Nógrád. 1977. július (33. évfolyam. 153-179. szám)
1977-07-10 / 161. szám
75 éve született Nicolas Guillén 1902. július 10-én született Nicolas Guillén Lenin- békedíjas kubai költő. Szabadságszerető családban született, nagyapja és apja egyaránt részt vett a spanyol gyarmatosítók elleni harcban: apja az 1917-es felkelésben esett el. Guillén is egyre tudatosabban bekapcsolódott a politikai küzdelmekbe, az amerikai újgyarmatosítók elleni harcba. Tudósítóként részt vett a spanyol polgárháborúban. Guillén a kubai nemzeti költészet egyik legnagyobb, világszerte ismert alkotója. Verseiben szerves egységbe forr az európai (spanyol) költészet hagyománya és az élő néger népdal ritmusa: ..mélyebben akartam megmerülni a néger szó forrásaiban, nemcsak tartalmilag hanem formailag is; a kubai nemzeti jelleget akartam kifejezni a költői képalkotás eszközeivel, beoltani a régi spanyol románcba a szón (kubai néptánc) melódiáját, melyeket a nép Kuba utcáin énekel” — írja önvallomásában. Költészete — Latin-Amerikában hagyományt teremtő módon — magas művészi szintre emeli az afrokubai népköltészetet. Képünkön: Nicolas Guillén portréja. Nicolas Guillén: Gerle röpül át dallal a légen: — Hopszasza, néger, nap süt az égen! Nincsen az ágyban senki se régen! Vadkacsa, kígyó, krokodil ébren. Még a bogár sem álmos a réten. Kakaó, kókusz, korom a kékben, hopszasza, néger, nap süt az égen! Férfi jön és nő, Hazatér a Guernica? ’ h. feaazkf&ldl Guernica magának követeli Picasso világhírű festményét, amely a város nevét viseli, s amely az 1937. április 2«-i borzalmas német bombázás emlékét örökíti meg. A város vezetősége számos aláírással ellátott levélben kérte a festő özvegyét; engedje át a városnak a jelenleg New Yorkban kiállított Guernicát. Picasso életében határozottan megtiltotta, hogy a festményt kiállítsák Spanyolországba mindaddig amíg a demokratikus szabadság- jogokat vissza nem állítják hazájában A város vezetősége Picasso festményén kívül ki akarja állítani a múzeumban mindazokat a dokumentumokat és művészeti alkotásokat, amelyeket a német légierő támadására vonatkoznak. kis négerek ébresztésére testszínük ében. fekete népem. szél fut a széllel, kelj fel, a nap már nap süt az égen. izzik az égen. Nyűgnek az álom Fürdesd meg arcod nincs ma e népen, lángja hevében. senki sem alszik Tűzre uraddal! messzi vidéken. Dobd bele, égjen! Árad az utca Nincsen az ágyban mind feketében. senki se régen... Kakaó, kókusz, Kakaó, kókusz, korom a kékben, korom a kékben, hopszasza néger, hopszasza, néger, nap süt az égen. nap süt az égen! Szilva, szurokszín, (Gáspár Endre fordítása) A f o r i 'ö E N A bölcsessegfogát csak akA ketrec legszebb ékeskor csikorgatja az ember —, sége — az üresség. amikor az mar kihullóban A. David, van. francia humorista Olasz fogászok tréfája. ★ ★ Minden jól alakulna, ha a Senki sem hazudik csupán dolgok megismételhető!: lenazért, mert nem ismeri az nének. igazságot. Goethe Rudi Mill, it osztrák filozófus. Saját kutyája számára min★ den ember Napóleon. Ezért A nyulacska pozitív jellemis szeretjük olyan nagyon a zést kapott: „Ehető”. kutyákat. Farkashumor Huxley ★ A szava sima —, de a stíA házasságban a legroszlusa göröngyös. rossz dolog az anyós után a Két Író véleménye, feleség. egy harmadikról. Jacques Tati Bordáék váJása elnémultak a táh ír leien vol zuhogó fej. szék. — Fé] öt — gondolta Borda Miklós, s mellényzsebéből előhúzta özönvíz előtti lapos óráját, s mint aki ellenőrzést végez megállapította, hogy az erdészek ma végigdolgozták a műszakot. — Viszlát elnök elvtárs! Ugye, ma már nincs szüksége semmire? — csiripelt be Giziké, fogai kifehérlettek málna- színű ajkai közül. — Nincs. Az égvilágon semmire — hangzott a szükresza- bott felelet, s a titkárnő ki tudja miért, de duzzogó orral húzta be maga mögött a szegecsekkel kivert vastagfalú ajtót. — A lányt minek kellett elengedned? — toppant be pirosra gyulladt füllel Bordáné. — Pontosan a hó végi zárás előtt teszel hivatalt a termelő- szövetkezetből. — replikázott az asszony, s belesüppedt a bőrfotelbe. Tekintetét, amelyből férfi még olvasni nem tudott, várakozóan az elnökre szegezte. Borda nem volt fecsegő kedvében, íróasztala fölé görnyedt, a papírdomb alján kotorászott türelmetlenül. Feleségét azonban keményebb anyagból gyúrták, mintsem ilyen könnyedén hagyta volna magát. — Megkukultál? — Megint kevés a tej — jegyezte meg az elnök a kimutatásokkal szöszmötölve, s hátrasimította cigányos haját. — Megmondtam, hogy zavard el a főállattenyésztőt, a tehén, s a bika között se tud különbséget tenni. Amikor meg józan, állandóan a felügyelőségre szaladgál. Még a végén bajt hoz a nyakunkra. — Fertályesztendeje te szú- tyongattál, hogy őt bízzam meg. — Én is tévedhetek egyszer — védekezett a szabadszájú asszony, akiről a falubeliek különös történeteket meséltek. Bordát másfél évtizede választották elnöknek. A közgyűlést követően felesége vacsorát rendezett, már napokkal a jeles esemény élőtt meghívta a falu számításba jövő polgárait a hóbortos iskolaigazgatótól a gyenge látású patikusig. Parádés lagzi kerekedett akkor, nem estebéd. Az aranysárga lében fél csirkék mártóztak, boglyá- nyl töltöttkáposzták kerültek a rózsás cseréptányérokra, a ropogósra sült kacsa bőre ki- persent, sercegett alatta a zsír, pukkantak a pezsgők, mint lőporos hordók vidám robbanásai kihallatszottak az udvarra. Éjfélig húzódott a diskurálás, s a pityókás férfiak nem győztek csupa kédC. egy fenékdeszkát cibált partra. A... Bona százéves kabátját. Bona, amikor meglátta a kabátot, sírva fakadt. Sírása később őrjöngéssé fokozódott, feküdt a füvön, ordítva C... (Cinna) mellemre bújt bőgve, miután azt a rohadt fenékdeszkát óvatos káromkodással egy fatörzshöz csaptam. Andris akkor már pörögve, forogva úszott lefelé, hogy aztán valamelyik parti falu halásza észrevegye a hajózó sávban. C... szép és ijedt volt, mint a kölyöklá- nyok. A... is, B... Is. A borulás után köröttünk forgó dolgoknak sem volt jelentősége. A lányoknak, papucsoknak, táskáknak, táskács- káknak, evezőknek, apróbb és nagyobb deszkáknak, az ólomtéglának, — éreztem elhúzni combom mellett, amint egyetlen lendülettel meglódult a fenék felé. Egy pillanatra mintha a csónakkal is találkoztam volna, mintha érintette volna térdemet az orr. De hogy megütött, gondolkodás nélkül elhúztam egy karcsa- pásnyira, többé nem találkoztam vele. Ennek sem volt szerepe. A sörnek, rumnak sem volt szerepe. Annak a pofának sem, aki felajánlotta, hogy ladikkal átvisz bennünket. A szégyenkezésemnek sem, mellyel a rendőrtisztnek meséltem, hogy Andris vastag kötött pulóvere elsőre kicsúszott a kezemből, ő azonnal elmerült, úgy buktam utána, a levegővételről is megfeledkezve. # Ma már úgy látom, az ügyvédeinknek sem volt a világon semmi szerepe. Nem úgy, mint akkor rögtön, az éjszakát követő második napon — első dolgom volt elmesélni főnökömnek, aki úgymond: Jánoskám, ne félj semmit, én mindent elintézek. Szoros, majdnem baráti szálak fűznek bennünket az ügyvédi munkaközösséghez, majd ők rendbe teszik a szénádat. Koszi, főnök, mondtam, mintha egy bármiféle bíróság nagyobb büntetést kiszabhatna annál, amit a baleset maga mért. Ha pingpongasztalt láttam valahol, az a sötétedés miatt félbeszakadt harmadik szett jutott eszembe, melyet másnap kellett volna befejeznünk. Hogy mit hoz a víz látványa, mit a gyászjelentéseké... Andris ki-kifordulva átkarolta nyakamat, újra meg újra lenyomott a víz alá. Ilyenkor belekapaszkodva húztam vissza magam. Egy ideig úgy fuldokolhattunk ott, mint a mérleghinta, hol ö föl. hol én. Ha a levegővétel mellett volt egy másodpercem, üvöltöttem Bonának. Nyeltem, üvöltöttem. Megint nyeltem, megint üvöltöttem. És itt egy zavaros, szürke perc: Bona átvette Andrist, öklődve sodródtam tovább, gyomrom kilökte a keserűvé taknyoso- dott néhány korsó sört, zavaros vizet. Eltelik a perc: fekszem hanyatt, néha evezek a kezemmel, egy villanás — szemben a parton tábortűz, körülötte harsányan éneklő fiúk, lányok. Élek! Még egy perc: úszom már, nadrágom bő szárát felhúzom combomig, néhány karcsapást kibír, akkor megismétlem. Néha akár valami hullámzás, elsodródik az A csitári hegyek alatt régen leesett a hó részeg cifrázással nyújtott dallama. Nézem a tüzet: olyan egyszerű lehet ott minden. Istenem, hát olyan egyszerű lehet ott minden... A harmadik perc, vagy a tizedik, harmincadik: Bona kiabál. Sorolja a neveket. Ötöt a hatból. Szemérmetlenségnek tűnik a hideg vízben, hogy kimondja: biztosra kimondja: öten vagyunk, gyerekek! Közel a parthoz le- állnék végre, fáradt, zsibbadt mindenem. Megránt a sodrás. Még tíz perc. Csak nyugodtan, János. Csak nyugodtan. Hideg fejjel forgat a víz. Számba, orromba nem kerülhet már. Nem látszik, a lányok honnan kiabálnak. Sötét éjszaka van. Valahol a fák, kerítések közt lehetnek. Elkapok egy belógó fűzágat, elszakad, visz a víz tovább. Előre is figyelni kell, félek, felakadok valami tuskóra. eltalálok egy fatörzset. Kint a víz a parton, a kertekben. Az árban küzdhet most Bona is. ő később indult, de a sziget mögül biztos kiért már. Bona, szegény. Szegény Bona. Aki a légynek sem tud ártani. Ezt remekül megcsináltuk. Ne tegyünk két fordulót, egyszerre is át tudunk menni, mondtam. Nyolcán is ültünk már ebben a kenuban. Andris hogy remeghetett, Istenem! Hogy remeghetett míg az első két hullámon átvergődtünk... És az anyja. Amikor beállítottam a sárga szatyorral, benne Andris holmija. Minden, amit a sátorban össze tudtunk szedni. Álltam a lépcső legalján... — Nanááá — böki oldalba Gyopár a komp korlátjára könyöklő, vízbe meredő Jánost. Furcsán elnyújtva mondja, János mindig elmosolyodik hallatán. Most is. A hangsúly és a mosoly hozzátartozik házasságukhoz, mint délhez a harangszó. R ánéz. Csukott, bocsánatkérő mosoly. Fejét mellére húzza, megcsókolja homlokát. Gyopár pocakja, ami miatt már nem tudja begombolni kabátját, hasáhpz nyomódik. Végignéz messze a vízen. Hajó közeledik. A révészek mutogatnak, rendezkednek. Túlparton a házak közül barnára öregedett kupola emelkedik. Föntebb páros torony. A parton végig nagy, csupasz fák. Ocsay Nagy Zoltán veset kívánni a gazdaság frissen választott elnökének, meg derék asszonyának, aki kilencven kilójával rafinériájával, s felvágott nyelvével amúgy is tiszteletet parancsolt maga körül. A tanácselnök él- celődve meg is jegyezte: „Könnyű lesz neked Miki, mert ilyen asszony a segítőd!” Bordáné erre felkapta a tejét, s attól kezdve hagyta a konyhát, a teríték gyűjtögetését, ott trónolt az asztalfőn, min- ha a tagok neki szavaztak volna bizalmat, nem a ház urának. Az első perctől bekapcsolódott a gazdaság irányításába. Eleinte azt hitték az irodisták, hogy otthon sok a baj, s ezért sündörög állandóan a központban, de amikor vezetőségi ülésen, — mert a mák kimaradt a vetéstervből — felpattant, mint akit bolha csípett, az öreg juhász ráförmedt. — Férfit tettünk mi elnöknek, nem fehérnépet! Bordáné összecsippentette szeme szegletében fenyegető lángok gyúltak. — Maga a nyájjal törődne inkább, mert a paklincsok italoznak a jószágok véréből vetette le az ékesszólás színes cafrangjait. Ajka eltorzult a gúnytól, felemelkedett helyéről. s a méltóság glóriájával feje felett távozott a teremből. A vezetőség tagjai egymásra néztek, mi lesz ebből, mert nyitott könyv volt előttük Bordáné természete. Előtte néhány hónappal üldözte el a falu orvosát, mert hét ■órakor nem ment át hozzá a szomszédból. Helyette üzent, hogy várja meg a rendelést addig már nem pusztul bele a kólikába. Borda Miklós este próbálta győzködni feleségét, hogy az illendőség és a szövetkezetik törvény úgy kívánja, ne üsse bele az orrát a közös dolgaiba. Annak beszélhetett. A következő gyűlésen viszont már nem szólt egy árva szót senki az asszony miatt. (A számadót időközben leváltották, mert a birkák el- satnyultak elapadt a tej, erőtlen gyapjút adtak.) Ahogy múlt az idő, úgy lett Ica asz- szonyból Ica elnökasszony. Hintón járta a határt, a páskomot, az erdőt. Feltűnt, s elhallgattak a lombok énekes lakói szaporábban csattogtak a balták, a renyhe kapások is felkeltek a fülledt melegben tenyérnyi árnyat adó serevé- nyek alól. Sirámokkal érkező küldöttségeket fogadott, ravasz üzletemberekkel lakmá- rozott, akiknek eszébe sem jutott, hogy a nyájas asszony magánszorgalomból tartja kezében a termelőszövetkezet gyeplőjét, s szívósan alkuszik százforintokért. Reggelente egy-egy taglejtéssel adta ki rendeletéit az agronómusok- nak, akik hol kuncogtak, hol káromkodtak a kettős uralom miatt, de amikor az asszony megjelent, tirhultak az asztal mellől a területre. Az elnök belenyugodott sorsába. Ünta a perpatvart (f^yébként is a jámbor lelkek'közé tartozott) s isteni sziklától megvilágosodott elméje: feleségéhez legkisebb susmus is eljutott, ismerte a tsz. legeldugottabb zugát, elfogadta hát önkéntes tanácsadónak. Most is várta már, mikor nyitja az ajtót. — Akárhogy számolom, nem egyezik — nézett asszonyára segélykérőén, s apró kézmozdulatokba próbálta fojtani türelmetlenségét. — Hagyd, majd én — s kandin bámult férje tagbaszakadt válla fölött a paksamé- tára. Szemei cikáztak a rubrikák között, s a tőle szokatlan angyalmosoly jelent meg arcán. — A múlt heti mar- haszállítmányt hová könyvelték? Borda hálásan tekintett hátra, de a mély redők még nem simultak el homlokán. Ebédtől azon törte a fejét, hogy a délelőtt történteket miként közölje élete párjával, mert úgy érezte, őt sokkalta inkább érzékenyen érinti a bejelentés, hogy hamarosan leköszön elnöki tisztségéről. Túl volt az ötvenen, s hónapok óta, a felesége háta mögött, kacérkodott a lemondás gondolatával. Fáradtnak érezte magát a tíz-tizenkét órás talponléthez, s még az sem jelentett gyógyírt bajaira, hogy oldalbordája elnöki jobb kézzé lett. Szándékáról tudtak a járásnál is, próbálták lebeszélni a visszavonulásról, érdemeit emlegették, mert mégiscsak az ő vezérletével pendült ki a gazdaság. Csupán attól remegett, mit szól felesége az elhatározáshoz. Kereste a szavakat, mint egy kisdiák, aki a bemagolt lecke darálására készül. — Mi bánt Miklós? — szegezte neki a kérdést Ica asz-, szony. Kifürkészhetetlen női ösztöne sugallta, hogy valami nincs rendjén. — Gyengének érzem magam. Sok volt a tizentöt esztendő — szenvelgett, kerülgette mondanivalóját a térj. — El kéne mennem a doktorhoz, vizsgáljon meg alaposan, mert mintha esténként darazsak kergetőznének a fülemben. .. — Ilyen hirtelen? Még sohasem panaszkodtál. ~ Pedig hónapok óta nyűg- lodok. Nem vagyok már húszéves. De nem ám! — jegyezte meg Bordáné mosolyogva. Szemét rajtafelejtette az elnök arcán, aki próbált kibújni az ismerős tekintet nyomasztó súlya alól. Morfondírozott magában, hogy nem közli még, inkább napról-napra fi- olányira valót adagol majd, nehogy túlságosan szívére vegye az asszony a pálfordulás várható következményeit. Tudom én, hogy mi a te bajod! Azt hiszed, hogy előttem titkolózhatsz? Miért nem mondod, hogy pihenésre van szükséged. A "tavalyi szabadságodat se vetted ki, mire tartogatod, a nyugdíjas esztendőkre? — paprikázódott fel az asszony, de haragja hamar elfüstölgött. Magára húzta karamellaszínú balon- ját, s elindult kifelé. Borda nem értette, de követte. Az iroda kapujában az asszony megállt egyenesen, mint a lucfenyő, s férjére nézett. — Egyetértek veled. Mondjunk le! — s belekarolt az elnökbe. — Különben délelőtt beszéltem a járásiakkal — tette hozzá csendesen, csecsemőőszinteséggel. A7 i ifrrin íárók száia tát- «z. uu.uuva maradt, mert mióta Ica elnökasszonyi titulust viselt, még nem fordult elő. hogy kart karba öltve tértek vona haza Bordáék. Szabó Gyula Tamás István: fi § v úgy szállnak süvítenek a kövek fejünk felé, mint a kigyóbűvölők sípjából a dallam vonagló kosaras kobrák szakajtós siklók irányába S piros lávaként dől ront le homlokunkról menthetetlen fortyog a tengerbe a nagy áriák ismételhetetlen megkövezett teste értetlenül, s értelmetlenül. ITT Látszólag patakokat hurkolva egymásba készül a dalfüzér olcsó kiolvasó csupasz csigák csillám vágányára tar boltozatunknak. És átrobognak kővel megrakottan a szívünkbe tévedi tehervonatok zsibongó gyermekarcunkon. NÚGRÁD — 1977, július 10., vasárnap
