Nógrád. 1977. augusztus (33. évfolyam. 180-204. szám)

1977-08-07 / 185. szám

r fordítója 175 éve született Nikolaus Lenau —■ Franyó Zoltán 90 éves A Kassák-emlékmúzeumban Kassák Lajos reklámterveiből, plakátjaiból í Kassák-emlékmlíceumban. Képeink a kiál- nyílt kiállítás Óbudán, a Zichy-kastélyban a } lításon készültek. A születési évfordulók rit­ka egybeesésének lehetünk tanúi: Franyó Zoltán románi­ai magyar költő, s talán min­den idők legtermékenyebb magyar műfordítója augusz­tus 10-én tölti be kilencvene­dik életévét. — És három nap múlva, augusztus 13-án ünne­peljük Nikolaus Lenau magyar származású osztrák költő szü­letésének 175. évfordulóját, akinek sok költeményét fordí­totta magyarra Franyó Zol­tán. Lenau Csatádon született, gyermekkorát Sátoraljaújhe­lyen Tokajban, Magyaróváron töltötte, a gimnáziumot Pes4"n végezte Tizennyolc éves korá­ban költözött bécsi nagyszülei­hez Költészetének motívuma­it, témáit gyakran magyaror­szági élményeiből merítette, a pusztai ember, a betvár volt romantikus szabadságeszmé­nyének szimbóluma. Költésze­Nikolaus Lenau: tét romantikus kettősség jel­lemzi ■ nagyszabású költemé­nyekben ad hangot szabad­ságvágyának. a negyvennyol­cas forradalmak előtti po’iri - ai nyugtalanságnak, a természet­lírája viszont idilli világot, nyugalmat, harmóniát sugall. Petőfi költészetének első. lel­kes fordítója és népszerűsítő­je német nyelvterületen. Franyó Zoltán költőként is kiemelkedő alakja az erdélyi magyar irodalomnak, életmű­vét igazán jelentőssé azonban nagyszabású műfordítói tevé­kenysége avatja. Nagy szerepe van abban, hogy a Kisebbségi erdélyi irodalom nem süllvedt el a jelentéktelenségben meg­alapozott világirodalmi érdek­lődésével, műfordítói, szer­kesztői tevékenységével meg­határozta az erdélyi magyar irodalom igényét, s nyitottsá­gét más kultúrák befogadásá­ra. Fiatal korától kezdve tuda­tosan, s fanatikus elszántság­gal dolgozik egy teljességre törekvő világirodalmi antoló­gián, amely tartalmazza a vi­lágirodalom jelentős költői alkotásait a kezdetektől nap­jainkig. Ennek kötetei sorra napvilágot látnak: több mint négyezer verset fordított ed­dig magyarra az emberi kul­túra, az irodalom kezdeteit jelentő terem tésmítoszoktól kezdve a modern európai. s amerikai líráig. Különösen né­met nyelvterületen végzett megbízható, s pótolhatatlan munkát. Nem elhanyagolható érdeme, hogy irodalmunk ér­tékeinek szorgalmas terjesztő­je, népszerűsítője román és német nyelvterületen; Ady Endre verseinek egyik legjobb román és német nyelvű fordí­tója. Fordításainak közlésével kö­szöntjük az idős mestert A. J. Az „ Albigensek" című versíüzérből (Koppány György felvételei) Z r r a i o 'Amért fegyvert ragadtak, harcba szállva S dalolva ugrattak a tűzhalálba: Mi volt az? Tán a szabadság szívébe Nézhettek, és dacuk a vészt kivédte? Talán a felismert iránti vágy volt, Mely perzselőbben mint a máglya, lángolt? Vagy mind a szabadság sejtelme vonta Rémséges úton annyi borzalomba? Csak ez! — De így sok nemeslelkü bátrat Túlél a gyászos részvét és csodálat. Ú, szent szabadságvágy — oly kincset érsz-e. Hogy már kis nyom elég meghalni érte? Ha énekem megkérdik, mit felel: A vad iszonyt mért nem kerülte el, Mért élesztgeti azt a rémvilágot, Mit történelmünk boldogan elásott? Mért régi kínt ma élővé dalolni? Mit nyer, ki holtra új átkot csihol ki? Hát nincs ma is elég baj a világon, Vagy nincs itt élő, kit dühünk levágjon? De nézzünk csak a múltba élesen, A régi kor vájjon szívünkbe mélyen. Hogy mind, ki most él, híven összeférjen, Egy sors, egy élet, egy család legyen! A vándor az utóbb jövő barátnak — Hol erdei ösvények szerteválnak — Bejárt csapását gallyal hinti be, Xjgy jelzi, mely nyomon kell mennie. A volt küzdők is ily jelt hintenek szét: Az üdvük roncsait, hulláik ezrét. Ha sorsunk tűnt hősökkel egy a sírig: Szívünk az utókornak is kinyílik, ének Hogy bajban is vidám jós-hittel éljünk, S még vesztett harc halálától se féljünk; Utódunk így, ha rá szebb kor virradna, A mi fájdalmunkat is felkutatja. A mai kor mért csüggedt és komor, Ziláltság, hajsza, düh hová sodor? örcfmtelen sietségünk oka, Hogy még derengéskor veszünk oda; Be fáj a fényt nem látni, melyre vágytunk, Mert napkelte előtt kell sírba szállnunk, S ha virradat előtt kell porba rogyni, Felizzó vággyal, büntetlen sebekkel: Lesz még szabadság, aranylón dereng fel, S emlékünk mégis mint könny fog ragyogni. Dalom az átkát nem halottra dobja Sok más helyett, ki lelkünk most tapodja; De még a gyöngébb későn születettek Se félnek majd, ha éji rém ijesztget, Míg mai kényúrt — kerge törpe lelket — Ti nagynak véltek a holt Ince mellett, Bár sziveket nem fojthatott meg ö se, £ nem érte el, hogy az Eszmét legyőzze. A fényt az égről nem lehet leszedni, S a napkeltét se tudja már befedni, Se biborpalást, sem papok csuhája; Mert Albi népét husziták követték, Azok vesztéért vér volt a fizetség Húsz, Ziska, Luther, Hutten jött — s utána A harminc év, a hugenották ökle, A Bastille-vívók, s így tovább — örökre! Franyó Zoltán fordítása NÉGY ÓRA. Virrad. Az ab­lak mögött piszkos szürkeség. A nyirkos félhomályban szag­gatott horkolás. Repedt csör­gés. Csend. Kelletlen szuszo- gás. János felül az ágyban. Beesett a szeme, borostás az arca. Az ágy nagyot nyek­ken, ahogy kászálódik. A tü­körbe néz. Kopaszodom, álla­pítja meg, mint minden reg­gel. Automatikus mozdula­tok. Horpadt alumíniumlavor. A hideg vízben gusztustala­nul dermed meg a borotva­hab. Meztelen teste libabőrö- zik. Amikor a konyhába nyit, az asszony álmosan tesz- vesz. A vödörbe korpát, szá­raz kenyeret, krumplihéjat önt, forró vízzel nyakon önti, megkeveri dömöcköli. A férjére néz, szótlanul megfogja a vödröt, kiviszi. Az udvarról mohó disznórö- fögés szüremlik be. A férfi dörmög valamit, majd ke­nyeret ken, a rozoga stelázsi- ról egy nagyhasú üvegből sa­vanyú uborkát halász, cso­magolópapírba göngyöli, és nagy gonddal műbőr aktatás­kájába csúsztatja. Kilép az udvarra. A küszöb előtt kutya Takarítónő D-né tizenöt éve dolgozik a gyógyintézetben. Ta­karítónő. Ül, ölében ke­resztbe tett kézzel szemben ve­lem : különös erő. nyugalom sugárzik belőle. Keletiesen széles arcán a sok-sok szen­vedésen felülemelkedő, maga­biztos ember várakozása: én megteszek mindent, ami tő­lem telik... A faluról beszél, ahol él. Iliny. Erős vállai fölött egyszerű szavai nyomán magasodni lá­tom a parasztházat, vitorlafe­hér falakkal, ahol az idős édesanyja mellett két lányá­val él. Látom vörös kezekkel vizet húzni téli nagymosáshoz, látom a jó tanuló lányok szü­lői értekezletén a tanítót kér­dezni... — Tanár bácsi, Erzsiké lesz-e év végére jeles, mint fél­évkor volt, és Márta tudott-e javítani ? Tessék elmondani! Mert nekem ők a legfontosab­bak. hogy velük mi lesz. A lányaimmal! Mert ha belesza­kadok a munkába, nekik ak­kor is módot fogok teremteni a tanuláshoz... Ha ők jól ta­nulnak, nekem muszáj őket taníttatni... Muszáj! Mindená­ron. Ül velem szemben a közlés meghitt örvénylésében, önfe­ledten igazítja magán takarí­tóköpenyét. Kezét összekul­csolja, nagy szeme tágra nyí­lik. — Én 1962-től dolgozom itt. a gyógyintézetben. Naponta jövök Ilinyből. Takarítónő vagyok. Az a munkám, hogy tisztán tartom a labor föld­szinti két helyiségét, a lenti laboratóriumban meg segédkezem. Kémcsőmosás- ban, előkészítésben. Mikor mi­re van ott szükség, aszerint. Szeretem a munkámat, de kö­telességem is szeretni, a két nagylányom, édesanyám mi­att. Róluk gondoskodom én az itteni keresetemből. Nem olyan sok a pénz. A fizetéshez hozzájön a veszélyességi pót­lék, a családi pótlék. Aztán édesanyámnak is van otthon 320 forintos nyugdija. Igen­igen be kell osztani, mikor miire adjuk a pénzt, de szeré­nyen megélünk belőle, nem lehet panaszra okom. A ház körül is sok minden megte­rem otthon; az is segítség, ha krumpli, bab. káposzta kerül a kertből a konyhára. Jól érzem itt magam, szeretnek a munkatársaim, mindenki. Az uramat is nagyon szerették azelőtt... — Szerették? — Itt dolgozott a kórház megalakulásától kezdve. Itt volt a fertőtlenítőben al­kalmazva... Itt bizony. Hu­szonöt éves volt, hogy ide ke­rült. A könnyű munka miatt, mert beteges volt szegény. Tizenhét éves korától baja volt a tüdejének. Ügy mond­ják, hogy még Salajja-pusz- tán fázott meg. iskolás korá­ban, a háború alatt. Ott van az a Salajja-puszta Nógrád- marcal mellett nem messze, ma már egy-két ház van ott. de régen több is volt. Aztán úgy gondolta, hogy itt köny- nyebb is lesz a munka, meg aztán itt lesz a főorvos úr mellett, aki ügyel a betegsé­gére- ha baj van. Mert a fő­orvos úr is nagyon szerette az az uramat. Pedig alig dolgo­zott egy fél évet. már be is kellett feküdni neki a bete­gek közé. Igen-igen nagyon itthon volt itt az én uram. Ö kezelte még a vetítőgépet is régen. A mozgófümet, amit a bete­geknek vetítettek hetente. Az­tán, hogy súlyosodon a be­tegsége* abba kellett neki hagynia azt is. Dolgozott 6—8 hónapot, befeküdt egy fél év­re. Így volt ez rendszeresen. Betegként is feltalálta magát hamar. Néha engedélyt kért, hogy hazaugorjon vacsorázni Ilinybe, meg. hogy minket lásson. Aztán úgy I960 körül megmondta neki a főorvos úr. hogy bizony operációra van szükség az ő eseteben, külön­ben nagy baj lehet. Sajnos akkor mi csak nem hallgat­tunk az igazgató úrra, mert jött a család, nem tudtuk, mi lesz velünk, ha megoperálják., így hát nem lett a műtétből semmi, és egyre súlyosbodott az állapota. Nevetett ő, vidám volt. szerette az embereket, az életet, de a tüdeje már csupa-csupa lyuk volt. 1964- ben vért köpött Attól nagyon megijedt, de már nem volt mit tenni. Sejtette talán maga is* rossz dolog következik, de mi. a családja biztosan tud­tuk : menthetetlen. Egy széni­én az is csoda volt már, hogy olyan tüdővel 1966-ig élni tu­dott. Mert a szervezete az egyébként nagyon-nagyon erős volt, sokáig ellenállt... — S azóta egyedül? — Hát úgy mint asszony, én már férjhez menni az uram halála után nem akartam. Minden örömöm a gyermeke­imben kerestem, két okos, szép, nagylányomban. De­hogy is tenném kockára az életük alakulását én egy má­sik férfiért- akármilyen nehéz is egyedül. Nem jó dolog már az ilyen keveredés. Űj házas­ságból már gyerek születik, soha nem tudni, hogy szeretik vagy nem aztán egymást a kétféle gyerekek. Így döntöttem én, mert azt hiszem- így a helyes, így a jó, a becsületes. Dolgozom, takarítok- meg­becsülnek itt a munkámért. Nehezen élünk. <1; nálunk még nehezebb sorban is na­gyon sok ember él manapság a világion. Aztán, ahogy itt járok-kelek a betegek között, én látóim, hogy némelyik mi­lyen jól feltalálja magát itt ná­lunk, némelyik meg csak vá­gyódik el. hazafelé, úgy mon­danám nekik néha, hogy a világért se tegyenek egy könnyelmű lépést se a meggyógyulásuk ellen. A vi­lágért se1 csináljanak mást. mint amit a főorvos urak mondanak. Mert az úgy is van, amit ők mondanak. Asze­rint kell élni a betegnek itt bent, meg ha kijut is a kerí­tésen kívülre. Itt állna a mozigép mögött esténként, talán ma is még az én uram Is. ha időben hallgat a szóra- a főorvos úrra. De neon hallgatott, nem hallgat­tunk rá, úgy is láttuk kárát... C sendesen. zaj nélkül húzza be maga után az ajtót D-né. Az ablakon át később még látom széles alakját, amint siet a főépület felé. hogy folytassa a félbe­szakadt munkáját lenn. a lenti laboratóriumban, kém­csövek, tamponok, ismeretlen csillogású műszerek között. Siet, mert lelkiismeretes, mert számára kötelesség a munka a gyógyintézet falai között is, és otthon is, az ilinyi ház ud­varán... K Ó í) döglik, lustán felnéz, s mint aki fél, elsompolyog. , Csöpög, nyúlik a köd. Kimaradt egy járat. A megállóban tömeg feketéllik. Az emberek fázóson topo­rognak, egyre több érkezik, „majd csak jön, hogy rohad­na meg!” A kanyarban köd­lámpa hunyorog. Lépésben döcög a busz. — Húzódjanak a kocsi bel­sejébe! — Hátul még táncol­ni leheti — Nekem nem sürgős, rá­érek! Tolakodás, nyögés, károm­kodás. — Na, mi lesz már? Indít. A sofőr szándékosan fékez, hogy minél jobban összerázódjanak. A falu vé­gén új ácsorgók, és kezdődik minden elölről. — Kérek egy ülőhelyet! Senki nem mozdul. — Álljon már fel valaki, az úristenit! — Fogja be a száját! — Szégyell je magát! Egy asszony tápászkodik. A terhes nő köszönésfélét düny- nyög, letelepedik. A busz kínlódva küszködik a sárban, aztán monoton zötyögéssel iramodik a hajnali semmibe. János unottan támaszkodik a fogódzkodórúdhoz. A kocsi­ban dohány-, pálinka- és iz­zadtságszag elegye. kavarog. Fintorog. Legszívesebben rá­gyújtana, de tilos. Rádió re­cseg. Hogy bömbölteti az az állat! A főnöktől el kell ke- redzkedni, másként nem kap­ja meg a személyi kölcsönt. A gyerekek nagyok, kell a kü­lön szoba. A háznak az idén el kell készülnie! Az asszony az anyját oda akarja hozni a házba, de akkor agyonütöm! Az út csillog a jégtől. Egy- egy kanyarban kifarol a behe- mód jármű. Vég»e a ködből előtűnik a város. Megköny- nyebbült sóhajok. Kászálód­nak. Megálló. — Menjen már odébb! ! — Ne tolakodjon! I — Maga ne tolakodjon! — Menjen taxival, ha nem tetszik! — Én munkába megyek! — Mit gondol, én talán szórakozni! János a toronyórára néz. Hat óra. Kéne már egy kar­óra. Lelép az úttestre. Kere­kek csikordulnak. Krémszínű kocsi táncol az aszfalton. Ir- habundás, vörös fej hajol ki az ablakon. — NÉZZ a lábad elé, ta marha! A kocsi elsuhan. Bambán mered utána. Tőcsér Julianna A Rig-vcda himnuszaiból A dolgok eredete Még akkor nem volt nemlét, ámde lét sem, Légűr sem volt, s az ég sem volt fölötte. Mi zárta ezt körül? Hol és mi óvta? Hol volt az édes viz? Nem volt, csak mélység. Nem volt halál, és nem volt órökélet, Nem volt, mi éjét es nappalt mutatna; Csupán az Egy lélegzet önmagában, De észrevétlen. Ezen túl semmi sem volt. Csak sötétség volt sötétségbe rejtve. Az ősi sós víz fénytelenül kavargóit. A csírát, melyet puszta űr fedett be, Az Egyet titkos belső izzás szülte. Ettől fogant a szeretet legalsóbb. Ez volt a szellemtudat első magja. A lét tövét a nemlétben találták A bölcsek, kik szívük mélyét kutatták. Nagy útjukon zsinórt húztak keresztbe. De volt-e „lent”? S mi létezett fölötte? A nemzők voltak elsők, hím-erővel? Alul ön-szülte lét? Felül feszültség? Ki lelt reá? Ki tudná megmutatni, Hogy és miképpen lett az ős világ-lét? Az istenek ezen belül születtek? Ki mondja meg, miből eredt a Minden? Ha van teremtés, honnan és mikortól? Kész alkotás-e vagy megalkotatlan? ö tudja csak a legfelső egekben, 1 Ki mindig mindent lát? Vagy ő se tudja? Franyó Zoltán fordítása NÓGRAD — 1977. augusztus 7., vasárnap 5 Erdős István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents