Nógrád. 1977. október (33. évfolyam. 231-256. szám)

1977-10-05 / 234. szám

60 év — SO kérdés Rejtvénypályázat a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójára I. forduló A zenei világnap után Korunk zenéje 1917. november 7-én, a 1 régi időszámítás szerint *' október 25-én győzött a Nagy Októberi Szocialista For­radalom. Petrográdban a for­radalmi munkáscsapatok el­foglalták a Téli Palotát és megdöntötték az Ideiglenes Kormányt- November JS-én, Moszkvában is vereséget mér­itek az ellenforradalmi erőkre. Ezekben a napokig tartó, véres utcai harcokban magyarok is küzdöttek. Ki volt a vezető­jük? A fe hérgárdisták és a nemz etközi reakció in- . _____. terve nciós csapatai fe­l ett aratott győzelem utón hoz­ták létre a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségét, a Szovjetuniót. Mi a Szovjetunió megalakulásának pontos idő­pontja? Melyik pártkongresszus és mikor hirdette meg a szocialista iparosítás liumnak eladta- Mikor kötöt­ték az egyezményt és hány év­re szólt? A Nagy Októberi Szoci- 7 alista Forradalom győ- ' * zelmével új élet kezdő­dött a kuznyecki iparmeden­cében. Mikor kiáltották ki a kemerovói' ércbányákban a munkásküldöttek szovjetének hatalmát? Szénfejtés víz­ágyúval a Ber- jozovszki Csernyigov külszíni bá­nyában­sarkallatos elve a békés egy­más mellett élés. E politiká­nak volt emlékezetes esemé­nye Leonyid Brezsnyev, az SZKP főtitkárának és Gerald Ford amerikai elnöknek vla- gvivosztoki találkozója. Mikor került sor e világtörténelmi jelentőségű eseményre? A Szovjetunióban egyes 8 városokat, területeket w* is kitüntetnek ered­ményes gazdaságépítő és kul­turális tevékenységükért a Le- ninrrenddel. Kemerovo terület melyik esztendőben részesült ebben a kitüntetésben? 9. A Szovjetunió külpoliti­kájának — a lenini esz­méket követve — egyik ~—— „. • .Ötéves tervünk fő IQ feladatainak megfelelő- * sn pártunk és népünk a gazdaság minden irányú fel­lendítését, komplex és harmo­nikus fejlesztését, a szovjet emberek jólétének növelését tartja szem előtt..” Alekszej Koszigin, a Szovjetunió Mi­nisztertanácsának elnöke mon­dotta többi között ezeket a szavakat, az SZKP XXV. kongresszusán tartott előadói beszédében. Mikor tartottál? az SZKP XXV. kongresszu­sát? programját? A Szovjetunióban me­ll lyik esztendőben kéz- dődött az első ötéves arv, jelenleg melyik ötéves itrv céljait valósítják meg a zovjet emberek? [ A Magyarországnál na- ' gyobb kiterjedésű nyu­gat-szibériai Kemerovo terület Nógrád megye testvér­megyéje. Egyebek mellett szénbányászata jelentős. Ki volt az a férfi — Kemerovo városában, szobrot állítottak neki —, aki a XVIII. század­ban megnyitotta az első aknát a kuznyecki iparmedencében? Cl- Miklós cár a Kuz- nyecki-medencét egy francia—orosz monopó" Mai tévéajánlatunk 6. 20.30: Régimódi történet. Szabó Magda új családre­gényének címe: Régimódi történet, amely most a Nyi­tott könyv műsorán szerepel. Könyvében — amely ugyan­csak most jelent meg — anyjának, Jablonczay Lenké­nek állít emléket. Anyjának, aki fiatalon halt meg; az írónő mindössze hatéves volt akkor. A regény három epizódja került földolgozásra, Lengyel György rendezésében. Az el­ső a kislány Lenkét mutatja be, amint megérkezik nagy­anyja házába. A második helyszín a zárda, ahol a kis­lány tanult, nevelkedett. Ké­pet kapunk a zárda életéről a nővérek s a lányok kap­csolatáról. Végül egy sorsdön­tő fordulópont a kis Lenke életéből — aki nagyszerűen zongorázott, s írt —, egy olyan időszakról, amikor még igazi művész válhatott volna belőle, ha nem szól bele i társadalmi, gazdasági kény­szerűség. Az írónőt Almási Éva formálja meg. Szerepel még többek között Sulyok Mária, Tolnay Klári, Schütz Ila, Bálint András. Ez a harmadik ősz, amely­nek október első napját a művelődés nemzetközi szerve­zete, az UNESCO zenei világ­nappá nyilvánította. Mi eddig kevés ügyet vetettünk erre a kezdeményezésre. Idén is sze­rényen jelentkezett nálunk. De Salgótarjánban, Szegeden, Szolnokon, Veszprémben, Bu­dapesten — a zenei hetek pa­rádés koncertjeinek és opera- előadásainak árnyékában sze­rényen . — éneklők százai talál­koztak hallgatóik ezreivel. Megemlékeztek és emlékeztet­tek. Kórusok, amelyek a világ különböző tájain együtt éne­keltek idegen társaikkal, sikert és elismerést szereztek a ma­gyar zenének. Amit halványan tudnak rólunk a világban, azt hallgatóik át is érezhették az ének nyomán. A tarjáni, szol­noki, szegedi, veszprémi hall­gatóságnak pedig közvetítet­tek valamit abból, ami az ide­gen énekekből beléjük szívó­dott. Ezeket a hatásokat és élményeket nem lehet grafi­konokon kimutatni, nincs mércéjük, sem látványos nyo­muk. De munkálkodnak ben­nünk, formálják szellemün­ket, s egymásra sugározva ala­kítják közös életünket. Em­berségünket. Bábellé vált a földkerekség, az érzelmek nyelve: a muzsi­ka bábeli hangzavarként ér­kezik az éterből. A forma és rend eszményi-művészi min­tája mintha ledőlt bálvány cseréptörmelékeként terülne a földre. Generációk nem ér­tik egymás zenéjét. Gyógyító műremekek morzsái olcsó ká­bítószerré degradálódnak. Az alkotók egyre bonyolultabb hangrendszereket agyainak ki, s ha nemrég még azzal vádol­hattuk őket, hogy a hallgató­ság helyett csak egymásnak, komponálnak, lassan már ez sem igaz: egymást is alig ér­tik. Mit közölnek, mit nyújta­nak ezek a decibel-orkánná erősített művek a jó szándékú, értő szándékú hallgatónak, ki a világ viliódzva támadó be­nyomásai között az eligazító szép rendet keresi? A csend világnapjait kellene megszer- vezni-meghirdetni, hogy oly­kor a lélek belső muzsikáját hallgathassuk. A zenei világnap kezdemé­nyezői jól ismerték fel a kellő pillanatot, mikor kell ösztön­zést nyújtani a föld különböző pontjain látszólag egymástól függetlenül jelentkező, de azonos eredetű, egyszerre bon- takozó-kavargó hiányérzet, óhaj és igény kielégítésére: a vox humana, a nyelvi korláto­kat megsemmisítő emberi érintkezés, a mindenkiben kö­zös érzelmeknek közös med­ret nyitó, a felemelő és meg­tisztító, önmagunkat és egy­mást megértető művészi mu­zsika valóban közkinccsé és köznyelvvé tételére. Sok jel mutatja, hogy soha ilyen szomjasan nem kívánta az emberiség a zenét. Az annyit emlegetett rohanásban és információzuhatag’oan, a zajban és káoszban elfullad az ember hangja, mikor önmagát akarja kitárni. ..Szeretném ma­gam megmutatni, hogy látva lássanak... Szeretném, hogyha szeretnének!” — jajdul fel ér- tünk-helyettünk Ady. De lát­tató igyekezetében kinek ma­rad még ereje látni — a többi megértésre várót? A szavak, a beszéd csodája belefárad a praktikus követelmények szol­gálatába. A személyes megnyi­latkozások: párhuzamos ro­hanások, villanó útkeresztező­dések, meddő vágyakozások ebben a közegben. Szeretnénk magunkat megmutatni. Sze­retnénk érteni, s megértetni — de hogyan? A mindenség apró bolygóján négymilliárdra szaporodott emberparányok tömege öntu­datra tett szert, s már ennek az öntudatnak a bölcsőjében felfedezte és megérlelte az önkifejezés csodáját, a világ megismerésének és birtokba vételének, megértésének és örömmé váltásának szépségét: a művészetet. Megismerte az érzelmek nyelvét, a muzsikát. S most úgy tűnik, mintha el­szakadt volna tőle. „A zene olyan, mint a le­vegő. Sokan csak akkor ve­szik észre, mikor már nagyon hiányzik.” Kodály igazát az emberiség mai zenei légszom­ja bizonyítja. Az érzelmi-er- kölcsi-szellemi érintkezés leg­főbb eszköze,’ a zene felbom­lása és elidegenedése szoron­gással tölti el az egyes em­bert, s nemcsak kárt, de ve­szélyt jelent az emberiségre. Egyesek felismerték már, má­sok csak érzik ezt. A kereső zarándoklat megindult. A ke­resőknek meg kell érteniük, hogy erőfeszítés nélkül nem hull úira ölünkbe a már-mar elveszett kincs. A muzsiku­soknak pedig meg kell érteni­ük, hogy a zene táplálója és oxigénje, létfeltétele és élet- közele a befogadó emberiség. Csak a többi emberrel együtt emelkedhetnek magasba. A mai felhőjátékok visszhangta- !an magasában csak üres, le­vegőbe feszített húrokat pen­gethetnek. Hiányzik a hangot adó, a rezonáló hangszertest. Kezet kell nyújtaniok a ka­paszkodóknak, kommunikál- niok kell velünk, s aztán kö­tődni ök hozzánk, hogy mi is kötődhessünk a kor nélkülöz­hetetlen, szomjazott zenéjé­hez. Korunk zenéjére vágyunk, de csak az lehet korunk zené­je — ami a miénk. A labo­ratóriumokban, tudjuk, való­ban a holnap zenéjét kutat­ják, formálják. De mi nem le­beghetünk múlt és jövő kö­zött — zenére várva. Minden kor átmeneti, lehet, hogy a miénk feltűnőbben, hangsú­lyozottabban az. Érzelmeink azonban semmivel sem alább- valóak elődeinkénél és maj­dani ivadékainkénál. Közlés­re, megszólaltatásra, vissz­hangra méltók, meg kell szó­laltatnunk és meg kell érte­nünk őket. A zenei világnap erre fi­gyelmeztetett. F. L. Együttes a Zselicben zimiiii'itiwiiiiiiiiMimiiiiitmiiiintiMiiiiiitiiiimiiimiiiitiuiiiiiiiiiiimiiiiiiHiiiiiiimimiiin Zdei Miklós. Megszólalnak kövek és emberek (szovjet útinapló) MiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiirmiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimifiiiiiiniiiiimiiiiiiiiiitimiiTiiiiiiiittmiMtiiiiiiiiiii II. FEDETLEN FŐVEL Felmegyek a térre és gond­talanul megállók — indulhat­nék négy irányba is, ezért inkább álldogálok csak. Vá­ratlanul kis csoport tömörül az utca forgatagából. Valahol a közepén Moszkva-térképet árul egy bizonyára beugró ut­cai árus. Mire sikerül közép­re törekednem, a térkép el­fogy. Így hát továbbra is tér­kép nélkül, a véletlenben bíz­va, járom a várost. Illetve, dehogyis a véletlenre! Elmegy mellettem egy feldúlt férfi. Hová igyekezhet? Legyen ő az idegenvezetőm. Harmincöt-negyven éves lehet, az arca piros, hajadon­főit siet, ami ritka ebben a Napóleon katonáit is mozdu­latlanná dermesztő hidegben. Majdnem mindenkinek a fe­jén ott az usánka, a jól ismert füles sapka, vagy valami más fejfedő, kalap csak ritkán. A férfinek zúzmarás-havas a ha­ja, arcvonásai kuszák, zsebre vágott kézzel tör előre, nem­igen ügyelve arra, kikerül-e valakit. „Minket zsúfolt villamos dö- cögtet” című versében írja Jevtusenko: Előkotorjuk a cigarettát, dúdolódnak közkedvelt dalok. Könyökünkkel meglökdössük egymást, s néha kérünk csak bocsánatot. Sok közömbös arc körülhavazva. Néha tompa, szűkén mért szavak. De a világ, ha azt mondja: „Moszkva”, mindnyájunkra együtt mondja csak. Megyek feldúlt — vagy in­kább szomorú? — idegen veze­NOGRÁD — 1977, október S^tggjiia tőm után — így kerülök a Vörös térre. Vezetőm a mau­zóleumhoz megy, vonásai ki­simulnál?, tekintete kitisztul, kezét kiveszi a zsebéből. Körüljárom a teret. Valamikor régen piactér volt. A több mint nyolc év­százados város legrégebbi te­re a Kreml falán kívül. Nem akkora, mint amekkorának a tévé látványos közvetítéseiből gondoltam. A hossza nincs hétszáz méter, a szélessége százharminc. Régóta közéleti centrum, hajdanában itt hir­dették ki a cári ukázokat. (Hajdanában? Még száz esz­tendővel ezelőtt is.) A forradalom győzelme óta itt tartják a moszkvaiak a május elsejei és november hetedikéi felvonulásaikat, s a díszszemléket. Az utolsó ta­nítási nap éjszakáján pedig az érettségiző fiataloké a tér. Kopott macskakövein sétál­nak, énekelnek, táncolnak haj­nalig, hogy felnőttségük első reggele itt találja őket. A tér északi oldalát egy kisváros szegélyezi — a GUM áruház. Emeletsorain benyi- lószerű kisebb boltjaival, fe­lüljáróival, átjáróival olyan mint egy csak nappali életre épített városka. A főtér is megvan benne: a szökőkút kö­zepén. A legbiztosabb, egyet­len eltéveszthetetlen találka­hely az áruházban, amiben szárított halat, kölnivizet, elektromos órát, Szása férfi spray-t, ezüst teáskészletet, fuszeklit, hanglemezt, rádi­ót minden méretben, kerékpárt és könyvet egyaránt lehet kapni. Ha nagynehezen kiver­gődünk belőle, balról áll a Vaszilij Blazsennij-templom. Régen Pokrov-székesegyház- nak hívták. Az orosz történe­lem nagy eseményének, a ka- zányi tatár kánság feletti győ­zelemnek az emlékére épült 1555-től hat esztendőn át. 1552 október elsején, Pokrov, azaz Mária oltalma ünnepén kezdődött Rettegett Iván ha­dainak rohama az orosz föl­det háromszáz éven át sarcoló aranyhorda utolsó fellegvára ellen. A Blazsennij központi templomát nyolc hagymakupo­lával díszített, keskeny, fedett külső folyosókkal összekötött templomka veszi körül. A ti­zedik templomot később tol­dották a tömbhöz, ami erede­tileg azért állt csak kilencből, mert az orosz csapatok ennyi győztes csatát vívtak a tatárok ellen Kazányban. A templomkerítés közelé­ben levő mészkőrondelláról az a hiedelem, hogy itt végezték ki a cárizmus ellen fellázadó­kat. A legenda most is sűrít. Itt csak az ítéletet hirdették ki, ám a közelben valóban sok vér folyt. A XVII. század má­sodik felében itt négyelték fel Sztyenka Rázint, a Don ko­zákját, a híres parasztháború vezérét: „A hóhérok ügyesen két deszka közé lökték. A dunántúli dombvidék dél­keleti részén, a Mecsek észa­ki lejtőjéhez támaszkodva te­rül el a szép tájú Somogy egyik „gyöngyszeme”, a Zse­be jókora darabja. Az erdők­kel borított szelíd dombok hajlataiban meghúzódó, évről évre szépülő apró falvak gaz­dag hagyományokat rejteget­nek. Ezek feltárására és ápo­lására alakult meg a közel­múltban Szenna község és a szomszédos faluk: Kapos- szerdahely, Patca, Szilvás- szentmárton és Zselickisfalud fiataljaiból, idősebbjeiből ál­ló hagyományőrző ,Zselic” né­pi együttes. Szabó Edit, a Szennai Általános Iskola igaz­Elkezdődött. A vörös inges Szamszonka föléje hajolt, célzott, és csa­pásra lendítette a bárdot. Razin behunyta a szemét, de a fájdalom ismét tágra nyi­totta, kínjában tetőtől talpig megvonaglott a teste, elhomá­lyosult minden gondolata, ér­zése, mintha megkábult vol­na. Nem kiáltott fel, csak szaggatottan, hörögve zihált... •«Levágták a karomat» — döbbent rá. Lassan telt az idő. Razin kinyitotta szemét. Karja ott feküdt a keréken. »Az én karom!« — döbbent rá. — Gyere — hívta halkan a hóhért az egyik bakó, aki tár­sával együtt Sztyepan lába fölé hajolt ” — így eleveníti meg a tragikus eseményt Zlo­bin Styepan Razin című el­beszélésében. Az Ismeretlen Katona sírja mellett újra a mauzóleum fe­lé megyek. Ilyen messziről is felismerem: még mindig ott áll vezetőm, az ismeretlen fér­fi. Vajon mi baja lehetett és elmúlt-é már? Nem megyek oda, megállók a sír mellett. A sír alig több tízévesnél. 1966. december 3-án, a moszk­vai csata huszonöt éves év­fordulóján temették ide az Is­meretlen Katonát. Földi ma­radványait a legsúlyosabb har­cok színhelyéről, a leningrádi országút mellől helyezték ide. ^Folytatjuk) gatója, a Zselic szerelmesé hívta életre, hogy a régi nép­dalok, táncok mellett e táj népszokásait is felelevenítsék, színpadra vigyék. Csikvár Jó­zsef koreográfus az együttes művészeti vezetője segít eb­ben, aki a környéken szá* mos népdalt, táncot és szo­kást gyűjtött össze. Anyagi­akkal — a lehetőségekhez mérten — az ÁFÉSZ, a ta­nács, a termelőszövetkezet támogatja őket. Az ötventagú együttes so­rai között igen sok évjárat található. Ott tánco’ a tizen­négy éves Kozári Edit és Bö- dő Jóska, a fiatal szennai ta­nácstitkárnő: Keresztes Má­ria, a körzeti orvosnő: Szen- defy Györgyné dr. férjével együtt; a tréfás kedvű hetven­éves Adi Józsi bácsi és a korát meghazudtoló, fürge mozgású, szép hangú nyolcvan­öt esztendős Kati néni: Kiss Józsefné. A zenekarban, amelynek vezetője Oláh Jó­zsef kaposvári zenetanár, ját­szik a tanácselnök, Karancz János is. Értelmiségiek, al­kalmazottak, diákok, munká­sok, termelőszövetkezeti ta­gok fogtak össze és vállal­koztak erre a szép, nemes feladatra. Minden hétfőn és csütörtökön este velük népe­sül be az épülő falumúzeum szomszédságában álló szennai művelődési ház nagyterme, önfeledten énekelnek, vidá­man ropják a táncot, próbál­nak fáradhatatlanul: tanul­ják az újabb és újabb számo­kat. Szennai páros verbunkos, lassú csárdás, ugrós. simonfai verbunkos, ezenkívül csaknem feledésbe ment néps ?okás, az úgynevezett áldójáték lako­dalmi játék szerepel már re­pertoárjukban. A fiatal —• alig féléves — együttes a ba- latonlellei hagyományos sző-' vetkezeti fesztiválon és a buzsáki búcsún lépett először a nyilvánosság elé műsorá­val és aratott nagy sikert. En­nek nyomán hívta meg őket a televízió is a Röpülj páva felvételeire. Erre készülnek most nagy szorgalommal, hogy utána a ma is élő idő­sebbek segítségével űiabb ré­gi dalok, táncok és népszoká­sok színpadra vitelével kelt­sék életre e táj népi kincseit. Káplár József

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents