Nógrád. 1977. január (33. évfolyam. 1-25. szám)
1977-01-09 / 7. szám
Művelődés a lakótelepen — A LAKÓTELEPEN — mondta minap csüggedten egy tanácskozáson valamelyik peremkerületi általános iskola igazgatója — annyi kultúra van. amennyi a lakásokban található; egy gondolattal se több. Akinek ilyenfajta igénye van. autóbuszozzon vagy Villamosozzon be a városoa, színházba, moziba, egyéb programra, és térjen haza éjféltájt taxival. Azért taxival, mert máshogyan nemigen lehet. .. A konkrét esetet véve —fölösleges a megnevezéssel hi- vata'os érzékenységeket borzolni, kivált ha tudjuk, hogy a helyzeten nem könnyű egyelőre változtatni — igaza van. Általánosságban is: sok igaza van. Nem teljesen, nem mara- déktalalanul, mert a lakótelepi „művelődési állapot”, ha szabad ezt, a kifejezést használni. csekély mértékben ugyan, javulófélben van. Követelmények állításakor mértékletesnek kell lennünk, mert kezdetben — kezdetnek, pontatlanul megvan, vegyük, csak a házgyári építkezések tömeges hazai elterjedését — mindent megelőzött az, hogy lakásuk legyen a családoknak. Könyv, tévé, színházbérlet klub mozi: mindez csak a lakás után jöhet a családi költségvetésben, a takarékoskodásban, ez nyilvánvaló. -S természetesen áz az igény is, hogy a művelődés forrásait helyben, a lakótelepen találják meg. A lakótelepen amely a hivatalos jogi meghatározás szerint „valamely város vagy község igazgatási területén lévő, elkülönülő. de összefüggő egységet alkotó lakóházcsoport és a hozzá tartozó létesítmények együttese”. A hozzá tartozó létesítmények: elsősorban aruház. rendszerint ABC-árunáz, bölcsőde, iskola, óvoda, orvosi ren’elő játszótér... Miután mindez , működni ke/d. akkor ébred fel az igény a lakótelepen a művelődésre — a mőve'ődés közös formáira gondolunk — arra. hogy tartalmas programért,-jó szórakozásért. televízión, könyveken kívül nyújtható ismeretanyagért ne kelljen „taxizni” vagy — vidéki városok esetében — éjszaka vonaton utazni. autóbuszozni. Hogy a bevezetőben idézett keserű pedagógusi meghatározásnál maradjunk. Elérkeztünk tehát tulajdonképpeni kérdésünkhöz: van-e lehetőség ma a lakótelepen művelődésre, találhatnak-e, színvonalas időtöltési lehetőséget az ottlakók? Pillantsunk bele egy felmérésbe, amelyet a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének kutatócsoportja -Végzett. Azt vizsgálták milyen a, ..lakótelepi emoer” (meglehetősen rút kifejezés!! kapcsolata a könyvvel. Miként -hat a lakótelepi életforma az olvasási, könyvvásárlási szokásokra? Gátja-e vagy ösztönzője? A vizsgálatot több helyen végezték: két budapesti lakótelepen (Óbuda, Újpalota) továbbá .Szegeden és Miskolcon. Az adatgyűjtés 560 családra terjedt ki. A felmérés szerint a családfők 24.6 százaléka végzett egyetemet, vagv főiskolát, 40 százaléka érettségizett, 27.6 százaléka fejezte be a nyolc általánost. Figyelemreméltó adat: a megvizsgált lakótelepeken csak elvétve akadt család, amelynek dolgozó felnőtt férfltag- jai nem fejezték be az általános iskolát. Mindez, összegezve, azt jelenti, hogy a lakótelepen általában magasabbak a művelődési igények. A kutatócsoport megállapította: a megkérdezetteknek több mint a fele rendelkezik saját. 100 kötetnél többet számláló könyvtárrá!. 17 százalékuknak van körülbelül félezer könyv a birtokában. iS a kötetek száma hónapról hónapra növekszik.). A családok 88 százaléka gyarapítja rendszeresen a könyvtárát ezek évente csaknem 400 forintot költenek könyvre. Természetesen általában a városokban vásárolnak. — Budapesten, Szegeden, Miskolcon, a bélvárosi könyvesboltokban — mert a lakótelepi könyvpavilonok választéka szegényes, esetleges, „páyaudvari színvonalú”. A vizsgálódásról készült jelentés — helyesen — felhívja a figyelmet árra, hogy a- lakótelepi könyvpavilonokban, előzetes felmérés és tájékozódás alapján természetesen, tartsanak olyan szépirodalmi, tudományos, szakmái műveket, is, amelyek iránt a látogatók érdeklődnek. ámde a művelődés NEMCSAK könyvből, nemcsak olvasásból áll. A televízióról ez alkalommal, úgy gondoljuk, felesleges külön is szólni, a jó műsorok műveltséget terjesztő hatása közismert. Hogyan állunk azonban az időtöltés — a tartalmas, értelmes közösségi időtöltés — egyéb formáival? A kezdetek kezdetén, mondjuk meg mindjárt, de tegyük hozzá: biztató jelek már adódnak. Tudjuk: a lakótelepi életforma — otthonülő-életforma. Vagy mondjuk pontosabban: ottestéző-életforma. Nappal dolgoznak a család felnőtt tagjai, délután 2—6 óra között általában hazatérnek. Mit csinálnak ekkor azok, akiknek volna néhány óra idejük arra. hogy azt közösségben, ismereteket is növelő szellemi környezetben töltsék el? Egészen a legutóbbi időkig: semmit. Feltéve, hogy a lakótelep nem esett színház, mozi, jól működő művelődési ház, jó programot nyújtó gyári klub, előadóterem közelébe; otthon voltak, nézték a televíziót, olvastak. Nem töltötték haszontalanul az időt. ámde az ember vágyik közösségre, közösségben elsajátítható ismeretekre, kollektív szórakozásra is. Tanácsok, művelődési intézmények mostaniban kéziének erre gondolni, s a gondolatot máris sok tett, s bizonyos eredmény is követi. Vannak lakótelepi éttermek eszpresszók, amelyek csak kora délutánig tartanak nyitva, kivált hét végén. Ezekeben a környező művelődési házak, klubprogramokat, előadásokat ‘ szerveztek. Több helyen esti találkozókat rendeznek az iskolák nevelőivel (nem szülői értekezlet!), pedagógiai, társadalomtudományi témákról beszélgetnek. Budapesten, a Füredi úti lakótelepen a lakótelepi iskolába a környező köztereken álló szobrok alkotóit hívták meg beszélgetésre. Kaposvárott az új lakóteleden filmrendezőkkel beszélgettek (igaz, hogy egy lakóház sebtében klubbá alakított pincéjében , de ez senkit sem zavart) mai magyar filmekről. A szolnoki toronyházak érdeklődő lakói — ugyancsak egy ,új. lakóház pinceklubjában — előadássorozatot hallgatnak a ‘magyar közlekedés múltjáról, fejlesztési terveiről. A miskolci Aavas lakótelepiek számára — a lakótelepen! — íróolvasó találkozót rendezett a megyei könyvtár. Vannak gyárak (Ganz-MÁVAG, Tapolcai Bauxitbánya Vállalat például), amelyek minden olyan köz- művelődési programot, amelyet a művelődési házukban rendeznek, mintegy „lekicsinyítve”, hiszen kevés az alkalmas helyiség, megismételtetnek a lakótelepi klubban, vagy a lakótelephez közel eső megfelelő teremben. Több helyen — az éjszakások számára — délelőttönként műszaki témájú előadásokat szerveznek egy-egy éppen „program- nélküli” iskolai tanteremben. .. Ezek —, s ilyenfélék — a kezdetek. Szerények, értelmesek, s ami az igazán figyelemre méltó bennünk: magukban hordozzák a jövendő csíráit. A LAKÓTELEPEKEN MA MÁR SZÁZ- és százezer ember él. Családok tízezrei. Oros időtöltésre, vágyakozó fiatal és idősebb nők, férfiak, tanuló fiatalok. Élményt, programot» szórakozást, ismeretet nyújtani nekik: a legnemesebb népművelői hivatás. Tovább kell fejleszteni azt, ami elkezdődött, hogy a lakótelepek ne „alvó városok” legyenek ,hanem aktív, művelődő emberek, családok közösségei. (T. I.) sJ\hnc$ új a na& alatt... Bors és paprika címmel nyomtattak ki 1845-ben Bécsben „özv. Straussné és Sommer betűivel” egy kis könyvet. A Gyömbéri Darázs Jónás által „összeszitált” humoros írások között néhány mára sem vesztett időszerűségéből. Íme egy kis ízelítő: Bizonyos uraság kis falun utazott keresztiíl, s tudva, h'ogy a most következő országút fölöttébb rossz, a falu kalapácsát (vagyis kovácsát) előhivatá, hogy a hintót vizsgálja meg. a találandó bajokat orvosolja, hogy a rossz úttal dacolhasson. A kovács legkisebb bajt sem talált, mégis a következő árjegyzéket nyújtotta át az uraságnak: 1. A hintó alá bújtam — forint 10 krajcár 2. Alatta végig másztam __ 9» f t fi 3. Fejemet kétszer megütöttem _ • »9 6 f f 4. Egy szöget érintettem _ 99 7 9 9 5. A küllővasat megkopogtattam 99 9 99 6. Mégegyszer jól körülnéztem--- ” 1 2 99 7. Borravaló __ 99 3 0 ” 8. A legénynek ki velem jöhetett volna __ 99 1 2 99 Az író első szomorú játékát adták a Nemzeti Színházban, s a szerző á Zrínyi kávéházban várta be szellemi szülöttjének sorsát, mert személyesen jelen lenni nem merészelt. Az előadásról a kávéházba érkező barátját félve kérőé: „Nem' fütyülték ki a szomorújátékomat?” — „Oh nem! — felelte a barátja — az emberek nem tudtak fütyülni, mert az ásítás miatt állandóan nyitOsszesen 1 forint 34 krajcár va kellett tartaniok a szájukat!” Egy arszlán (divatfi) vőlegény úgy kipiperézve jelent meg mátkájával a lelkész előtt, hogy az kénytelen lön óvatossággal e kérdést intézni hozzájuk: „Kérem, hogy valami tévedés ne történjék, méltóztassanak megmondani: milyen kettőjük közül a menyasszony?” Henczi Árpádné Nógrády Andor metszete. n ka közben (Részlet) A pályaudvaron dolgo- ■ zunk Síneket és talpiákat cserélünk. A munka nehéz és kínos: gyorsaságot, s egyben pontosságot és figyelmet követel. Körülöttünk sétálgató utasok jön- nek-mennek. A kis faluban minden nadrágos ember, minden kereskedő és tisztviselő ismerős az állomásfönökkel, tehát senki sem mondja nekik, hogy tilos a sínek közt járkálni. A szabályok különben mindig és mindenütt csak az emberek egyik részére vonatkoznak. Az utasok hát bejönnek a sínek közé, a vonat késik, s ők unják magukat. Karjukon a feleségük, akit kötelességük a várakozás bosszantóan unalmas perceiben minden lehető módon szórakoztatniuk. Odajönnek hozzánk. A férj tekintélyes fűszer-, rőfös-, és mindenféle kereskedő. Ö nem alakítja a valóságot, csak cseréli. Ezért nem is sokra becsüli. Az alakítás élményét, a jól sikerült munka feletti örömöt nem érzi. ö csak a sikerült csere, a jó tipp, a nyereség felletti örömöt érzi. Egyébként magas, jól öltözött, tekintélyes úriember. Halkan gömbölyűdé pocakján aranylánc fénylik, nagy, dülledt toka, szemei élénken pislognak, örökké vizslatnak, s nem állnak meg rajtunk sem Nézi, de nem érzékeli, hogy mit csinálunk. Annál inkább a felesége, a nagyságos asz- szony. Ö már ismeri az alakíNyolcvan íve 1897. lanuiír *-án született Veres Pét?r. Ebből az alkalomból kft/ől Mk az alábbi részletet. Munka teöetiNtó ciiuü novellájából. M U tás, a teremtés örömét, ő ruháka,, befőtteket, süteményeket és ebédeket szokott teremteni. Sajnos, többnyire csak mint parancsoló van jelen, s a kínlódásokért, a sikertelenségekért nem önmagát, hanem a cselédeket oko'.- ja-—Azok harapják meg az ujjaikat, azokat égeti meg a tűz, ők ütnek rá a körmükre, s a nagyságos asszony ráadásul úgy vigasztalja őket, hogy „maga egy hülye!” Így valójában mindig kielégítetlen marad a cseleavésensé- ge. Ezért kibírhatatlan zsarnok úgy a férjével, mint a cselédeivel szemben. De ő ezt nem tudja magáról. Egyáltalán semmit sem tud. Nem tudja, de nem is látja, hogy mi úgy nézünk rá, ha egyáltalán ránézünk, mint egy ellenségre. Velük van a gyerekük is. 8—10 éves fiú. Őrökké kérdez. Egyáltalán, az úrigyerekek nem is gyerekek, hanem kérdezőgépek. A parasztgyerekek viszont nemigen kérdeznek; Azok bámulnak, jól megnéznek valamit, s azután utánapróbálják. Holnap már beépítik a látottakat a játékaikba- Ez azonban sohasem fog beépíteni semmit. Ez csak kérdez: Apu, miért rontották el a síneket? Apu, most már hol megy el a vonat? Apu, hol vásárolják a síneket? Apu, az a nagy kalapács miből van? Apu, miért festik feketére a fákat? Apu, ezek az emberek hova mennek, ha majd jön a vonat?... és így tovább a végtelenségig. Apu higgadtan, pár szóval válaszol, a boltban, és a családban ő a főmindentudó, Neki értenie kell ezekhez a dolgokhoz is. A válaszai minket dühítenek: vannak bennük helytállók, vannak mellé- beszélők, de vannak buta válaszok is. Gk persze nem veszik észre, hogy minket bosz- szant a jelenlétük, és a buta locsogásuk, vagy akár a hallgatásuk is. Csak néznek, néznek bennünket, mint valami ismeretlen állatfajt. Közben mi persze dolgozunk, és úgy teszünk, mintha nem is ügyelnénk rájuk. De itt-ott összevillan a szemünk, és gonosz praktikákkal próbáljuk elriasztani őket. Egyik-másik megcsikordítja. a lapátot élével viszafelé a sínen: kibarhatatlan hangot ad. Ordító hórukkolással továbblendítjük a kidobott síneket és talpfákat, mint kellene, hogy hátha a szétpattanó kavicsok közül egyik közibük vágna, csak úgy véletlenül. Ez azonban nemigen sikerül. A valóság alakítása, a munka olyan izgalmasan érdekes, hogy a bámészkodók nem könnyén tágítanak. S ez megzavar, bennünket. Teremtő munkásokból át kell alakulnunk színeszekké, akik a világ számára játszanak. Elveszítjük a biztonságunkat, s a munka gyors és biztos menetéhez szükséges felkiáltásokat és ritmusokat is. A becserélt sínt nagy kínnal illesztjük a helyére, semmiképpen sem akar passzolni, hosszabb mint lennie kellene, azonkívül görbe is. Elakadunk: mi van evvel, hiszen pontosnak kell lennie! Majd jön az elő- munkás, aki* nem áll a bámulok szuggesztiója alatt, mert folyton jön-megy egyik csoporttól a másikhoz, ő nem színész, hanem rendező és nincsen lámpaláza. — Nem Írjátok — kiabál ránk —, hogy az a másik oldalra való sín?... Kanyarba vagyunk... Nem csudálnám. ha most csinálnátok először! — mondja szemrehányóan, s diadalmas, tekintetet vet a bámészkodókra, amelyben az van, hogy „lássátok, ez vagyok én, nálam nélkül nem érnék ezek semmit!” S ez bosszant minket, mert csak mi tudjuk, hogy ő is mit ér. De baj még ezután is adódik. A kibontott és meglazult vagy kicserélt talpfákat alá kell verni, hogy keményen álljanak a vonatok alatt. Az «’.áverésnek van valami sajátos taktusa, amely úgy hangzik, hogy: tu-ta-ta-ta. Ezt a taktust nem könnyű megtanulni, de ha megtanulta az ember, könnyen megy a munka. Ez szükséges hozzá. De ha nézik, akkor az ember nem tud olyan egyszerűen beleütni, s ez bosszantó. Mások a hevedereket illesztik fel, a síneket kötik ősze. A hevederek nem illenek ösz- sze. a csavar nem megy át a lyukon. Ha kalapáccsal odaüt az ember .lehúzza a menetét, s akkor meg az anyacsavar nem megy rá. Ég ha nagy kínnal - mégis ráment, akkor az ember elkezdi a csavarkulccsal húzni, mégpedig, mivel nézik, bűvészi, ügyességgel, és gyorsasággal. A kulcs persze kopott és nagy a csavarra. Lemarja a sarkát, s aztán körülszalad rajta. Az ember , megadja az erőt és a semmibe szalad a kulcs. A kezét hozzácsapta a sínhez, leütötte a bőrt, vagy fekete vérhólyagot kapott. Most a sínhez kellene vágni a kulcsot, és káromkodni egy égreszállót, de nem lehet, ne lássák a bámészkodók, hogy milyen ügyetlenek vagyunk. Avagy a szeghúzó vagy, a tyrefond-csavarkulcs tízszer, / egymás után lepattan a szegről és a tyrefond-csavarról, s az ember nem szidhatja nyugodt lélekkel és elszabadult káromló fantáziával a gazdáját, az államot és minden közbeeső hatalmat, amely bűnös a rossz szerszámokért; nem, mert bamba civilek állják körül, akik a sikertelenségért az embert röhögnék ki. Végre bejön a vonat, a másik vágányra, s a bámészkodók elmennek; mi magunkra maradunk. S ekkor azon mulatunk, hogy mit is kellett volna velük csinálni, Rá- billenteni egy sok mázsás sínét a lábujjaikra csak úgy véletlenül, kidönteni a kátrá- nyosibriket, s a szétfolyó kátrányra rádobni egy ócska talpfát, hogy csak úgy locs- csant volna széjjel. Befröcskölte volna a nagyságos úr hófehér ingét, s a nagyságos asszony rózsaszín blúzát, de még a képüket és a nyakukat is úgy, hogy leette volna róla a bőrt. I lyen gonosz kívánságokkal fizetünk meg a jóakaratú érdeklődésért. Meg olyannal, hogy szeretnénk magunk mellé venni ezt meg azt az urat, egy kissé, a kátrányos talpfákat fogdosni, a nehéz rozsdás síneket emelgetni, s krampá- csolás közben megegyenget- tetni a derekukat. Biztosan, nem kívánkoznának többet bámészkodni a szegény ember kínján... (1936) NÓGRAD - 1977. január 9., vasárnap 5
