Nógrád. 1977. május (33. évfolyam. 101-126. szám)

1977-05-29 / 125. szám

ftemes György: A név eredendőn arra szolgál, hogy az M név egyik embert meg lehessen kü­lönböztetni a másiktól. A családnevek jobbá­ra valami egyéni tulajdonság alapján ala­kultak ki: hová valósi az illető, milyen tes­ti tulajdonsága van, mi a mestersége. Az ilyen nevek: Szegedi, Egri, Veszprémi, Budai, s hasonlók arra utalnak, hogy melyik hely­ségből származott a névadó ős. Az ilyenek: Kis, Nagy, Széles, Vastag, Hosszú, Magas, Balog — emlékeztetnek arra, akit először ne­veztek testi jellegzetessége alapján e néven. Kovács, Vat;ga, Molnár, Szabó, s az ehhez hasonló neveket az ősmesterségsk alapján neveztek el így. A Németh, Tóth, Oláh. Rácz eredetét is könnyű kimutatni. S azokét a nevekét is, melyek ragadvány- vagy csúf­nevekből származnak. Nálu'nk mindenkinek többnyire egy utó­neve van. így fordul elő, hogy rengeteg azo­nos nevű ember él az országban. Az azért nem valószínű, hogy ha nálunk két klubcsa­pat kiáll egymás ellen, akkor mind a hu­szonkét játékost mondjuk Szabónak hívják, bármily gyakori családnév is a Szabó, mely­ről . a két évtizedes rádiós családtanfolyamot is elnevezték. De mivel a leggyakoribb csa­lád- és utónévvel száz-, sőt ezerszámra ta­lálunk azonos nevű emberüket az országban, a név nem teljesíti azt a feladatát, hogy megkülönböztesse az egyik embert a másik­tól. Nemrégiben végigböngésztem egy hét rá­dió- és tévéműsorát. Az egyik nap Kovács István költőt mutatták be, a következő nap egy tévéjátékot adtak, melynek főszereplője történetesen szintén Kovács István volt. Látszólag kis ügy ez, mármint hogy a név­nek a megkülönböztetésére kell szolgálnia, s ezért okvetetlenkedésem mintegy kritikája­ként hallgattam ezután —, hogy stílusos ma­radjak — Kovács Kati dalát: Uram, kár a szóért. Bár nem bizonyos, hogy kár a szóért. Az eligazodás szempontjából hasznos ha­gyomány, hogy az oroszoknak három nevük van. középen az apai eredetre utalással. Ha ugyanis két embernek azonos Is a család- és az utóneve, az atyai név eligazít: kiről van szó, mert az ritkán azonos. Három elem sorrendi azonossága ritkább, mint kettőé. Az angol nyelvű országokban is gyakori a két keresztnév. De nem e külföldi hagyományok utánzására gondolok. Ladó János utónévszótárában kereken ki- lencszáz férfi- és kilencszáz női név találha­tó ; ezek mind anyakönyveztethetök. Mért választanak a ßzülök mégis mindig a közül a néhány tucat név közül, mely egy-egy kor­szak múló divatja szerint a legelőkelőbbnek és legtetszetősebbnek látszik? Véleményem szerint az az ésszerű, hogy a leggyakoribb — például Kovács, Szabó, Nagy, Tóth, Molnár stb. — családnevekhez minél ritkább utóne­vet keressenek a szülők. (Mint a tévé Csa­ládi kör című műsorában: a két Kovács gye­reket Kornélnak és Rékának hívják.) Ha pe­dig a családnév ritka, egyedi, akkor az a jó, ha az utónév mindennapos. Amilyen nehéz megkülönböztetni az egyik Kovács Erzsébetet • másiktól, ugyanannyira fura, 6zinte nevet­séges, ha valaki a ritka családnevű gyerek­nek nagyo'n ritka utónevet adományoz. Akit nálunk Semmelbrotnak hívnak, jobb, ha le­é ánygyermekét nem Eulália, hanem mondjuk. Erzsébet néven anyakönyvezted. És talán az se baj, ha kellő hangzási harmóniát terem­tünk család- és utónév között. Ezen azt ér­tem, hogy akinek jobbára mélyhangú ma­gánhangzókkal teli családneve van, ne ad­jon mélyhangú utónevet a gyereknek, s vi­szont. Az Avala család gyermekét ne hívják Avala Aladárnak, jobb. ha Avala Elemérnek nevezik el. S az is nyilvánvaló, hogy Nemes Anna jobban hangzik mint Nemes Emese. S beszéljünk arról is: hogy állünk az ide­gen eredetű családnevekkel. A múlt század beolvadási hulláma idején mindenki igye­kezett megszabadulni német, szlovák, vagy szerb családnevétől. Sokszor keletkeztek ma már idétlennek ható családnevek. Sajnos, még Petőfi is ilyen műnevet vett föl a Petrovics helyett. Az Aranyvári, Laboríal- vi. Reményi, Rózsahegyi, Rózsavölgyi, Szo- mory, vagy a Jókay-regér.yekben meg, mondjuk Szigligeti színműveiben szereplő műnevek — példának csak Kecskereyt, Kő- cserepyt, Karcsatájit, Bálvándyt, meg Lili- omfit, Szellemfit és Szerelemhegyit említem — azt bizonyítják: milyen túlzásokra ra­gadtatott névmagyarítókat és nagy képzn- löerejű írókat a buzgalom. A századvég és a századelő divatossá tette a kettős család­neveket. Főként a képzőművészet körében terjedt el, hogy folytonosság keletkezzék fia­talkori művük és későbbi műveik szignálá­sa között. Így íródtak be kettős névvel a művészettörténetbe olyanok, mint — csak néhány példa — Iványi Grünwald, Rippl- Rónai, Csontváry Kosztka, Köpösfői-Krisch, Aba-Novák. Az volt a ritkább, ha valaki megtartotta idegen hangzású ’nevét, mint Kernstok Károly, vagy Glatz Oszkár. Az irodalomban és a színművészetben egyenest kötelező volt a névmagyarosítás; a köztu­dat el se tudta képzelni, hogy itt, a Duna- medencében, hol annyi nép keveredett, va­lakinek, ki a nyilvánosság fényszórójába lép, ne legyen magyar neve. Ez ma már a múl­té — az irodalom kivételével — minden közszereplést nyújtó pályán. Csak kapásból sorolom föl, néhány színművész nevét bi­zonyságául, hogy elmúlt a Liliomfik és Szel- lemfik műmagyar, külsődleges névmagyaro- sítási korszaka: Sinkovits, Latinovits, Balá- zsovits, Tomanek, Fsota, Törőcsik, Horesnyi, Schütz, Paudits, Marsek, Gyabronka, Saf- ranek. Magyar művészt jelölnek nemzetkö­zi hangversenypódiumon ilyen nevek: Fe- rencsik, Flschtr, Schiff. A filmesvilágban is találkozunk Ilyen nevekkel: Reisenbüchler, Lohinszky, Rockénbauer. A tévé? Annyi idegen nevű közreműködő van, hogy föl- sorolhatatlan. A sportolók idegen hangzású neve se csökkenti a szurkolók hazaíiúi buz­galmát: játsszék csak jól az Ebedli, Törő­csik, Mayer, Gujdár, győzze le a volt sakk­világbajnokot Portisch, fusson jól Zemen, öklözzön kiválóan Glück, a szurkolókat nem érdekli, miért nem változtatták idejében Ebesire, Tórőre, Magyarra, Gulácsira, Poór- ra, Zemplénire, és Szerencsésre a nevüket Magam is úgy vélem: nem a név teszi ma­magyarrá senkit. Még azokat se, akik a művé­szet, a sport, vagy az irodalom pástján szer­zik hazánknak a babérokat Zalán Tibor: Farkas András: Kisfiú. mikor az ég arcán csillagok a szeplök rohannak a szekerek szakadnak a gyeplők zuhannak a madarak szerteszáll a tollúk ugatnak az agarak bereked a torkuk kisfiút a nagy álmodás ágyától eloldja s az ég arcát majd a hajnal tiszta' kékké mossa. Péntek Imre: Karcolás egy síremlékre Hová siettél, Váci Miska? Ily messzire ki gondja hajtott? Ránk csaptad úgy az ólomaj­tót, hogy azt ember fel nem sza­kítja. Te még tudtad, mit ér a szó itt! Röpített örvényes indulat vallatni magad lázítóit: amerre végképp nics utad. Kegyelt kecsesség bájos álma berendezi a babaházat, s mert így a bátor, székre állva mütyürkéit csörgetve lázad. Nem fog helyedre férni mégsem, mérje szavát akármi joggal; mint a bizsulánc, összeroppan kézfogásaid erejében. Csanády János; Szabó Lőrinc'. Ima a gyermekei* éri* Fák, csillagok, állatok és kövek, szeressétek a gyermekeimet Ha messze voltak tőlem, ezalatt eddig is rátok bíztam sorsukat. Énhozzám mindig csak jók voltatok, szeressétek őket, ha meghalok. Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligeUek, szeressétek a gyermekeimet. Te homokos, köves, aszfaltos út, vezesd okosan a lányt a fiút Csókold Helyettem szél, az arcukat, fű, kő, légy párna a fejük alatt. Kínáld őket gyümölccsel, almafa, tanítsd őket csillagos éjszaka. Tanítsd, melengesd te is, drága nap, csempészd zsebükbe titkos aranyad. TAVASZ A rózsák, amikor kinyíltak, mindjárt kortyolni kezdték a levegőt mely saját illatúktól volt terhes. Az akácvirág súlyosan csüngött a levelek zöld pénzei között. Az ibolya kéken kérdezgetett, mászkáló hangyák adtak választ az ibolyabokor- ban. S csupa vidám színét a kertbe heverte ' az ég. S ti mind, élő és halott anyagok, tanítsátok őket, felhők, sasok, I vad villámok, jó hangyák, kis csigák, vigyázz reájuk, hatalmas világ. Az ember gonosz, benne nem bízom. De tűz, víz, ég s föld igaz rokönom. Igaz rokon, hozzátok fordulok, tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok; tűz, víz, ég és föld s minden istenek: szeressétek, akiket szeretek! (1939) Asperján György: Mire a torkodig A férfi óvatosan visszafor­dult és látta, hogy az alacsony, tömzsi ember még mindig követi. Most már nem lehetett kétsége: akar tőle va­lamit Szíve szaporázott. A sarkon befordult „Ha utá­nam jön, k'övet” — gondolta. Az idegen feltűnt. „Egy elha- gyatottabb helyen elkap. Rám ordít, oldalba lök a pisztollyal, a feleségem pedig majd meg­kérdezi: Fiacskám, mi az ott az oldaladon, az a kék folt? És nem fogja elhinni... ” Szaladni kezdett. Az első ke­resztutcánál befordult. Futott egy keveset, aztán belépett az egyik sötét kapualjba. Egy pil­lanatig nem látott semmit. A sorban állő három kuka las­san formálódott előtti... „Igen, ez lesz a helyes! Mö­géjük kuporodok. Itt nem ke­res! Miből is gondolná? Jaj, hogy reszketek!... Gyilkolni fog! Gyilkos! Gyilkos! Hopp, lépések!” Meghűlt a vére. Érezte, elhidOgül a homloka. Valaki bejött a kapun. Egy si- heder. Az udvaron egy lány­nak kiabált, majd a lépcsőház- bán eltűnt. A kukák mögött a férfi várt. Szeme megszokta a félhomályt. Az órájára pillantott, negyed­órája kucoroghatott. Minden átmenet nélkül józan hullám indult benne. „Nem is éngem követett. Véletlen, hogy egy irányban jöttünk. Mit is akarna tőlem? Csak az életem van, meg egy kevéske zseppénzem. Miért hi- Mtan, hogy a világ közepe va­gyok, hogy okvetlen az én életemre tör valaki... Ugyan! Ki volna olyan ostoba, hogy miattam veszélyeztesse a sza­badságát, az életét!... Ember­ölésért akasztás jár. Bizöny- bizony. Ej, de ostoba is va­gyok”. Félelme elpárolgott. Kilépett az utcára. Néhány fiatal jött nevetgélve. „Milyen kedvesek!” — só­hajtott. Cigarettát kotort elő. rágyújtott és átballagott a má­sik oldalra. Kellemes szomorú­sággal sütött az őszi nap. Egy­szerű lett minden. De tudta, újból jelentkezik az a kellemetlen érzés és nem lesz menekvés. A dolog úgy kezdődött, hogy egyszer a moziban attól rette­gett, valaki a fejére vág, vagy kellemetlen megjegyzést tesz és neki védekeznie kell. Vála­szolnia, mert nem maradhat mások előtt szégyenben. Erre a másik pofonvágja. És neki vissza kell adni... Fegyelmezte magát, mégis képtelen volt a moziban maradni. A nézők lá­bán tapodva kiverekedte ma­gát. A felesége nem tudta el­találni, mi történt. Értetlenül követte. Az utcán nekidőlt a falnak. — Ml bajod van? — kérdez­te a asszony. — Rosszul vagy? Nem válaszolt. Ezután mindig az utolsó sor­ba vett jegyet, a vendéglőben a sarokba ült, általában olyan helyet választott, ahol védhet- te magát. De a féllelem nem csönde­sült. Arra gondolt, ez betegség. Elment az orvoshoz. Magas, vörhenyes arcú ember volt. Gyanakvóan nézegette, amikor elmesélté a baját — Hát igen, igen... — sokat sejtetően vizsgálgatta. Kis ka­lapáccsal ütögette a térdét, egy tükrös szerkezettel a szemébe nézett. — Más panasz? — Nincs kérem, csak ez. — Nahát, legyen nyugodt. Magá'nak nincs baja! Az ég­világon semmi. A családi éle­te rendezett? Igen, gondoltam, hogy minden rendben van. Nézze, maga fáradt. Pihenjen. — Kérem, én fizikailag nem vagyok fáradt, — Nem is úgy értem. Vala­mi kimerült magában, azért van az a kis kihagyás... Mond­ja, éjszakánként nem szokott arra ébredni, hogy hideg mi’nd a két lába? Nem szokta sú­lyosnak érezni magát? , — Mélyfen alszom, mélyen, mint egy kútban. — Ne gondoljon semmire, csináljon úgy, mintha nem volna semmihez semmi köze és meggyógyul — mondta az orvos és fáradtan mosolygott. A férfi úgy érezte, megköny- nyebbült, hiszen semmiség, ami vele történt. Egy kis ki­hagyás. Otthon expresszlevél várta. A főnöke írt. Gyanúsnak találta. Holnap kiküldetésbe ment vol­na, és most hívatja a főnök. Nem szokás ez a vállalatnál. És belévágott, mért kell meg­jelennie a főnöke előtt. A múlt héten néhány kollégával szidták a főnököt ö nem, csak éppen a többiekkel volt. Ek­kor benyitott a főnöl?, dühö­sen végigmérte őket és őhoz­zá fordulva azt mondta: — Kolozsvári, nincs jobb dolguk! Forgatta a levelet és biztos volt benne, hogy holnap kirúg­ják. Nem a felmondástól félt, hanem a megalázástól. A fő­nök majd lehordja, lehülyézi, ő pedig csak áll tehetetlenül és nem üthet vissza... Homályosan érezte, ezek a sötét gondolatok nem helyesek. Egyébként is, a főnök nem ha­raggal beszélt vele, hanem vic­ér celődve, hiszen tegeződtek. Sőt, néhány aktuális viccet is elmondott. „Ostobaság ez így — gon­dolta. — Én megbecsült ember vagyak. Vittem valamire az életben. Melós voltam, aztán mérnök lettem... Számítanak rám, a tapasztalatomra, az eszemre. A kollégák maguk közé fogadtak. Nekik csak Feri vagyok. Esetleg el is válhatnék ettől a megkopott asszonytól és elvehetnék egy fiatalt. Há­nyán ácsingóznak rám, szép nők is. De én nem! Játszom az erkölcsöset! A képmutatót! Bizony azt! Ha volna eszem, megragadnám az első alkal­mat. De én sohasem teszem, amit gondolok, amit szeretnék, hanem rafinált gúzsba kötöm magamat. A magamba nyelt, ki nem élt vágyaim ölnek meg. Mindig példát akarok ad­ni! De kinek és mi’nek?! Ki követ engem?! Ki tart jónak és rossznak!!!? Senki! A min­denki gyakorlata által meg­szentelt módon kell élnem és megszűnnek félelmeim.” Mindez komolyan és böl­csen hangzott. De hiába nyug­tatta magát. Félelme tovább fertőzte. Vacogott és remegett A felesége ágyba dugta. Forró teával itatta. Reggel nyúzot- tan ébredt. Észébe jutott, hogy meg kell jelennie a fő­nöke előtt és érezte, elfehére- dik valami benne. A főnök kedvesen fogadta: — Nos, mit mondott az or­vos? — Semmit, semmi különöset — Ne haragudj, hogy leve­let küldtem, de tegnap, miután elmentél, jelezték, hogy ma jön a küldöttség. — Értelek, természetesen — mondta a férfi, de a főnöknek egy szavát sem hitte. — Úgy Jálom, nem érzed jól magad. — Kicsit gyenge vagyok..,' mint egy vajúdó asszony.., mint egy ... mint egy ... — Írasd ki magad és pihenj. Sokat dolgoztál az utóbbi idő­ben. A férfi hazafelé átgondolta a helyzetet: „Világos minden. Így akarnak tőlem szabadulni, Szerencsétlenné tesznek.” A z egyik utca sarkán a kocsmából egy magas, részeg férfi lépett ki. Majdnem fellökte. — Nem tud vigyázni? — Te, agyoncsaplak — mondta a részeg. A férfi mindenről megfeled­kezve a részegnek ugrott. A mentőben tért magához. — Nincs baj — mondta az orvos. — Csak bordatörés. A férfi behunyta a szemét és úgy érezte, boldog. NÓGRAQ - 1977. május 29., vasárnap , 5

Next

/
Thumbnails
Contents