Nógrád. 1977. július (33. évfolyam. 153-179. szám)
1977-07-03 / 155. szám
\ / ■ . - . ............................. \ A z építészet mértéke \ Jj n n u i ] k Nehezen tudnánk megfogalmazni, hogy mi az építészet, építke-r zés, építés. Téralakítás — mondja a tudomány, tágabban értelmezve, az élet színterének alakítása. De közelítsük meg az építészetet úgy, ahogyan a valóságban — mindennapjaink felől szemléljük. Ha ruhaanyagoi választunk, ízlésünknek megfelelő, éveinkhez illő színt, mintákat keresünk, s könnyű vagy nehéz anyagot, az alkalomhoz, időjáráshoz megfelelőt. Válogatunk testhez álló és hibáinkat rejtő anyagok között, tudva és ösztönösen. De ha építményeinkről van szó —, „családi fészkekről”, vagy középületekről — előbb arra gondolunk: csak végre lakáshoz jussunk, hogy elférjünk benne. S néha arra is: csak nagyobb legyen és hivalkodóbb a miénk, mint a szomszéd háza s ha éppen művelődési otthonról van szó: rangosabb a szomszéd községépéi. Vagyis, ha építkezünk, praktikus és hivalkodó szempontok vezetnek inkább, sem- , mint önmagunk őszinte kifejezése. Pedig a ruha rövid életű, gyorsan elkopik, az épület viszont nemzedékekre marad örökségül. Ha egy kép nem tetszik, elfordulunk tőle, ha a zenét nem szívesen hallgatjuk, lehalkítjuk a rádiónkat. Megbíráljuk a színházat, televíziót, a regényt, verset, ha ízlésünknek nem felel meg. És ugyanakkor megtűrjük, hogy ízlésünkkel nem egyeztethető házak, utcák, városrészek épüljenek fel. egyetlen mentséggel: egyelőre örüljünk ennek is Hát ne örüljünk, ne lelkesedjünk. Fogadjuk el. amit kényszerű-kelletlen el kell fogadnunk, mert például a házgyári lakás nem szívet vidámítóan hozzánk szabott, de a lehetséges megoldások között átmenetileg a legjobb. A sátortetős „kis cserepes tanyák” annál kevésbé. Sőt, a sok megoldás között is hátul kullognak. Egyformák? Egyformák voltak a paraSztházak is. Nem praktikusak? De. többé-kevésbé igen, mert jól „kihasználják a teret.” Hol van hát a hiba? A múlt jellemző építészeti stílusai maradandóan és tökéletesen kifejezték korukat, és azt a társadalmat, mely építette. A mi építészetünk többnyire gyengéinket .fejezi ki. Házgyáraink nem tudnak elég változatot hozni építészetünkbe, a mai formákat kereső családiház-építkezésünk megrekedt valahol a huszas évek tájékán. Sőt, a század elején, amikor nádfedeles parasztházak helyébe máról holnapra a legkorszerűbb szecessziós otthonok épültek mezővárosainkban, Nagykőrösön, Kecskeméten, Félegyházán, Hódmezővásárhelyen. Ezek javára írható, hogy tágas, nagy ablakos, egészséges, biztonságosan felépített otthonok és középületek egyaránt Gyengéink közé sorolható, hogy a lakótelepeket behozzuk a város szívébe, mint például Debrecenben, s ezzel megzavarjuk a városközpont egységét, hivatását, éppen úgy, mint a lakótelepét. Sokféleképpen építkezhetünk: másképp a japánok, másképp a finnek, spanyolok, átmentve a jövőbe történelmi hagyományaikat, mások viszont a jellegtelenséggel megalkudva. Dehát az építészet a mi tágabb értelemben vett öltözékünk! A finn építészet példánk lehet. A mai embert tekinti mértékének, s nem tagadja meg múltját. Tudja jól, hogy a közvetlen szükségleten, igényeken, lehetőségeken, adottságokon túl van az embernek fizikai „téralakító”, „térformáló képessége. Az építészek a természet tágabb tereit, erdőket, mezőket, hegyeket is figyelembe veszik, az ember közvetlen környezetének kialakításában, felépítésében — a lélektani tér is fontos. Mi ez a lélektani, vagy pszichológiai tér? Amit illúzióink és igényeink ezen a síkon megkövetelnek. Hogy milyen ruhát veszünk magunkra, abban is van illúzió. Azt hisszük, hogy másnak látszunk benne, mint amik vagyunk. Ez az illúzió kell az építkezéshez is. Persze nem úgy, hogy másnak látsszunk, mint amik vagyunk — például a szegény gazdagnak —, mert így csináljuk általában. A lélektani tér arra kell, hogy a szabad mozgásnak, a nagyobb természetnek, a napfénynek, a tiszta levegőnek, a biztonságnak illúzióját átvigyük a magunk teremtette térbe, építményeinkbe. Vagyis egyensúlyt teremtsünk épületeink és a természet között, a mi kisebb világunk és a tágabb egész között. És sohasem tagadva meg magunkat, igényeinket, vágyainkat, hozzá való anyagi képességeinket. A nnnu történelmi korszakok, stílusok ” "Oy” azzal váltak naggyá és jellemzővé, hogy ezt az egyensúlyt a népi építkezésben, vagy éppen ellentétében, a barokk építészet korában egyformán őszintén kifejezték. Az építészet éppúgy tükre az embernek, mint bármely más művészet, festészet, irodalom, zene, nem mindegy, milyen környezetben élünk, mert ez a környezet visszahat ránk, mindennapjainkra. Koczogh Ákos Tamás István: BARAZDAK ökörnyál hálójában szélütött katáng a torzonborz harag s fennakadt rőt visszhang járja vitustáncát Tündér tavak feneketlen tavirózsáiban vízbe ölte magát a szép lábú karcsú futóhomok s ámokfuttát a szívünktől s a tárgyaktól messzire elkóborolt árnyék Bozontos délibábokkal báboztak zug deszkán festett szüzek bomlott eszű mutatványosok s delelő bárányfelhőket bodorított emelt a kútágasok szédítő magasába fürtös furulyaszó Barázdák ökörnyál hálóiban csigaházba zárul s szelíd rianásban torkolattá emlékülve kövül szoros csatárláncba a szürkület s virradat Alkotóműhely eh. Napjain k A Napjaink másfél évtizede A hosszúéletű folyóiratok régen ritkaságszámba mentek. A Nyugat a maga több évtizedes létével inkább a kivételek közé számított. Tulajdonképpen csak a felszabadulás után vált lehetővé, hogy az irodalmi folyóiratok elveszítsék átmeneti jellegüket, a vidéken megjelenő lapok pedig tájegységük kulturális életének szervező tényezőivé válhassanak. Ezek sorában talán a legnehezebb vállalkozásnak számított a lapteremtés az északi iparvidék központjában, Miskolcon, mivel az semmilyen korábbi hagyományra nem támaszkodhatott. Az ötvenes években indult Széphalom sem állta ki az idők próbáját, ezért a hatvanas évek elején új folyóirattípust kellett kialakítani, amely a környey t adottságait éppen- úgy figyelembe veszi, mint az egyetemes és magyar szocialista kultúra fejlődését. A lap másfél évtizedes fennmaradása tulajdonképpen ennek köszönhető: első szerkesztőik és a nyomdokaikba lépők mindig tudatában voltak a lap sajátos feladatainak. A Napjaink jellegét az a szerkesztői elképzelés határozza meg, amely pontosan követni igyekszik a társadalmi változásokat; a közművelődés és a kultúra problémáit a legtágabb összefüggéseiben igyekszik felmutatni. Ebből az általános elvből következik egyedi sajátossága, szoros kötődése a nagyipari központhoz, Miskolchoz, az azt körülvevő új szocialista városok gyűrűjéhez és tágabban az egész észak-magyarországi tájegységhez. Az országnak ez a része egy kicsit mintája is szocialista társadalmunk fejlődésének. és ezáltal a valóság tendenciáinak pontos jelzéseivel országos érdeklődésre tarthat számot a folyóirat. Természetes, hogy a hagyományos szépirodalmi (vers, elbeszélés) és kritikai (recenzió, tanulmány) műfajok mellett a közvetlenebb valóságfeltáró műfajok jelentősebb szóhoz jutottak, sőt a lap jellegét meghatározóvá váltak: a szociológiai vizsgálódás és leírás, az irodalmi riport és az írói publicisztika. A Napjaink indulásától kezdve törekedett a fiatal irodalom felkarolására. A lap indulásakor így kapcsolódott a tűztáncosokhoz és az ő kezdeményezésükre indulókhoz, például Ladányi Mihályhoz, Papp Lajoshoz. Majd pedig a Hetek néven gyűjtötte a lap maga köré a hatvanas évek közepének legtehetségesebben induló költőit: Serfőző Simont, Kalász Lászlót. Ágh Istvánt, Bella Istvánt, Buda Ferencet, Raffai Saroltát. Ratkó Józsefet. A falusi és városi világot egyként bemutató, az életmód- változás problémáit lépésről lépésre átélő fiatalok költői reagálásai a kor valóságmegismerésének és tudati alakulásának fontos tényezőivé váltak. Hasonlóképpen sikerült mindjárt a lap indulásától Ba- ráth Lajos és Gulyás Mihály szervező munkájával olyan prózaíró műhelyt szervezni, amelyben természetesen kiegészült a szépírói tevékenység a valóságmegismerés egyéb, nem közvetlenül szépírói módjával. A kapcsolat az itt és a távolabb élő írók között mindig is kölcsönös volt: a Napjaink nemcsak publikációs lehetőséget, de a személyes vizsgálódásokhoz szükséges feltételeket. a táj behatóbb megismerését biztosította számukra. Ennek a kapcsolatteremtésnek kiemelkedő eseményei voltak az 1962-es és 69-es lillafüredi fiatal írótalálkozók, s ennek váltak szinte természetes hétköznapjaivá az immár hagyományos tokaji nyári írótáborok. Ez a sor éppen most folytatódik a Fiatal írók József Attila körének Ady emlékére szervezett miskolci találkozójával. Kabdebó Lóránt 0 ~~ t óra után ért a faluba a zsúfolt autóbusszal. A szövetkezeti étterem előtt szinte maga számára is idegenül megmoccant, akaratlanul sodródott a leszálló tömeggel, s mikor kábultan az étterem lépcsőjén állt, akkor kerekedett benne felismeréssé a bizonytalan, tétova tett: a Dézsában vacsorázik. Ügy megy haza majd borgőzösen, morcosán, elutasító zárkózottsággal. Miattam ne fáradj a kajával, jóasszony, étteremben vacsoráztam — mondja majd, és még levegőpuszit sem ad, elfordul az asszony valószínűen ismétlődő kényszeredett kedvessége elől. Napok óta érezte ezt az erőltetett természetellenes túlzó feleségmagatartást: nem tudott mit kezdeni vele. más volt minden eddigi helyzetnél, amit hároméves házasságuk alatt feleségével megélt. Nem volt ez bizonyíthatóan konkrét gyanúalap: valami baj van, valami történt, inkább csak megérzés. / Napok alatt mássá lett meghitten egyszerű, természetes kapcsolatuk. Más ízű lett napok alatt a csók, más lett -az ölelkezés, más a közös étkezések hangulata, mások a csöndes esti séták a gesztenyés, a népkert fái alatt, más a hazatérés, a találkozás. Egyszerű lett volna rákérdezni: — Erzsi, történt, valami? Bántottak? Én bántottalak? Nem szeretsz már? De egészen bizonyosan tudta, semmiválaszokat kapott volna efféle kérdésekre. Ügyan, mi volna! Fáradt lehetek egy kiült, nehéz napom volt a lurÉttermi kóval, égetnívalóan rossz tud lenni pgy húszhónapos kölyök. .. Belépett az étterembe. A sori tes előtt ácsorgott néhány szállítómunkás, a tisztára törölt asztaloknál egyetlen **en- dég sem várakozott. Tétovázott, meditált rajta; a sörözők közé lepjen, vagy üljön le az ürességtől kongó hodálybá egyszem egyedül. Meghátrálásnak érezte volna, ha kér a pult előtt egy korsót: most vacsorázni jött. Vacsorázik, iszik, és a vacsora után tisztázni fogja, tulajdonképpen mi van itt. Veszekedés lesz, de az indulatok kipattanják az igazságláda tetejét. Annyi minden apróság lehet. Após, anyós kötekedése a mennyei! Megszólas. Figyelmetlenség, s valóban a kimerültség... S legvégül, egész homályosan a fenyegető legrosszabb lehetőség: egy másik férfi. Egy másik férfi, aki megkívánhatta faluszepe feleségét, Egy loboncos hajú kölyök, aki húszéves asszonya mellé csapódott valahol; postán, boltban, utcán, s megzavarta a fejét. Lehet, hogy telebeszélte mindenfélével, lehet hogy találkozgatnak valami eldugott helyen, lehet, hogy a legszörnyűbb gyanú igaz, alig három évnyi boldog házasság után megcsalja a felesége. Hát most tiszta vizet fog öntetni a pohárba. Itt vacsorázik akkor is, ha a fél falu kiröhögi, 9 hazatérve félrelöki az elé tett vacsorát. Nem kell! Ettem már. Az asszony ilyen sértést nem fog hang nélkül lenyelni, szót szó követ, s kipakolhatja végre, ami a begyében van. Kimondhatja: hamis minden moccanása. Magyarázd meg! Mi a baj? Leült a legszélső asztalhoz, zavartan integetett az ácsorgó, pattanásos arcú pincérfiúnak, aki a söntéspult mellett számolgatta délutáni bevételét. S hogy a pincér hosszú percekig nem vett tudomást róla, odasettenkedett a pult elé, kért egy korsó sört, fizetett, sörével visszaült az asztalhoz, ahol vacsorázni akart. Akkor jutott eszébe, hogy ha már a pultnál volt. megkérdezhette volna, hol áz étlap. Mőst integethet. krákoghat, megint hiába egy újabb negyedórát. Nyugalmat erőltetett magára, jóízűen beleivott a sörbe. Életében először készült étteremben vacsorázni, bosszantotta, hogy már a tervezett otthoni csetepaté előtt is ilyen idege- sítően körülményesen alakulnak a dolgok. — Pincér — kiáltotta félhangosan, — s örömmel nyugtázta, hogy a fiú elindult asztalához. — Tessék?! — Vacsorázni akarok... — Maga? — Én. Én hát'! — Hat órától lehet. Csak hat órától... — Megvárom. Hol az étlap? vacsora — Nincs étlap —• gyűrt egyet végtelenül szennyes pincérkabátján a felszolgáló, este frissen sültet lehet itt rendelni, bécsi szelet és... — Legyen bécsi szelet — vágta el a felsorolást azonnal —, hozza mihelyst lehet. Újra belekortyolt a langyosodó sörébe, s igyekezett kényelmesen elhelyezkedni az újabb negyedórányi várakozásra. Nézett mereven a söröskorsóba. s arra gondolt, az az igazi istencsapása, ha a valaki — ha létezik egyáltalán, — valami úri féle, va'ami fehér inges léhűtő", aki akár egész nap ráér itt a faluban az ő szép felesége után járni. Sajnálta, hogy miért is nem az a fajta ember, az a fajta férfi; aki ha nem tetszik valami otthon, egészséges pofonnal igazítja el feleségét a véleményéről, az aggályairól. Persze, Erzsit aligha lehetne ilyen módon kormányozni. Egyszer ütnél meg csak, Józsi — mondta a jegyességük idején, amikor tréfásan hozta szóba az életigazságot: pénz számolva, asszony verve jó! Meg hát, nem is tudná megütni azt, aki legdrágább neki a világon, akit ugyanúgy szeret ma is, mint ragyogóan szép jegyességük idején, amikor tán még a zúgó, zakatoló műhelyben se telt eí. úgy egy óra a napjából, hogy ne gondolt volna Erzsire, hogy ne vágyott volna utána, olyan vágyakozással, amely szinte fájt, olyan rendkívüli érzés volt, hogy emlékezetessé tett minden napot. A pincér váratlanul gyorsan megjelent a majdnem, hogy szénné sütött bécsi szeletekkel. A krumpli a hús mellett legalább ötször, melegített, csupazsír-törmelékhalmaz volt, a filla nyele ragadt az elzsírösodptt mosogatóvíz- -m- lékétől. Kenyér nem volt az asztalon, savanyú nem volt a tányér mellett. Bosszús volt, de nem akart újra kiabálni a számláiba temetkező pincér után. Evett néhány falatot, lehajtotta maradék sörét, letett az asztalra harminc forintot. s szó nélkül elindult az újtelep felé, ahol lakott. Áz utca néptelen volt, csak a buszmegállóban ácsorgott néhány ember a fél hetesre várva. Rossz kedve, keserűsége fogcsikorgató dühbe csapott át: elsősorban magára haragudott most, s csak bizonytalanul az asszonyra, akivel néhány perc múlva kírios össze- csapása pontot tesz napok óta tartó gyötrődésére. Mikor a háza elé ért, mély' lélegzetet vett. Forgatta, próbálgatta szájában a féldurva szavakat, ahogy visszautasítja az eléje készített vacsorát, de legnagyobb meglepetésére a ház, üres volt a konyhában, semmi jel nem mutatott készülő vacsorára. A kertben hajladozó anyjához indult. — Erzsi? — kérdezte mohón, türelmetlenül. — Orvoshoz vitte a gyereket — mondta egyszerűen öregasszony-anyja —, most adják be a Sabin-cseppeket a csöppségnek... — Vacsora? — kérdezte lehangol tan. , — Rögtön készítek lecsót — indult a papriitaágyások felé anyja —, mire átöltözöl, megmosakszol, elkészül. Paprikát szedett, majd paradicsomot, végül hagymát húzott ki a földből, s a vacsora-nyersanyaggal kötényében sietett a ház felé. Ö indult az anyja nyomában, rét* tenetesen nevetségesnek érezte magát. Már esze ágában sem volt felemlegetni éttermi vacsoiáját. Anyja kétrét görnyedt alakját nézte, amint bevonszolta magát a konyhaajtón és mint egy látomás, zuhant rá az egyszerű felismerés, hetek óta túlhajszolta magát az anyja. S ez a két asszony... Itt élnek nap mint nap összezárva. Nem rajonganak egymásért. nyja a fáradt: felesége különös viselkedése az ő mogorva hajszol tságának tükre csupán. Belesett a konyhaablakon. Mosolytalan, szigorú arcot látott a paprikaparadicsom fölé hajolni... , Kerékpárra pattant, már majdnem jókedvű volt: elkerekezett az orvosi rendelő felé. Erdős István j NÓGRÁD - 1977, július 3., vasárnap
