Nógrád. 1977. szeptember (33. évfolyam. 205-230. szám)

1977-09-25 / 226. szám

Czine Mihály

Az otthon álma

80 éve született Sinka István

Nyolcvan éve születeti 'tamási Áron

Már életében is a mesék nyelvén lehetett volna szólni róla: volt egyszer, hét határon is túl, erdők között egy kicsi falu, abban meg egy csillagszemű fiúcska, aki felnövekedvén, útnak indult, hogy megbirkózzon a sokfejű sárkánnyal.

S feleletet keressen az Ábelek nagy kérdésére: mi célra is vagyunk a világon?

A sárkánnyal megbirkózni a mesében se nagyon sikerül, a levágott fejek helyett újak nőnek, duplán — a nagy emberi kérdésre azonban véglegesnek tetsző választ adott Tamási Áron: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”

Farkaslakán, Erdélyben született 80 esztendővel ezelőit. Bejárva a nagyvilágot, odatért vissza, kedves szülőföldjére. Az volt az utolsó kívánsága: szülőfalujában temessék el. Teste már ott pihen, közel a Hargitához, s a szőke Nyikóhoz, arccal keletnek, a Csíki párna felé fordulva. Sírja már jelkép: az otthont keresők és a szépet óhajtók búcsújáró helye.

Sírjából is életet üzen és hitet. A bizakodás irodalma az övé. Teremtett, szép, holdasfényű világ.

Székelyek világa.

Énekelnek a havasok, és a vizek mesét csobognak. A juhok hátán járni tanul a fény.

Énlaka felett meg lehajtott fejjel ■ aludt — a Firtos lova hátán — a gondviselés.

A férfiak — akiket ábrázolt — szíjasok, kemények, arcuk a bronzzal tartja a rokonságot. Az asszonyi szemekben fényből nyílik a virág. Semmin sem csodálkoznak: mindenre, mindig kész a lelkűk és a testük, örömre és csalódásra egyaránt. Bár a homlokuk balladás, szájuk derűsebb dalra igazodik: Majd megszáll a Nyárád ... Szerelem és hűség vigyázza őket. Elég ez a megmaradásukhoz; a szerelmesek a veszedelem hidegében is úgy bújnak egymáshoz, „mint holdvilágon a virág”. Tudják, akármilyen nagy bánat is szakad a szívre, szeretni kell s helyt kell állni a történelem alatt is. Csupa erő. fiatalság ez a vadrózsa szépségű világ, Ábelekkel, népi hősökkel benépesítve. Még a járásuk is tavaszias, szinte suhogva járnak, erő és selyem van a kopogásukban. Azt példázzák, hogyan kell élni minden időben, még a setétség- ben is: sugarasan, csillagosán. Vagyonban, hatalomban bármilyen aprók is, emberségben lehetnek hatalmasok. Annyira nem lehet leszorítani az embert, hogy az emberségét feladja. Emberek maradnak minden időben: „Aki embernek hitvány, magyarnak nem alkalmas” — mondja egyik novellabeli embere. A magyar is olyasmit jelent, mint Ady-verseiben: szépet és emberit. Mikor emberei szinte derékroppanásig küz lenek sorsuk sárkányával, akkor is, mintha azt mondanák legé- nyes mozdulattal: játék ez, megy az élet tovább.

Tamási Áron erdélyi íróként teremtette meg tündén világát. Életműve, teremtett világa irodalmunk egyik legszebb fejezete. Remekei olyan tetőket jelentenek, ahonnan messzire látni, vissza a múltba, s egyben a jövőt jelentő emberség térés mezőire is. A legnagyobb dolgok egyikél cselekedte: műbe örökített egy világot, fényeivel, rezdüléseivel, s egy történelmi sorsfordulóhoz érkezett népcsoportot, — mielőtt még mássá lehetne — átadott a művészet halhatatlanságának. Máig, s talán mindörökké úgy látjuk Erdély székely magyarjait, ahogy ő rajzolta: balladásan, ünnepi fénnyel a homlokukon. még a „pokol tölcsérében” is mosolyogva.

Felbecsülhetetlenül nagy Tamási Áron cselekedete: egy népet kötött be olvasói, egy nemzet szívébe. Művészete mindenütt örökség, ahol az Ábelek igazát vallják. Kitép- hetetlenül. Örökre.

Káldi János:

Csak itt, e hóverte tájon,

a zengő-síró házfödelek

közt,

a kisszékre ülve, veletek együtt —

Csak itt, a tétova mondatok fagyott margarétái közt, a szántások szélén, közietek —

Sehol máshol

Csak e dombos-lapályos

földön

ahol úgy bujdokolhatok, akár a szél —

Ahol minden kitárt ajtó a ti szívetek,

s ahol minden úton a ti álmotok

indul világgá —

Ahol úgy úszik végig a

Duna az alkonyaiban, mint a búcsúsok kései

éneke,

s ahol minden jegenye égbelobbanó remény —

Csak itt, csak itt.

Arany János városában, Nagyszalontán született, ősei

ridegpásztorok, ő is ezt az életet élte, s közben költészetté emelte ezt az életformát, a szegény szolgapásztor kiszolgáltatott életét. Költészetének alapindulata a lázadó tartás, az életsors valóságából fakadó igazságkeresés, a szegények, kisemmizettek bánatának, örömének, akarásainak és szemlélődéseinek ábrázolása. Költészete a magyar líra legsajátosabb népi vonulata. az eredetiség és a természetesség jogán. Nem pásztori ez a pásztorköltészet, hanem a pásztorkodó szegényember világának lírai kivetítődése. Természetesen a kor fia ő is — s a sokat emlegetett ösztönösség autodidaktizmus mellett is — bele-beleszivárog lírájába a kor divatirányzatának egy és más vonása, elsősorban az, amit a ridegpásztorok unokájától el-elvártak, az ősi miszticizmus, a balladás-sámániz- mus „ősmagyaros” dívatvoná- sai. „Himnuszok Kelet kapujában” című 1934-ben megjelent első verseskötete még terhes ezekkel a vonásokkal,

de hamarosan rátalál saját indulatainak sajátos hangjaira és a „Vád” című kötetében, 1939-ben, majd a „Hontalanok útján” című kötetében, 1943-ban. egyre tisztábban szólalnak a Sinka-versek, -balladák, a magyar társadalom „úri” hagyományainak embert alázó, munkásszegényt semmibe vevő szokásairól, megrögzött-csontosodott világáról. Balladái, indulati elemekből szőtt szituációversei — az ösztönösség tételnek ellentmondva — tudatosan kutató elme lírai szikrái, aki konokul keresi az okot, a jogot a szegénységben tartás, a megaláztatás miértjeire, és aki ennek a tudatosságnak az erejével a lehető legpontosabban tudja érzékeltetni, mi- lyert mélyen vág a szegénység húsába, érzékenységébe a fölényes semmibevevés, a semmi joggal-okkal nem indokolt társadalmi kiszolgáltatottság.

Pontosan és szépen ábrázolja, a lírai hitelesség szépségével a tanyai cseléd életét, az ispárf-kasznárhoz való viszonyát, a pásztorember

családi hagyományait, kapcsolatát a természethez, a tájban beálló változást és az emberi reakciókat ehhez a változáshoz. Mikorra költészete beért, a prózához is eljutott és életéből vett, társadalmi konfliktusokat feldolgozó novelláskötete, a „Harminc- nyolc vadalma” után megírja a „Fekete bojtár vallomásai” című kétkötetes önéletrajzát,' amelyben pontosan állítja elénk az ösztönös tehetség és a tudatos gondolkodó belső konfliktusait, eredményeivel, tévedéseivel együtt. Mert ilyenek is voltak, a Pestre kerülő, lázongó munkanélküli, a népi írók szélsőjobboldalára került, rövid időre a szélsőjobb-demagógia csapdájába. A felszabadulás után sokáig hallgat, majd 1961-ben az „Eltűnik a dóri domb” elbeszélés-gyűjteményével lép visz- sza helyére, a munkáséletet élő, a jelent élő, s annak alkotó iróművészek táborába.

Sinka István sajátos harg- ja, jelentős alkotója a XX. századi magyar irodalomnak, méltó emlékezetünkre.

— szalontay —

Nyolcvan éve született Pap Károly

1897. szeptember 24-én Sopronban született Pap Károly, a két világháború közötti, sok tehetséget felvonultató, tragikus sorsú írónemzedék egyik kiemelkedő alkotója. Konzervatív zsidó papi családból származott. 1919-ben belépett a Vörös Hadseregbe, ezért a Tanácsköztársaság megdöntése után börtönbe vetették. 1923-ban Bécsbe emigrált, két év múlva tért vissza Budapestre. Iróte- hetségének kibontakozását Osváth Ernő és Mikes Lajos segítette. Kevés nyugodt év adatott számára az alkotáshoz, az erősödő fasizmus kiütötte kezéből a tollat: munkaszolgálatra, később koncentrációs táborba hurcolták. Bergen-Belsenben halt meg 1945-ben.

Zaklatott sorsa tükröződik műveiben, életműve ellentétek sorából épül: közösségvágy és magánykultusz, forradalmiság és mítoszteremtés, látomásos líra és valóságábrázoló realizmus jellemzi írói útkeresését. Legérettebb munkája „Azarel” című önéletrajzi élményeken alapuló regénye, amely az író ifjúkori lázadását idézi fel, megalkuvást nem ismerő igazságkereső szenvedéllyel, modern lélekelemző írói módszerekkel. A fasizmus előretörésekor komoly gondolkodói morállal, igaz becsülettel vetette fel a zsidóság fájdalmas kérdéseit. Messi- anisztikus életérzést mutatnak késői munkái. Egy népi megváltó alakját rajzolja meg „Megszabadítottál a haláltól” című regényében, amelyet nagy elismeréssel fogadott a korabeli baloldali irodalom.

V

olt egyszer egy ember, s egy felesége neki. Any- nyira mentek ketten, hogy rendes időben egy gyermekük született.

Ügy hívták, Gyurka.

Jóféle gyermek volt Gyurka. Példája a bölcseknek már zsenge korában. Kicsivel beérte, s kézenközön felnőtt. Magához való ésszel is rendelkezett. A dolgot nem szerette, igaz: de ezt Isten akarata szerint, az apjától örökölte.

Addig s addig, hogy legény lett belőle.

Vándorlásra adta magát. De csak akkor látta meg, hogy milyen a világ. Az egyik háztól ugyanis elküldték, a másiknál nem adtak neki enni, a harmadiktól dologgal riasztották el.

Valami vén székellyel találkozott egyszer.

— Hó! — mondta neki kurtán, mert fárasztotta a sok beszéd.

Az öreg megállt, s ráhunyorított :

— Te ki vagy, hogy nekem úgy „hógatsz”?

— Én álomfejtő.

— Álomfejtő? No ügyelj, mert attól büdösödik a hal — mondta a székely.

Még egyet-kettőt mondtak egymásnak, de nem találtak össze, s tovább mentek.

Ekkor egy úr jött, s Gyurka felbiztatta-:

— Ejtsen el egy piculát, hogy kapjam meg!

— Eredj, s dolgozzál! — felelte az úr.

Tamási Áron:

Szerencsé

Erre otthagyta ot is, s elment, lefeküdt az erdőben egy fa alá. Aludt hét esztendeig, s akkor valami kutyák felriasztották. Morgott nekik

Gyurka, hogy még aludni sem lehet ebben a világban, s elindult ismét.

Elért egy faluba s, ahogy vánszorgott keresztül azon,

hát az egyik kapuban, valami róvásos széken, módosán üldögél egy ember.

— Nem kell magának egy szolga? — kérdezte Gyurka.

— Gyere s állj bé! — mondta az ember.

Megegyeztek, aztán jóllaktak s ittak rá.

Másnap szántani küldte két ökörrel Gyurkát a gazda. 0 kiment, s egész nap döglődött a falu végin s este hazament

— Mennyit szántottál? — kérdezte az ember.

— Fel én az egészet — felelte Gyurka.

Így szántott három napig szájjal. Akkor titkon kiment a gazda, s észrevette a nagy csalást. Nem szólott semmit Gyurkának, csak egy kutyát adott másnap melléje.

Kimentek négyen ismét a földre. Gyurka leállította az ökröket s ismét le akart feküdni, hogy szántson, de amint ezt tette volna, hát a horgasinába jól beléharapott a kutya.

— Bolond vagy-é? — nézett a kutyára Gyurka, de az eb nem tágított.

Erre felállott a legény s így szólt:

— A kutyamarás nem jó, de a munka olyan sincs. Azzal kirázta a tarisznyát, s a szalonnát odavetette a kutyának.

— Isten maradjon veletek! — köszönt az ebédlő kutyának és a két ökörnek s ismét elbaktatott a világba.

Bolygott elé s hátra valami hét esztendeig. Akkor olyan álmot látott, hogy kicsi isten lehet, csak akarni kell. A kezeit hátra tette tehát, mint a kitalálók s szépleptiben megindult egy óriás mezőn keresztül. Egyszer elért egy nagy folyóhoz, s annak a partján leült. Olyan erősen kezdett gondolkozni, hogy sült el belé a feje. Amikor mégis látta, hogy semmit sem tud kitalálni, eleresztette magát, mint a többi tárgyak a világban. Szemlélődött s várta, hogy a nagy természet mutassa meg, mitévő legyen.

így üldögélt napnyugtáig, amikor nagyot csobbant a víz. Lassan arra nézett, s hát kacagó halak játszadoznak. Egy pillantás alatt megkívánta létüket s bízva az Istenben is, hirtelen befordult a vízbe nint a csutak. Nyomban érezs Gyúr

te, hogy a farka megnőtt s meg a lebernyegek is az oldalán. Úszni kezdett tehát s folyton csak vizet ivott volna, mint az igazi halak.

— Ha én nem vagyok hal, akkor senki! — mondta örvendezve s még sebesebbre fogta az úszást. Nem telt belé két perc s már seregestől körülvették a kicsi s a nagy fürge halak. Hideg, gyilkos szemekkel nézték ,s .azután marni kezdték.

— Hé, testvérek! — mondta Gyurka, de a szavával Sem javított semmit a dolgon. Erre fújni kezdte mérgesen a vizet s menekült a part felé ahogy csak tudott. Ott szárazra vetette magát s talpra támaszkodott.

— Isten veletek! — köszönt a halaknak is, majd ismét hátratette a karjait, hogy kitaláljon valami egyebet, s megindult.

Mendegélt az áldott napon, amíg a víz leszáradt róla. Akkor újból lefeküdt s látni kezdte az álmokat, egyiket a másik után. Valami hét esztendőt aludt által emígy, de akkor érezni kezdte, mintha rágná a két fülit valami. Mozdulni akart s hát bajosan megy. Kinyitotta a két látóját s hát a leforgó esztendők alatt úgy felverte körülötte a helyet a

k a

fű s úgy béfonta őt Is, hogy a legénykedés nehezére esik. Kiáltott egyet s nyomban hat nyúl szökött ki a feje mellől. Erre gondolt ő is egyet s mozgatni kezdte az orrát s a két fülit: s egy pillantás alatt olyan bak nyúl lett belőle, mintha aranyfűvön nevelkedett volna. Örömében toppantott a jobbik lábával s erre nyomban egy másik nyúl került vala- honnét melléje.

Éppen javában barátkoztak, amikor feltűnt egy fegyveres ember.

— Gyere, fussunk! — szólott Gyurkának a másik.

— Fusson más — mondta Gyurka, mert nem szerette pazarolni az erejét. Erre a másik elfutott, ahogy csak tudott. ö pedig megmozgatta kacagva a bajuszát, rögtön két lábra állott s kivetette a mellét is, mint aki legény a talpán.

Megindult ismét s ment, mendegélt.

Egyszer elérkezett egy gyönyörű egyenes útra, s amikor kilenc nap és kilenc éjjel folyvást egyet ment azon, leült nyugodni egy kőre. Itt kiült egy telet, s egy tavaszt egy helyben s a nyár derekán éppen indulni akart útjára. Előretetí

te az egyik lábát és elnézett az útvonalon előre. De akkor meglátott valami leányt, amint igen kellemesen mozgott mesz- sze. Fiatal lehetett, mert gyorsan aprított s a fejét peckesen hordta.

Gyurka érezte, hogy egyszerre megfutamodik benne- a vér. Rég az ideje, hogy nem látott volt efféle igézetes népet. S legalább ezt az égyet nem akarta elszalasztani.

A feje berregni kezdett, mint a motor. A két karját meglebegtette, a lábát behúzta maga alá s hát abban a percben egy fecskemadár lett belőle.

Felrepült s keringeni kezdett a leány feje felett.

— No, Gyurka, most csiri- kolj! — biztatta magát, s kezdett énekelni. Egy kicsi idő múlva akkora bátorságot vett, hogy a leány vállára szállott Ott berzengetni kezdte a tollát s nagy gyönyörűségében folyton énekelt, miközben a leány nagy szeretettel simogatta.

Egyszer aztán a tenyerébe vette a leány s bétette a keblébe.

— Helyben vagyok! — örvendezett Gyurka és rebesgetni kezdte a tollát. Aztán végső helyet keresett magának. Amikor azt megtalálta, lustán magára húzta takarónak a szerencsét és álmodozni kezdett.

Ma is ott álmodozik bizonyosan. Jobb helyet a földön nem is találhatott.

NÖGRAD - 1977. szeptember 25., vasárnap 5