában. A kör­zetemben sok brigádtársam lakik, egy tíz—tizenkét tagú társadalmi brigádot még éj­jel kettőkor iá ki tudnánk ál­lítani. Felajánlottuk, hogy a villanyoszlopok helyét kiás­suk, felállításukban segí­tünk, de oszlopot nem tudunk szerezni, s ide szállítani sem tudjuk önerőből. Nincs a bá­nyásznak fogata. Esze, szíve, ereje van. Az­zal érdemes jól gazdálkodni. A Gáborvölgyi utca nagy ré­sze, s a környék is, este a csillagok fényében közelíthető csak meg. Nem megy köny- nyen, ezt e sorok írója tanú­síthatja. Ígéret volt sok, s közben a költségek önmaguk- tól növekedtek. Jelenleg több mint kétszázezernél tartanak, amikor tervezték, a negyedé­be sem került volna. Tizenkét oszlopról, vezeték­ről armatúráról van szó. Ka­zinczi Gábor nem titkolja — bántja a dolog. De a vízmű­társulásra szívesen gondol vissza. Jól dolgozott a ta­nácstagi csoport, s a helyi népfrontbizottság. Házról házra jártak, magyarázták a dolog lényegét — teljes si­kerrel. Rekordidő alatt, két éven belül megszervezték a társulást, lefektették a háló­zati csőrendszert kilenc kilo­méter hosszan. A kezdetkor ötvenhat százalék volt a be­lépők aránya, ma mindössze, tizennyolcán állnak a társulá­son kívül. De belépni nekik is kötelező lesz. A kimaradottak három, a társulási tagok tíz év alatt fizetik vissza a víz­vezeték-rendszer költségének rájuk eső részét. — Tagonként tízezer forint volt a tervezett összeg — mondja Kazinczi Gábor, majd így folytatja, nem kis büsz­keséggel : — Hatezérszázra menet közben lecsavartuk. Jól gazdálkodtunk, sokat töp­rengtünk, hogyan a legjobb. Ez a végeredmény. Így módjukban áll közös el­határozással csökkenteni a visszafizetés éveinek számát., vagy a havonta esedékes rész­letek lesznek a tervezettnél is kisebbek. A vízműtársulások­ról szóló „hercehurcás” tör­ténetek után a szelei példa valóságos csoda. A titka, va­lószínűleg, a munkában ösz- szeszokottság, s a legnehezebb munkahelyen fejlődött szér- vezőképesség, fegyelem. Az átcsoportosítás. a takarékos­ság — nem ismeretlen a föld mélyén folyó munkában. Jó és sok víz is jutott, megvásá­rolták azt a közéli kutgt, amely korábban a bányához szolgált. Rövidesen minden háznál csapból folyik a víz Mátraszelén is. Mögöttem-mellettem lép­del a frontmester, a busz­megállóhoz kísér. Kezében, elemlámpa villog. Olyan biz­tonságban vagyok, mint Sal­gótarján főterén. Közben ar­ra gondolok, a munka arany jelvénye is szebben csillogna a villanyok fényénél. T. Pataki László NÖGRÁD — 1973. január 10., kecid

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents