Nógrád. 1976. június (32. évfolyam. 128-153. szám)

1976-06-25 / 149. szám

Európa legnagyobb skanzeaija Csendes éjs Szentendrén épül hazánk és Európa legnagyobb szabadtéri néprajzi múzeuma. A kö­vetkező másfél évtized alatt hazánk tíz tájegységéről összesen 314 műemléket tele­pítenek át a múzeum területére. (MTI-fotó: Kozák Albert) A fiam talán, s az unokám minden bizonnyal már csak ásványtani gyűjteményekből, b esetleg gyárlátogatásokból ismeri majd a szenet. Nekem még természetes volt néhány évvel ezelőtt, hogy lemenjek egy vödönnyiárt a pincébe.. Azizal fűtöttünk. Valószínű­leg kevesebb porártalma miatt . ál alában darabos szenet vásároltunk, amit az­tán fejszefokkal, vagy egyik darabját a másiikával össze­ütve kézben törtünk össze, így módunk volt megismer­kedni ennek az anyagnak ta- pin á'óval. törésével, fizikai tulajdonságaival. a keletke­zését több-kevesebb pontos­sággal megírta Jókai Mór a Fekete gvémántokban és tu­dományosabban. egysze­rűbben az iskolában is tanul­tuk. Az energiahordozók közül talán csak a legfiatalabb, az urán, olyan nehezen. sok munkával elérhető, mint a szén. Ezt mindnyá4an tud­juk, azonban látni kell a bányát, hogy valóban megért­sük. mit jelent, s még egy felületes látogatás is kevés ahhoz, hogy pontos fogal­mat nyerjünk erről a mun­káról. A kas, ami több száz mé­ter mélységben, egyenesen a tengerszint alá visz le, tulajdonképpen egekét percnyi liftút. Legfeljebb nem annyira komfortos. A vágatok mesterséges vilá­gítása egyáltalán nem szo­katlan. és semmi nem érzé­SZÉN kelteti, hogy föld alatt, nagv mélységben, veszélyek közt vagyunk. A sok látnivaló, a néhol pikkelyesen rétegzet. másutt feketén feszülő szán- fal, az ismeretlen berende­zések, s maga az egész han­gulat, eltereli a látogató fi­gyelmét. Legfeljebb egy ki­csit másképpen cseng a hang. Azután befordulunk egy kihúzó légvágatba, ég méleg. szinte forró, nedves levegő csap arcunkba: a sok száz föld alatt dolgozó lélegzete. Figyelmeztetés, egy más vi­lágban vagyunk. A figye­lem újra másfelé fordul, de visszaránt egy főtegeremda látványa az ácsolatban. A combnyi vastag fa a teher alatt megroppant, szállíá- san, mint a gyufaszál. Tart így Is- de jelképezi, micsoda hatalmas nyomás nehezedik rá felülről. És ez csak egy a veszélyek közűi, melyek azoikra lesel­kednek, akik a kincset érő szénért a föld mélyére eresz­kedtek. Föld alatt esőként zuhogó víz. . alattomosan szivárgó és lezúduló iszap leselkedik minden pillanat­ban. A Dawy-láimpák kosa­rában néha lobban a súj fl­ieg. mely háromszoros ha­lált tartogat, s egv szikra is elég hozzá. S, maga a szén, amely képes csupán a leve­gőtől meggyulladni, és izzá­sával. gáz fejlődésével el­pusztítani a meréstzt, ki a föld mélyén dolgozik. Ki a föld mélyén, dolgo­zik... A bányászok nem kü­lönleges emberek. Nem me­sebeli hősök. ‘Nehéz fizikai munkások, a veszélyt úgy viselik el, mintha nem Is le­selkedne rájuk. Ügy dolgoz­nak. mintha csak a szabad ég alatt, vagy egy műhelyben lennének. Nem vesznek tu­domást a helyzetről. Kezük nyomán a napvilágra jut az életet jelentő energiaforrás, az egykori erdők szénné vált anyaga, hogy mozdonyokat, erőműveket, kazánokat füt" sön. Egy régi polinéz regében a természet felett győzedel­meskedő embert jelképező főhős elindul, hogy leszámol­jon a halállal. A halál egy óriási asszony. Míg alszik, a hős a méhébe lopakodik, hogy megölje. Az óriás asz- szony felébred és összerop- pantja az embert. Ha ezek­nél a népeknél lett volna bá­nyászat. a halál helyett a föld létt volna az ellenség. A bányász a föld méhében teszi dolgát. És mindenap győzte­sen jön fel. A, fiam talán s az unokám minden bizonnyal már csak ásványtani gyűjteményekből ismeri majd a szenet. - Én mé? kezemben tartottam, is­mertem taniníását, és ré­szem volt abban a megtisztel­tetésben. hogy Kányáson lát­tam a frontfejtésem a szénfa­lat. És az embert. Aki győz... Gáspár Imre NÉMA nyugalom üli meg a levegőt. Néptelenek az utak, néha villan csak meg egy-egy autó lámpája, siető- sebbre fogják lépteiket a ké­sei járókelők. A szürke be­tontömbök ablakszemei sor­ra hunynak ki — ismét el­telt egy nap. , Első álmát alussza a város. Alszik, bóbiskol az öreg is. két karjára dőlve. Siltes saokája betakarja ' az arcát. Qlv’ nyugodtan, békésen szendereg, mintha szoba fa­lai őriznék . álmát. Állunk mellette a sorompón túl, a piac sarkán. méregetjük a fekhelyül szolgáló zsákokkal takart kis asztalt. Köhintünk jó hangosan, jó estét is kívá­nunk ' hozzá. Moccan egyet az öreg. aztán felszegi a fe­jét. Nem. egy csöppet sem lepődik meg a kései vendégek láttán. Tán, még örül is. hogy időűzőnek. beszélgető- partnerekre akadt. Mert hisz hosszú még az éjszaka, fut­ja belőle alvásra is. — Elmondanám akkor, biz­tos az érdekli magukat, hogy mit keresek én itt. A holnapi piacra jöttem árulni, két zsák krumplival. — Tán csak nem azért ült ki már előtte való nap este. hogy jó hely jusson magának? — hangunk hitetlenkedő- cso­dálkozó. Csikk van... Sajnos, ott is, ahol nem kelle­ne, hogy legyen. Az élelmiszer­boltokban általában tilos a do­hányzás, így aztán amikor Sal­gótarjánban, a torony ház alatti éT «isz er üzlethez értünk, kollé­gám kínosan érezte magát, nem tudta, hová dobja félig szítt cigarettáját. Erre alkalmas edény ötméteres körön belül sehol. Vé­gül mit tehetett, lelkiismeret-fur- dalások közepette a földre dob­ta. Az üzletben dolgozó, az üz­let előtti járda tisztaságáért is felelős elárusítók nem kis bosz- szúságára, mások is így tettek, a bolt küszöbe környékén heve­rő csikkek tanúsága szerint. Először, másodjára, harmadjára talán lelkiismeret-furdalást érez, aki a földre dobja a csikket, sze­métgyűjtő híján. Negyedszerre már szinte természetesnek veszi, hogy eldobja, akkor is, ha eset­leg van a^%ömyékén hulladék- gyűjtő. Es vannak csikkek, melyek nem száj- vagy derékmagasság­ból kerülnek a légtérbe. Még a jobbik eset, aminek a napokban tanúja voltam. Álmatag, vöröses hajú nő könyököl az emeleti ab­lakban, dohányzik, majd a pár­kány alatt gondosan elnyomja a cigarettavéget. A párkány alatt két tenyérnyi helyen már fekete a vakolat, ^edig nemrég festet­ték az épületet. A dohányzás rossz szokás. Ár­talmas annak, aki műveli, de- hát kinek-kinek a maga dolga, mivel öii magát. Ártalmas azok­nak is, akik kénytelenek elvisel­ni nem dohányzó létükre a „füstölgő” munkatársat, útitár­sat, ismerőst. Az azonban sem­miképpen nem magánügy, hogy utcáink, tereink tisztaságát szer­teszét heverő cigarettavégekkel csúfítsák. Nem dohányzó utcát még nem találtak föl, de a no­tórius szemetelőket meg lehetne büntetni. — ff. — — Nem azért, dehogy az- betegeknek. Viharos idők ért. Hely akad itt mindig, voltak akkoriban, dobálta a kérem szépen. Hanem őrha- sors az embert hol erre, hol lom. ahol én lakok, messze arra. A véletlen hozott össze esik Salgótarjántól, hossza- az erdővel is. Jól emlékszem, dalmas az utazás busszal. A 1939-ben kezdtem, mint fa" fiamnak van egy Skodája, kitermelő, aztán munkavezető megkértem rá. hozna be en- lettem, közben pedig beba" gerri a városba. Tudják, el- rangoltam a megye összes er* foglalt ember, buszsofőr, osak 'délét. Szerettem a természe- így esténként ér rá. Próbált tét. s magányos éjszakázás* a család lebeszélni arról, hoz is az erdő szoktatott, hogy itt éjszakázzak, dehát Ezért nem félek én igy egye- én nem tágítottam. Este fél dűl a( városban sem kilenckor útnak indultunk. Hűvösödik a levegő, éjfélre VÉGIGSIMÍTGAT az ö*-pg, jár. Pista bácsi takaróba a krumpliszsákokon, gyűrő- csavargatja lábait, hainaife- geti a tenyerét, aztán öregek lé biztos jó szolgálatot tesz. szokása —'miről is beszélhet- Már mozdulunk, amikor ne — rakja egymás mellé az ránk szól az öreg: — Inkább emlékeket, vezet vissza a maradnának még. gyorsabban múltba. És igaz meséje során múlna az idő, megelevenedik az éjszakai ^ város. Látjuk Kanyó Istvánt, a fiatal legénykét. akinek (Másnap délelőtt tíz óra), sikerült bejutni gróf Máj- Nyüzsgés, forgalom a tariáni láth uradalmába, a harminc piacon. Pista bácsi siltes pár arató közé. Nagy dolog- sapkáját 'a szemébe húzva nak számított az akkoriban, védekezik az erős napsütés hiszen a faluban ötven pár ellen. Kis asztalkáján a zsa- aratót számoltak. kok csaknem kiürültek. — 1931"ben rukkoltam be — MÉG* VAGY öt'hat ki­katonának Budapestre. 13 ló krumpli vár eladásra- az" hőnapot húztam le, hazajö- tán összepakolom a holmit vetelem után aztán megnő- és igyekszem haza. Milyen sültem. örhalimi lányt va- rolt az éjszaka? Csendes lasztottam menyecskének, nyugodalmas. nem történt Voltam én kérem diétáslegény semmi különös. Hála a jő is, a balassagyarmati kór- levegőnek, kitünően abidtam. házban, én főztem a súlyos —vkm— Kecske vagy bárány? A kecske ma már sokat ve­szített egykori jelentőségéből, annyira, hogy hazánkban is egyre ritkábban találkozha­tunk vele. Pedig az egyik legrégebben háziasított állat, háziasítása állítólag a kutyá­val csaknem egy időben tör­tént. Az ókori keleten külön­böző célból tartottak kecské­ket. Nem csupán húsáért és tejéért becsülték, hanem ter­het is hordoztattak vele, sőt, igavonásra is használták, szárított trágyájával pedig fű­töttek. Testének minden ré­szét felhasználták, lenyírt szőréből ruhaanyagot készí­tettek, bőréből pedig vízes­és borostömlőket csináltak. Sok országban még ma is nélkülözhetetlen háziállat a kecske. Igénytelen, táplálé­kát jól használja ki a szegé­nyes növényzetű tájakon, nyomorúságos vidékeken ma­gányosan éppúgy tartható, mint nyájakban. Egykor, a vitorláshajók korszakában, a hosszú utakra induló hajók általában vittek magukkal kecskéket is, hogy friss tej­jel és hússal lássák el a ha­jósokat. Gyakran előfordult, hogy a magányos szigetekre is' tettek ki néhány kecskét, hogy, ha hajótörött vetődik a szigetre, a legelemibb lét- szükséglete fgdezve legyen. Erről ' olvashatunk példát Defoe világhírű regényében, a Robinsonban: hősének éle­tét a szigeten talált elva­dult kecskék könnyítették meg. Még ma is sok szigeten találhatunk ilyen, több év­százada elvadult kecskéket. Egyes vidékeken azonban óriási károkat okoztak a kecs­kenyájak. Lelegelik az amúgy is gyér növényzetet, így az erózió akadálytalanul le­hordja a tennőtalajt, s végül kopár sivataggá válik a táj. Képünkön egy Észak-Afri- kában élő sörényes kecske­anya látható bárányhoz ha­sonló gidájával, amely bizo­nyítja a kecskék és juhok viszonylag közeli rokonsá­gát. Hétköznapi dolgok „Átvettem az 1-est!’’ ZÄSZLÖK ÜTKÖZETBEN Meghalt a házban egy idős néni. Mindenki szerette, mert nem volt rossz szava senkiről. Miközben békésen a bérház előtti pádon üldö­gélt; a gyerekeket, kik ott hancúroztak körötte, néha süteménnyel, cukorkával kí­nálta. Tehát mindenképpen kijárt neki a gyászzászló, amit a homlokfalra szokás kitenni. Igen ám, de a halál nem ismer ünnepi alkalmat. A néni akkor halálozott el, ami­kor a városnak épp valami nemzetiszínes-piros lobogós eseménye volt, s melyre a házfelügyelők annak rendje és módja szerint kiékítették az oromfalakat. Mi legyen hát a nénivel, illetve azzal a tiszteletadással, melyet ne­ki kívántak adni a ház la­kói? Hogyan illenék fekete zászló a másik kettő mellé, tu öröm, az ünnep jeléhez? Nos, a problémát a házfel­ügyelő sem tudta eldönteni. Illetve eldöntötte úgy, hogy nem tűzte ki a feketét. Rossz ízű emlék már csak a lakókban, akik a nénire emlékeznek. De nem lezárt téma. Mert a közösségi ki­sebb és nagyobb történések valahol beleilleszkednek a nagy társadalmi események egészébe. Mondhatni: alapo­zói. Kérdezhetné valaki: ugyan, mi itt a probléma? De néz­zük összesítve a látványt: a nemzetiszint, a vöröset és a feketét. Ugyan, milyen asszo­ciációi támadhatnak ez ösz- szetétellöl egyeseknek? Csakugyan, volt időszak, amikor ilyetén dolog láttán hajmeresztő képzettársítás juthatott, sőt, ' jutott eszébe az embernek a hatalom lo­gikáját követve. De ez a lo­gika ,immár két évtizede ér­vényét vesztette. És a fekete zászló nem azért kerül a nemzetiszínű és a vörös mel­lé, mert egy nemzet gyászát próbálja sandán példázni, ha­nem, mert Erzsi néni, akit mindannyian szívünkből sze­rettünk, az X vagy Y utcá­ból. immár eltávozott közü­lünk. Szerintem megférnek egy­más mellett azok a külon- színű lobogók. HÁZMESTEREK LIFTJE- i Állítom, de legalábbis gyanítom, hogy a legtióbb kilométert tevő emberek a házmesterek. És a sürgöny-, expresszkézbesítő postások. Nap mint nap róják a lép­csőket, a lépcsőházak méte­reit-kilométereit. Érre alig figyelünk oda. De maguk a fáradozó tarsak sem: a ház- felügyelők és a postások. Panaszkodik. egynémelyik távirat- és ajánlottkézbesí­tő, hogy a magas házak fel­ügyelői nem túlzott megér­téssel viseltetnek irántuk. Elvárják, hogy pénzt kapja­nak azért, ami tulajdonkép­pen hivatali kötelességük mellett mindenekelőtt embe­ri lenne; mpr tudniillik, hogy a postás bácsit vagy nénit az ötödik, nyolcadik stb. eme­letre vigyék. Hát ennyi szolidaritás sincs közöttünk?! Ennyire sem be­csülnék egymás terheit. Valamelyik napon, amikor erről hallottam, nem akar­tam elhinni. Faggattam a pa­naszos postást, de nem akart színt vallani: hol, mikor és kinél? ö volt a „sportszerűbb” — nem a liftes házfelügyelő. Á mindenható- kulcs „ura”. _ (barna) Jó néhány néző azt hiszi, hogy a pályán fölösleges minden beszéd. Az a helyes, ha némán küzdenek egymás­sal a szemben álló csapatok emberei. Beszédre azonban szükség van, ez derül ki Sza­bó János mesteredző tanul­mányából. A hazai kosárlabdázás szak- tekintélye szerint a szóval való irányítás minden csapat­játékban fontos volt, mert ez kettős célt szolgál: fenn­tartja és fokozza a küzdőszel­lemet, valamint meghatároz­za a pillanatnyi feladatokat. A jó csapatmunkához te­hát kell a beszéd. Célját azonban csak akkor éri el, ha az információk helyesek és közlésük megfelelő időben és félreérthetetlen módon tör­ténik. Maradjunk csak a ko­sárlabdázásnál. Lényeges, hogy a figyelmeztetések az érde­kelt játékosoknak szóljanak, és jelöljék meg, hogy kinek, mit kell tennie. Az állandóan gyorsuló játék megköveteli a rövidséget és az egyértelmű­séget. Szabó János éppen ezért kidolgozta azokat az . alapsza­vakat és mondatokat, ame­lyekkel a csapatmunka a legcélszerűbben irányítható, íme, például: .,Az embered átfut, menj vele. A leg­több szóval történő irányí­tás egész rövid: „Átvettem az 1-est!” ...„Felfutott, követ­tem! .. .„Váltok!” NÓGRÁD — 1976. június 25., péntek 5

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents