Nógrád. 1976. május (32. évfolyam. 103-127. szám)
1976-05-01 / 103. szám
M ES É L Ő C S E K HÁ T Lakásdísz a guzsaly Néhány ajándékbolt kirakatába rakott képeslapon karéjban álló lányok, láthatók. Káprázatos népviseletben. Hosszú hajfonatukban pánt- 3ika. s szinte látja a szemlélő, hogyan ring derekukon a t.sokszoknya”. Más képen feltűnik egy-egy férfi: fekete kalappal' derékra kötött szakácskával' „Lagos” csizmában. mert ez dukál az ünnepi viselethez. Hollókőiek. _ A falu asszonyai közül jó béhányan Budapesten dolgoznak. Hétfőn szállnak autóbuszra- pénteken hozza őket vissza a különjárat- A keresetről most ne beszéljünk. Ellenben érdemes firtatni a mellékest, a külön munkával szerzett pénzt. Az asszonyok többsége ingvállat hímez. Lehetetlen a vevők igényét kielégíteni, olyan nagy a kereslet. Ezért van hát, hogy a si- tfon és láda mélyén őrzött eredeti hollókői lepedőket is széjjelszabdalják' Alapanyagnak. az ingvállhoz. Egy ma már igen öreg fér- íi esküvőjén viselt ingét budapesti főmérnök vette meg. Háromszáz forintért. Baráti összejöveteleken, a zsúrokon ebben feszít- Az ismerősöket pedig a gutaütés kerülgeti- Az irigységtől. Mert most ez a sikk- Háromszáz forint egy •félévszázados ingért — nem is sok. Különösen nem az, ha tudjuk: ennek a ruhadarabnak minden rostját a faluban készítették- Hogyan csinálták? — erre keresünk most választ. Hetvenhét esztendős nénike tessékel szívélyesen befelé. A ház nemróren készülhetett, a falu szélén áll. Ezek a f-dak már nem láthatták a régi Hollókő színes vasárnapjait, nem hallhatták a már kevés, jobbára idős emberben élő dalokat, rigmusokat. Szabó Ferencné mindenekelőtt fényképet mutat— Ez érdekli? Így festettünk az esküvő után négy-öt nappal, akkor készült a kép. Ilyen formán járt abban az időben mindenki. — És amit nem látni a k£.- pen? Érti a kérdést. — Az alsóneműt is mi csináltuk. házi szőttesből. Akárcsak az ágyneműt, a lepedőtSzabó Ferencné; a fia, ifjú Szabó Ferenc; s a mindenkori kísérő- Nagy István közös elbeszéléséből így áll össze a hosszú-hosszú munkafolyamat alaptevékenységének képe: Mindenki tartott egy darab földet, amelyen csak kendert termesztettek. A legjobb talajon. Ezt a területet a helyi földrajzi” nevek között így is tartották számon: a „kenderföldek”. Április utóján, május elején vetettek. A két fajta — virágos és magvas — kendert kinyűtték, a nehéz munka után szeptemberben jött el az aratás idejeTalán furcsán hangzik, de mindenkinek volt egy .tava”. Áz áztatáshoz. Ügy ásták, ebbe került a virágos kender két hétig. Ez volt az értékesebb. A magvas egy hónapig ázott a vízben- A szárítás utáni munkafolyamat a törés, tilolás. majd a héhelyezés volt. Talán az utóbbi a kevésbé ismert munka: — A deszkalapból sűrűn egymás mellett hosszú szögek álltak ki. Ezen keresztül húztuk a kendert, hogy minél alaposabban kiszedjük a szálak közül a pozdorját. — A szálakat aztán osztályoztuk — fűzi tovább a történetet Szabó Ferencné. — A legjobb minőségű volt a ,-fej”, utána következett a „szösz”. Ebből a kettőből csináltuk a ruhaféléket. a leggyengébb minőségű „kóc”-ból pedig a zsákot szőttük. Szövés előtt persze fonni kellett. Történetét jól ismerjük már Kelemen Sándor elbeszéléséből. itt azonban módunk volt látni egy szép szerszámot is- Beszélgetés közben ifjú Szabó Ferenc átlépett a tisztaszobába. s onnan egy díszesen faragott guzsallyal tért vissza. Saját munka. Nem használják már, csupán a lakás dísze. Erre kötötték a lányok a kendert, s a pörgő orsóra szorgosan tekerték a fonállá összesodort „fejet”, „szöszt”, vagy ..kÓCOit’’A csattogó szátvákon pedig egész téli, kemény munkával elkészült a vászon. Kelemen Gábor Anyám r r Ne kérdezzétek, szép volt-e anyám? Nem tudom. Csak azt mondhatom- megismételhetetlenül szép volt. Vissza nem térő belső ragyogás, mely egy- egy mosolyban, simogatásban, féltő-szerető tekintetben süt a gyermekre. Az anyák szépsége nem hasonlítható virágok színéhez, mezők szőkeségéhez. mert nem külsőségeiben pompázik; inkább belül, az anyai emberség legmélyén rejtőző sugárzás. Különös fényű- Éltető. Otthont adó. Biztató. Dorgálva is szerető. A nők lehetnek karcsúk, izgalmasak, érdekesek, mondhatunk rájuk különböző jelzőket- Az anyák, nagyanyák szépsége egészen más, olyan, melyet nem fakít az arc ráncainak sokasága, a test elne- hezülése, görnyedtsége. Ellenkezőleg, mindez hangsúlyozza a gyermekükért, fáradozó asszonyok anyai szépségét. Mert legfőbb jellemzője éppen az önfeláldozás, a maga testi-lelki életerejének önzetlen elhasználása — a gyermek felserdüléséért- Az önyák tűnő szépsége így lesz örökkévaló a gyermekek — leendő ifjú anyák, apák —újjászülető szülői szépségében. De minek bizonvgassam az anyák szépségét? Mindannyi- :an éreztük és érezzük naponta, akik gyermekkorunkra eszmélünk. Arcunk a tükörben PATAY LÁSZLÓ: ANYASÁG Kétféle szándék, s akarat, két fajta magatartás tusako- dik bennünk. Nem a bibliabeli jó és gonosz, hanem a nyughatatlan, s a könnyen beletörődő. Az igazat százszor megrágó, s a hamisra gyorsan bólintó. A dolgát hévvel tevő, s a kötelességét ímmel-ámmel teljesítő. A jónál is jobbat akaró, s a gyatrát természetesnek tartó. A nagy, közös érdekek tiszta szívű őre, s az, ki legyint, mint semmiségre, a magáért-törtetésre. Maroknyi mindennel szemben állót, törvényt semmiben nem tisztelőt, magát társadalmon kívülre -helyezőt le- szárhítva valamennyi emberben ott a tisztesség, a becsület. Az egyikben több, a másikban kevesebb, aho^ gyan alkata, neveltetése, környezete, gondolkodása szüli, s táplálja. S mivel a munka, az értelmes cselekvés, a jobbító szándék nem egyik, hanem alapvető jellemzője. s mércéje az emberi értékeknek, a tisztesség, a becsület legfőbb talaja sem lehet más, csak ez. Okosabbak, s tehetősebbek vagyunk elődeinknél, mert amit ránkhagytak, azt a tudomány, a technika nagy seregnyi vívmányával gyarapítottuk. Olykor fölébük kerekedik a köz iránti közömbösség, az összegző célokkal szembeni restség, a cselekedeteket másokra, hagyó tunyaság. Aki kiemelkedik társai közül, az sem teszi dolgát örökösen hibátlanul, s még kevésbé tökéletesen. Hogyan várhatná el bárki ezt az átlagtól?! A mérnök elnagyolt fajta, a dudva lepte föld, a sélejthalomra lökött termék, a pecsétéit az embernél fontosabbnak tartó tisztviselő, a csak jogokat ismerő állampolgár ma még nem szabályt erősítő kivétel, de vigyázzunk, nem is szabály! Hanem tükre egy változó társadalom kisebb, s nagyobb ellentmondásainak, megjelenítője annak az emberi egyenetlenségnek, mely mindannyiunkban meglelhető. Szavaink szárnyán Köny- nven repülünk előre, ám lassabban mozdul lábunk. Olykor megoldottnak véljük azt, ami még elvégzésre vár, mert türelmetlenül kívánjuk a jobbat, szebbet, emberibbet, de el-elfeledjük, hogy e sietség elsősorban nem mások noszogatása, hanem a magunk ösztökélése. Tiszta, másokat, s -bennünket egyaránt szolgáló tettekre, példa-adásra, társadalmat és egyént összeforrasztó cselekedetekre. A maga helyén minden ember fontos, csupán testmagasságban vannak kicsik és nagyok. Amúgy képletesen kicsivé —, ahogyan naggyá! — mi tesszük magunkat. Akkor, ha el sem kezdjük, vagy könnyen föladjuk a 'küzdést, ha beletörődünk abba, hogy ami kikerül kezünk alól, az silány semmit nem ér, senkinek nem használ. Van, hogy beletörődünk. Fejünket elfordítva tűrjük a pazarlást, s magunk is pocsékolunk. Elfogadjuk az elfogadhatatlant, fontossá emeljük a lényegtelent, s a sor végére lökjük azt, ami döntő. Hol azért, mert így kényelmesebbnek látszik, hol, mert kedvünket szegik, mert mások is ezt csinálják. Azután föltámad bennünk a gazda indulata, jogérzése, s elkezdjük csapkodni az asztalt, hogy ez így tovább nem mehet. S megmutatjuk, mit tudunk, mi telik tőlünk, ha akarjuk, mi mindenre vagyunk képesek. Nagyszájú, mindenből viccet csináló legények festenek csodálatot az idősebbek arcára, amikor fele idő alatt, mint ahogy a program előírja, megcsinálják a nagyjavítást. A kedvetlen, fásult nevelő fölfedezi a gyermekszemekből visszacsillanó kíváncsiságot, ismeretéhséget, s egyszeriben röstelli legutóbbi heteit, a lélektelenül ledarált tananyagot. Az örökös fegyelmezetlenkedöt ráncba szedi —, mert így fogadja be — a brigád, s a mérnök, aki únt rutinnal tervezett, egyszercsak rálel a nagy betűs Feladatra, mely fölössé’ teszi az órát, összemos nappalt és éjjelt. ilyenek vagyunk. Bevallva magunknak, vagy csak sejtve, két arc néz a tükörből ránk. Erényeink és gyengeségeink ülnek ki e két arcra, s akkor sem tűnnek el, ha behunyjuk egyik, vagy mindkét szemünket. Együtt, erényeinkkel és gyengeségeinkkel vagyunk igaziak, emberek, valónkat megmutatok. Most is, amikor a munkát, a teremtést köszöntjük, ünnepeljük, amikor közösségek és egyének á társadalmi elismerést megtestesítő kitüntetést vették, veszik át, a jutalmat, mert úgy cselekedtek, úgy dolgoztak, hogy elsősorban saját gyengéiket gyűrték le, magukkal küzdöttek meg. Ez sikereik magyarázata, alapja, s forrása is a jövőt tekintve. Holnapra a jók mellé újak sorakoznak, s egyetlen eredmény sem örök. hanem mindig frissítést, gyarapítást kívánó. Társadalmi haladásunk mértéke ezer dologtól függ, de végső soron mégis attól, miként alakul a küzdés önmagunkkal. Attól, szembenézünk-e gyengéinkkel, s azokkal együtt szemléljük-e azt, amit elértünk. M- O. 1948: máig kiható fordulópont képzőművészetünk történetében — a szocialista tendenciák megerősödésének, hangadóvá válásának ideje. Sokan, sokféleképpen értékelték már ezt az időszakot, egy időben pedig inkább hallgattunk róla. Pedig emlékezésre, elemzésre van szükség, hiszen az akkori célok nem vesztették érvényüket. Azóta is társadalmunk új művészetének létrehozásáról van szó, azóta is nyitott a múlt és jelen kapcsolatának értékelése. A felszabadulást követő években a század első harmadának orosz-szovjet és nyugat-európai művészete — az avantgarde — újra visszhangra talál a fasizmus kegyetlen szelekciója után, és párhuzamosan — illetve sajnos, gyakran már akkor is ellenpontként értelmezve — a realizmus útkeresése figyelhető meg a , forradalmi művészek megnyomorított hagyatékára támaszkodva. Az ellentét mondvacsinált, hisz mindkét törekvés sok azonos elődre tekinthet visz- sza, ugyanígy sok művész mindkét „front” élvonalában küzdött egy másik, valós ellenfél ellen: a fasizmus és általában a két világháború közötti hivatalos műyészet hagyatéka, élő folytatói ellen. Kerényi Jenő 1948-as partizánemlékműve minden szempontból nagy hatásúnak bizonyult elkészültekor. Egy, a szokásos iskolákat végigjárva bontakozó életmű kiAnyák napja van, köszönteni kéne az édesanyákat. Van-e, lehet-e méltó szavunk e köszöntésre? Vagy talán úgy járunk vele. mint a hazatérő Petőfi, aki a „számtalan szebbéi szebb gondolat” közül a legszebbet választotta? A hallgatást...- Ugye, emlékszünk a sorokra: ,-csüngtem ajkán (szótlanul, mini a gyümölcs a fán”. A legszebb anyai köszöntő a szavakon túl kezdődik- « Olyan társadalomban élünk, tnely az anyai fáradozást sokféleképpen honorálja: anyai jogok védelmében, a gyermekneveléshez szükséges fizetett szabadságok, segélyjut- ta.tások, illetve gyermekvigyázó intézmények (bölcsődék. teljesedését, végleges beéré- sét jelentette. Másrészt pedig a realizmus lényeges, tiszta eredményének -számított. Kerényi szobra, témáját tekintve, a sátoraljaújhelyi internálótáborból kitört és hősi halált halt jugoszláv partizánok emlékét örökíti meg. 1948-ban állították fel, anyaga bronz. Saskeselyűvel viaskodó hatalmas, erős férfialak: a megörökített eseményre semmilyen közvetlen utalást nem tartalmaz, ezt az első pillanatban felfedezhetjük. -Öltözete, karaktere jellegzetes, de nem kapcsolható egyértelműen egy néphez vagy korhoz. Mégis, ahogy ránézünk a szoborra, úgy érezzük, rögtön megértettük mondandóját: a támadó lecsapó mozdulatot, a megtámadott hirtelen, Védekezésszerű gesztusait. De ott érezzük a jobb kézben az erőt, a halálos csapás is benne feszül De hát hogyan írja bele mindezt — és talán még jóval többet — a szobrász ebbe az egyetlen, örökre megmerevedett mozdulatba? A válasz meglehetősen egyszerű: a szobrászat, a szo,brászi megformálás eszközeivel. Az emlékmű két hatalmas tömeg, és azok erő von alrendszerének ütközése. A sas 'óvodák) - megteremtésében. Á szocialista társadalom sokat tett az édesanyák boldogságáért. Ma alig akad gyermek — hacsak nem a saját, vagy a szülők hibájából —, aki nem cseperedhet fel a szülők örömére, iskolázottam szakképzetten, megbecsültén. Az anyák boldogságához pedig mi más kell még, mint a fiák „fizetsége”. Nem pénzben — emberségben! Az anya azért szül- azért nevel csöppséget, mert kimondhatatlanul is reméli: „Nekem nősz nagyra, szentem- • •” Az anyák napi öröme tehát nem virágcsokrok nagyságától, vagy szóvirágok illatától lesz teljes. hanem elsősorban attól: íelnőtt-e bennünk, a fiákban. szinte alaktalan tömeg: cselekedetének lényegére utal csak a szobrász, a kegyetlen, pusztító zuhanásra előrenyújtott karmokkal. A párhuzam kézenfekvő egy vadászrepülő vijjogó zuhanásával, géppuskáival. Kézenfekvő, mondom, mégsem konkrét: nem a madárforma jegyeivel teremtődik meg, hanem tapasztalatunkra hivatkozva tudatunkban zárul a gondolatkör. Támadó és védekező egyetlen csatlakozási pontja az emberalak felkapott bal keze: már ez csökkenti a madár lendületét, felcsapja szárnyát, kibillenti egyensúlyából. A bal kar, majd a törzs, a jobb láb: egyetlen rendíthetetlenül erős oszlop. Velük a támaszkodó bal láb, a riadtan felkapott, de már ütni készülő jobb kéz: egy. harapófogó összezáruló két szára. A szobor lendületét, áramló, meg nem nyugvó mozgását a kiegyensúlyozatlanságok, disszonanciák diktálják. Kerényi a most leírt erővonalak mentén nem ott rak fel több anyagot, ahol azt egy pontos anatómia megkílányokban az anyai álom? Vigyázzunk örömükre a magunk emberségét őrizve hasz* nosan, értelmesen élve táplálhatjuk az anyai boldogságát. Nos. ne kérdezzétek, szép volt-e anyám- Míg van, nagyon szép. és mikor nincs, éppenséggel kimondhatatlanul szép az anyai arc. Ügy emlékszünk sugárzására, mint a napba néző gyermek, ki szemét behunyva érzékeli a ragyogást, a sugaras simoga- tást. Anyák napja van. Köszönésük hát szóval- virággal« hallgatással, megértéssel őket. De főképpen azzal, hogy örömópontokat, e tragédia kulcspontjait hangsúlyozza egy-egy röggel, egy-egy alig formált hús-anyagbronztömeggel. Így látjuk: a figurák karakteréből, és tágabban a hajdani eseményből nem az egyszeri elemeket emeli ki, nem a résztvevők egyéni tragédiájára utal, hanem a tett lényegére. A konkrét mű tehát példázza az általános tanulságot, hogy minden műalkotás szétválaszthatatlan egységben kettős jellegű: kifejezi, de ugyanakkor teremti is a valóságot, azt a valóságot, amely nem létezik a műalkotáson kívül, és a műalkotás előtt, hanem kizárólag a műalkotásban. Megérezzük-e a mű felté- pett felületeiből áradó dinamikát, megérezzük-e a mű hatását? Ezt ki-ki ma*a döntse el. Mindannyiunk számára érzékelhetővé kell válnia viszont annak — s ez maradandó erénye a szobornak: az emlékmű nem események elmesélésével, hanem lényegük kiemelésével képes hatni, így képes emléket állítani. Egy nézetet tártunk most fel, és így legfeljebb egy értelmezést. Pedig a művészetet a kimerítJietetlen gazdagság jellemzi: így valós. és szellemi terében körüljárva végtelen változatosságban bontakozik ki a mű — ritmusok, arányok, harmóniák, értelmezések — teljessége. vanna: sokkal inkább a csoBán András NOGRÁD — 1976. május 1., szombat műkre élünkt Balogh Ödön Harminc év felszabadult művészete Emlékmű egy történelmi pillanatban t
