Nógrád. 1977. augusztus (33. évfolyam. 180-204. szám)
1977-08-14 / 191. szám
Miron Ivanov: Repülés, különvéleménnyel VOX HUMANA Nyolcvan éve született Fábry Zoltán — & gondolataimat olyan lovaknak tartom, amelyek közül az egyik rúg, a másik harap, a harmadik pedig zokszó nélkül húz. Ezek a különös megfogalmazások az eredeti egyéniségű főhadnagyéi voltak, aki ki tudja hány évtizede repült a csillagvilágban, és annyira eltérő véleménye alakult ki a világról, hogy számos fenntartást s elképesztő ellenvetést hangoztatott. Két útitársa, akik részt vettek ebben a megfigyelő repülésben, tiszták, mélázók, okosak voltak. Adjuk össze az U és K, majd a Cs plusz B betűket, s ennek megfelelően nevezzük őket ZUKCSB-nak és BUKZCS-nak. Ezek a rövidítések annak a programnak a jelei, amelyet valahol Afrika dzsungelében találtak ki. Egyszerűen szólítsuk hát őket becenevükön, mondjuk Zuk és Bük mérnöknek. — Az volna a legszebb és legjobb — mondta ekkor Bük —, ha képesek lennénk rá, hogy felnagyítva elképzeljük, milyenek is voltak az egykori lovak. A kutató rakéta a csillag- járásnál nagyobb sebességgel haladt az égitestek között. Gyorsasága csillagászati volt. Másképpen a rakéta úgy függött volna a megfigyelése alatt levő csillagok között, mint egy pötty. Az űrhajósok feladata egyszerűnek tűnt: ellenőrizniük kellett, nem keletkezett-e valahol élet, s ha véletlenül élet jeleit észlelték, jelentsék ott, ahol kell. Ennyi az egész. Amint az várható volt, a derék főhadnagynak ebben a kérdésben is eltért a véleménye. — Repülés közben úgy érzem magam, mint Cirill és Method a dzsungelben. Valamilyen írást cipelek magammal, ugyanakkor nem találok olyan embereket, akik megértenék. Ebből kézenfekvő következtetést vonhatok le: nincs ember a dzsungelben. — Ez az állítás nem bírja ki a komoly kritikát — mondta Zuk mérnök. — Rettegek a gondolattól, hogy a gép fedélzetén Cirill és Method szerepét kell eljátszanom. Megmagyarázom az írásom értelmét, de önök úgy tesznek, mint a bennszülöttek — akarom mondani, mintha a dzsungelból kerültek volna erre a gépre. — Évekkel ezelőtt valószínűleg így volt, uraim ... most a felfogóképesség határa gyakorlatilag korlátlan. Ha valamelyik csillagon netán értelmes, célszerű mozgás lenne, azt azonnal észrevennénk. — Mi csak azt vesszük észre — mondta a főhadnagy —, ami beillik a rendszerünkbe... Amit képesek vagyunk felfogni. Nem komolytalan dolog-e minden mást tagadni, és elfogadhatatlannak tartani az élet számára? Abban sohasem kételkedtem, hogy valahol élnek.... A főhadnagy az. üvegkabinban irányította a megfigyelő készülékeket, amelyeknek éppen az volt a rendeltetése, hogy odavezessék a rakétát, ahol a műszerek észrevehető mozgást, meg értelmes életet észlelnek. ... Csakhogy nincs mozgás sehol. — Akkor talán helyénvaló, ha az ember megkérdezi, hogy valójában miért repül? — Miért repülök? A számomra lehangolóan és kínosan boldogtalan emberiség miatt, akit kidobtak az űrbe, ki bizony, ahol hasztalan keres viszonzást, választ a magányosságra ... keresi az elátkozott valamit és sohasem éri el... — Az ilyen gondolatot mindig a rossz emésztés szüli — jegyezte meg elgondolkodva Bük mérnök..— Jobbat is kitalálhatott volna... — Még valamit — fűzte hozzá változatlan hangsúllyal a főhadnagy. — Függetlenül attól, hogy mit mondok, irányítom a rakétát és keresem azt, amit még nem cáfoltak meg. Érdekes ugye? A két mérnök egymásra i nézett, fejüket csóválva hallgattak. — Lényegében..: lehet, hogy kis mértékben, elenyészően igaza van ... Ha a készülékek például nem képesek mindent felfogni... Ha az átköltözés az alatt történik, amíg mi alszunk vagy éppen vitatkozunk ... — Emiatt legyen nyugodt! — mondta a főhadnagy. — Az irányítást alárendelték a gép öntájékozódásának is... Ez egy rendszer. És mi meghalljuk ... meghalljuk a zenét, az ide illő zenét, ahogyan induláskor odalent mondták... De ennek ellenére, a rakéta nem gépiesen fog eljutni ahhoz a ponthoz, ahol értelmes élet és mozgás van. A ponthoz, amely lényegében nem létezik ... Selben hajó belsejében meghallották, hogy a mindenségben felcsendül Beethoven kilencedik szimfóniájából az örömóda. A program szerint összeválogatott embereknek szép tulajdonságuk volt, hogy nem ugráltak örömükben, nem dobálták sisakjukat, csupán tudomásul vették a végtelen elérhetőségét, de egyúttal meg is szabadultak tőle, mint egy vámhivataltól. örülünk, de még mennyire... — Legyőzhetetlen lelkesedés ölel körbe. — Ezek szerint itt rövide7 sen kimondhatatlan lelkesé- dés ragad magával minket. A derék főhadnagy izgatott volt, bal alsó és bal felső állkapcsa között forgatta a nyelvét, és közben grimaszokat vágott. Továbbra is hallatszott Beethoven Örömódája, amit valahonnan hátulról észleltek, majd szétáradt a csendben. Néhányszor még hallották a tisztán csengő, ünnepélyes hangokat, de aztán félbeszakadt, majd megint úgy tűnt, hogy a gép nyomra bukkant, mert az óda felerősödve zúgott. Mindez két nap múlva arra kényszerítette a személyzetet, hogy kapcsolatot teremtsenek a Központtal, mert szerették volna megtudni, hogyan lehetne Ludwig von Beethovent megállítani, mivel a legcsodálatosabb dolgokkal is torkig leszünk, ha túl gyakran ismétlődik, ahogy ez az egymás sarkát taposó emberkékkel is megtörténik a nagyvárosokban. A legszörnyűbb az volt, hogy a Központ hallgatott. A megfigyelő rakéta tört előre az Örömóda felé anélkül, hogy kapcsolatot tartott volna azokkal, akik útnak eresztették. Ekkor megértették, hogy nincs hova bújniuk az Örömóda, az űrhajósok, a Bioná- tok ódája elől —, mert így kell neveznünk azokat, akik nem az Argoszt, hanem a Bioszt kutatják —, hiszen kirepültek a végtelen, nyílt kozmoszba és hosszú ideig tartózkodtak a jeges homályban, most mégis tiltakoznak az ellen, hogy az Örömódát hallgassák. A derék főhadnagy kételyeit mondogatta társainak, hogy nemigen tudja, próbálkozzon-e a hangosító kikapcsolásával, mert ez károsan befolyásolhatja az irányítóberendezést. Programozott emberekhez illően mindkét mérnök azt tanácsolta, tartózkodjék efféle gondolatoktól. Nem tudták megmondani, hogy pillanatok, órák, évek vagy évszázadok múltak el e szörnyű álomba. A csüggedtségük annyira nagy volt. hogy a két mérnök lemondott arról, hogy megértse, mi történt velük. A főhadnagynak jó néhányszor el kellett ismételni: — Már látszik... Látszik! Velük szemben repült a Nagy Égitest, tele élettel, fénnyel és élő ragyogással, és emiatt elnémult bennük az Örömóda. Elérkezett az igazi öröm. A megfigyolő rakéta néhány kísérletet tett, hogy kapcsolatot létesítsen az Égitesttel. közölte még a leszállási jelét, remélve, hogy valakik, valahol, az idő homályában felfogják. Bekapcsolták a sima leszállást végrehajtó mechanizmust. A Nagy Szürke megfigyelő rakéta leereszkedett arra a Planétára, amelynek létezését nincs jogunk kétségbe vonni. A távolban hegyek tűntek fel, melyek zöldek, de lehet, hogy vörösek voltak — ez csak a színek elnevezésének kérdése. Lent pedig hullámok csapdostak, súlyosak és lassúak, fennségesek és merengő- ek, vagy éppen , gyorsak és játékosak; megítélésük a ritmusérzésünktől függ. Az anv- nyira keresett égitest ott feküdt a rakéta alatt. Elfoglalása és meghódítása rájuk várt, az ismert Földről most le kellett lépniük az ismeretlen Planétára. A fedélzeti nyílás kitárult. A rakéta tartóoszlopai lassan, szemérmesen érintették még az égitest felületét. A három Bionát, érthetetlen módon, egyszerre jelent meg az ajtóban, szkafanderbe öltözve. A küszöbön álltak és nem szálltak ki. De vissza sem léptek. Se előre, se hátra nem mozdultak. Elképzelhetjük, mi zajlott le a három férfi között. Kitalálhatjuk a mondatok harcát. És mindazt, ami ezt követte. A megváltozott nehézségi erő viszonyai között félreértették korábbi felfogásukat. Mind a hárman viaskodtak, hogy ki lépjen először erre a planétára. Ki az, akinek erre a legtöbb joga lehet. Szitkozódtak és lövöldöztek, de a szkafander alól egyetlen szó sem hallatszott ki és a megváltozott vonzásban egyetlen golyó sem repülhetett ki. Három fej és három erőszakos váll küzdött a megfigyelő rakéta nyitott ajtajában. Aztán az automatikus szerkezet hirtelen működni kezdett. A zsilipek bezáródtak, a rakéta sikeresen rajtolt. Vissza a Kozmoszba. Nem lehet tud ni, hogy miért. Nem szabad túlságosan elítélnünk őket, mert minden tökéletlenségünket magukban hordozták. Mindazt, amivel gazdagon elláttuk a jövő űrhajósait. Csak ennyit válthattak be a Kozmoszhoz fűzött reményeinkből. A Nagy Felfedezők végül is olyan inasok, akik engedelmesen teszik azt, amit rájuk bíznak. Csak a derék főhadnagy talált magának munkát, a tájékozódási készüléket babrálta. Valami arra kényszerítette, hogy ismét megszólaltassa az Örömódát. Amikor sikerült megtalálnia ezt a zenét, ámbár teljesen halkan és tökéletlenül, a Bionátok hangulata valamicskét emelkedett. Zuk mérnök még meg is szólalt. — Hát nem igaza lett... futunk attól, amit keresünk. np DiiSf mérnök még UG Dim komor maradt: — Véletlen gondolat... Naponta hányszor előfordul, hogy véletlenül helyesen gon dolkodunk ... Valahol a mélyben összezsugorodott az egyszerre nyílt és zárt Planéta. A megfigyelő rakéta egyre távolodott tőle. Magától értetődő, hogy nem beszéltek erről az incidensről, Bolgárból fordította Varga Csaba FÄHRT ZOLTÁN — ahogy Illvés Gyula mondotta — a szentszagú, hű szabadsághívő, a felvidéki, fenyvesekkel és fürdőkkel híres Stószról küldözgette figyelmeztető szavait. Rokkant tüdejét gyógyította a jó levegőjű fürdőhelyen — és mégsem egyedül, könyvek, szeretett könyvei társaságában. Az első világháború önkéntese már gyermekfejjel megérzett valamit abból az iszonyatból, amely a háború lövészárkaiba küldte a népeket és nemzeteket. És azóta tudta, hová kell állni. Üj műfajt talált ki magának — antifasizmus — és ennek a szolgálatába állította írásművészetét. Ady Endre igéi.' Kölcsey Ferenc hazaszeretete, a német munkásírók expresszív hangja, a kolozsvári Korunk társadalmi érzékenysége tette azzá a stó- szi őrhelyet, ami: irodalmi publicisztikában megvalósuló morális tetté. Mert a korai, stószi világtól való elvonulás az évek során aktív munkálkodás lett. S a valóságban igen, de a kor atmoszféráját számítva nem nagyon jó levegőjű Stósz állandó lakhelye let‘ Fábrynak. Komolyan vette Ady szavát: őrzők, vigyázzatok a strázsán! És micsoda éveket élt meg ez a hadakozásra nem éppen erős testalkatú férfi! A cseh polgári demokrácia a környező országoknál szabadabb légköre sem volt mindenben elnéző. Fábry, ahogyan írta a Csehszlovák Kommunista Párt magyar nyelvű lapjában, az általa szerkesztett Az út-ban, mindig öntudatosító, tanító, toborzó, felrázó, változtató lamás István: Kokárdát rügyeznek mennyet rengető pávatollak irdatlan végeink március várfokán ' ,f hol hős serken sarjad bátor lantos s hímes galádságok fondor ostromában rongálhatatlanul gyúlnak pásztor dalra s fáklyavivők bennünk az eleven kopjafák Mezei illat áld gazdagít égi harmat Add erőd virrasztó hatalmad vesszőfutásaink piros rózsáiban bőrünk alá rejtve megfogant kikelet múltán a reánk mért megpróbáltatás Villámoztat kardvirágot kísért az éles emlékezet bölcsődal zúz béklyót s helytartót taszít a koronás madár Láda-RT Már nem lehet pontosan megállapítani, ki volt az az okos üzletember, akinek ötlete futótűzként terjedt el egész Tókióban. Ez az ötlet arra a kérdésre ad választ: „Hogyan kereshetek pénzt a hobbimmal?” Aki Tokióban barkácsol. vagy kézimunkákat készít, egzotikus utazási emléktárgyakat gyűjt, vagy művészi tevékenységet folytat, csekély összeg ellenében „mini- kirakatládákat” bérelhet és ebben árusíthatja termékeit. Ezek a fiókbérlethez hasonló galériák az elmúlt hetekben gombamódra elszaporodtak. Meg lehet találni őket az áruházakban, kávéházakban és butikokban. Szokatlan sikerük azt mutatja, hogy igazi hiányosságot fedeztek fel a piacon. A kirakatládák átlagos nagysága 50 köbcentiméter, bérleti díjuk heti 10— 20 márka között mozog, plusz 5 százalék osztalék a hely bérletadójának, aki ennek fejében az árusítást bonyolítja. A legtöbb kirakatládát közben már hónapokra előre bérbe adták. A kiállítók többnyire háziasszonyok és nyugdíjasok: kötöttárukat, horgolásokat, divatékszert, mindenféle iparművészeti tárgyat árusítanak, egy stewardess pedig szolgálati útjai során vásárolt emléktárgyakat és régiségeket bocsát áruba. Különböző üzletek már bevezették, hogy náhány mini-kirakatládáiukat társadalmi szervezeteknek ingyen rendelkezésre bocsátják. magyar szavakat akart. S korán felismert internacionalizmusa jegyében: sohasem másóktól különállót, de népeket, nemzeteket egybetoborzót. Fábry legdöbbenetesebb publicisztikai remekében, az 1946-os A vádlott megszólal-ban egész életét, az írástudó felelősségét hozza példának, s a cseh és szlovák értelmiségnek címezvén szavait, a közös jegyről; a fasizmustól egyként szenvedő humánumról beszél: „A mi perünk ad antifasizmus próba tét je: elítéltetésünkkel a humánum veszt csatát.” KI MONDHATTA ezeket az erős, tiszta szavakat? Az, aki a vádlottból tanú lett, aki egész életét egyetlen ügyre, „a népek összefogását segítő vox humanara tette fel. Aki az elsők között vette észre József Attila verseinek agitativ hangját, egyetemes, világ- egészt akaró humánumát — a Lebukott először Az útban jelent meg —, aki lázító hangú riportkönyvet írt, melyet a cenzúra elkobzott, az éhező Kárpátaljáról (1932), aki az illavai várbörtönben sem roppant meg — 1939-et írunk —, mert tudta, hogy személyes létét megsokszorozandó újból hallatni kell szavát. Félelmetes szörny akarja megkaparintani Európát, s a hitleriz- mus elleni harc Fábry Zoltán művészetének egyik sarkköve. Második illavai fogságakor tüdővérzést kap, a test egyre gyengül, hazaengedik. De az elkötelezett szava olyan felrázó, akárha bizonyítani akarná: a törékeny emberben erős lélek lakozik. Az 1938. óta írott cikkek egy ügyvédnél letétbe helyeztetnek, hogy majd csak később, 1960-ban tanúskodhassanak a Palackpostát indító író törhetetlen- ségéről, igazáról. A felszabadulás az ő életében is új szellőkkel fúj, a „jégtörő február” után a csehszlovákiai magyarság is föllélegezhet, Fábry építő munkájára is szükség van. A stószi hang ebben a megváltozott kórusban sem lesz idegen. Ha korábban az egész Duna-medencét érintő nubli- cisztikus indulattal volt jelen, most megpróbál az induló csehszlovákiai magyar irodalom kezdő lépéseihez igazodni. az építés, a kezdeti szervezés nehézségeit szem előtt tartva. Fábry irodalmi tárgyú cikkei — jó érzékkel! — azért is mondottak pedagógiai kritikának, mert mindennél jobban kiviláglott belőlük a nevelő szándék. A sar- jadozó vetésnek esőre, napsugárra van szüksége, nem jégre. I958-BAN MEGINDUL az Irodalmi Szemle, melynek Fábry kezdettől fömunkatár- sa. Él is kél ez a csehszlovákiai magyar irodalom feletti bábáskodás. Nagy sűrűséggel mennek e levelek Stósz és Pozsony között, viszik a tiszta hangot, dicsérőt és bírálót, „kevesebb verset és több költészetet” kívánnak, óvnak a sematizmustól. Fábry Zoltán ekkor már a csehszlovákiai magyar Irodalom lelkiismerete. És nem tévedünk, ha azt mondjuk: egy kissé az egyetemes magyar művelődésé, gondolkodásé is. Szakolczay Lajos Káldi János: Egy lag a rodostói Mikes-naplébó! Az agyam az eddig soha meg-nem-éltet éli meg. Szobámban szélvert fa sziszeg. Egemen iszonyú Hold süvít. Nap-nap után megcsókolom a keresztem. Vállalom, hogy a tenger-dörgésü szenvedés újra és újra fölfeszítsen. A lándzsát meg magam döföm a szívembe. Tudom, tudom: gondolsz majd rám, tünde Zágonom, és szólnak értem kolompjaid. Tudom, tudom: az arcom példa lesz, reménység. És mosolygok, mintha élnék. Nógrády Andor metszete. NÓGRÁD = 1977. augusztus 14., vasárnap 5
