Nógrád. 1977. február (33. évfolyam. 26-49. szám)
1977-02-20 / 43. szám
robbanás szétfépíe a völgy csendjét. A dörej nekiütődött a hegyeknek, egy ideig ott morgott még, majd elhalt a köveken megtörő patakviz csobogásában. Föld- és kődarabok záporoztak vissza a magasból, s mintha megannyi aknavető-lövedék csapódott volna be: nyomukban magasra frecs- csent a föld. Csend lett, csak a por . zizegett még alá a robbanás tépte falevelek között. A fedezékben reszketett a meleg. Ezzel is megvolnánk — motyogta szinte csak úgy maga elé a főtörzsőrmester és felgyűrt ingujjába törölte verejtékhen úszó arcát. Fején hátratolta az acélsisakot, cigarettát vett elő és lassú, komótos mozdulatokkal rágyújtott. Hosszan, vastagon fújta a füstöt. Körülnézett. j A két újonc ott lapult még a földhányás mögött, de a tizedes és a szakaszvezető már felállva szemlélték a két és fél mázsás repülőbomba robbanásának hatását. Ott, ahol néhány perccel eaalőtt még üdezöld gyepszőnyeg szaladt le egészen a patakmederig, ahol mogyoróbokrok álltak a víz szélén és gyertyánfák tikkadoztak a szúrós forróságban — most nem volt semmi. Csak a fekete föld látszott és a fák széttépett törzse, amelyekre piszkosfekete fátylat borított a robbanás. — Készítsétek elő a következőt! A két újonc felállt, leporolták magukról a földet, megfogták lapátjukat és elindultak a megégett patakmeder felé. A tizedes várt még. Kérdőn nézett a szakaszvezetőre, de hogy látta, az nem mozdul, kelletlenül belerúgott az árokban heverő kulacsba és lassan, bandúkolva megindult az újoncok után. A szakaszvezető tovább ült. Sisakját kegyetlenül égette a nap, azt hitté, felforr az agya is. Maga elé meredt. Fülében ott ült még a robbanás és úgy érezte, nem hall semmit. Megpróbált összpontosítani arra, hogy halljon, még a szemét is kimeresztette, mintha ez is segítene, de sem egy madárfütty, sem egy zörej nem jutott el a tudatáig. Nevetséges — gondolta. Éppen most süketültem volna meg, a sokezredik felrobbantott lövedék után... ? Megdörzsölte a fülét — Szakaszvezető! Mégis hallok! — eszmélt rá és megtörölte a homlokát. A főtörzsőrmes- terne nézett és lassan felállt — Parancs, főtörzs elvtárs! — Mi bajod van? — Nincs semmi! — Igazán? — Igazán. —■ Máskor vidámabb vagy. Most meg... Mondd, mi a fene bánt? A szakaszvezető hallgatott. Tényleg, mi bajom van? És van valami egyáltalán? Levette a sisakját és végigdörzsölte az állát A szíj vastagon belevágott a húsába. — Igazán nincs semmi, főtőrzs elvtárs. Kutyabajom. Talán a meleg... Biztosan attól lehet. — Akkor jól van, szakaszvezető. Eredj, segíts a többieknek! Ha készen vagytok, szólj! Nehogy bevigyé- tek a másik dögöt nélkülem! Érted? — Értettem! Sisakját bedobta a fedezék sarkába, kigombolta zubbonyát, lehúzta, és félmeztelen nyújtózott egyet Elindult volna, de meggondolta magát: felvette a kulacsot, lecsp.varta a tetejét és nagyot húzott belőle. A meleg, poshadt víz még kedvetlenebbé tette. Dögöljön' meg a Nap! Dögöljön meg az átkozott melegével együtt! Leült, lehúzta csizmáját, kirázta belőle a földét. visszahúzta és felállt, No. gyerünk! — biztatta magát. Szórakozottan rugdalta az útjába eső köveket és gondolkozott: tényleg, mi a fene bajom van? Ml a rossebtől vagyok ma ilyen? A völgyben tizenkét lövedék feküdt még egymás mellett: hat repülobom- ba. négy akna és két páncélököl. Rozsdás-mozdulatlanul lapultak, ártatlanul, mint megannyi nyugalmat árasztó, szépen megmunkált vasdarab. De bennük szunnyadt az erő, a másodperc ezredrésze alatt felszabaduló halál, a robbanás iszonyú döreje, a felszaggatott patakmeder, a szétroncsolt fák piszkosfehéren szétszórt szilánkjai. A szakaszvezető lassan bandukolt a kiégett gyepen. Belerúgott egy-egy kődarabba, nézte ívüket és lábában sok idő után újra érezte a rúgást, az erőt, agyában tudta a koncentrált figyelmet, amellyel szemügyre veszi a követ, hol találja el. Futni kezdett, s már nem látott maga előtt mást, csak apró labdákat, nem is aprókat: igaziakat, bal külsővel, jobb belsővel rúgta őket oldalra, tovább futott, lihegése visszhangzott fülében, egy oldalpassz. — Vajon idejében érkezik a balszélső? — és felnézett. A balszélső helyén feketén borult a gyepre a felrobbantott föld. MegrangvirSgot és beleszagolt. Itt minden lőporszagú! Eldobta és visszaindult a fedezékhez. A tizedes és a két újonc fütyörészve követte. ^ Nekivetette hátát egy fának, ölébe vette a csajkát és belekóstolt a második fogásba. Babfőzelék volt, jó sűrű, a füstöltoldalas-aarabokon csillogott a zsír. Tört a kenyérből, megevett néhány kanállal és várt. Érezte, hátán hangyák másznak, felállt és lesöpörte őket. Lenézett a babfőzelékre: egyen, ne egyen? Éhes is volt, meg nem is. Elment a fedezékhez, hátára terítette zubbonyát és újra leült a fa alá. Kavargatta az ételt, várta, hogy kicsit hűljön még, majd meggondolta magát, zsebéből előkotort egy gyűrött Kossuthot és rágyújtott. Ahogy eltette a gyufásdobózt, pillantása a karján vöröslő hegre esett, ujjaival végigsimította, s bár nem fájt már, ösztönösen felszisszent. Két hónapja — jutott eszébe —, csakugyan, már két hónapja... Valahol a Vértesben kutattak aknák után. Kemény munka volt. hosszú es idegfeszítő. Akkor történt, már az utolsó napok valamelyikén. A felrobbantott csend állt, kifújta magát, letörölte a szemébe csörgő izzadságcseppeket és felnevetett: őrült focista! Én őrült focista! • A szakaszvezető tényleg futballozott. Nem is rosszul: tízéves korában már az egyik nagy egyesület kölyök- csapatában rúgta a labdát, s hamarosan bekerült az első csapatba, sőt, az ifjúsági válogatottba is. Újságok cikkeztek róla: benne látták az ígéretet, a finom-elegánsán cselező centert, aki még sokra viheti... Nem vitte sokra: egyik napról á másikra abbahagyta a futballozást. Mindenki . találgatott, miért, de ő hallgatott. Még az edzője sem tudta szólásra bírni, pedig — mert szerette a szerény, csendes gyereket — váltig kérdezgette. Hagyjuk, Miska bácsi — felelte —, így határoztam. . . Abbahagyom. Jól van, te tudod, mondta a mester, de ha meggondoltad magad, szólj! Ügy melékszik, akkor felállt a pádról, megszorította az edző kezés és kiment. Lassan, óvatosan tette be maga mögött az öltöző ajtaját, még hátra sem nézett, csak a zár kattanására figyelt. Kint végignézett az üres folyosón, s hallgatta, hogyan kopognak léptei a cementkockákon; és mint egy tolvaj, kisurrant az épületből. Átvágott a salakos edzőpályán, szemét lesütötte, s csak akkor nézett körül, amikor már az utcán volt. Elindult a buszmegálló felé, de útközben meggondolta magát és beült a közeli eszpresszóba. A sarokasztalt választotta. Levette kabátját és rágyújtott Jé, Tamás! — riszálta magát a fiú elé Klári, a nagy mellű felszolgálónő —, maga nincs edzésen? Nem, nem, ma hem vagyok — motyogta, s miután Klári elvonult, hogy hozza a kávét és a jaf- fát, csak úgy maga elé mondogatta: ma nem vagyok, és holnap sem leszek, és sohasem leszek. Erősen lihegett és fáradtnak érezte magát. Gondolta, leül, de továbbment a patakhoz. Megállt, a víz szélén, majd csizmás lábával beletoccsantott. A felfreccsenő cseppek jólesőén megborzongatták. — Itt az ebéd, jöjjenek! — hallotta maga mögül a főtörzsőrmester kiáltását Felegyen'esedett. A terepjáró- kocsi ott állt a fedezék mellett és a fényben szemet' sajdítóan villant meg a szakács hófehér ruhája. Órájára nézett: ma is pontosan jöttek. De miért nem hallottam a motorzúgást? Időnként megsüketülök? Letépett egy ha— A hétszentségit! Egy ember! — üvöltött torkaszakadtából a főtörzsőrmester és felugrott a fedezékben. A gyújtózsinór lángja lassan, feltartóztathatatlanul haladt a felhalmozott robbanóanyag felé. — Feküdjön le! Ember! Feküdjön le! — üvöltöttek. A közeledő megállt és értetlenül bámult a hang irányába. — Feküdjön! Hasalj! Fék... A főtörzsőrmester hangja elcsuklott idegességében. Még másfél perc lehet, gondolta a szakaszvezető és mintha rugón ült volna, pattant ki a földhányás mögül. Maradj! — hallotta a főtörzsőrmester kiáltását, de csak szaladt, rohant, rohant az ember felé, lerántotta, belenyomta a fűbe és a köyetkező pillanatban dobhártyát repesztő zajjal mozdult meg a föld. >1 Ntem evett többet. Kiöntötte a csajkából a babot, elment a patakhoz és kimosta. A többiek is befejezték az ebédet és munkához láttak. Másfél óra múlva készen álltak a robbantásra. — Fedezékbe! — szólt hátra a főtörzsőrmester és lángra lobbantotta a gyújtózsinórt Elhelyezkedtek. A szakaszvezető nekitámaszkodott a mellvédnek és előrenézett Aztán lehúzódott, hátát nekivetette a göröngyös homokfalnak, s arra gondolt, még három piarc az egész, aztán viszlát, s megkaparta a térdén már foszladozó nadrág észrevehetően ritkuló szövését Kibírja már ezt a pár napotl — mosolygott, csak úgy magában. Aztán úgy érezte, valamiért fel kell állnia. Megtette. Pöttömnyi kislány libákat terelt feléjük. Alszanak a Biztonsági őrök — kérdezte halkan, majd üvöltött, káromkodott iugrott rohant. A főtörzsőrmes- tér utánakiáltott: Feküdj! Rohant Most most! — lüktetett agyában. Rávetette magát a kislányra, testével takarta. Ordítva harsaht a detonáció. Kísértetiesen ismétlődnek a dolgok — gondolta, és hallotta: sisakján nagyot kop- pan egy kő. Amikor felnézett, libatoliakat látott libegni. Lassan szálltak alá, botladozva, s az egész olyan volt, mintha pirosra festett hó esne... Karácsony György íiisterenyei asszonyok népviseletben ■ - —— ————— ; --------—-------------------N ézők és filmművészek Kontaktusf . hiba Valami kontaktushiba van a magyar film és a magyar közönség áramkörében. Nem rövidzárlat ez, — hogy az elektromosságnál maradjunk a hasonlatokban —, hanem valahol meglazult a vezeték: nincs érintkezés- Vagy csak nagyon ritkán szikrázik át az áram, ha egy-egy mű olyan magas feszültségű, hogy még a hézagon is „átver”. Persze, mint minden hasonlat, ez is nagyon gyarló. Azt a képzetet keltheti, hogy hiszen igazán egyszerű a megoldás: meg kell húzni a vezetéket befogó kis csavarokat, vagy kiegészíteni a folytonossági hiányt, betoldani egy kis pótvezetéket, és kész. A dolog nem ilyen egyszerű, mert senki nem tudja, hol lehetnek azok a bizonyos leszorító csavarok, merre van a vezetékhiány, s mivel lehet pótolni. A lényeget mindenki érti, érzékeli: a mozilátogató közönség nem lelkesedik a magyar filmekért. (Még szerencse, hogy lesújtó véleményével ellentétben, ha némileg csökkenő számban is, de azért látogatja a magyar filmeket, nem sokkal rosszabbul, mint öt-tíz évvel ezelőtt.) A közvélemény, persze, a filmeseket hibáztatja e helyzet kialakulásáért, a filmesek pedig — legalábbis a bátrabb ja — néha szót emelnek azért, hogy eloszlassanak bizonyos rossz beidegződéseket. A kritikus, aki hivatásánál fogva valahol a középen áll a nézők és a művészek között, hiszen az a feladata, hogy közvetítsen a mű és a befogadók között, ugyancsak pórul jár ebben a helyzetben. A közönség számon kéri: miért nem ad erőteljesebb hangot légedetlenségének. A művészek meg nagyobb védelmet kérnek, kiállást a kritika részéről az igazi értékek mellett —, s melyik művész ne tartaná a maga művét igazi értéknek? — és persze, nagyobb szeretetet. Általában a filmművészetnek, ami persze mindig a konkrét filmek el- ismerőbb fogadtatását jelenti. Akkor jár csak igazán pórul a kritikus — mint talán ez esetben is —, ha egyik véleménnyel sem tud igazán azonosulni. Ha arra gondol, hogy a Jutalomutazásnak vagy az Azonosításnak milyen kis nézőszáma volt, s aki látta ezeket a filmeket, az se nagyon lelkesedett értük, akkor a filmművészek pártjára szeretne állni. Ha arra gondol, hogy a Déryné hol van? és a Ha megjön József esetében Is védelmet várt a filmművészet, akkor inkább a közönség oldalára áll- Amiből mindjárt az is kiderül, hogy ez a fajta kérdésfeltevés nem a legszerencsésebb. Valahogy másképpen kell a dolgokhoz közelíteni. Kezdjük a nehezebbjén. Vitathatatlan, hogy a magyar filmművészet alkotói, — fiatalabbak és idősebbek — között rr^t is nagyon sok az eredeti tehetség, talárt! még több a nagyszerű operatőr. (Nem véletlen, hogy a nemzetközi fesztiválokról ma is garmadával szállítják haza a díjakat.) Az sem vitás, hogy ezek a művészek őszinte érdeklődéssel, nagy szellemi felkészültséggel fordulnak a mai és a tegnapból a mába átvezető társadalmi kérdések felé. Mégsem tudják gondolataikat, elemzéseiket elég hatásosan, a néző számára is érdeklőJ NÓGRÁD dést keltőén tolmácsolni. A rossz hatásfok oka nem a tehetség hiányában keresendő — bár ez is előfordulhat —, hanem elsősorban talán a szemléletükben. A társadalom közgondolkodása ugyanis valószínűleg ma más fázisban tart, mint sok filmrendezőnké, A hetvenes évek Magyarországa talán kevésbé él át drámai helyzeteket. mint mondjuk a tée.e/.esítés éveiben, vagy a személyi kultusz és az ellenforradalom után, a mélyreható tisztázások idején, de a társadalmi és ezen belül az egyéni konfliktusok ma sem kisebbek.. Csak mások. Akkor például a „belépjek — ne lépjek be?” a téeszbe, például százezrek dilemmája volt. Ma millióké valahogy így jelentkezik: csak saját, egyéni érdemeimre figyeljek, vagy valamit vállaljak. s tegyek annak veszélyeztetése, esetleg feladása árán is? Naponta-és valmeny- nyien átéljük ezt az ellentmondást, amit a mi viszonyaink között még az is komplikál, hogy egyéni érdekeinket, okkal vagy ok nélkül, gyakran azonosítjuk egy kisebb vagy nagyobb közösség érdekeivel, esetleg az ország érdekeivel. Tisztelet a néhány kivételnek, ám egy sor jeles rendezőnk ehelyett a történelem természetéről, a forradalmár őstípusról, az öregedés és a hivatás konfliktusáról, a háború és az ember viszonyáról próbál filmet készíteni- Rendszerint nagy műgonddal, néha a képi megjelenítés tökélyével, de a látásmód olyan elvontságával, hogy ez már eleve kizárja a széles tömegek azonosulását a filmben ábrázolt gondolatokkal. Nem beszélve arról, hogy néha a nézők rá sem ismernek, nem pontosan értik, mi közük van hozzá. Ilyenformán a közönség elutasító véleményével kell egyetértenünk. Más dolog persze, hogy jó néhány néző azt várja: minden film egyformán csak kikapcsolja, ahogy mondani szokták szórakoztassa, pedig ennek a szónak nagyon sok értelme van, és így önmagában nem sokat jelent. Nehezen fogadható el ma az általános televíziózás korában, hogy minden filmtől ugyanazt várjuk. Amíg a zenében a komolyabb muzsikához nem értők, csak a cigányzenét, vagy a popmuzsikát kedvelő hallgatók ma már tudják és tudomásul veszik, hogy azért Bartók is zenét szerzett, s nem' is akármilyet, addig a filmről igen sokan nem akarják elfogadni, hogy annak is van popzenéje és Bartókja, krimije és Thomas Mannja, történelmi kalandregénye. vagy Háború és békéje. Pedig van. s ezért jó lenne, ha a közönség is nagyobb figyelemmel fogadná a tényt, hogy a magyar filmművészet az évi húsz produkcióból megpróbál ilyet is, olyat is gyártani, Ha van mit szidni, vagy dicsérni, — ami egyformán akad, — azt jó a saját műfajában művelni. Nemcsak azért, mert így igazságos, hanem azért is, mert így célravezető. A kritikus mindenesetre úgy érzi. hogy ez a magatartás jobban felhasználható, semmint, hogv végletes kérdésekben ide, vagy oda áiUon. Bernálh László 1977. február 20., vasárnap 5
