Nógrád. 1977. november (33. évfolyam. 257-281. szám)
1977-11-06 / 262. szám
G. 4. Jemelinnov Barátok is lehetnénk (részlel) K éső ősz volt, amikor a véletlen folytán megismerkedtem Zaligin- nel, ezzel a nem mindennapi figurával. Havas eső hullott. Az eső időről időre elállt és csak sovány hó szállingózott. A hideg szél fel-felerősödött, s keresztülfújta az amúgy is huzatos udvart. Egy ilyen ronda napon futottam vele össze a lépcsőházban, lefelé menet. Rögtön feltűnt. Még a meleg felöltőmben is majd megfagytam, rajta meg rövid kabát és kinőtt, elkoptatott, vékony nadrág volt. Egyébként is úgy nézett ki, mint aki kiesett az isten kegyelméből és a szülei sem rajta élik ki lehetőségüket. Tulajdonképpen ő kezdeményezett. Ott, a lépcsőházban váratlanul rámköszönt: — Jó egészséget! Első meglepetésemben meg akartam állítani, és rákérdezni a köszönésére, hiszen sohasem láttam. Azonban olyan őszinte örömöt sugárzott a képe, hogy a kérdésemmel biztosan megbántottam volna. Ahhoz viszont nem volt merszem, s főleg kedvem. Fekete hajú, fekete szakál- lú legény volt, erős arccsontokkal, oroszos orral, és tulajdonképpen nélkülözött mindenféle nemes vonást, egyáltalán bármiféle kedvességet. Felém nyújtotta párnás kelét: — Viszilij Zaligin. Meghajolt, tenyerével erősen végigsimította a haját, kipréselte belőle a nedvességet, majd a kezéről a lépcsőre csapta a vizet és újra elmosolyodott: — Azt hiszem, ismerjük egymást valahonnan. Hány hónap múlva adják át az üzemet? Én ugyanis a kezdet kezdetétől itt dolgozom. Mérnök vagy, úgy látom. Te akkor biztosan meg tudod mondani, mikor lesz kész az üzem. ö, szent együgyűség! Hol él ez? Azért, mert én mérnök vagyok? Éveket kellett volna mondania. Mert az igaz, hogy mérnök vagyok, de akkor sem tudnám megmondani, mikor adják át a kohót És senki se tudja. De ha ilyen tempóban haladnak, talán a következő évszázad elején. Különben meg, hányszor, de hányszor megváltoztatták már a határidőket. Az újságírók pedig mindannyiszor azt írták, hogy közeli az átadás ideje. — Túlzol ezekkel a hónapokkal — mondtam neki. — Erősen túlzol! — Hogy’ értsem ezt? Tréfálsz? — Egyáltalán nem. K önnyedén legyintett, nem hitt nekem. Láttam, hogy teljesen fölöslegesen győzködném. Olyan fajta volt, aki megszállottja annak, amit csinál, hisz a maga dolgában. Ez az elfogultság idegesített. Valójában ki ez a fickó? — kérdeztem magamban ingerülten. — Hová igyekszel? — kérdezte, ügyet sem vetve a megbántottságomra. — Ebédelni. — Az étterembe? — Igen. — Menjünk együtt. De hová tegyem a bőröndjeimet? Hozzád lehetne? — Kérlek... Az ebédlőben Zaligin két- három, vagy tán több pohár tejet is megivott, majd Ná- gyától, a kiszolgálónőtől egy adag megtisztított hagymát rendelt és megsózva megette. Olyan jóízűen hersegett az egészséges fogsora között a hagyma, hogy nekem úgy tűnt, még az utcára is kihal- latszik az evés zaja. Ebéd után sorozatban tüsz- szentett vagy ötöt (akaratlanul is megszámoltam), közelebb húzta a székét és miközben a kávémat ittam, az önéletrajzába fogott. Láthatóan abban a meggyőződésben, hogy nekem kötelességem meghallgatni. Kubányból érkezett, valami Öröm vagy Jólét nevű állomásról. A Moszkvai Állami Egyetem filológiai fakultásán végzett, aztán szabad lett és most élményeket gyűjt az építkezésen. ír, gondolkodik. (Hogy ki-mindenki nem ír manapság?!) Semmi jelentősei nem alkotott még, bár néhány tanulmánya már megjelent a központi lapokban. Ott dolgozik, ahová befogadják, de általában nincs semmiféle konkrét elképzelése. (Hogy ebben az életben mi az öröm?) Miféle ember ez? — töprengtem a kávém fölött. Vagy reménytelenül ostoba, vagy javíthatatlan idealista... De miért töröm én ezen a fejem? Legjobb, ha megiszom a kávémat, mondok neki egy Istenhozzádot és megy ki-ki a maga útján. Ügy is tettem. Eszembe se jutott azt javasolni, hogy jöjjön fel hozzám, üldögéljünk még együtt az én első emeleti szűk szobámban. Egy vagy két hónap múlva újra találkoztam Zaliginnel. Beköszöntött a tél. Az első havak után beálltak az erős fagyok. Korán sötétedett. Alig volt nappal. Mert nem sokkal azután, ahogy füstszürkén derengett, majd megké- kült az ég és keleten megjelent a nap gyenge fényű bronzkorongja, máris megjött az esti szürkület. Ilyenkor köd fekszik meg mindent, s a színek kihúnynak. A köd úgy terül szét az úton, mintha álmodban térdig gázolnál egy folyóban. Furcsa, ' hogy télen és sötétségben semmi sem szögletes. Kellemesek és nyugalmasak az ilyen napok. Különösen, ha a nagy csendben még a hó is hull. Az esti magány egykedvűséget és melankóliát hozott. Z alagint egyre gyakrabban láttam, hol a magazinban, hol az étteremben. Zöld vászonköpenyt viselt, rajta pufajkát és meleg vattanadrágot. Láthatóan elemében érezte magát. Egy időben betonozó volt a kohónál, később a szerelőműhelybe került. Az új munkásszálláson lakott, a telep szélén, a nyírfaliget mellett. Meghívott, hogy nézzek be egyszer hozzá, szívesen látna bármikor. Megígértem neki, hogy az első alkalmas pillanatban élek a lehetőséggel. Egymásra néztünk. Természetesen, mindketten tudtuk, hogy ebből nem lesz soha semmi. De úgy tettünk, mintha lehetséges volna. Mert valóban találkozhatnánk. Mégha ennyire másfélék vagyunk is. Hiszen végül is — ki-ki a maga helyén — ugyanazt csináljuk mindketten. Fordította: Pál József Alekszandr Bobkin munkái fssssArssfMnssssfss/m’SSSSSSfssM/fssssssssssssMvsssssAwssMrsMxmsM’MrM'ssssssmsssmysxsssssssxssssssssssssssssjwi Tények Kemerovóról A Szovjetunió valamennyi dolgozójához hasonlóan, testvérmegyénk, Kemerovo lakossága is lelkesen kiveszi részét az SZKP XXV. kongresz- szusa által kitűzött feladatok megvalósításából. A kuznyec- ki dolgozók széles körű szocialista munkaversenyt bontakoztattak ki. A tizedik ötéves terv első évi feladatainak határidő előtti teljesítéséért folyó szocialista verseny kezdeményezői a Kuz- nyecki-medence szénbányáiban dolgozó brigádok voltak. * Kemerovóban nagy súlyt fektetnek a dolgozók élet- és munkakörülményeinek javítására. Például 300 egészségügyi intézmény, 29 mentő- állomás működik a megyében. A járóbeteg-ellátás 423 rendelőintézetben történik. Csaknem kilencezer orvos és negyvenezer egészségügyi középkáder dolgozik az egészségügyben. Az ipari vállalatok megelőzést szolgáló szanatóriumai is mind nagyobb népszerűségnek örvendenek. ♦ A megyében jelenleg hét főiskolán, egyetemen és öt tudományos-tájékoztató központban több mint negyvenezer diák tanul. Éjjel katonák jöttek a házba, hogy betöltsék a bosszút Lövésekre ébredtem. Fent lövöldöztek, valahol a negyedik emeleten. Amíg a katonák két emelettel följebb ténykedtek, amíg lejöttek a lépcsőn, a következők történtek velem. Először: a szüleim hálószobájában találtam magam (éjjel életemben először). Megláttam éjjel a szüleim hálószobáját Rózsaszínű búra alatt világított a lámpa az éjjeliszekrényen. Egy ágyban láttam a szüléimét Az apám szemérmetlen látványt nyújtott. Ráadásul olyasmit csinált, aminek következtében anyám is ugyanilyen szemérmetlen látványt nyújtott. Apám belül feküdt és ahhoz, hogy leszálljon az ágyról, keresztül kellett másznia az anyámon, vagy át kellett lendülnie fölötte. ö, a takarót is magával húzva mászott Takaró nélkül maradt az anyám. Mozdulatlanul feküdt tovább, egyetlen mozdulatot sem tett, hogy befedje magát; magán kívül volt a rettegéstől. Nem éreztem sajnálatot. Fel kellett volna vennem a takarót be kellett volna takarnom, meg kellett volna ölelnem és simogatnom. Bárhogy, bármilyen szavakkal lelket kellett volna vernem, visszatérítenem az öntudatát. De nem tettem meg. Másodszor ezeket gondoltam az apámról: ...soha sem jutott az eszedbe: lehetséges, hogy okosabb vagyok nálad. A lehetőségét sem fogadtad el annak, hogy a szülők és a gyerekek egyenlők lehetnek. Azt hitted, te vagy a példaképem. Azt hitted, olyan akarok lenni, mint te, azt hitted, folytatni akarlak, folytatni akarom az arcvonásaidat, a bajúszodat, a gesztusaidat, a gondolataidat, a hálószobádat, azt hitted, úgy kell feküdnöm egy nővel, ahogy te fekszel az anyámmal. Azt hitted, így kell, hogy legyen. Én nem akarok a folytatásod lenni! Érted? Harmadszor: hirtelen egész más szemmel láttam azt a berendezést, amely annyi ideig körülvett, és ettől a látványtól megdöbbentem. Minden egyes tárgy a nyakamba varrta magát, mindegyik kötelezett valamire. Jurij Olesa : Legenda Gömbölyű óra volt a falon: „Ez már megvolt, amikor születtem — mondta nem is egyszer az anyám- —, de már akkor is, amikor a nagyanyád”. Nem ez alatt az óra alatt akarok meghalni. Nem akarok folytatás lenni. Hirtelen felismertem, hogy bútorok családi kupaktanácsa vesz körül. A bútor tanácsot ad, a bútor élni tanít. Ezt mondja a tálaló: „Egész életutadon elkísérlek. Mögötted állok. Sokáig eltartok, tartós vagyok; két nemzedék tartotta bennem az élelmét Tartós vagyok, és ha óvatosan bánsz velem, akkor a fiadnak, az unokádnak is kitartok. És majd én is legenda leszek”. Hirtelen felismertem a tárgyaktól való függőségemet. A gömbölyű asztal arra kényszerített, hogy akkor is forduljak, amikor egyenesen akarok menni, a komód balra lódított amikor jobbra akartam menni, a lakkozott polcok a falon megrövidítették a mozdulataimat. Fel akartam lázadni már nem is egyszer, de a bútorok apámon keresztül hatalmat gyakoroltak fölöttem. Titkos utasításokat adott neki a tálaló és a gramofon, hogyan is csapjon be, hogyan kedveskedjék, mit tegyen, hogy ne jusson el hozzám a háború híre, hogy csendes, jó magaviseletű gyerek legyek. Időnként valamelyik függöny —, amely néha olyannak tűnt, mintha egy egész birodalomnak elegendő ijedelem hullámoztatná meg — egy-egy bársony labdácskával kárpótolt. Ilyenkor azután a legendák és tradíciók megsértésével bármilyen irányba dobálhattam, olyan neveket adhattam neki, amelyek durván sértették a családi elképzeléseket arról, hogy mi is a függöny, hogyan is kell óvni, és milyen szerepet is játszik az emberi életben. Negyedszer: elárultam az apámat. Kirohant a hálószobából. Ügy reszketett, hogy beszélni sem tudott, megszűnt ember lenni a rettegéstől. Tyúkká változott Repdesett. Hirtelen felrebbent az asztalra (fehérneműben), megkapaszkodott, újból felrebbent, ezúttal a tálalóra, végül az ablakpárkányon kötött ki. ' És ezek után hirtelen (nem a repülés után — nem repült — csak nekem kóválygott a fejem, és ettől láttam így megnyilvánulni rettegése külső jeleit) megpróbált úrrá lenni magán. Sikerült. Hirtelen megváltozott, abbahagyta a röpdösést, keményen megvetette a lábát, kiegyenesedett, a vál- lamra tette a kezét, és megszólalt. — Kolja, légy büszke! Ügy halunk meg, mint az igazi nemesek! Egyszóval: tovább tart az apám hatalma, nincs szétkergetve a bútorok tanácsa, a legenda él. A családfő, a nemzetség folytatója, a hagyományok letéteményese bemutatja az utolsó trükköt. Történelmi módon hal meg. Vértanút csinál magából. — Várj! — folytatta — rögtön visz- szajövök. Együtt halunk meg. Bement a hálószobába, és magával tuszkolta az anyámat, aki megőszült. Apám egyen- ruha-köpenyege volt rájuk terítve.— Gombold be valamennyi gombodat! — parancsolt rám (a diákzubbonyom volt rajtam, csak úgy a vállam- ra vetve), fogadjuk méltóképpen a halált. Kopogtak az ajtón. Apám ment kinyitni. Anyám a padlón hevert. Apám a kiegyenesített hátával, megemelt vállaival úgy vonult, mint egy vértanú. Már ő is legenda volt. Akkor megelőztem. Kitártam az ajtót és így kiáltottam: — Lőjetek! Lőjetek! A hálóba. Titokban lőjetek! A tálalóba, a legendába, minden egyes gombba. Szakítsatok el tőle. a bajúszától, a gondolataitól! Szabadítsatok meg! Ezt kiáltottam és teljesen kiszolgáltatva valaki karjába vetettem magam. Elcsendesedtem, mert megértettem, végzetes lehet számomra, hogy súlyos tífüszos létemre felálltam az ágyban, és ilyen heves felindulást értem át. (Bratka László fordítása) Igor Kiszeljov. Nincs pihenő Az Októberi Forradalom katonája, Oszkár Orbet emlékére. (részlel) Ma is, mint régen nélkülözhetetlen támaszaink ők — Október tanúja, ki ismerte Lenint, kemény fegyelmét, szeretetét, s mi álmainak útja. Ritmus a szívnek, lépések mértéke marad nekünk, tevőknek, álmodóknak az ő szavuk, kik Vele szemben állva Tőle hallották, mit hozhat a holnap. Mert a Történet kezdeténél Lenin áll élén népből kelt hadának — sapkaéleken, kopott köpenyvállon egymáshoz csillagerdők állnak. A nyirkos terem hideg pokol: éget. S reggeltől estig szónokol, szavaz a petrográdi szovjet. Hajnalórán Jugyenyics szól az emelvényről. Tavasz. S mások között a sorban észrevétlen ott áll Orbet is, tőlük nem kitűnve. Fején sapka, vállán köpeny, szemében Lenin hitének tükröződő fénye. Ma már nem ifjú, de merészen friss még, tervezni, tenni és álmodni bátor és emlékezve saját életéről, megemlékezik Lenin sok szaváról. S jöhet éjszaka, holdas-fényes éjjel is vállunknál áll, tanúskodva int, hogy holnap is az Októberi úton masírozzanak munkás napjaink. Fordította: Vcgh Miklós 4lexandr Ibrahimov: XXX Csillogó csöppként pöttynyi pók fut tova. Néma nyugtalanság, az erdő. Görcsös ujjú fák ágaikat az égre hajtják. Csipkebokor vércseppjei égnek vörösen. Homokillat. Tücsök cirpent a fű tövén, felharsan majd némává tikkad. Valentyin Mahnlov: Lány az esőben Szemerkélt, elállt, szaporázta. Tócsákba gyűlt a cseppre-csepp, s nedves reménység húzta hozzám fedetlen vállad, testedet. Merész szobrász volt, meg kell hagyni, az eső, megcsodáltam őt, ahogy ruhádon átmintázta vonalaid: a tiszta Nőt. Végh Miklós fordítása
