Nógrád. 1977. október (33. évfolyam. 231-256. szám)
1977-10-02 / 232. szám
Idős Szabó István munka közben. V ( Folytatás a S. oldalról.) kiállításokon foglalta össze addigi életútját. 1954-től Benczúrfalván él. Művei bejárták a világot. Jó néhány baráti országban, s mindenekelőtt a Szovjetunióban többször volt kiállítása. Maga is többször járt a Szovjetunióban. — Kiszámoltuk a fiammal, több mint harmincezer kiló- métert tettem meg a Szovjetunióban. Sok barátot szereztem, többi között, a Do- nyec-medencében, Tomszkban és másutt, közöttük művészek és dolgozó emberek egyaránt vannak. Sokan nálam is jártak már. Idős Szabó István műtermét és otthonát hosszú idő óta ezrek és ezrek keresik fel, nemcsak Magyarországról, a Szovjetunióból is. Például 1976-ban ötszáz atrtóbusznyi vendéget fogadott Benczúrfalván. Egyik vendégkönyvben Malinovszkij marsall feleségének meleg sorait olvassuk. Másutt örmény delegáció írta be névjegyét. Egy következő lapon kemerovói látogatók sorait látjuk, s még hosszan sorolhatnánk. Idős Szabó István különösen meleg szeretettel fogadja a szovjet embereket Kevesen tudják, hogy például a művész a Donyec-meden. ce Érdemes Bányászának számít. A forradalom, és nagy vezére, Lenin számos alkotásának témája. — Az egész életem abból áll, hogy összeforrtam a for- radalommal. s azzal a művészi iránnyal, amely forradalminak számít — vallja. — A munkásosztályt, a bányászokat, a dolgozó parasztságot kívánom szolgálni, amíg erőmből futja. Az udvaron egy öregakác- és egy hársfa. Már megcsíp te őket a dér. Alatta nagyméretű Lenin-szobra, amely i legutóbbi salgótarjáni szabadtéri szoborkiállításon is szerepelt — Majd le kell takarnom újra fóliával, mert különben szétbontja a szél — mondja, Életművét őrzi az idő. T. E. Együtt lenni jó AZ EMBERI lét legnagyobb öröme, hogy vagyunk, és az, hogy nem egyedül vagyunk. Bolond példa jutott az eszembe. Sokszor gondolom mostanában, azokkal lenne jó együtt lenni még egyszer, akikkel bocskort kötöttünk a szalmán porzsolt disznó lábára, és lekapkodtuk a körmét. Ha elmondanám valakinek, legyintene rá: korszerűtlen vagyok. A szalmás pörzsölés fölött eljárt az idő. Különben pedig, ha annyira megkívántam, menjek el a vágóhídra, biztosan adnának a körömből két zsákkal is. A példa, ha bolond is, nem jön magától. Azokkal is jó lenne együtt — vétkeink azóta elévültek talán —, akikkel esténként együtt loptuk a lépcsők alá sorakoztatott hordókból a menza savanyú uborkáját. Az előző felelő erre is azt mondaná, korszerűtlen vagyok. Menjek be a boltba, mérik az uborkát, minek ide a lépcsők alja? Ennél nagyobb bolondságok is beleférnek az emberbe, és bolondabb válaszok is születnek. Azt is mondhatná a fe- lelgető ember, miután megérzi, hogy nem körömről és nem uborkáról van szó, mit sóvárgok én tíz ember után, húsz év után? Üljek be egy színházba, ott sokkal többen vannak^ Merjem kimondani ilyen bevezető után, hogy közművelődésünk fájdalmas gondjára akarom terelni a szót? Nem a pörzsölt disznó körmét, és nem a savanyú uborkát akarom vagánykodó szentségtörőként együtt említeni a művelődési házakkal, azokról beszélnék csak, akikkel jó együtt lenni. Tudja mindenki, ezért épültek e házak, hogy más is, mi is okosabbak legyünk. Hogy halljuk a szép szót és gyarapodjunk általa. Arra is választ kellene azonban adni, miért járnak olyan kevesen ezekbe a házakba. Amióta szabadművelődés, népművelés és közművelődés neveket említünk egy gyönyörű föladat és nagyszerű folyamat jelölésére, a közösség szó el nem maradhat mellőlük. Megkérdezek valakit, hatvan felé jár már, mit szeretne most legjobban. Azt mondja, összehívni a régi bandát, fölállni a színpadra, és eljátszani a János vitézt. Itt a nagy színpad, nézze meg ott. Azt mondja, nem értek én ehhez. Gondoljam hozzá, hogy a muraközis kocsis játszotta a királyt, a boltos Juci meg a francia királylányt, a boszorkány szegény, az-> óta meg is halt. Nem is - játszani, együtt lenni lenne jó. Énekkarnak, tánccsoportnak, zenekarnak kell a taps, anélkül kiszikkadna belőlük a lelkesedés, de legjobban az egymáshoz tartozás kell. Tíz éve együtt volt klub tagjai is azt mondják, együtt lenni lenne jó. Közművelődésünk, ha kacsalábon forog is a háza, ennél többet nem adhat. A többi legtöbbször ebből születik. Tartoznunk kell valakihez. Aki csak teng-leng, élni se tud, dolgozni se. Kisodródik valahová a hullám szélére, a part alá, amíg el nem pereg feje fölött az idő. Behúzódik szobájába, és azt is a rádióból tudja meg, hogy esik az eső.. Nem győzünk panaszkodni, mi lesz, mi lenne velünk, ha eleresztenénk egymás kezét. Atomizálódik a társadalom — így mondják — és elidegenedünk egymástól. Meghal a lépcsőházban egy ember, akkor tudjuk meg, hogy nem is ismertük — így panaszkodott valaki nemrégen az újságban. Dermesztő perspektíva. Prófétai hevülettel áll elő némely népművelőnk — amíg meg nem unja —, és hirdeti az igét: jöjjetek hozzám, áldott lelkek, majd én megművellek benneteket! Van ilyen rendezvény, van olyan rendezvény, mind értetek van, tessék választani. Fél év múlva fölszakad belőle a panasz: az istennek se jönnek! Behergeli magát, még ilyet is mond: ezeknek, kultúra? Ha meditálni is szeret, elméletet is gyárt: most olyan korban élünk, hogy közömbösek az emberek, elmosódnak a nagy, hősi célok, nincsenek lelkesítő távlatok. Valami valóban elmosódott Jól emlékszem a népművelésnek arra a korszakára, amihezen,’ melléd bújik és végig-' markolász... Tudod, milyen kegyetlen dolog ez? Az ember önmagából is kiábrándul, hogy engedi egy régen kellemesnek, várva-vártnak a tartalmát, undorrá alacsonyod- ni...? Tudod, néha már arra is gondoltam, hogy fogok magamnak egy jóképű favágólegényt . s azt sem bánom, isten bizony, ha a bokrok tövében dönt le. Csak legalább ne érezzem a sör bűzét a szájából! — Komolyan beszélsz? i — A legkomolyabban! — Nagyon megváltoztál. — Átformálódtam keményebb anyaggá, megöregedtem, fáradtabb lettem és fásultabb. Ez minden. — Tégy valamit! — Ugyan! Mi a fenét? És hogyan? Petróleumlámpa fénye mellett kezdjem el visszaformálni magam? Zárjam táskarádióba az egyhangúságot? Csevegjek Diocletianusról az állatoknak? Elképzelni egyszerű, túlzottan is az, de véghez vinni... — Mégis.,. — Mégis, mégis! Nagyon jól tudod, megpróbáltam már. Ne vesd a szememre, hogy nem akarok! Gyalogoltam volna különben mindennap, ha esett, ha fújt, hogy ott lehessek az iskolában a gyerekeim között? Nemegyszer térdig érő hóban tapostam, néha, amikor egész úton vert az eső, nem szégyellem elmondani: a cseppekkel a könnyeim is végigcsorogtak arcomon.. . A kolléganőim hülyének tartottak, hiszen a férjem fizetéséből mindketten megélhettünk volna... Mégis csináltam! Mert hittem és nagyon szerettem a munkám. És aztán jött a gyerek: Érted? Ilyen voltam! — Ilyen is vagy. Csak egyedül maradtál itt, nagyon. Még az érzéseid is itthagytak. — Ne folytasd! Túl szentimentális az eszmefuttatásod. És én sosem szerettem ezt, tudod... Akkor is az igazsá- hoz ragaszkodom, ha az esetleg fáj. — És a férjed mellett mit kerestél, ha nem a romantikát? — Tévúton jársz: szerettem! Érted? Szerettem. Nem a táj nyugalma vonzott, hanem az övé. Nem a hegyek szépsége tetszett meg, hanem ő. És a patak csobogása helyett is szívesebben hallgattam a kisfiam bömbölését! Nevetséges, hogy ilyet mondasz nekem. Éppen nekem, aki naphosszat takarít, főz, ellátja az állatokat, még fát is vág, vizet hord a gémeskútró! és mos; igen, úgy mint nagyanyám: kozmetika helyett a gőzben, a teknő fölé hajolva puhítga- tom az arcom bőrét. — Szép vagy még mindig. — Hagyd a fenébe! Most ez vagyok... Ugye, néha kétségbe ejtőnek tűnik, hogy formálják át az embert saját képükre az évek? — És a körülmények... — Persze, azok is. Pedig hidd el, mindenre számítottam, mindent mérlegeltem. Még a legképtelenebb szituációkba is beleéltem magam, s minden ön-feladvány után valami mindig, következetesen, félreérthetetlenül biztatott: kibírod, kibírod. Vállaltam, mertem vállalni vele az egész életem együvé kötődését. — .IT Annak ellenére, hogy tudtad: ez nem olyan, mintha az igazgatónőd megkérdezte volna: vállalod-e a következő évre a harmadikosok osztályfőnökségét? — Igen. Azt hittem, kitartóbb leszek. — És most? — Most? Nem tudom. Ez már nem ön-feladvány. — Vagy éppen ez az igazi... — Meglehet. De meghatározásokkal nem megyek semmire. Hiszen, ha olyan köny- nyű lenne, hogy miután megtaláltuk a gyerek igazi nevét, a gond is megoldódna... — ... Mondd! Jelent neked még valamit az ókori Róma ? Ha jól emlékszem, kedvenc témád volt. kor újra fölfedezte, hogy a közösségek nélkül moccanj se tud. Klubok alakultak sorba, amíg meg nem jelent ennek a mozgalomnak is a kórokozója, a „klubosítás”. Akkor mindenből klub lett. Ha a bölcs és megingathatatlan előadó nem állva, hanem fotelben ülve mondta el vagy olvasta föl ugyanolyan unalmas és megemészthetetlen előadását, már klubszerűségről beszéltünk- Tudok olyan hajdanvolt nagyon „ti klubról, ahová valóban az összetartás vitte el az embereket. Rájuk fejelt a művelődési ház. és azt mondta: itt az előadó, de nincs közönsége, és itt vagytok ti, éppen rátok fér. Tiltakoztak, hogy őket ez nem érdekli, rájuk ripakodott: ezért fűtök én nektek, ezért világítok? Fölsőbb segédlettel ez a klub is megszűnt. •Nem vétett többet a hivatal a tanyai olvasókörökkel sem, csak elfelejtette, hogy ezek közösségek. Ha elvisszük őket álomszép előadásra, és töltjük beléjük a jobbító szózatot, erejüktől megfosztva hallgatják. Közösségből közönség lesznek. Jól tudom, millió és egy gondot vetettem föl. Ki tetejezze be az olvasókört, ha beesik az eső? Ki nyissa, ki csuk- ja? Pénzt adjanak erre is, amikor művelődési házaink is szegények? Ha elaprózzuk a feladatot, mindenki éhes marad. Mégis föl kell tennünk a kérdést: szabad-e mesterségesen megszüntetnünk azt, ami a fejlődés természetes folyamataként alakult, és ott mostanáig jobb nincsen? Ha ezt elkérdezem, az olvasóköröktől is eljutok egy régi sóhajomhoz, a tanyai iskolákhoz. Kínáljuk őket boldog- nak-boldogtalannak, raktárnak, magtárnak. A környék népe mindig arra fordította fejét, ha világosság gyúlt ablakában esténként. Most? Nem tud hová fordulni. Mit akarsz velük? Nem érted, hogy nincs rájuk Igény? — hallom mindig, ha elsiratom őket. Persze, hogy nem értem, mert aki bizonyítani akarja, nem jön oda velem, megkérdezni a kinnmaradókat. Csak azt mondja, megszűnt az iskola, mert a gyerekek jobb helyen tanulhatnak. Olyan igaz ez, vitatni se lehet, de nemcsak ebből áll a világ. Kikupálódtunk ágrólszakadt szegénységünkből. Harminc év előtti mércénkhez, ha odaállunk, gazdagnak mondhatjuk magunkat. De ha elveszítjük egymást, idegtépő rohanásunk csak sivataggazdagságot teremne. Boldog csak az lehet, aki tartozik valakihez-valakikhez. MŰVELŐDÉSI házaink munkatársai panaszkodnak, rendezvényeikre alig tudnak közönséget szervezni. Az egyik így buggyant ki: Aranyszájú Szent Jánost idehoznám, csak jön- i nének. Valószínű, nincs más orvosság, közönség helyett megint közösséget kell szerveznünk. Ahol pedig van ott mindenáron megtartani. A kettő között nem egy hang a különbség: egy világ. Horváth Dezső — Hogyne... Tanítottam. Tanultam. — Ez minden? — Igen. — És Radnóti? — 0 megmaradt. Ne nevess ki, de mostanában csak őt olvasom és — Rejtőt, öt azért, hogy elfeledjek gondolkodni, Radnóti verseit pedig: hogy elgondolkodhassak. Tudod, a szép szeretete nem halt; nem is hal meg bennem. Elhiszed? Nézz csak körül! A fák koronáit még súrolja a fény. Hát nem olyan, mintha fénykoszorú lebegne a' völgy felett? És lent... Figyeld csak: a szakadék, mint egy zátony... Lassan ráúszik a sötét... És ott a házunk, csillogó üvegszemeivel... Aztán lassan beleolvad minden a homályba, csak az út porszalagja fehérük még egy ideig, csak az út látszik, amin, tudom, el kellene indulni valahová! Most, azonnal! Addig, amíg a fákban nemcsak a valahány köbméternyi tüzelőt látom, hanem észereveszem göcsörtös ágaikat, s hallom a lombok susogását; amíg a rétről nem az jut eszembe, hogy kaszáltatni kell valamelyik csibésszel a tehénnek, hanem, hogy ha leguggolok, tudom: ez kakukkfű, az meg lóhere... Igen. Most kellene elindulnom, amíg nem késő! Amíg van erőm! Elhallgatott, azután megmegszólalt: — De már megyek is! El kell látni a jószágot. Tüzet is kell raknom. — Fellángoltál. — Szalmaláng már ez csak... Elkísérsz? — ... Tudod... el kell érnem a buszt. És... — Ne mentegetőzz! Utazz jól! És... ésí néha gondolj majd rám! Felállt, lesimította szoknyáját, s még kezet sem nyújtva, elindult lefelé a hegyről. Néztem fűben botorkáló lépteit, s mielőtt elérte volna az erdőszegélyt, ellenállhatatlan vágyat éreztem magamban, hogy utána kiáltsak : Mondd, mit csinálsz holnap? A hang hallatán visszafordult, furcsán elmosolyodott és szó nélkül tűnt el a fák között. Csak a visszhangot véltem hallani, bár még azóta sem tudtam eldönteni: igazán hallottam-e, vagy csak az agyamban dobolt monotonon egyre halkulva: mit csinálsz holnap ... csinálsz holnap ....................... holnap Karácsony György Tamás István verseit Zsalugáter szemhéja csukódik szemérmesen benned Rabul ejt legyint lágyan a kályha duruzsolás Széttárt t.jjaidról színlel bodza ág kacagást szállintgózik zizeg hajamra hull a hó S adósságom szelíd vadonéban hálás hamiskásan konyít horkan egy csikó Zsindelyes zsombékot szorgoskodva össze meghúzódnak álmos zsarátnok körül illatos találkák leveles bánatok S a redőnyökön átdöfi arany tőrét s paplanodra játszó szivárvány havasán még áthallatszik s halkul karámba terelten a sörény es ifjúság Díszszemlére gyűlnek fák bokrok és füvek Október lépdel tábornoki rongyban süpped a tarka ünnepi szőttes vezényszó pattog mint lomha süvegük emelik s terítik le a kóbor tüzek De homloka vérzik s madár hangon itt már a liget nem felel Elesett bogyók mákonya kábít felhar.ítva csontját szárítja a dió s düh-vörösre táncolt csipkéket karmol bogáncsot haragít mérges kökényt ráncol e kancsal nászon fogant félszemű riadó NÓGRÁD — 1977. október 2., vasárnap
