Nógrád. 1977. május (33. évfolyam. 101-126. szám)

1977-05-22 / 119. szám

Nádass József:

Egy ember,

aki a szobájába néz

T.

Akkoriban Koppenhágában laktam, rosszul ment a sorom. Pénz, barát, sőt ismerősök nélkül tengődtem ebben a vidám és életerős városban. Bár rettenetes november és december volt, heteken át esett, mégis késő éjszakákig, amíg a fáradtság haza nem kergetett, az utcákon csavarogtam. Akkor már nem néztem körül a szobában nem láthattam kietlenségét és szomorúságát, nem tekintettem ki az ablakon, a mély éjszaka elnyelte a kilátást. Csak ledőltem az ágyra, és mélybe bukva, az álom korállvárai, mo- szatai és tengeri csillagai közé rejtőzve, aludtam.

A keskeny utca másik oldalán ütött-kopott, vén bérház emelkedett. A tehetségtelen, cifrálkodni szerető építész az ötödik emelet fölé még egy kis ormótlan toronyszobát is emelt. A toronyszoba ablaka körül az évtizedek esője és vihara leverte a vakolatot. Piszok és korom rakódott a résekbe, törött téglák, összedrótozott ablak- párkány, repedezett fal tartotta a színtelen, fakult, formátlan ablakkeretet. Az ablak fölött valaha

két alak trónolt, egy angyalka és egy ördög. Az ég és pokol küldöttét tönkreverte az idő. Melyik volt szörnyűbb, a gipszördög, amelynek fél arcából fél nyelv csüngött alá, vagy a a gipszangyal, letört orrával, repedezett szárnyával és a szürkén piszkos lyukkal a köldöke fölött, ahol a hibás esőcsatornából lecseppenő víz összegyűlt?

Ezt a falat, ezt az ablakot láttam mindig, amikor otthon voltam, ahányszor az ablak mellé tolva asztalomat, írógépemen kopogtam. De nemcsak a falat és az ablakot láttam, hanem a mögötte levő szobát is, és az embert, aki benne lakott.

Az én szobám sivár volt, de ' ez a szemközti megdöbbentően nyomorúságos. Keskeny volt az utca, az épület alacsonyabb, így hát pontosan beleláthattam, és alaposan szemügyre vehettem a padláskuckó belsejét, lakójának életét. Az egyik sarokban szalmazsák, rozoga bádogmosdó

•18»7. május 22-én született

Nádas« József költő, iró a 1 nemzetközi antifasiszta moz- 1 galom kiemelkedő egyénisége. 1 írásának közlésével emléke- ! zünk meg születésének 80.

1 évfordulójáróla másikban. A

lakó vödörben hozta be valahonnan a folyosóról a vizet, de a vödör feneke lyukas lehetett, láttam, amint erőlködik, hogy elzárja a csurgást. Rozoga szék, sánta vasfogas, amelyen a lakó minden fehérneműje, ruhája csüngött. A falakon a nedvesség ábrája, a mennyezetről lelógó drót végén egy szál, már vakuló villanykörte. Vigasztalan látvány volt, szívfacsaró. Üjból és újból elkaptam tekintetemet, de megint csak oda kellett néznem. Látnom kellett a szoba lakóját is, sovány, őszes ötve- nen felüli férfit, egész nap tett-vett az odúban. Maga takarított, maga főzött a sarokban álló, kopott kis vaskályhán, gyakran varrogatott is, szétmálló holmiját toldozta.

Legcsodálatosabb tevékenysége azonban a festés volt. Igen, ez a furcsa férfi, e rideg padlásszobában, festőállványt tett az ablak elé, és nagy buzgalommal mindennap néhány órát festegetett. Boldog, szinte átszellemült arccal babrált az ecsettel, gyakran mosolygott is, néha énekre nyílt vagy füttyre csü- csörödött a szája. Olykor távolodni igyekezett a képtől, hogy távlatban jobban szemügyre vegye, megfeledkezett az ablakról, és beleütötte a fejét. Ilyenkor meglepődve megfordult, megdörzsölte a fejét, majd kissé szégyenlősen elmosolyodott. Ha átpillantott az utca másik oldala felé, s észrevette, hogy tanúja voltam balesetének, mosolya szélesebb lett, felém biccentett. Először rosszkedvűen elfordultam, mit bizalmaskodik, nem ismerem. Később viszonoztam a köszönést.

„Részvétem és csodálatom, kis öreg — mormoltam magamban. — Mosolyogva és énekelve tudsz dolgozni egy ilyen padláslyukban.”

II.

Egy decemberi reggelen különösen hideg volt. Hó feküdt az utcákon, a panzió központi

fűtése rosszul működött, nyűgösen, vonakodva keltem, és késői öltözködésemet éppen hogy befejeztem, amikor kopogtak. Már napok óta pénzeslevelet vártam, boldogan tártam ki az ajtót A tárt ajtókeretben, agyonfoltozott ruhában, szomszédom, a festő állott.

Zavartan hebegtem, de ő derűs arccal kezét nyújtotta, majd belépett.

— Gunnar Gulliksen vagyok, az ön szomszédja... De hiszen ez csak formaság, régtől fogva ismerjük egymást, ugyebár?... Bocsásson meg, hogy zavarom, már néhányszor át akartam jönni. .. Nem, nem ülök le... Nem azért jöttem. ... Csak egy pillantásra néztem át önhöz, hogy egy pillantásra hozzám átnézzek... Ó, ön zavartan hallgat, furcsának találja a mondatfűzést, a beszédemet... Nos, tényleg erről van szó, igen, ilyesmiről. .. Hallgasson meg. .. Hallom, ön is művészember, bizonyára ön is szereti az igazságot. .. Igen, a valóságot is keressük, az igazságot is... persze az ilyesmi nagyon nehéz. .. mégis szeretek mindent minden olaaláról megnézni, minden oldalról, érti! Távlatból is. . . különben ön láthatta az én kis baleseteimet az ablakkal, az is ebből az igyekezetemből származik. De nem akarok elkalandozni, ez csak távolról függ össze. .. a távlatot kibővíteni, a másik oldalról is megnézni mindent, erről van szó Már gyerekkoromban is ezt kívántam, kihallgatni az embereket, mikor rólam beszélnek. Milyen szép is tudni, milyen az arcunk a mások szemében! Kicsit zavaros vagyok ? Tulajdonképpen ilyesmiért jöttem át..

Abbahagyta, szomorú, sovány, borotválatlan arcán kevéske mosoly játszott. Nem tudtam mire vélni az egészet, csodálkozva kérdeztem;

■—.Ilyesmiért?

— Na... félreért... semmi baj... A szobámat, a házat,

amelyben lakom,' szeretném egyszer innen, kívülről látni. Más szemközti lakás nincsen, ezért zavarom önt. Egyszer szeretném saját lakásomat erről az oldalról is látni. Lentről a kiugró párkány elfedi a falat, az ablakot, hiába nyújtogatom a nyakamat, mit sem iátok... meg a szoba is érdekel. .. Tudom, nem szépség, de egészen jól ellakok benne. Nem modern kényelem, de csendes, tiszta, kellemes zug, elégedett vagyok... Kíváncsi vagyok rá... innét!

Kicsit nevetett, és az ablak felé lépett. Oly’ jókedvű volt, oly’ várakozásteli, hogy elszorult a szivem, egyetlen feladatot láttam csak: útját állni. Agyamban felbukkant a széttört angyal, a lógónyelvű ördög, a porladozó téglák és elgörbült drótok, a szörnyű odú, az egész rettenetes kép, mely annyiszor kínzott az elmúlt hetekben.

— Gulliksen úr, ne, ne tegye rendetlenség... mosi köd van odakünn...

Dadogtam, nem jutott jó kifogás az eszembe, amivel visz- szatarthattam, megakadályozhattam volna. Csodálkozva nézett rám, kissé összevonta a szemöldökét, vállamra tette a kezét, szinte eltolt az útjából.

— Ugyan kérem... hallja. .. nevetséges — mormolta, és odalépett az ablakhoz.

Melléálltam.

Átnézett a szemközti házra, bepillantott a saját lakásába, innen a másik oldalról, kívülről. Mindent látott, mindent meglátott. Először a szeme ko- morult el, aztán az arca lett felhős, majd szomorú, és a szája keskeny. Egy pillanatra akarta hessegetni a képet, de fel akarta emelni a kezét, el csak a lerakódott párát törölte le az ablaküvegről.

— Hát szóval, ez... így... — mormolta, és bólintott egyet.

öt percig állt ott, talán tovább is. Mellette állottam, erőt vettem magamon, vigasztalni próbáltam:

Felém fordult. Az arca szigorú volt, elutasító, de ünnepélyes.

— Köszönöm, nagyon köszönöm a szívességét...

Megszorította a kezemet, elment.

Sokáig lestem, hogy felbukkanjon odaát, a szobájában, de nem láttam. Egy félóra múlva meg'ött a pénzeslevél - hordó, és én még aznap este elutaztam a városból.

Réti Zoltán: Kapálok.

Gencso Vitanov.

Megpróbáltatás

Nem ahhoz kell a kitartás, hogy elnézzük, mint omlanak szét a hegyi falvak, ahonnan az ég felé nőtt fel szivünk.

Nem ahhoz kell a kitartás, hogy elkísérjük az öregeket, s továbbmenjünk aztán, ráncolva homlokunk, a sorsunkba belenyugodva az emberek között.

Elfáradni még nem szabad nekünk. ..

Mert ahhoz kell a kitartás, hogy kifeszüljünk — akár a fák —■ a föld és az égbolt között.

bin/o Ivanov

Esti szürkülelCsend őröl a malom mögött, álomvert bokrok bújnak össze, kövek közt sötét ér csörög, hogy a gát tóvá megnövessze; felszínén csöndes, fodros ringás, mélyén hal-cikcakk, néma,izzás; önmaga mosolyába veszve, arany fűszál őrzi a titkát.

Ismerős út fut erre,

de nincs szükség rá éjszakára,

elnyugszom jn is csendesedve,

— mint tavába az ér — az ágyba; s mintha az égről pilinckélne le egy tücsök, hirtelen dal sír, s az átkok ellenére, madarak térnek meg a fákra.

Mitko Sztojkov:

Az emberiség megmentője, avagy a fantasztikus novella haszna

E

zen a reggelen Sztani- lov tudományos-fantasztikus író hirtelen riadt fel. Tágra nyitotta a szemét, hegyes könyökére támaszkodott, talán azért, hogy a való világ realitásai köny- nyebben beléhatoljanak. A reggel fokozatosan erősödő fénye és az ismert tárgyak formái megnyugtatták'tudatát, majd a testét körülölelő levegőből kibújt, hogy a felöltöző« megszabadítsa az álmában átélt halálos veszedelemtől.

Lényegében ugyanaz történt vele. amit részletesen leírt a legújabb fantasztikus novellájában. Egyszer csak elé állt anyának szülötte, aki félreérthetetlen jóindulatot tanúsított alkotója iránt. Csápjaival barátságosan integetett, egyetlen szerbével, mellyel Sztanilov áldotta meg, hálásan nézett rá, és biztatóan hunyorgott. A következő pillanatban óvatosan kinyújtotta a csápjait, hogy alkotója homlokáról letörölje a kövér iz- zadságcseppeket.

A saját kitalált teremtményével való érintkezés volt az, amely Sztanilovot a legjobban megrázta. Most homlokára tette a kezét, hogy valóban izzadt-e. Foglalkozásának rizikóit szidta, felállt, és megbékélve a korai felkeléssel, hozzálátott reggeli kávéjának készítéséhez. Nagy kortyokkal nyelte az élénkítő italt, s elhatározta, hogy nem írja meg a tervezett novella ciklust,

amelyben a főszereplő nem mindennapi agresszív lény. így nyugodt álma lesz, ha megszabadul a témától.

Meghányta-vetette magában a novella . tartalmát, amelynek kitalálása annyi idejét elrabolta, de hamarosan abbahagyta e hasztalan foglalkozást. Ült a kanapén, meggy új tóttá az első cigarettát, és a tegnapi újságokat lapozgatta, mert néha a valóságban is történnek fantasztikus dolgok. Sztanilov ezúttal

semmi különösebbet nem talált, mégis megjegyezte magának: új fegyverek, békekongresszus, újabb tömegpszichózis a „szabad világban”; aztán a tudományos-fantasztikus kiadványokban olvasta: banális hírek a repülő csészealj altról, megmagyarázhatatlan zavarok az éterben — és csaknem az utolsó oldalon: izgalmas pályázati kiírás tudományos-fantasztikus novellára. A közlemény váratlan impulzust keltett, amely Sztanilovot végre felébresztette az álmából, a lehetséges határon belül mobilizálta az agyát, s annyira felielkesítette, és abba az örömteli állapotba juttatta, amely elindította benne az alkotást. Az imént olvasott adatok a fantaszta fejében új és szokatlan gondolatokat ébresztettek, és fokozatosan egy nem reális, de logikus szisztémát szültek. Az író gyorsan kioltotta a cigarettáját, az írógép mögé ült, gondolatai szakadatlanul özönlöttek. Szobáját ritmikus kopogtatás töltötte be

Egy óra alatt elkészült az írással, elégedetten hagyta ott az asztalt, és szeretettel nézte az újszülöttet. Hogy biztosítsa a novella szép jövőjét, a telefonkagylóért nyúlt. A tudományos-fantasztikus irodalom kiadójában ismert egy szerkesztőt, akinek hallani akarta a véleményét az új ötletéről, meg tájékozódni is kívánt ’erről a 'pályázatról.

— Racsevet kérem — mondta Sztanilov. amint a vonal túlsó végén felemelték a telefont.

— Én vagyok — hallotta a barátja hangját.

Ugyanezen a reggelen az RO-expedíció az utolsó szakaszához érkezett. Az expedíció személyzete, a parancsnok és a két felderítő sok fényévre a földtől, a Lima csillagról jöttek a RAU B társaság szupergépén. A társulat feladata a Limától messze eső, legtávolabbi bolygók felfedezése és természeti kincseinek feltárása. A RAU B megbízottai nem egy planétán pusztává változtatták az életet, megsemmisítették a fejlődést. A társaság a legnagyobb teljesí. tőképességű, teleszkópokkal, már korábban feltérképezte a tizenhárom ideális szektort — a virágzó égitesteket az értelmes élet jeleivel.

Az RO észrevehetetlen felderítő: már- néhány napja a Föld körül keringtek, a hajó memóriájába szaK.adatla.nul folytak az információk. A parancsnok előtt a képernyőn egymást követték az összegyűjtött adatok, az atmoszféra összetételéről, a természeti tartalékokról, a szerves életről. A felderítők idestova két napja figyelték az emberi társadalmat, és az eredmények szép reményekkel kecsegtettek. A lakosok a világmindenség tipikus élőlényei, intelligenciájuk együtthatója közepes a galaktikában. A civilizáció még nagyon fiatal, de már a fejlődés első szakaszának a végénél tart. Eléggé magas technikai nívót értek el, megkezdték a kozmikus

tér meghódítását, és az atomenergia felhasználását.

A fel derítők az emberi pszichikumról a ráció hallgatása és a televízió közvetítése alapján alkottak véleményt, amely sok tekintetben egyoldalú és hiányos volt, de az eredmény egybeesett előzetes elképzelésükkel. Felfedezték az ellentmondásos emberi természetet, annak erejét és gyengéit. Ezt a gyengeséget abban látták, hogy az égitest lakói két antagonisztikus táborra oszlanak, az elsőbe tartozók határozott lépéseket tesznek a kölcsönös megértésért és együttműködésért, de az egységes cselekedethez szükséges képességüket erősen csökkentik a különböző érdekek és eszmék. A jövevények még megállapították, hogy a technika egyoldalúan fejlett, az urbanizáció pedig túlzott és sok egyéb gond is van. A földiek nem tudtak megbirkózni azokkal a körülményekkel, amelyek az ember pszichéjét ingataggá tették és könnyelműen alávetették a tömeghatásnak és szuggesztió-* 1 nak. Egyetlen tényező vált kellemetlenné, mégpedig az, hogy az elkészült következtetések túlzottan nagy különbséget mutattak a két földi társadalom között. A parancsnok azt gondolta, hogy ez a leghatha- tósabb eszközök használatának a következménye.

A megfigyelés lassan a végéhez közeledett. E pillanatban az emberi lélek szubjektív igényeit, érzéseit tanulmá- »vozták, ebből a célból a felderítők lehallgatták egy közepes nagyságú földi város telefon beszélgetését.

A szupergép agya óriási mennyiségű megőrzött információt dolgozott fel, és precíz következtetéseket tett'. a hipnotikus X sugarak rohamos frekvenciájú használatát javasolta. Ezek a hullámok az embert átváltoztatják a parancsnok engedelmes szolgáivá, akaratuk és gondolkodásuk ellenére. A sugarak úgy irányítják őket, mint a robotokat, az emberek ezentúl úgy termelnek, hogy mindent a Limáira küldenek, a társulat érdekeinek megfelelően, egészen addig, amíg erről a planétáról mindent elhordanak erőszakkal, és a föld élettelen, holt sziklává nem változik.

A tanulmányozás megerősítette a parancsnoknak azt a meggyőződését, hogy ez az expedíció várakozáson felül sikeres lesz. Ezért nagyon elképedt, amikor meghallotta az első felderítő jelzését és izgatottan olvasta a képernyőn: ..Rendkívül érdekes beszélgetés, kapcsolom!”

A kabinban az ő nyelvükre fordítva a szerkesztő barátjával beszélgető Sztanilov hangja hallatszott.:

— ... őttc a földre érkeztek, de nem kapcsolatot akarnak teremteni, ellenkezőleg, rossz szándékkal jöttek, észrevétlenül keringenek felettünk, kutatják az emberiséget. Elhatározták. hogy hipnotikus sugarakkal rabokká változtatják az embereket, akik a pai

rancsnokuk alázatos kiszolgálóivá válnak. Az a szándék vezeti őket, hogy az égről és a földről mindent elraboljanak, amely szuper jólétet és bőséget biztosít a számukra. De mi véletlenül felfedeztük őket és tölrekvésüket megfejtettük a gravitométerrel. Most hamarosan körülvesszük magunkat a tudósaink által kitalált Rekuset-erőtérrel, amely minden felénk lövellt agresszív energiát visszaver oda. ahonnan jött. ök a saját sugárzásuk áldozatává válnak, ami a teljes tehetetlenség állapotába taszitja őket. A Rekuset-rrjező biztosítja, hogy az emberiség visszavonhatatlanul megmenekül a háborít rémétől!”

— Stop! Zárd ki! — kiáltotta a parancsnok, és a felderítő kikapcsolta a beszélgetést. — A Já-variánst teljesítjük, azonnal rajtolunk! Nincs mit keresnünk tovább ezen a planétán.

A

míg a szupergép elszakadt a föld vonzásától, a parancsnok ezt gondolta: „Bizonyáranem vettünk figyelembe több lényeges körülményt, amikor a földi lények pszichéjét kutattuk. Azt ostobaság lett volna feltételeznünk, hogy a tudományos gondolkodás ilyen alacsony fokán felfedezhették a Rekuset-mezőt. Mintha ml nem bizonyítottuk volna be, hogy ilyen felülmúlhatatlan fegyvert elvileg nem lehet előállítani...!

Ha a parancsnok megvárta volna a beszélgetés végét, megértette volna, hogy a szerkesztő barát kategorikusan elutasította Sztanilov novelláját, és mint fantaszta haragosan levágta a kagylót, mielőtt más téma megírását javasolta volna.

Sennki sem lehet próféta a saját planétáján!

(Varga Csaba fordítása)

NÓGRÁD — 1977. május 22., vasárnap 5