Nógrád. 1977. június (33. évfolyam. 127-152. szám)

1977-06-12 / 137. szám

Markánsabb lett a vidéki színházi

Beszélgetés Buszt József rendezővel

Ruszt József rendező nevét és pályáját hos'szú évtizeden át a hivatalos kőszín- ház és az amatőr színházi tevékenység kettőssége formálta. Személye szorosan ösz- szefonódott az Universitas diákszínészeinek nemzetközi sikereivel és a debreceni Csokonai Színházzal. Néhány éve a kecskeméti Katöna József Színház főrendezője, és az azóta bemutatott előadásokkal magára vonta az országos figyelmet.

— Mikor és miért jött Kecskemétre?

__ Először vendégrendezőként kerültem ide 1971-ben. Csak 1973-ban jöttem végleg a színházhoz. Idejövetelemnek néhány szubjektív oka is volt. Úgy véltem, ki kell mozdulnom Debrecenből. Elmúlt az első évek jó közérzete, szép munkája. Kérdésessé vált az is, hogy valóban azzal foglalkozom-e, amivel kellene. Amikor vendégrendezőként Kecskeméten voltam, nem reméltem semmi váratlant. Új volt a színház, a közönség és a világ is. Mégis mindezt oly koncentráltan kaptam, hogy újra felfedeztem magam. Másfél esztendős vendégeskedésem idején —, amíg megrendeztem a III. Richárdotés a Hamletet —, érlelődött meg bennem az a gondolat, hogy lehetséges új színházat csinálni.

— És a további bemutatók?

— A Don Carlossal folytattam. Schillert úgy rendeztem, mintha Shakespeare lenne, a folyamat következetesnek tűnt. Sajnos ’nem szerencsés fizikai állapotban vittem színpadra a János királyt, amely szintézise akart lenni eddigi shakespeare-i szándékaimnak. Ma sem tudom pontosan miként, de a művészi eredmények nem igazolták szándékaimat. Mindez azonban nem változtat törekvéseim következetességén. .. Ettől kezdve döntően két elv határozta meg munkámat: küzdelem a társulattal és a társulatért is, küzdelem a közönséggel és a közönségért Néhány kérdésben mániákus lettem. Ezért birkóztunk meg Racine: Berenikéjével. Nem sikerre, de becsületes küzdelemre számítottunk.

— Lehet ma vidéken jő színházat játszani?

— Hiszek nemcsak a vidéki színház, hanem a vidéki kultúra lehetőségeiben is. Kecskeméten már évek óta érezhető valamiféle rezonancia a különböző művészeti ágak és a különböző értelmiségi rétegek egymásrafigyelé- sébén. Az utóbbi években Kecskemét vonzóvá lett. A művészi élet felgyorsulása felénk fordította a szakmai figyelmet, és az országos sajtó figyelmét. Meggyőződésem hogy a vidék fejlődési üteme lehagyta a fővárosét. Már- csak azért is, mert majd-1 hogynem a nullról indult.

— Mutatkozik valamiféle megtorpanás a vidéki kulturális élet felgyorsulásában?

— A közelmúltban elhangzott már olyan észrevétel, hogy megállt a vidék lendülete. Ez nem igaz. Csakhogy ma már nagyobbak az elvárások. Olyanfajta gyorsulást kívánnak tőlünk, amilyenre pillanatnyilag képtelnek vagyunk. Nem véletlen, hogy az idei szezonban közeledünk a magyar drámákhoz. A korábbi években a klasz- szikusokkal sikerült egyfajta esztétikai rendet és módszertani alapot teremtenünk. Ebben látom a biztosítékát annak, hogy a magyar darabokra európai látásmóddal tudunk majd ráérezni.

— A lehetőségek végül is mit jelentenek Kecskeméten?

— Ami a színházi kultúránkat illeti, itt Kecskeméten az épület 150 esztendős, a

színjátszás alig 80, és az állandó színházi társulat mindössze 25 éves múltra tekint vissza. Elgondolkoztató adatok.

— Tapasztalata szerint vidéken be lehet törni a magyar színházi élet élvonalába?

— Visszhangját tekintve meg lehet érkezni az első vonalba. Csakhogy rögtön felvetődik a kérdés, ha beérkezett, miért nincs Pesten? Az általános szemlélet alapján ugyanis a főváros rangot jelent. Erkölcsi, anyagi és családi körülményeket is, ha úgy tetszik. A vidéki színházak hátrányos helyzetből vett lendülettel kerültek fel. Az egybezártságból, a jóval rö- videbb próbaidőkből markánsabb formák születtek. Vagy éppen a sértettségből akarások lettek. És nem kell félni, hogy ezek a körülmények oly hamar megváltoznak — mondja némi iróniával Ruszt József rendező —, hogy ellustulnánk!

Szémann Béla

M ARTYN FERENC

Martyn Ferenc festészete francia indíttatású. 1926-ban

huszonhét évesen érkezett a francia fővárosba, ahol majdnem tizenöt évet töltött a Párizsi Iskola festői között, művészetükkel kölcsönhatásban alakítva ki stílusát. Részt vett az Abstrction-Creation csoport kiállításain. A csoport esztétikai kánonjainak elfogadása mellett, Martyn saját művészi programot dolgozott ki. ö is, mint a század tízes éveitől annyian, a kubizmusból indult ki de túllépve azon, a síkba terített formákat megtöltötte a színek dekorativitásával és dinamizmussal.

Nem kívánt Párizsban letelepedni, hosszú franciaországi tartózkodásával a Horthy- korszak szellemi elnyomása ellen védekezett. 1940-ben végleg hazaköltözött. Festői munkásságát a háborús Magyarország hivatalos művé- szetpolitikusainak gyanakvása kísérte. Martyn művészként állást foglalt a háború, a fasizmus szörnyűségeivel szemben. 1944-ben rajzsorozatot készített a Fasizmus szörnyetegei címen A sorozat egyes lapjain a fasizmus eszméjét megszemélyesítve szürreális emberfaló szörnyalakként ábrázolta.

A háború után azonnal bekapcsolódott az újjáalakuló

művészeti életbe. Csatlakozott az Európai Iskola művészeihez, de rövid idő elteltével Gyarmathy Tihamérral, Los- sonczy Tamással és Kállai Ernővel önálló absztrakt csoportot alakított.

Az ötvenes évek sematikus művészetelméleti elvei elől visszahúzódva, de következetesen egyéni stílusát folytatva alkotott a Pécsett élő művész. Tovább formálta sajátos nonfiguratív és a régi népi szerszámok elsődleges elemeiből építkező művészetét. E felfogásban készült képeinek jellegét a nonfiguratív elemek és a konkrét tárgyi jelentést is hordozó formák kettőssége adja (Dudás csendélet (1956), Kádárszerszámok (1960).

Feltétlenül meg kell emlékeznünk Joyce Ulyssesének szürrealizmusba hajló könyvillusztrációiról (1967), amelyeken elsősorban nem a cselekmény egy adott helyzetének ábrázolására törekedett, hanem az egész mű hatásának képzőművészeti összegzésére.

A már említett elvont, esetleg konstruktív formákból és a szürrealista ábrázolásmódból kialakított képépítő elemek végső soron mégis a tárgyi világra, a természeti formákra épülnek. A művész deduktív módon a természetből, a színeket és a formákat síkba vetítve, harmonikus színhatásokra és formaritmusra törekedve alkotja kompozícióit. Az ilyen jellegű festményein mindig ott érezzük egy-egy természeti képződmény konkrét jelenlétét [Vizek felett (1947), Emlék, (1957) Tengeri emlék (1964)]. A színek és a formák majdnem mindig utalnak a természet alakzataira. „A művészet egyértelmű feltétele maga a természet.” — idézhetjük Martyn gondolatát Hárs Éva után. E művészeti elvnek tehát mintegy tárgyiasult érveit egyes művei: Dunántúli tájak felett (1942). Két egymás után haladó alak (1959), Triptichon (1966).

Martyn oeuvre-je jelentős része modern képzőművészetünknek. Sajátos egyénisége az európai művészettel szinkronban haladó nonfiguratív művészetünk nem túl népes alkotótáborának. Művészetének jelenléte nagyban hozzájárult a pécsi műhely kiteljesedéséhez. Ma már, kicsit történeti távlatból is körvonalazódik Martyn Ferenc munkássága: következetes és színvonalas alkotómunkáját nem érintették sem az absztrakt festészet divathullámai, sem a napjainkra jellemző elszegényedése.

Lóska Lajos

Jánossy Ferenc: Felhősödés (akvarell)

A

z öregember nyolc órakor érkezett. Resakesztp kezében botot tartott, kevéske motyóját a felesége hozta mellette. Az asszonyság a csomagocskát letette a fehérvörös keramitkockákra. A bácsikát pedig — mint egy másik, furcsa módon izgő-mozgó, nyughatatlan tárgyat — egy székre- Az ..Idegosztályra felvétel itt!” tábla alá.

A jövevényeket tizemegy- néhány szempár figyelte. Sunyin, lesből- A kártya és a bodrozódó cigarettafüst mö-' gül, a sakkpartner feje fölött. Az egy-két-három hete megszokott rend. az egyetértésben vagy összetűzések árán elfogaJott szabályok féltése tüzelt a látszólag közömbös tekintetekből.

A kis térséggé őblösödő folyosó végén, a „hallban”, tovább folyt a játék- Csak éppen leszaladt az ultiláz a kibicek is inkább a jövevényre, az öregre vetettek lapos pillantásokat. A sakkasztalnál ülő tornatanár pedig banális helyzetben, váratlanul elvesztette a királynőjét.

„Zűrös egy beteg lehet” — ez járt a fejekben a gyors de alapos tanulmányozás eredményeként- „Hála istennek, nincs üres ágy a szobánkban I” — gondolta ä tornatanár. A ,,törzsvendégnek” számító nyugdíjas kisiparos viszont megrettent: „Már van egy magatehetetlen szobatársam- Egész nap hordhatom neki a büdös kacsát, hallgatom a siránkozását. Csak ez hiányzott még, ez a roncs., A Palinak, a könyvelőnek is pont most telt ki. az ideje, tegnap ment haza- Amilyen pechem van. a helyére teszik ezt a múmiát. Olyan lesz A szoba, mint egy elfekvő.”

ATUTA

AM

És a pizsamás társaság vizslatta a furcsa párt tovább. Az összeaszott, gyűrött öregembert meg a feleségét. Az öregen kopott. színehagyott felöltő volt, az egyik vállá- ból mintha hiányzott volna a tömés. A nagykabát két szárnya idétlenül lógott a szék karfájáról. Lebicsakló fejével egy ronda, gunnyasztó varjúra emlékeztetett az öreg. Sehogy sem illet háta mögé a farácsra szerelt üvegedényekből burjánzó, zöld levelű pletykaEgyszer-egyszer idegesen

felkapta fejét, botjára támaszkodva kissé megemelte felsőtestét. A pizsamás társaságra nevetett és tréfásan megfenyegette őket- A homloka alatt két fekete foltként ülő szemében volt valami viszolygást keltő, valami félelmet ébresztő. E felfedezéskor a látszólagos elfoglaltság álcája mögül kandikáló tizenegy-néhány szempár döbbenten nézett egymásra.

„Deheí- hogy nem is ide kellett jönnie”. — nyugtatták többen önmagukat- Annyi bolond jár itt. Leülnek, várakoznak, aztán meg kiderül, hogy a harmadik emeletre, a II-es idegre szól a beutalójuk.

Az asszony nem foglalt helyet, habár az osztály felvételi naplóját tartó kisasztal mellett ott volt még egy szabad szék- Időnként az órájára nézett- Türelmetlenül, sietve szemlélte a kórház mikrovilágát A folyosó végén kopogó fapapucs hangjára, majd a fehérköpeny láttán észrevehetően megnyugodott— Kérem! Felvételi ügyben kivel kell beszélni? — kérdezte az odaérkező nővért, közben már kotorászott is elegáns kézitáskájában. Papírokat halászott elő.

— Jó reggelt! Kis türelmet, nemsokára jön az adjunktus úr.

,.Hallat! an! Annyit kell itt várni, mint a fodrásznál!” — vastagon sminkelt arcon előtoluló grimaszok ilyen, vagy ehhez hasonló gondolatokról árulkodtak. A papírokat idegesen lökte visz- sza retiküljébe- Még egy pillantást vetett a nővérre, ekkor vette észre kezében a tálcát. A kis üvegcsékbe ösz- szegyűjtött, laboratóriumba szánt éjszakai vizelet láttán, furcsa fintor ült az arcára.

Az öreg hölgy várakozás közben kigombolta bundáját, kucsmáját pedig a kisasztal sarkára tette. A műszőrme fejfedő csak egy pillanatig maradt ott- Gyorsan visszavette, s a kezébe tartotta.

Nyúlánk, fehér köpenyes, fiatalember. — az adjunktus — és egy nővér jött fel a lépcsőn. Körülnézett a ..hallban-” Hosszasan, mint aki nem találja a beteghez tartozó kísérőt. Az asztalhoz érve a bundás hölgyhöz fordult.

— ön van a bácsival? — kérdezte bizonytalanul.

A válasz után átvette a papírokat, írta az adatokat, a könyvbe- Aztán ismét az asz- szonysághoz fordult, valamit magyarázott neki. A betegek jól tudták, hogy arra kéri: a személyi igazolványnyal menjen a főbejárathoz, a kórház felvételi irodájába. A nő habozott., kis tétovázás után a tárcájába nyúlt. Valami pénzt adott a nővérnek, meg papírokat— Kedveském, elintézné az adminisztrációt helyettem? Nagyon kell sietnem, már így is elkéstem•,Na, én megyek!” ,— Valami effélét biccenthetett az öregnek és letipegett a lépcsőn.

Az öregembert az adjunktus és a nővér kísérte be a szobába- Amint a „fehér köpenyek” eltűntek a „haliból”, a nyugdíjas kisiparos fürgén a kisasztalon heverő, nyitott könyvnél termett. Az utolsó bejegyzést betűzte.

— Sejtettem, az ötperhár- mas. Ez az én formám, soha nincs szerencsém. Most mind a két oldalról meg vagyok áldva.

Leverten ült vissza helyére, eltolta maga elől a neki osztott kártyát.

— Inkább hazamegyek, — motyogta- — Pedig nekem nagyon jó itt- Megnyugszom, elmegy az idő a társasággal; a játékkal és a tréfá- fal. Mert otthon egyedül vagyok. a négy fal között- Meg aztán. .. abból a kis nyugdíjból így kevesebb kell tüzelőre- Egy hónap itt, egy a Völgy utcában. Mire jön a tavasz egészen rendbe jövök.

Mindezt fölösleges volt elmondania. Az új betegek már a második, harmadik napon ismerik körülményeit- Felesége elvesztését, a gyermek nélküli élet egyre súlyosabbá

váló terheit- Szeret beszélni, és itt van kivel beszélni. Pizsamában, evés közben. a fürdőszobából kiabálva- Ügy, mint másoknak otthon...

— Megkérem a főorvos urat. Megkérem és hazamegyek — mondta még egyszer. kissé hangosabban- — Nem szeretnék betegebb lenni.

Most már végképp félbeszakadt a játék. Részvéttel néztek rá.

Az ötperhármaskával először a nővéreknek gyűlt meg a bajuk- Az öreg rendületlenül ült az ágya szélén, és az istennek se akart levetkőzni— Csupán egy órácskára jöttem. — hajtogatta, ruhástól dőlt végig a frissen húzott ágyon. Nem bírtak vele, az erélyesebben fellépő nővérekre még botot is emeltA kórterembe lépő osztályos orvon látán, felült, el- vigyorodott. Amennyire tudta, kihúzta magát és szavalni kezdett:

— Kis Komárom, nagy Komárom, te leszel a pici párom. Egy, kettő, három, négy. •.

Minden számmal arcul legyintette a kisdoktort. Jobbról, balról. BarátságosanEgy fél óra múlva a szobában kíváncsiskodó betegekkel kezdett ki- A tornatanár ruganyosán ugrott el az erőtlen botütés elől és viccel próbálta megelőzni a viszályt.

— Bácsi, kérem! Csípek, rúgok, harapok!

De ezen már nem derült senki. Egy közelgő tragédia előszele suhant át a kórtermem.

— Vagyok a szekeres, utazni szeretek — hajtogatta az egyre hangosabb öregember. Zavaros szemével sűrűn körbe pislogva még hozzátette: sok viccet mesélek.

Ezt mondogatta még akkor is. amikor az ügyeletes nővér, a tornatanár és egy diák tamúságtétele mellett elkészítette a leltárt. Az ív papíron több volt az aláírás, mint a kis motyó, és a zsebek tartalmának lajstroma.

>,Csak egy órácskára jöttem!”

Majdnem igaza lett az öregnek- A folyosó nagy óráján alig takarta el egymást a két mutató, amikor két egyenruhás egészségügyi dolgozó a lift felé vitte.

— Azt hiszem, az elmegyógyintézet előszobájában” még soha ilyen gyorsan nem pontosítottak diagnózist- Soha ilyen gyorsan nem készült zárójelentés, — mondta valaki alig hallhatóan, az eseményeket megrendültei? figyelő betegek közül— Az a rongy vónasszony meg sietett valamelyik presz- szóba. vagy a kozmetikushoz! — sziszegte a tornatanárA

z öregembert a két mentős berakta a liftbe. hatalmas dörrenés, sei csapódott rájuk a vasajtó.

— Vagyok a szekeres, utazni szeretek.. • — szólt a rigmus a liftaknából. Egyre halkabban, majd teljesen elnyelte a mélységK. Kelemen Gábor

NÓGRÁD — 1977. június 12., vasárnap