Nógrád. 1977. október (33. évfolyam. 231-256. szám)

1977-10-28 / 254. szám

A Palócföld ünnepi száma „A barátság útján” Napvilágot látott a Palóc­föld emui Nógrád megyei tár­sadalompolitikai, irodalmi és művészeti folyóiratunk 1977. évi ötödik száma. Ünnepi szám ez: jelzi a tartalma. Az Ognyi Kuzbasz- sza és; a Palócföld szerkesz- tősége a barátságot doku­mentáló különszámmal kö­szönti a Nagy Októberi Szo­cialista Forradalom 60., s a testvérkapcsolat fennállásá­nak tizedik évfordulóját A Palócföld ünnepi száma rend­kívül gazdag» méltó a nagy történelmi évifordulóhoz, il­letve a Kemerovo és Nógrád népe közötti mind testvérib­bé váló baráttiághoz. Kiss Aurél, az MSZMP Nógrád megyei Bizottságának osztálvvezető-hel\?ettese A ba­rátság útján cím alatt szól a két megye közötti mind gaz­dagabbá és sokrétűbbé váló kapcsolatról. Mint írja, az Ognyi Kuzbassza és a Palóc­föld különszámának megje­lentetése távolról sem az el­ső közös kulturális vállalko­zás, s utal — többi között — a közelmúltban megjelent Ta­lálkozás című két nyelvű an­tológiára, a Szovjet Tudo­mány és Kultúra művészeti rendezvényeire, a szibériai hetek programjára. A szerző a továbbiakban szól a hétköz­napi közös munka mind ha­tékonyabbá válásáról a Szov­jetunió és hazánk között a legkülönbözőbb nemzetközi fórumokon, a KGST kereté­ben stb. Külön elemzi a ma­gyar—szovjet barátság új vo­násait, a közös eszméből fa­kadó közös sikereket. Ezután a Nógrádtól 6000 kilométerre levő Kemerovóról, Szibéria szívéről szól. Mint ismeretes, 1967-ben járt először nógrádi pártdelegáció Kemerovóban. Azóta rendszeressé váltak, s kiterjedtek a testvérmegyei kapcsolatok. E kapcsolatok el­ső tízéves jubileuma egybe­esik a Nagy Októberi Szocia­lista Forradalom 60. évfordu­lójával. A további közös mun­kához szükséges tervek már elkészültek, igen sokirányú együttműködést tesznek le­hetővé a továbbiakban is. V. Szitnyikov, az SZKP Kemerovo területi Bizottságá­nak titkára Kemerovo — Szi­béria szíve című cikkében az információk egész sorával gazdagítja eddigi ismeretein­ken Kemerovóról. Mint eb­ből megtudjuk, a Kuznyecki- medence mindenekelőtt szén­termelő vidék. Kemerovo me­gye azonban nemcsak szén­termelő, hanem rendkívül fej­lett a fémkohászata, vegyipa­ra, gépgyártása, energetikai ipara. A nehéziparon' kívül az utóbbi években a megye gazdaságában feltűnt és fejlő­dik a könnyűipar is. Igen nagy jelentőségűek azok a tudomá­nyos kutató- és tervezőintéze­tek, amelyek itt működnek. S egyre gazdagodik a kulturális élet. V. Szitnyikov rövid tör­ténelmi visszapillantást is ad a területről, s vázolja a soron következő feladatokat. Többi között ezt írja: „A mai Kuz- nyecki-medence az erő és fia­talság jelképe, a világ első szocialista állama, ipari ere­jének megtestesítője. A szo­cialista Kuznyecki-meden- ce történetében, mint csepp- ben a tenger, tükröződik a Szovjetunió története, feltá­rul annak a gigászi fejlődés­nek a titka, amelyet vidékünk a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után elért.” A Palócföld főszerkesztője, Kassai-Végh Miklós Jegyzet­lapok egy utazásról címmel számol be a Tajgával való is­merkedés lenyűgöző és költői szépségeiről, a tajgai ember heroikus munkájáról. Szabó Gyula riportja pedig a „ma­gyar Kemerovo” mindennapi életéről szól, azaz a salgótar­jáni Kemerovo-lakótelep hét­köznapjairól. A gazdag szépirodalmi anyagban, kemerovói írók, köl­tők alkotásai kínálnak él­ményt. így Vlagyimir Maza- ev, Vlagyimir Vlaszov, Zinai­da Csigarjeva, Jekatyerina Dubro elbeszélései, Igor Ki- szeljov, Vlagyimir Ivanov, Szergej Donbaj, Valentyin Mahalov, Ivan Polunyin, Vik­tor Bajanov, Alekszandr Ib- rahimov versei. Vlagyimir Kuznyecov Sor­som a történelemben című írá­sa, valamint a Körkép rovat publikációi egészítik ki az ünnepi szám változatos tar­talmát. A címoldalon, borító­kon és belső oldalakon Alek­szandr Bobkin kemerovói képzőművész grafikáit talál­juk. A. Bobkin 1977. nyarán részt vett a salgótarjáni nem­zetközi művésztelep munkájá­ban. T. E. Koncert Nagybátonyban Á nagybátonyi Bányász Művelődési Ház kamaraze­nekarának múlt évi szeren­csés társulásáról, bemutatko­zásáról és igen sikeres hang­versenysorozatáról annak idején többször említést tet­tem. Szóltam továbbá Nagy- bátony és környéke, de nyu­godtan mondhatom, az egész megyében betöltött kamara- zenekari , elhivatottságáról, kamarazenekari kultúrát hir­dető szerepéről is. Nos — és ezt örömmel írom — az együttes tovább él; dolgozik. A közelmúltban „Bécsi klasszikusok” cím­mel ismét megkezdte hang­versenysorozatát. A kon­cert igen színvonalasan, a ko­molyzenei szórakozás jegyé­ben zajlott. Hiszen az első­ként tolmácsolt művet, Mo­zart, a halhatatlan zeneköltő is divertimentónak, azaz — magyarul — szórakozásnak szánta. És a szó nemes ér­telmében az is volt. A há­romtételes remekműve] — melyet a szerző 16 éves ko­rában alkotott — a kamara- zenekar (Torják Vilmos ve­zette) igazi élményszerű szó­rakozást nyújtott. Szűts Katalin mióta elke­rült a nagybátonyi zeneisko­lából, többször vendégünk volt már. Töretlen, felfelé ívelő életútját, kivételes te­hetségét, páratlan szorgalmát azóta is figyelemmel kísér- , jük. A koncert második szá­maként Haydn D-dúr zongo­raversenyét adta elő. Mint már annyiszor, most is meg­csodáltuk hallatlan biztonsá­gát, póz nélküli, lényegre törő muzikalitását. Nagyon tetszett — mindhárom tételen ke­resztül — a szólista legki­sebb rezdülésére is reagáló zenekar, annak párbeszéd" jellegű együttmuzsikálása, a szólistával való együttérzése. A második tétel lírikus hang­vétele — kiemelkedő zenei teljesítmény volt. Beethoven Septett művé­nek tolmácsolása egy egész más hangzásvilágot terem­tett. A hét szólóhangszerre írt zenemű, mely ugyan di­vertimento jellegű, mégis merőben különbözött az ed­dig hallottaktól. Jóllehet el­ső hallásra lényegesen nehe­zebb, súlyosabb hangvételű alkotás, de a szólisták alapos felkészültsége, egyéges, szép előadása révén a közönség nagy tetszéssel fogadta. A koncert befejező műsor­száma Mozart Kis éji zene című vonószenekari szere­nádja volt. A négytételes, jó­részt derűs hangulatú remek­művet a kamarazenekar, Torják Vilmos koncertmes­terrel az élén, a legnagyobb zenei igényt is kielégítő mó­don tolmácsolta. A tapssal egyáltalán nem szűkölködő, hálás közönség a régi kisvá­rosi Bécs jó kedélyű hangula­tával távozott. Oroszország mindent kimondott (IV.) „Ez az ember boldog...” Lenin hazatérése után is azt tette, amit egész életében: mondta, kiáltotta, amit igaz­nak hitt — és ami rendsze­rint igaznak is bizonyult — tekintet nélkül a várható vi­harra. Pedig az Áprilisi Tézi­sek miatt a vihar m'ég a bal­oldaliak, sőt saját elvtársai körében sem maradt el, a jobboldal pedig egyenesen új- jongott. Április 18-án, szer­dán — írja naplójában a francia nagykövet — „Milju- kov reggel így szólt hozzám: — Lenin tegnap teljesen meg­bukott a szovjetben...” Valóban, a szovjet ülésén egy Sztyeklov nevű szocialis­ta is így fogalmazott: „Lenin beszéde csupa absztrakt teó­ria, amelyek azt bizonyítják, hogy az orosz forradalom túlhaladta őt...” Akkor még nem sokan sejtették, amit már napokkal később sokan, he­tekkel később pedig sok mil­lióan értettek meg: hogy az igazság éppen Sztyeklov állí­tásának a fordítottja. Nem Lenint haladta túl az orosz forradalom, hanem a bolsevi­kok vezére látott mindenki­nél messzebbre. LINCOLN AZ IKONNÁL Április közepén még saját pártja lapjában, a Pravdában is olyan megjegyzéssel jelen­tek meg az Áprilisi Tézisek, hogy azok szerzőjük magán- véleményét képviselik. De a hónap végén — két héttel az­után, hogy a bolsevikok pet- rográdi bizottságában is nagy többséggel leszavazták az Áp­rilisi Téziseket — a párt he­tedik konferenciáján már így alakult a szavazás: Lenin té­zisei mellett volt 104, ellene már mindössze öt! Mi ennek a példátlanul gyors fordulatnak a titka? Lenin meggyőző zsenije, amellyel magával tudta ra­gadni korábbi bírálóit is? Részben. De a lényeg az, hogy minden perc és minden óra a tézisek helyességét bizonyítot­ta: hogy a gyenge orosz bur­zsoázia és nem kevésbé gyen­ge képviselete, az Ideiglenes Kormány — életképtelen. Viktor Sklovszkij az akkori katona írja: „Két alkalommal láttam Lenint nagygyűlésen beszélni. Láttam, hogy .ez az ember boldog. Tudja, mit akar és tudja, mi lesz...” Milyen volt akkor egy bol­sevik munkás. Albert Rhys Williams amerikai újságíró riportjából: „A család a föl­dön aludt, ragaszkodtak hoz­zá, hogy én foglaljam el ágyukat, mert amerikai va­gyok. Felfedeztem még egy amerikait a szobában. Az ikon előtti lángocska halvány fényében Lincoln csúnya, el- kínzott arca nézett le rám a falról... Lincoln képe a dísz­helyet foglalta el a lakásban. Ráadásul Szartov valami kü­lönöset Is tett: egy gombot erősített Lincoln kabátjára, nagy vörös gombot, amelyre ez volt írva: bolsevik. Lincoln életéről Szartov vajmi keve­set tudott, de azt tudta, hogy Lincoln az igazságtalanság el­len harcolt, felszabadította a rabszolgákat, hogy szidalmaz­ták és üldözték. És Szartov számára ez azt jelentette, hogy közel állt a bolsevikokhoz...” A GRÖFNÖ KASTÉLYA Közhely, hogy a zseniális felismerések gyakran egysze­rűek. Lenin ilyen egyszerű, perdöntőnek bizonyult dolgot ismert fel mindenki másnál 4 NÖGRAD - 1977. október 28. péntek Tíz éve alapították / Szobor műhely Villányban A Baranya megyei Villány határában különös látvány fogadja az arra járót: szobrok sorakoznak egy elhagyott kő­bánya mélyén? Szobrok? Inkább afféle mértani alakzatok. Itt egy tojásdad formáción csillan meg a nap, ott spirál csava­rodik a magasba, amott meg kockák igazodnak egymás­hoz. .. A mértani alakzatok szá­ma felsorolhatatlan, ám anyaguk azonos: mindegyiket a környékbeli hegyek nemes anyagából, a zöldes barnás, vöröses márványból, félmár­ványból faragták ki, csiszol­ták fényesre a szorgalmas művészkezek. * A villányi szoborműhely­ben éppen most tíz éve, 1967- ben kezdődött meg a munka. Az alapítók célja az volt, hogy az elhagyott kőbányá­ban olyan szabadtéri szobor­műhely létesüljön, amely egyrészt munkaalkalmat ad a kővel dolgozó szobrászok­nak, másrészt pedig az, hogy az elkészült művekből ál­landó kiállítás álljon össze. . A kezdeményezés sikeres­nek bizonyult. Legjobb mű­vészeink egész sora töltött el rövidebb, hosszabb időt Vil­lányban, s aki mostanában látogat el a kőbányához, rendre megcsodálhatja Vargha Imre, Kovács Ferenc, ifj. Szabó István, Bocz Gyula meg a többi pályatársuk munkáit. Olyan alakzat is van, amely nem hazánkbeli szobrász ízlését, ügyességét, dicséri, hiszen dolgozott már ott japán vendég éppúgy, mint olasz formaalakító... Villány ma már igazi — elismert, bejegyzett — mű­vésztelep. A Baranya megyei Tanács és a Képzőművészek Szövetségének közös meghí­vására odaérkezett vendégek szállást, ösztöndíjat kapnak, s mindezért egyetlen kifara­gott munkával kell „fizetni­ük”. Érthető, hogy ez a különös látványosság nagyon sok ér­deklődőt vonz. Főképpen, azért, mert aligha van még egy olyan szabadtéri szobor­műhely, ahol nemcsak a kész' műveket lehet látni, de azt is, hogyan vés, kalapál, • csi­szol a művész... Aki elutazik Villányba, az alkotási folya­matnak lesz a részese: annak a megmagyarázhatatlan cso­dának, amely gyönyörködte­tő formává nemesíti a élette­len kőtömböt. Hogy a szobrászok miként fogadják ezt a tömeges és szakadatlan érdeklődést? Né­ha bizony zavarja őket a sok látogató, akiknek kérdéseire, A villányi szoborműhely. Mesebeli szörnyre emlékeztető márványalakzat. (Bojtár Ottó felvételei) kénytelen-kelletlen válaszol- niok kell. Persze, azért szor­galmasan felelgetnek: el­mondják, hogy miért ilyen „semmire sem hasonlító” művek formálódnak ki a márványból. — Azért — hangzik el újra a magyarázat —, mert a ter­mészet mozgását, alakulását igyekeznek megörökíteni; a folytonos alakulást, újjászüle­tést, s ehhez már nem ele­gendőek a hagyományos alakzatok, kifejezésükhöz a fantázia szabadabb játékk kell. A vendég — ha nem is tud mindig azonosulni a lá­tottakkal — mégis páratlan élmény birtokában vesz bú­csút a szoborműhelytől. Ha más nem, az ott hajlongok türelme, kitartása feltétle­nül csodálatra készteti. Meg az a látvány is, ahogy a zá­porozó napfényben szikrát vetnek a fényes derekú kő-« vek... Akácz László A lártna hatása A közlekedési zaj a nyug­tatok fokozottabb szedésére készteti az embereket — ez derül ki az angliai, camb- ridge-i egyetem egy tudósá­nak, Tim Huninak tanulmá­nyából. Hunt egy olyan helyet választott Angliában a vizsgá­tisztábban. Azt, hogy az Ide­iglenes Kormány képtelen megadni a népnek a két leg­fontosabbat, a földet és a bé­két. A jövő azé, aki földet oszt és véget vet a háború­nak — a bolsevikok pedig ezt akarják, mégpedig azon­nal. Ez Október Kulcsa. Maurice Paléologue fran­cia nagykövet naplójából: „Camojszkaja grófnő, aki teg­nap érkezett Kijevből, mesé­li, hogy nem mer visszamen­ni Podoliába, Pecsara mellet­ti családi kastélyába, ahová Lengyelország elfoglalása után menekült, mert a pa­rasztok veszedelmesen forron- ganak. — Mostanáig — mond­ja — engedelmes hívei vol­tak anyámnak, aki elhalmoz­ta őket jótéteményeivel. A forradalom óta minden meg­változott. Órákig álldogállnak a kastély előtt, vagy a park­ban és hetesen gesztikulálva magyarázzák földosztási ter­veiket...” Ennyit a földről. És a bé­ke? „Kedves Nyikolaj Vla- gyimirovics! A hadsereg han­gulata napról napra feszül­tebb — kezdi Ruzszkij tábor­noknak, az Északi Front fő­parancsnokának írott levelét Dragomirov tábornok, az 1, hadsereg parancsnoka. — To­vább folyik a tisztek és pa­rancsnokok letartóztatása... A harci szellem megcsappant.. A politika hatalmába kerítet­te a hadsereg minden rendű és rangú harcosát..; Mindenki a petrográdi eseményeket fi­gyeli. Minden katona egyet kíván, hogy befejezzék a há­borút és hazamehessenek...” „POJÁCA! LE VELE!" Pausztovszkij, a neves író így emlékezik: „Még külföld­ről is hoztak hangoskodó szó­szátyárokat. Megérkezett hoz­zánk Párizsból Albert Thomas francia hadfelszerelési mi­niszter. Azért jött, hogy rábe­szélje a „dicsőséges orosz né­pet”, maradjon hű szövetsé­geseihez, ne lépjen ki a há­borúból... A miniszter rogy- gyant térddel ugrándozott az erkélyen, úgy mutatta be, mi történik majd — nézete sze­rint — Oroszországgal, ha ki­lép a háborúból. Vilmos csá­szár módjára fölpödörte a ba­juszát, kimeresztette a szemét, nagyot ugrott és a levegőben vadul az elképzelt Oroszor­szág torkához kapott... A mo­rajlás egyre erősödött, egy­re fenyegetőbbé vált, végül kiáltások szakadtak ki belőle: „Gyalázat!”, „Pojáca!”, „Le vele!”... Valaki szolgálatkészen karonfogta Thomast és elve­zette az erkélyről...” Ez volt 1917. tavaszán az orosz nép hangulata és nem volt e hangulatnak messzebb- hangzó szószó;ój> 'mint Lenin. Hiúmat Endre (Következik: Aki olajat önt a tűzre...) lódás tárgyául, melyen keresz­tül röviddel ezelőtt egy fő közlekedési út vezetett. Mi­előtt a kerülőutat megnyitot­ták volna, a lakosok kb. há­romszor annyi nyugtatót, dep­resszió elleni gyógyszert és négyszer annyi altatót szed­tek, mint az úttól távolabb eső hasonló falu lakosai. Mi­után a forgalmat a kerülőút- ra terelték, a nyugtatok sze­dése kb. felére csökkent, az altatók használata azonban még mindig magas. Mai fv-ajátifaitiitk 20.00: OEDIPUS KIRÁLY ' Szophoklesz drámájának tv-­változata. A Városban pusztulás, ha­lál irtja a népet. A király,' Oedipus, sógorát, Kreont kül­di el a jóshelyre, hogy meg­tudakolja a vész okát. Kreon érkezik és hozza Phoebus üzenetét: a volt király, Laios gyilkosát kell megtalálni és elítélni, akkor elmúlik a vész a Város felől. Oedipus a ki-- rály, a meggyilkolt Laios utóda, s feleségének ura, kész arra, hogy kinyomozza Laios gyilkosát. Elküld a vak jósért,' aki megdöbbenti jóslatával} Laios útonállók kezétől esett el, s maga Oedipus is bűnös ebben. Oedipus ekkor vissza­emlékezik :> ~a a jóslatra,' amelyet •>> kapott egykor: Ap­jának gyilkosa lesz, s anyjáJ nak férje. Vajon nem az ap­ja volt Laios. s anyja Iokasté,’ mostani felesége? Horváth Z. Gergely rendező Kozák And­rásra osztotta a címszerepet,’ Iokasté Máté Éva, Kreon Pi- róth Gyula. Tiresias, a vak jós, Öze Lajos.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents