Nógrád. 1978. január (34. évfolyam. 1-26. szám)
1978-01-29 / 25. szám
Az eső zuhogni kezdett. A fiú dühösen rámordult a lányra: — Igyekezz! Hallod? Szedd a lábad! — Jó, jó — békítette a lány. — Ne dühöngj már megint. Begombolta a blúzát és futásnak eredt. Mire beérte a fiú, ruhája csuromvizesen tapadt mellére, hátára. — Utánam gyere! Kapaszkodj a korlátba, különben a vízbe pottyansz. Egy perc múlva megérkez— Itt lakom — szólt a fiú. — A környéken sehol sincs ennél jobb. Mire vársz? A lány gombolni kezdte a blúzát. Fázott. Amikor belebújt a fiú pulóverébe, a levetett ruhadarab még száraz részébe megtörölte arcát és a haját. — Koszi. Már nem is fázom. Közelebb ment a parthoz, leült egy kőre. Tekintete messze elkalandozott; a folyó felszínén sűrű bugyborékok kavarogtak. — Mi van veled? — kérdezte mogorván a fiú. A lány ráemelte a szemét. — Azt kérdeztem, mi bajod? — Mi lenne? — A lány megvonta a vállát — Ülj le te is — mondta később. — Nézd, milyen óriási bugyborékok úszkálnak a vizen. — A fiú lekuporodott a rongyos, rothadó matracra, magára húzott egy pokrócot, és becsukta a szemét: — Szólj, ha meguntad. Későre járt, az eső elcsendesedett, a lány még mindig a parton ült, a fiú azt hitte, alszik — Égy hete szöktem meg — mondta váratlanul a fiúnak. — Ha elkapnak, téged vesznek elő. — Felkapta a fejét. — Tudod, mire gondolok? Hogyha elkapnak, te odaállsz eléjük és ezt mondod: „FeleCsanády János: HORPADÁS Villány sütésben a tükör szememre hányja horpadt váltamat, szeltem vele habot tengeren, s most idáig süppedt a szemtelen. S Mind, akik hősök voltak! Temető földje rejti vállesontjaikat, a jobbratörő karok gyökerét, a forgókat, a porcogókat. Ott alul, azt a tengert szelik habok nélkül, mozdulatlan, mig csak ki nem veti a csontokat a föld, az utolsó ítéletig. Gyerek voltam, kicsi gyerek, mikor elment a dédapám. Aztán még mindig kicsi gyermek: a nagyapám. Követte őket az apám, ott fekszenek másfél méterre a föld alatt, a református temetőben, egymás közelében. Ha váltamra nézek, őket látom. Arcuk játszik a horpadáson. Oszlóiban Béla: Híd alatt ségül veszem. Eltartom.” — Felnevetett, aztán újra lehajtotta a fejét. — „Gondoskodni fogok róla.” — mondta még szinte magának. — A rendőrök ezt persze nem hiszik el. Bevisznek az intézetbe, rám adják a kockás flanellruhát, aztán odaülpk az ablakhoz és várok. Hogy megszökhessek megint. Vagy egyszercsak beállíts. Mária néninek odaadsz egy papírt, amin pecsétek vannak... Szülnék neked gyereket Amennyit csak akarnál. A kislányoknak szép fehér, vagy barna gyapjúruháíat vásárolnánk, és a fiúk sem viselnének mindig tréningruhát. — Egyébként. — folytatta később —, Mária néni most oltja le a villanyt. A lányok még hancúroznak egy kicsit, de aztán kussolniuk kell. Képzelheted, mik történnek a takarók alatt... — Honnan tudod? — Tudom. A híd dübörögni kezdett. — Vonat! — ugrott fel a lány. — Most megy el fölöttünk! Miért nem mondtad, hogy itt vonatok is járnak? — Elég! — tolta el magától a fiú. — Meg akarsz hülyíteni? Ide nem hallatszott el a nagyváros zaja. A Duna sesn csobogott: halkan, nehezein hömhölygött, ahogy illik, ahogy megszokta. A lány levetette a ruháit. Odabújt a fiúhoz. — Szép vagy — mondta neki a fiú. Megtapogatta a csípőit. — Hány éves vagy? — kérdezte halkan. — Már tudnék szülni. Kisvártatva megint a lány szólt: — Alszol? — Gondolkodom. Felült. A takaró lecsúszott róla. A fiú becsukta a szemét. — Miért hoztál ide? — kérdezte tőle. — Hogy aludj. Hogy ne legyek egyedül. — Van pénzed? Nem akarok jegy nélkül villamosra szállni. Kibújt a pokróc alól és pillanatok alaitt' magára kapkodta a ruháit. — Eljössz értem? — kérdezte még utoljára. — Hozol pecsétes papírokat? Egy perc múlva a fiú utá- naszólt. Nem kapott választ. Csőitán Kálmán: ökrösszekér Miért változik nehezeit a közízlés ? FFI FPill T x_ék ran£oean nagy háza a I LLLi UL I nagyközség főutcáján. Az építtető megkívánta a tervezőtől, hogy jó magas falakat írjon elő, sőt a ház felső traktusára még amolyan toronyszobafélét is, az utcai oldalra meg gipszdíszítéseket hadd lássa mindenki, aki arra jár, hogy nem akármilyen emberé az az új ház. Minden úgy valósult meg, ahogyan a tulajdonos akarta, hiszen ilyenkor — mint oly’ sok más esetben is — a pénz beszél, az pedig jócskán lapult az új ház gazdájának tárcájában és betétkönyvében. Mi tagadás: csúnya lett. Ám annak tetszett, aki építtette S idáig ez magánügy. Az már viszont kevésbé tekinthető annak, hogy a feltűnően hivalkodó új házat alaposan szemügyre vették a falubeliek, s mindjárt akadt köztük, akinek az volt az első gondolata: ilyenre nekem is telik. Nosza, megkereste a tervezőt, az építőmestert, s rendelt magának házat, méghozzá valamivel magasabbat a „példaképénél, egy torony helyett kettőt, gipszminták helyére cirádás oszlopokat. S mert rávaló pénz másnál is akadt a községben, csakhamar egész sor, na- gyobbnál nagyobb és — csúnyábbnál csúnyább ház lepte el az egykor oly’ takaros főutcát. Vagyis győzött az ízléstelenség. Másik példa, amelynek látszólag semmi köze az elsőhöz: egy fiatal zenész, tele jóakarattal és újító szándékkal, vendéglői zenekara élén úgy állította össze műsorát, hogy abban csupán valódi népdal és művészi alkotás szerepelt. Ment ez egy estén, kettőn vagy ki tudja, hány alkalommal, amíg valaki meg nem sokallta. Ö pedig az „Akácos út”-at akarta hallani, meg a kecskebékát, amely köztudomásúlag felmászott a fűzfára. Hiába volt a jószándék, még fölöttesei pártfogó védelme is — át kellett térni az ízléstelen műdalokra, mert azokra volt igény. Lehetne folytatni a sort az agyongúnyolt, de máig is sokfelé — talán inkább egyre több helyen — látható kertitörpékkel, az ezerféle természetes, szép növény helyét bitorló egyforma művirágokkal. Vagy a gombolyaggal játszó macskát ábrázoló „festményekkel”, s a könyvekkel, amelyek tartalmát nem is nézik vásárlóik, csupán a kötésüket, mert az illik a szobafal színéhez Hangsúlyozni kell, hogy némely helyen. Mint ahogyan a giccsek vásárlása, a szín szerinti könyvvásárlás, sőt a házépítésben egymás túllicitálása sem általános. De nem is egyedi eset. S mert egyik gyakrabban, másik ritkábban, de előfordulnak ezek a jelenségek, számolni kell velük. Korántsem úgy, hogy ki kell elégíteni az igénytelenség igényeit. Sokkal inkább: az okokat érdemes kutatni. Hiszen összességében arról van szó: több mint három évtized alatt sok minden megváltozott hazánkban, aligha van család, amely éppen úgy él ma, mint szülei-nagyszülei harminc évvel ezelőtt. S az ízlés mégsem változott ennek megfelelően. Kezdjük ismét a házakkal. Régi, sok évszázados gyakorlat volt nálunk — s igen sok más országban is —, hogy szinte mindenki azt igyekezett utánozni, aki nála egykét lépcsőfokkal feljebb áll. A felszabadulás előtti társadalomban a gazdag polgár arisztokratának akart látszani, a kispolgár gazdag polgárnak. A falusi állomásfőnök úgy igyekezett berendezni a lakását, ahogyan egyszer a városi főtisztviselőéknél látta, a bakter meg úgy, ahogyan az állomásfőnöknél. S mert valódira nem futotta — meg -kellett elégednie az utánzattal. Így került a nagy értékű festmények „pótlásaként” a házakba a sok ezer giccsmázolmány, a kastélyok művésszel terveztetett építményeinek utánzásaként megannyi értéktelen áldísz. Megszűntek az osztálykülönbségek — de nem szűnt meg az utánzási hajlam. „Csupán” az a kérdés: kit és mit utánzunk? A házépítésnél ehhez jön még a kivagyiság, a -* sokszor értelmetlen — versengés. Sokan úgy érzik: meg kell mutatniuk, hogy ők is vannak olyan fontos (vagy éppen: tehetős) emberek, mint az aki az első vagy a második „rangos” házat felépítette. Aki utánoz — megfosztja magát attól,' hogy lépést tarthasson a fejlődéssel. Hiszen az ízlés is állandóan változik, fejlődik, ami tegnap még modernnek számított, az ma már lehet maradi — ha a mát és holnapot nem napokban vagy hónapokban, hanem hosszabb távlatokban mérjük. Mert az ízlés- fejlődés nem azonos és nem tévesztendő össze a divat változásaival. Bármilyen furcsán hangzik, a közízlés fejH lődése elé gyakran éppen a divat gyakori változása emel gátat. Olykor a magát haladónak érző és tartó, minden új és korszerű felé nyílt szívvel forduló ember veszti el biztonságérzetét, amikor a modernet keresi — és csupán a divatosat találja. Példa erre — noha nem a kulturális élet-' bői való — akár az étkezés, akár a ruház-; kodás. Világszerte változik e téren is a közízlés: ma már határainkon túl — minden irányban! — a korábbi magas kalóriaérték-- kű, túltápláló ételek helyét ízletes, de a főj lösleges kilókat nem szaporító élelmiszerek foglalják el. Nálunk a körízlés e téren is igen lassan változik: maradnak a zsíros ebédek-vacsorák (és az azokat követő egészn ségi panaszok). Más országokban áttértek a könnyen kezelhető és az egészségügyi szempontokat is figyelembe vevő ruházkodási cikkekre — nálunk még mindig a maradiság uralkodik ebben, ide számítva az ilyen cikkeket gyártó és forgalomba hozó vállalatod kát is —, amelyeket ismét csak a korszerű-J ségtől elmaradó közízlés hátráltat a fejlőd désben. Sokan mondják — némelyek szinte türn tetően —, hogy „ami jó volt az apámnak^ nagyapámnak, az jó nekem is”. Ilyen alapon maradt meg mindmáig nem is egy faluban a soha nem használt „tiszta szoba”, a mosótek* nő — no meg az, hogy a szabad időt csakis és kizárólag a kocsmában lehet eltölteni, az „Akácos út” műbánatos dallama mellett. Pedig a sokat emlegetett apa, nagyapa még látástól vakulásig tartó napszámra járt, szabad ideje alig maradt — a fiú, az unoka már a szövetkezet teher- vagy a maga személyautóján jár munkába, házában villany, rádió, televízió van, az egész élete átalakult Csak ízlésében maradt meg maradinak. Vannak manapság szinte a legkisebb fald vakban is fórumai az ízlésformálásnak. Szá-' mos művelődési házban tartanak előadáson kát — túl az ízlést önmagukban is alakító művészeti rendezvényeken — kifejezetten a környezet, a műveltség, sőt az étkezés és ruházkodás korszerűségéről is. Azt még nem lehet elmondani, hogy ezeknek túl nagy len-: ne a látogatottsága, s többek között talán' azért sem, mert sokan érzik úgy, hogy az ízlés — magánügy. Előfordul családon belül is, hogy kiütközz nek az ízlésbeli különbségek. A fiatal családtag sok helyen többet, jobbat akar, sőt:szebd bet is. Néha kimerül ez a divat iránti rád jongásban, de mind gyakoribb, hogy képd zettségük, világlátásuk mondatja a fiatalok-: kai a szülők fülének első hallásra talán sér-i tőén hangzó szavakat. Pedig abban is váld tozott a világ, hogy — nem is olyan ritkán — a fiatalok szavára is érdemes hallgatni egyik-másik kérdésben, így az ízlés dolgában is. J17T kérdeztük a címben; miért változik * nehezen a közízlés. Ebben benne van, hogy még gond a korszerű ízlés kialakulása — de az is, hogy ha nehezen, a kívántnál lassabban is, de mégis változik, fej-: lődik. Várkonyi Endre '♦ «*• *l* **♦ *1* ♦*> v *1* *1* *1* *1* *Z * *** *1* *1* *1* *1* *1* *1* ♦♦♦ *1* ♦♦♦ ♦♦♦ *Z* ♦♦♦ *1* *1* ♦♦♦ "l* *1* *1* ♦♦♦ *1* *1* *1* *1* *1* *2* *1* *1* %* *1* 'I* Gnlay István: Prága gyönyörű! A sör jó!” Állunk a Klárovnál a Valdstejska utca sarkán. Ha így megy tovább, a prágai metró nemsokára behálózza a földgolyót. Van időnk, a villamos úgysem jön. — Nem tudja az ember, hogy mire születik — mondom bölcsen (elvégre író vagyok). — Hát én szenvedésre születtem — mondja K. néni. — Négy éven át neveltem a nagyobbik kislányomat a koncentrációs táborban. Vittem magammal a kőbányába... Mindenüvé! Azt hittem, sikerül felnevelnem. És akkor tizenhét éves korában nő egy púp a nyakán. Megmondták, hogy rák. Képzelje el. Tudtuk, hogy meghal. Láttuk, hogy boldog és tudtuk, hogy nem él sokáig. Férjhez ment. A férje is tudta, hogy beteg. Gyerket szült. Istenem. .. Ügy aludt el huszonnyolc éves korában, hogy este mosolygott: már jobban van. Ö az első házasságomból született; tudja, az apját, az első férjemet ott fent, a táborban felakasztottak. Képzelje el. Jaj, merjem elképzelni?! ~ Már egy hete Peterkázom — mondja a magyar költő, aki csehül tanul Prágában és verseket fordít. — Most már nem látom tisztán a jövőmet, kimászom-e egyszer Peterkából. — Jó költő? — Azt hiszem, jó. Nem nagyon értem, de remek játék! Azt írja: fekszik a kígyó és mellette egy kéz sót hint... Extrém! Nem tudok rájönni, hogy mit jelent. Egész nap ezzel a verssel bíbelődtem. Ilyenek a költők. ■A Városok Anyja. Az északi szélesség 50., a keleti hosszúság 14. fokánál, a közép-európai időzónában. .. — Prosim jedno pivo... Lám, már beszélek csehül! * — Megvan a Zacek, a barátod! Jó költő! — Extrém? — Groteszk. Végre egy groteszk! Azt írja az egyik versben, minden nap ír egy levelet saját magának, de sosem tudja, hol lesz másnap, amikor megkapná. Ez kedves, nem? — Majd te megfejted. — Egész nap Zacekeztem! — Irigyellek. ■h Állunk a Královnál (a Valdstejska utca sarkán). A villamos persze nem jön. K. néni azt mondja: — A másik lányom nagyon jól ment férjhez. Túl jói! Én ettől is félek. Látom, hogy boldogok, jómódban élnek, de mindig mondom nekik: — Szerényebben! Nehogy egyszer ne tudjátok kibírni a nincset! — Nem szabad erre gondolni — mondom bölcsen (elvégre író vagyok). — Nekem mondja, hogy nem szabad erre gondolni? Jön a villamos. Nem, nem jó, mi másikra várunk.— Megértem K. nénit — mondom. — Nem is olyan könnyű mekszokni a jót. Én egy alagsori patkánylyukból költöztem be egy negyedik emeleti napfényes, tágas lakásba, és hosszú időbe tellett, mire úgy éreztem, jogosan lakom ott. De írni ma is csak kis szobában tudok. Nekem összeszűkült a tér is ott az alagsorban, nem csak a gyomrom. — Látja! S maga nem volt négy évig koncentrációs táborban. if — Vettem egy Sist. Egész jó költő. — Én meg Medeket nyúzom. — A Pígt’ alickyt? — A Píst’ aliCkyt. — Extrém. — Nem extrém. Egy öregemberről szól, aki elvesztette az emlékezőképességét... — Ez elég extrém...! AK. néni elmondja, hogy nemrég megjelent egy regény. Megtörtént eseményről szól, arról, hogy hatvankilencben egy faluban megöltek három rendőrt. — Nem érdekli? — kérdi. — Az érdekel, megtalálták-e a gyilkost. — Végül persze, hogy meg! — És feilógatták? Jaj! Már késő. Szeretnék a számra ütni. Hisz’ ez az első férjét...' — Nem — feleli K. néni. — Életfogytiglani börtönt kapott. Hm. ★ — Prosim dva pivo! — már úgy rendelek, mint egy nagy. A költő kijavít: — Dve! — Hagyj, fáradt vagyok. Egész nap Marekeztem. Nyersből csinálom az autósmeséket. — Groteszk? — Nem. — Extrém? — Nem. író!... — Én Sajnerrel álmodtam. Jó költő. Azt írja, hogy abban a faluban, ahol felnőtt, volt az erdőben egy fogolytábor. A foglyok a kerítésen át bámulták a földet. Az öreg fák néha még rria is magukon érzik azokat a tekinteteket és félnek. Extrém, de nagyon szép, nem? Libabőrös leszek. ■A Képeslap haza. Mit lehet erre a nyúlfarknyi helyre írni? Forgatom a tollat. Aztán, ehh, leírom: „Prága gyönyörű! A sör jó! Üdv. stb.” Meghökkenek. Nézem amit leírtam. Borzasztó! Vagy extrém?! NóGRÁD - 1978. január 29., vaiúi nap