Nógrád. 1977. május (33. évfolyam. 101-126. szám)

1977-05-15 / 113. szám

A mauthauseni emlékmű Makrisz Agamemron az öt­venes években érett művész­ként érekezett hazánkban. Je­lentős munkáit már Magyar- országon alkotta. A modern plasztika formanyelvét egyé­nien alakító monumentális műveivel emelkedett szobrá- szatunk élvonalába. ★ Makrisz Agamemnon a ma­uthauseni emlékművét 1961. és 1963. között készítette. A nagyközönség először a IX. magyar képzőművészeti kiál­lításon találkozhatott a szo­bor modelljével, legutóbb pe­dig idén nyáron a Harminc győzelmes év című tárlaton. A mauthauseni koncentrá­ciós tábor melletti emlék­parkban felállított monumen­tális plasztika elkötelezett művészetünk méltán egyik legjelentősebb alkotása. A szobrásznak sikerült az anti­fasiszta tiltakozás gondolatát az anyag és a formák vizuá­lis nyelvén kifejeznie. Kilenc, terpeszben álló ökölbe szorí­tott kezét magasba emelő, el­vonatkoztatott figura min­denfajta fasizmus, erőszak el­leni tiltakozás megjelenítője. A szoboregyüttes motívumai jelszerű tömörséggel fejezik ki a mondanivalót. A művész a szervezett, tiltakozó ember­tömegre utal. A szobrászat nyelvén ezt a kilenc figura tér- és formaritmusa, az abla­kok gesztusai fejezik ki. A mű mondanivalója hatá­sos és közérthető, mivel is­mert jelképrendszerre épül. Az emlékmű jelentését hor­dozó szimbólumoknak a mun­kásábrázolás történetében egy­értelmű ikonográfiája alakult ki. Fussunk ezen mi is vé­gig. Ha a tömegábrázolást kezdeteitől kívánnánk végig­kísérni a művészet történetén, az antikvitástól kellene elin­dulnunk. Az ábrázolás azon­ban osztálytartalmú kornpo- zíciós típussá csak akkor vált — idézzük Aradi Nóra gon­dolatmenetét — amikor a tár­sadalmi osztály történelmi meghatározottságának, törté­nelmi jelentőségének a tudata képalkotó, jelképet formáló erővé lett. A felvonulás, a tüntetés megjelenítése, szim­bólumként is hatni tudó kom- pozíciós típus. A megállapí­tás igazolására csak két pél­dát említünk, a magyar mű­vészetből: Révész Imre Pá- nemjét (1890) és Derkovits Gyula Felkelők (1933) című metszetét. Ahogy a tömeg képzőmű­vészeti jelentését, ugyanúgy az ökölbe szorított kéz motí­vumát is végigkísérhetjük a szocialista képzőművészet tör­ténetén. A felemelt vagy le­csapó ököl mindig a munkás­erőt jelképezi. (Bíró: Bitan­gok! Ezt akartátok? 1919). Vi­zuális eredetét német munkás­köszönésre vezethetjük visz- sza. A motívum osztályhar­cos tartalma közvetlenül a proletárdiktatúrára utal. 1917. után gyorsan terjed az ököl motívumának képzőművészeti ábrázolása. A második világ­háború végére fokozatosan az antifasiszta erők jelképévé vá­lik. (Háy: Éljen a fasizmusel­lenes egységfront! 1935). Nap­jainkra az ököl munkáserő je­lentése megváltozott, a nem­zetközi szolidaritás, a fasiszta és újfaszista háborús veszély elleni tiltakozás szimbólumá­vá lett. Ennek a mondanivalónak a megjelenítését hordozzák a szobor formai elemei is. Az első pillantásra szembetűnik a mű, feszes, erőt sugárzó, konstruktív felépítése. Az ala­kok egybekomponáltsága és a felemelt öklök ritmusa a szervezettségre, összetartozás­ra utal. A szobrász nem időzött el az egyes figurák naturális részletezésénél, az emberi alakokat neon dolgozta ki ap­rólékosan, hiszen a részletek hangsúlyozása elvonná a fi­gyelmet a kompozíció monda­nivalójáról, ezáltal a felemelt öklű alakok csoportja részek­re forgácsolódna. A figuráknak éppen elvont­ságuk, lényegre mutatásuk kölcsönöz jelentős feszültsé­get, ám ez nemcsak a natu­rális modellre való utalásban rejlik, hanem abban az át­menetben is, melyben az egyes alakok tipikussá az el­vont mondanivaló kifejezőivé lesznek. Az alakok nemcsak az emberre és az eszmére utalnak, hanem mértani ido­mokra is emlékeztetnek. A kemény, szögletes formákból felépülő testek geometriai ido­mok felé történtő egyszerűsí­tése állandóságot kölcsönöz a műnek. A fejek és az ökölbe szorított kezek elvonatkozta­tása a gömb tiszta tökéletes­ségét is idézi. Ugyanezt a kettősséget sugallja a figurák jelzésszerű ruházata, melyek redői szintén mértani formák­ra emlékeztetnek. A szerves és a szervetlen formák össz- játéka egyrészt az emberi erő és mozgékonyság képzetét, másrészt a formák állandósá­gát idézi. A kompozíció nézőre gya­korolt hatásában nagy jelen­tősége van a formaritmuß- nak is. A köztéri szobrok ta­lán legfontosabb követelmé­nye a tájba komponáltságuk. Makrisz Agamemnon emlék­műve jól belesimul környeze­tébe. I.óska Lajos Argentin grafikai kiállítás Salgótarjánban RITKA ALKALOM, hogy Magyarországon ilyen távoli világ művészetével találkoz­hat a közönség. Ennek a ta­lálkozásnak az az érdekessé­ge, hogy nem azt kapjuk, ami általában egy dél-amerikai néppel kapcsolatban eszünkbe jut, nem ősi indián kultúrák alkotásait, hanem a legújabb művészi kísérletekből ízelítőt. Hiszen a grafika a 20. század­ban mindig elöl járt az újabb művészi eredmények létreho­zásában., Kis mérete, techni­kai lehetőségei viszonylag közvetlen kifejezésre, az új művészi gondolatok gyors megvalósítására teszik alkal­massá. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ezekbe a mo­dern munkákba a régi kultú­rák és az újabb kori művészet hagyományaiból nem szűrődik át semmi, sőt, ennek számos példáját láthatjuk az adott anyagban. Ezért is indokolt a kiállításon az argentin népze­ne csatolása a modem képző- művészeti anyaghoz. örvendetes, hogy a kiállí­tás első állomáshelye Lenin- város, a második Salgótarján, és csak a harmadik Budapest, a Kulturális Kapcsolatok Inté­zetének kiállítóterme, mely oly sokszor egyedüli otthona a külföldről érkező anyagok­nak Magyorországon. A kiállítás nem ad lehetősé­get teljes kép kialakítására a mai argentin képzőművészet­ről. A válogatás alapja, hogy ezek a művészek ugyanannak a képzőművészeti magánisko­lának a tanítványai mely Alfredo de Vincenzo vezetésé­vel működik Buenos Aires­ben. Többen közülük már ta­nultak azelőtt különböző fő­iskolákon, egyesek már elis­mert festők voltak, mikor Vincenzo műhelyében a gra­fika mellett kötelezték el ma­gukat A grafikában, különösen a sokszorosított grafikában, mindig nagy szerepe volt a technikának, mely elválaszt­hatatlan a művész kifejezés- módjától. Vincenzo műhelye egyike Argentínában a legfel- szereltebbeknek, a modern gépek pedig igen összetett, precíz munkát tesznek lehe­tővé, amit a művészek több­nyire ki is használnak: sok­színű, rafinált megmunkálást igénylő, sokszor dekoratív, nagyméretű lapokat készíte­nek. AZ ALKOTÁSOKHOZ mel­lékelt, Argentínából küldött sorokból azonban kiderül, hogy a műfaj óriási fejlődése ellenére a grafika nem igazán elterjedt, közkedvelt. A ha­gyományos technikák, színes rézkarc, fametszet, litográfia mellett különösen kedvelt a bemutatott anyag szerint Vin­cenzo körében a dombornyo- mat. Ennek plasztikus hatása töbféle művészi gondolat köz­vetítője lehet: ősi plasztikákat idéz Ricardo Jara Hegyilakó című grafikája, ezoterikus ké­pi nyelven szólnak Cora Mas- soneau Szimbólumok című so­rozata és Maria Sieburger ké­pei, dinamikus képszerkesz­tés jellemzi Clara Mazzini lapjait, a felület domborúsága a színek plasztikus hatását növeli Paulina Berlatzky Az ember vidámsága és szomorú­sága című képén. Valamennyi munkára érvé­nyes — Abel Versaccit kivéve — a színek szeretete, a réz­karcok, fametszetek esetében sem építenek a művészek a fekete-fehér kontrasztjára, mint ez általában ezekre a technikákra jellemző. Sokszor igen kevés színnel érnek el nagy gazdagságot, vagy erős kontraszthatást. A művek legnagyobb részé­nek sajátossága a robbané- konyság, az erős expresszivitás, mely érdekes módon párosul­hat számbólumkereséssel. Még a nonfiguratív munkákon is átsüt sokszor a természeti él­mény, egy sajátos tempera^ mentum. Ezek a vonások fel­ismerhetők Albino Fernandez, Susan Bucksdorf, Ricardo ese­tében. A szenvedély esség a művek egy másik csoportiánál inkább háttérbe szorul, helyét elvon- tabb, látomásszerűbb világ foglalja el. A címekben is tükröződik, hogy sokszor egy- egy gondolat élmény egyéni képi értelmezéséről van szó. Ez a címekben is tükröződik: Szimbólumok, Rejtélyek, Fel- emelkedés, Füsttel teli kosár stb. A megjelenítés eszközei itt meglepő képzettársítások, szaggatottabb keményebb előadásmód Cora Massoneau, Maria Sieburger, Maya Klip­per munkáin, és ezzel ellen­tétesen lágy vonal játékra épí­tő lírai munkák, mint Mabei Matto és Laura Rossi részé­ről. Tamara Revythis grafikái „örök témát” vagy időszerűt allegorikusán dolgoznak fel. Képi nyelvében — kissé me­reven a régi indián művészet vagy a keresztény szimbolika elemeit párosítia érdekes kí­sérleteként a modern technika ábráival, hol szigorúan felépí­tett nagyvonalú metszeten (A bányász és az ásvány), - hol könnyedebb, groteszk megfo­galmazásban (Ügyvezető tit­kárnő, A természet feltárása). Szubjektivebbek a szemé­lyes indulatot közvetlenebbül tükrözők az autodidakta Abel Versacci Békeüzenete és réz­karca a Hangok című sorozat­ból. Hasonlóképpen kissé kü­lön áll a többitől Margarita Galetar bájos, népies-mesés Facsemetéje. OBJEKTIVEBB szemléletű, elemző, a síkformák alapele­meiből építkező irányt képvi­selnek Rodrigo Baloso. Maria d’Avola, Victor de Pilla és Nélida Varrenti lapjai. Bakos Katalin művészettörténész Dsida Jenfíi* Vers egy ághoz Tavast borit virágba? Rág a fagy? Fakóra perzsel július heve, vagy benned zsong az ősz gyümölcslévé? Te élsz, s az élő fának ága vagy. Madár, ha száll rád, — bármi a neve és földre hajtó súlya bármi nagy, — meg nem zavar, nyugodtan várni hagy: úgyis elröppen, tudod eleve. Te légy derűs példám, ha vakmerő varjú telepszik rám és egyre fent ül, míg szörnyű súlya földre teperő: tudjam, hogy mégis elszáll, s terhe mentül alább nyomott, annál több az erő, mellyel alázott ágam visszalendül. •Hetveh éve, 1907. május 17-én született Dsida Jenő erdélyi költő. Életében csak két kötete (Legelső magány, 1928, Nagycsütörtöik, 1933.) jelenhetett meg, a harmadik ((Angyalok citeráján) már csak 1938-ban, szívbetegsége miatt; korai halála után lá­tott napvilágot. Dsida Jenő a legnagyobbakat jellemző lí­rai készségekkel, verse lési, nyelvi hajlékonysággal, cso­dálatos stíluserővel alkotta meg verseit, érettebb korsza­kában megrendítő erővel je­lentetve meg viaskodását a várható halállal. Petőfi, Kosz­tolányi lírai hagyományait fejlesztette tovább. Ösztönö­sen törekedett a humánum, a haladás gondolata sokoldalú kifejezésére. A népművelés H atásvizsgálat, felmérés, közvélemény-kutatás... Nem­rég meg egy szaktudomány kifejezései voltak csu­pán, ma közkeletű, szinte minden szakmában is­mert és mindenki által használatos szavak_A polgári szo­ciológia már évtizedekkel ezelőtt kidolgozta társadalmi ré­tegek, kisebb-nagyobb csoportok, véleményének, politikai hangulatának tudományos megismerési módszereit — ép­pen azért, hogy ideológiai, politikai céljai érdekében job­ban érvényesíthesse befolyását. Jó másfél évtizede hazánk­ban is egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítunk annak, hogy ismerjük, mégpedig lehetőleg minél objektívebb ada­tok alapján, egy-egy politikai, gazdasági, kulturális döntés előzményeit. Ezért részben a polgári tudomány eredmé­nyeinek felhasználásával, részben az e téren nálunk előbb­re tartó szocialista országok tapasztalatai nyomán nálunk is kidolgozták a közvélemény-kutatás, a hatásvizsgálatok rendszerét, módszereit. E bonyolult és sokirányú munkát sok területein végzik hivatásos kutatók és önkéntes seg.tőtársaik. Országosan a közművelődés területén is folytak ilyen vizsgálatok, ám a népművelés „munkahelyein”, a művelődési házakban, klu­bokban, könyvtárakban csak elvétve találkozunk ilyen te­vékenységgel, pedig szükség lenne rá. A felszabadulás utáni években, a népművelés első hősi Időszakában, amikor lelkes pártmunkások, pedagógusok, egyetemisták „vitték” a politika, a tudomány, a műveszet új ismereteit azok közé, akik addig alig juthattak hozzá a kultúra kincseihez —■ ekkoriban 'nemigen merült fel a dif­ferenciálás gondolata: milyen foglalkozású, milyen korosz­tályú és milyen műveltségű közönségnek mit adjunk és miyen szinten. Minél nagyobb tömegek előtt megnyitni a kulturálódás kapuit — ez volt a cél. És a lelkesedés, a tör­ténelmi tapasztalat hiánya elhitette velünk, hogy az ered- mány a befektetett energiával egyenes arányban, ellent­mondások 'nélkül és szinte azonnal látható lesz. Igaz, hogy rövid idő alatt akkora tömegek vették birtokukba a mű­veltséget. mint azelőtt sohasem, mégis viszonylag hamar megmutatkoztak ennek a differenciálni nem tudó népmű­velésnek a hátrányai. hatékonysága Nem véletlen: a hatvanas évek elején egyik legfonto­sabb feladat volt nemcsak tudni, hanem tudomásul is venni, hogy közönségünk egyáltalán nem homogén „nép­művelésre váró tömeg”, hanem iskolai végzettség, művelt­ség, érdeklődési kör szerint nagyon is különböző rétegekből áll, és e rétegeket, az életkor, a lakóhely, a foglalkozás to­vábbi ízlésbeli csoportokra osztja. Világossá vált, hogy ha­tékony tudatformáló, ízlésnevelő munkát csak akkor végez­hetünk, ha ezeknek a rétegeknek az érdeklődéséhez alkal­mazkodva tervezzük meg a népművelést — mind tartalom­ban, mind módszerben. Ekkor következett a felmérések időszaka. Mindenki felmért az országban. Nemcsak a rádió és a televízió —, amely több milliós hallgató- és nézőtáborának igényeit megismerni elsőként szervezte meg tudományosan a közvé­lemény-kutatást, hanem a gyárak, az üzemek, a közleke­dés, a kereskedelem, az iskolák, a színházak. Sok helyütt azonban nemcsak felmérték, hanem az eredményeket figyelembe is vették tervező, szervező mun­kájukban. És ennek haszna hamar megmutatkozott. Egyre több művelődési házbán már jól bevált mechanizmus sze­rint folyik immár közművelődésnek nevezett népművelés a2 egyes rétegek, csoportok, korosztályok számára. A mun­kásakadémián, az értelmiségi klubban, az óvodások mese­délutánján, a nyugdíjasok a magányosok klubjában és a dolgozók iskolájában, a csillagászok a bélyeggyűjtők, a képzőművészek szakkörében. A munka tehát folyik — tiszteletre méltó akarattal, tekintélyes anyagi ráfordítással. De milyen, eredménnyel? Milyen hatásfokkal? Ezt gyakran nehéz megfogalmazni. A művelődési házak vezetői előadói csupán az ismerős arcok- a. a gyakori felszólalókra, a lelkes közreműköd ökre hivat- -•oznak vagy még inkább: a látogatók számára. Mindez őntos mutató, de önmagában kévés, A látogatók száma a szervezés, a propaganda hatékonyságát az érdeklődés növe- aedését jelzi, de nem vagy csak kis mértékben segít belelát­ni az egyes emberbe, abba a társadalmi rétegbe, amelyből az illető érkezett. Pontosabban az egyén, a kisebb-nagyobb csoport tudatának változásába. Pedig számunkra most már ez is fontos: munkánk hatékonysága. Vagyis: a közölt is­meretekből mennyi ragadt meg a fejekben: a művészeti, politikai, közgazdasági előadások, viták, ankétok, drámák, filmek nyomán fejlődött-e a néző olvasó ízlése, alakult-e gondolatvilága, változott-e magatartása. Ez nehezen mérhető. A tudat változása a világkép módosulása nem rögzíthető olyan egyszemen százalékok­ban, mint egy árucikk iránti kereslet növekedése. A szak­emberek azonban már kidolgozták azoknak a kérdéseknek a rendszerét, amelyek lehetővé teszik, hogy képet kapjunk az ízlés, a gondolkodás, a magatartás változásáról. Bonyo­lult vizsgalatok ezek, csak nagy tudományos apparátussal és jelentős anyagi befektetéssel végezhetők eL Mégis egy- egy jelentősebb kulturális centrumnak érdemes lenne vál­lalni ezt az áldozatot. Mérlegre tenni saját munkáját, de legfőképpen alapot teremteni a következő esztendők ter­veihez. Ezek a vizsgálatok tehát megrendelhetők. De van más, olcsóbb megoldás is. A szociológiai felmérésekkel, a közvé­lemény-kutatással foglalkozó szakemberek — intézményeik hivatalos megkeresése után — szívesen adnak szakmai ta­nácsot az érdeklődő népművelőknek a kérdőívek összeállítá­sához, az interjúk lebonyolításához. Ez a szakmai segítség mindenképpen szükséges a munkához. Amire kíváncsiak vagyunk, gyakran csak „kerülő úton”, egymást kölcsönösen ellenőrző kérdések és feleletek bonyolult tudományosan megszerkesztett rendszerén át deríthetjük fel. Márpedig a népművelő nem szakember ebben. Enélkül pedig a felmérés esetleg többet árt, mint használ: hamis képet ad, félreve­zet, megtéveszt, lejárat. N ekünk ma hiteles képre van szükségünk arról, amit elértünk és arról, miben maradtunk el a céltól. Nem keveset értünk el, és újabb eredményeink lehetősé­ge már nem csupán az érdeklődök számának növekedésé­ben van hanem az ismeretek nagyságában és mélységében. Ezt tudni is jó lenne — tudományos egzaktsággal. Már csak önbizalmunk növelése céljából is megérné. De ami ennél fontosabb, további munkánk alapja, és ezért egyre kevésbé nélkülözhetjük. G. B. NÖGRÁD — 1977. május 15., vasárnap 5

Next

/
Thumbnails
Contents