Nógrád. 1976. április (32. évfolyam. 78-102. szám)

1976-04-04 / 81. szám

Elindult a „szekér” Bátorítva és erősítve Hivatalnokváros — mond­ták sokáig, mert lakóinak többsége állami alkalmazott, kereskedő, gazdálkodó, ér­telmiségi volt. Munkásváros — mondják ma egyre több fórumon és egyre határozot­tabban, s valljuk be, nem alaptalanul. Balassagyarmat 16 ezer lakosából 5 ezer, ipar­ból, élő munkás. Hogyan és mikor zajlott le a társadalmi átrétegződés? A fordulópont a felszaba­dulás, különösen az utolsó évtized. A városban a hatva­nas évek végén indult meg az a nagyarányú intenzív iparfejlődés, amely meg­teremtette a társadalmi átalakulás gazdasági alap­jait, melynek talaján megin­dulhatott a munkássá válás bonyolult, ellentmondások­tól sem mentes, de feltartóz- hatatlan folyamata. Balassa­gyarmat iparát nemrégiben még csak a fémipari válla­lat és az Ipoly Bútorgyár je­lentette. Mellettük nőtt fel a és vívott ki egyre nagyobb rangot magának a porcelán- gyár, a finomkötöttárugyár és a kábelgyár. A mezőgaz­daságból, a háztartásból, az iskolák padjaiból százával mentek az emberek dolgoz­ni az új üzemekbe. Kezdet­ben nehezen barátkoztak a számukra ismeretlen munka- és életkörülményekkel, az­tán megszokták. Kialakultak közösségi normáik, újfajta szokásaik. Munkásokká let­tek. munkásokká válnak­Balassagyarmat, Madách és Mikszáth városa új történel­met ír. A megváltozott társadal­mi viszonyokhoz és életkö­rülményekhez igazodva a Mikszáth Kálmán Művelődé­si Központban az elmúlt év közepén alakították meg a szocialista brigádvezetők klubját. Foglalkozásait 30— 40 brigádvezető látogatja rendszeresen. Lehetnének töb­ben is, de egyelőre sokan idegenkednek tőle. Szokat­lannak tartják, és néhány üzemben gazdasági, tömeg­szervezeti vezetők sem is­merték fel igazi jelentőségét, gyakorlati hasznát. Akik viszont rendszeres lá­togatói a klubnak, azok a legnagyobb elismerés hang­ján szólnak róla. Hallgassuk meg Pintér Istvánnak, az Ipoly Bútorgyár Radnóti Mik­lós Szocialista Brigádja veze­tőjének véleményét: — Pár hónapja, amióta brigádvezető vagyak, járok el a foglalkozásokra. Eddig még mindig nagyszeré él­ményben volt részem. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen mély benyomást tesz rám égy-egy találkozás,. Tudja, mi a csodálatos ebben? Hogy olyan dolgokról esik szó, ami érdekli a magunk­fajta embereket és őszinte véleményt mondhatunk. — Miért, a gyárban talán nem lehetnek őszinték? — Nem erről van szó! Ar­ról, hogy a klubban egymás között vagyunk, s olyan vá­rosi vezetőkkel találkozha­tunk, alak szélesebbre nyit­ják előttünk az ismeretek ka­puit Annyi jó dolgot, tapasz­talatot összeszed magának az ember, hogy alig győzi továbbadni társainak. Tóth Magdolna, a finom­kötöttárugyár Zrínyi Ilona Szocialista Brigádjának veze­A kapu két oldalán Munkásnők, vagy falusi asszonyok? — gyakran hang­zik el a kérdés, ha a gyárak­ban dolgozó falusi nők hely­zetéről, életének formálódásá­ról folyik a beszéd.. • X (Betanított munkát végző fiatal- asszony. Üzeme Szécsényben van, lakóhelye a községet félórás bu­szozással megközelíthető apró fa­lu.) — Mesélje el egy napját! — Jó. Bármelyiket mondom el, olyan, mint a többi. Kezdem: ha délelőttös vagyok, fél négykor kelek, beadom a gyereket az óvodába, hatkor kezdem a mun­kát. Hajtás egész műszak alatt, mert kell a pénz, aztán meg a tervteljesítés. . . Gémberednek az u,íjaim, homályosodik a látá­som. Otthon vár a második mű­szak; félig kész ház, állatok, háztáji föld. Akkor ki nők ész­be, amikor rámsötétedik, zuha­nok az ágyba, a tetőt is ellop­hatnák a fejem fölül. x (M. Z.-né, salgótarjáni nagyüzem nőkből álló fizikai brigádjának vezetője:) — Több a brigádban a be­járó, mint a városi. Közössé­gi élet, kollektív szellem? Nem megy. Miért? Bekerül az az asszony a gyárba, le­dolgozza a napját, azt mond­ják rá — gyári munkás. Rosszul mondják, mert ettől még nem az. Mert munka után hazautazik a falujába és visszavedlik parasztasszonnyá. A gondolkodásában is, meg a cselekedeteiben is. Eteti a tyúkokat, ápolja a kertet. Folytatja a nagyanyja, ük­anyja életét. A gyári élet meg amolyan pluszteher — plusz kereseti lehetőséggel. Szerin­tem a legfontosabb a gondol­kodásuk átformálása. És ami­kor már a szívükben, a lel­kűkben is munkások^ szóvnl akkor jöhet a közösségi élet, a színház, film... X (K. I. fővárost gy&r balassa­gyarmati RySTervsésrénak műve- retönöje, szakszervezeti elnBk.) — Munkássá válás? A tapasz­talataim alapján felállítottam ma­gamnak egy elméletet. Lehet, hogy sokan nem értenek egyet velem, én mégis hiszek benne. — Mondja el! __ \ bejárók átformálása nem Wtgv ogvlk napról & másikra, ahhoz Idő ken. Ahol egyéves eredményekről beszélnek, ott va­lami nine» rendjén. Legalább három év szüksége« ahhoz, hogy a vidéki asszony munkássá vál­jék. magáénak érezze a gyárat. Legfontosabb a fokozatosság. Az első évben hagvni kell. hogy az asszonyok megismerkedjenek a munkafolyamatokkal, szokjanak az új környezethez, a kollektívá­hoz. A második évben már nem csupán passzív szemlélődök, de kezdenek beleszőlni az üzem éle­tébe. Javaslatokat tesznek, egy­re több kezdeményezés indul tő­lük. S ekkor már helyben va­gyunk, mert szívügyüknek tekin­tik a gyár, a brigád sorsát, és erejükhöz mérten tesznek is érte. X (Barangolás a fenti gyár­egység egyik üzemcsarnoká­ban. Sz. B.-né 1960-tól dolgo­zik a gyárban, patvarci la­kos.) — Sokáig tevékenykedtem a háztartásban. Vállaltunk feles, harmados földeket, mű­veltük. Amikor beálltam dol­gozni, kétéves lányt hagytam otthon. A beilleszkedés jól sikerült, sokat segített a bri­gád. Kezdetben furcsáilottam, hogy nem elég jó munkát vé­gezni, de mást is várnak az embertől. Kicsit húztam a szám, ha itt kellett maradni valamilyen összejövetelen. Ké­sőbb meg már azért húztam, ha családi okok miatt vala­miből ki kellett maradnom. Eljárok én a brigáddal tár­sadalmi munkára, szórakozni, művelődni. Hiszen mindany- nyiunk közös ügye, hogy a vállalásainkat, ha már egy­szer megtettük, teljesítsük is. — Ez azt jelenti, hogy munkásnak érzi magát? Jót mosolyog: — Ez azt je­lenti, hogy az egész család munkás lett, mert az egykor kétéves lányomat is behoz­tam a gyárba, a férjem ugyancsak itt kazánfűtő. Más a felfogásunk, a gondolko­dásunk, mint tíz évvel1 ez­előtt X (It). E. K.-nó csoportvezető, egykor maga is bejáró volt, me- z6 gazdaságban dolgozott:) — A csoportban csupa vidéki asszony dolgozik. Eg a munka a kezük alatt. Ha valamilyen kitű­zött feladatot kedl teljesíteni, ál­landóan kérdezgetik; — Meglett? Elég lett? Egyszóval magukénak érzik az üzemet, és munkaidő alatt ízig-vérig munkások. Ugyan­akkor azt is etp&naszol.lák; — Tegnap kertet ástam, fáj a ka­rom, fáj a lábam. . . Sokan közü­lük azért nem brigádtagok, mert tisztában vannak vele, hogy nem tudnak eleget tenni a kulturális vállalásoknak... x Munkásnők vagy falusi asz- szonyok? Sok-sok időre és kitartó, türelmes munkára van szükség ahhoz, hogy a válasz egyértelmű, pozitív ki­csengésű legyen. — vkm — tője azzal könnyíti meg hely­zetét, hogy brigádjának né­hány tagját is „elviszi’ oly­kor a foglalkozásokra. — Mondták is a lányok az első alkalommal, hogy Magdi, nem lesz ebből baj? Ki van írva, hogy brigádvezetők klubja, és mi is jövünk... De csak hadd jöjjenek, tapasz­taljanak, mondták a kultúr- házban. A szocialista brigádvezetők klubjának hivatalos irányító­ja Balláné, Simon Mária, a művelődési központ előadója. A programok színvonala, szervezettsége, amiről a klubtagok szóltak, elsősor­ban az ő munkáját dicséri. Egyoldalú lenne azonban a beállítás, ha nem szólnánk — mint maga az előadó is — a brigádvezetők igyekezetéről, közösségi törekvéseikről. — Ilyen közvetlen és haté­kony kapcsolatot korábban nem tudtunk kialakítani a brigádokkal és az üzemek­kel — mondja az előadó. — Eredményessége szinte min­den rendezvényünkön meg­mutatkozik. Azóta sokkal több fizikai dolgozó jön el. Na­gyon jó, hogy a brigádveze­tők — s tulajdonképpen ezt akartuk — velünk együtt gondolkodnak, igyekeznek kialakítani a programokat, s nyilván olyanokat akarnak, amelyek segítik a művelődé­süket. — Az említett eredményes­ség mellett a klubnak milyen hatása tapasztalható még? — Változott a brigádveze­tők eszme- és értékrendszere, -a művelődéshez való viszony. Fejlődött kritikai érzékük, vitatkozókészségük, közéleti aktivitásuk. Emlékszem, kez­detben alig mertek hozzá­szólni a problémákhoz. Most pedig már egyre többen, egy­re gyakrabban és bátrabban, megalapozottabban, önbizal­mat szereztek, s ennek vég­ső soron az üzemi demokrá­cia is hasznát látja. „Annak idején nyikorgó szekérnek éreztem a klubot, olyan nehezen indult” — mondta egy korábbi beszél­getésünk alkalmával őszintén a művelődési központ igazga­tója. De a nyikorgó „szekér” lám — mindannyiunk közös örömére, a sok gondos mun­ka révén — elindult, és most már egyre kevesebb nyikor­gás nélkül fut kijelölt pályá- lyán. Sulyok László T örténelmünk folyamán sokféle módon és formában jelentek meg a nemze­ti látóhatáron céljaink és törekvése­ink, hogy merre haladjon és mivé legyen a magyar nép. Meg-megújuló vitáink, indula­tos, vagy kevésbé indulatos eszmecseréink, könnyen lobbanó és könnyen lohadó nem­zeti büszkeségünk most ama törekvés felé hajtanak bennünket, hogy ipari kultúrában, produktivitásban, szervezni tudásban, ter­mékminőségben és rendben tartott emberi környezetben felzárkózzunk a legfejletteb­bekhez, s legalábbis hem túl távol helyez­kedjünk el az éltől. Nemcsak mi versengünk ezért, hanem más népek és nemzetek is. Azt mondhat­nánk, a századvégi ambíció ez: a későbben indult nemzeteknek is úgy érni el az ez­redfordulót, hogy a nemzeti termelés mu­tatószámai, a termelékenység szintje, az ipa­ri kultúra fejlettségi foka már minden vo­natkozásban hatályon kívül helyezzék az egykori történelmi elmaradás nyomait-kö- vetkezményeit. Természetes hát, ha becs­vágyunk bennünket is arra sarkall: egész tudatvilágunk, képzettségünk, a korszerű­en szervezett, magas műszaki szintű ipar és mezőgazdaság talajából sarjadjon, s fegyel­mezett alkotókészségünkben is világosan kifejeződjék. És miután társadalmunk a fej­lett szocializmus felé halad, e cél kétszere­sen is áhított. Egyszer azért, hogy meggyő­zően mutassuk képességünket a társadalmi termelés minden addiginál célszerűbb, ha­tékonyabb és humánusabb megszervezésé­re. Egyszer pedig azért, mert korunkban — és a jövőben még inkább —, országunk csak így remélheti gyors és zavartalan gaz­dasági növekedésének, gazdasági és társa­dalmi céljainak csorbítatlan valóra váltását. Konkrétabban most azt, hogy megbízható, pontos munkájával boldogul a mind na­gyobb teljesítményt követelő világban. A felismerések — különösen, amikorilyen nagy társadalmi célok mind tudatosabb megfogalmazásáról van szó — nem mindig könnyűek és fájdalommentesek. Nem köny- nyű és nem fájdalommentes például annak felismerése, hogy a széles körű és gyors tár­sadalmi és gazdasági fejlődés, a mindnyá­junk munkájából született ipari-mezőgazda­sági eredmények mellett és ellenére is, elég­telen a célokhoz viszonyított munkaszínvo­nal. Elégtelen arra is, hogy a követelő bel­ső igényeknek jól megfeleljen, s még inkább elégtelen arra, hogy több eséllyel verseng­jen a felcsigázott nemzetközi piaci igények közepette — a leg jobbakkal. Vagy szóljunk még pontosabban: ha nem követjük nagyon szorosan az elöl haladó mezőnyt minőség­ben, árban, korszerűségben és megbízható szállításban, akkor esélyeink nem nőnek, hanem csökkennek, s a megtermelt nemze­ti jövedelem külkereskedelmi értékesítése nem javul, hanem romlik. A felismerések már régen túlgyűrűztek a közgazdászok, szakemberek vezető körén: a munka minősége, mint olyan, mindenna­pi kérdéssé vált, és minden ember saját napi tapasztalatai tükrében sodródik bele az erről szóló véleménycserékbe. Fogyasztunk, vásárolunk, javíttatunk, építünk, mint ma­gánemberek, Szervezünk, szállítunk, közle­kedünk, tervezünk, mint termelők, s mind­két minőségünkben sokszor „dühös embe­rekké” válunk, amikor tudjuk, látjuk, ta­pasztaljuk a tökéletlenségeket. „Dühös” vol­tunk szól annak a felismerésnek is, hogy fegyelemmel, pontossággal, feltétlen köte­lességteljesítéssel átgondoltabb szervezéssel rengeteg baj, bosszúság, egyéni és társ®dal­mi veszteség lenne elkerülhető. S hogy mi­ért nem teszünk mindig határozottan el­lene, miért mosódik egybe annyiszor jó és rossz munka, miért nincs kellő megkülönböz­tetése és következménye egyiknek is, másik­nak is. Fogadkozunk, nekilendülünk, példákat nép­szerűsítünk vagy ítélünk el, s ha egy idő után azt látjuk, hogy nem változott meg minden, akkor sajnos, lohad a lelkesedés, a kitartás, az elhatározás, a társadalmi követ­kezetesség is. Talán kevésbé ismerjük fel közben, hogy nemcsak egy-két tényező meg­javításáról, hanem a termelési és fogyasztá­si kultúráról, a társadalmi tudatról, a mű­szaki képzettségről, munkaszokásokról (vagy­is a szervezettségi szintről) és még annyi más fontos összetevőből álló általános tár­sadalmi viselkedésről van szó, s ezzel kap­csolatban kitartó, állandó változtatásra van szükség. Ehhez igenis kell, szükséges a „dü­hös”, vagyis szenvedélyes, a hibákat néven nevező és jól irányult társadalmi indulat is, amelyet megfelelő viták gerjeszthetnek, éb­ren tarthatnak, táplálhatnak. Kell egy kis csípős „ostorvég”, ahogy a gazda szeretet- ből-büszkeségből ösztökéli lovait gyorsabb haladásra, amelyre azok ugyancsak képe­sek. De legalább ennyire — sőt. nemzeti karakterünket ismerve, tatán még énnél is jobban — kell az állhatatosság, a kitartás, a következetesség, ahogyan e nagy nemze­ti-társadalmi feladatunkat minden részleté­ben megközelítjük és megoldását nap nap után szolgáljuk. Aki ma azt mondja: nekigyűrkőzünk, é* holnap már semmi nem fog csikorogni, min­den jól, olajozottan halad: a termelési kap­csolatok, munkafegyelem, okos gazdálkodás, előrelátó, pontos tervezés, rugalmas gondol­kozás, kezdeményezőszellem vonatkozásában — az ámít mindnyájunkat. Mint ahogyan az is ámít, aki úgy találja, hogy a dolgok a lehető leaiobb mederben mennek, s így elélünk, eléldegélünk, elboldogulhatunk, ahogyan említett fogyatékosságainkkal együtt vagyunk. Sokkal nagyobb, mélyrehatóbb változásokat kell végül is beteljesítenünk, mint amit kampányokkal megoldhatunk. Ennek feltételeit és követelményeit nagy távlatokba előrevetítve és legfontosabb ösz- széfüggéseikben mutatja be a XI. kong­resszuson elfogadott pártprogram. Ehhez nem elég csak az aznapi felismerések in­dulata. mert tudatos és tudományosan meg­alapozott fejlesztési célokat követünk. D« nem elég önmagában a spontán cselekvés sem, hiszen itt sem rögtönöznünk kell: eb­ben is megvannak a konkrét, megjelölt, a párt, a kormány által eldöntött, a társada­lom részéről pedig demokratikusan jóváha­gyott feladatok. A z indulat akkor nemes, akkor szolgál­ja jól nemzetünk,, népünk egész ügyét, ha é megjelölt, eldöntött, elhatáro­zott feladatok legjobb megoldására mozgó­sít, s nem akkor, ha elcsüggeszt, összezavar, vagy elbátortalanít. Szocialista társadalmi, vagy ha úgy tetszik, nemzeti becsvágyain­kat — például magas produktivitású-szerve- zettségű, műszaki kultúrájú, fegyelmű tár­sadalommá lenni, még jobban az eddiginél — csak e bizalom és az okos buzdítás szel­lemében tudjuk beteljesüléshez vezetni. Er­re tanít bennünket egyebek között a har­mincegy mögöttünk hagyott esztendő is, amelynek eredményei, az újból és újból va­ló felsorolás nélkül is biztatnak, bátorítanak és erősítenek bennünket. Rózsa László Az üvegvágó karcsú, hosz- szúkás dobozban pihen. Csillogó, vadonatúj. Egy fi­ókban a helye. De úgy, hogy könnyen elő lehessen venni... Az üvegvágónak Immár nincsen dolga. Napi szer­számból emléktárggyá lé­pett elő, mert Margitka nyudgíjba ment. Szinte hihetetlen, de így van. Kovács Lajosné, a sík­üveggyár munkásnője ápri­lis elsejével „nyugalomba vonult”, ahogy hivatalosan megfogalmazták. Évekkel ez­előtt már találkoztunk. Azó­ta semmit nem változott. Ugyanolyan vidám, jókedvű, mindig tettrekész, segíteni akaró. — Január végén búcsúz­tattak a gyárban. Méghozzá ünnepélyesen. Alig akar­tam elhinni, amikor mond­ták, „huszonöt évet dolgo­zott az üveggyárban...” Való­ban ilyen gyorsan elsza­ladtak az évek? Még ma sem tudok meghatódás nél­kül visszagondolni azokra a percekre. Ott volt a mű­vezető, csoportvezető, mind­azok, akiket megtanítottam az üvegvágásra. Délután' kettőkor kezdtük és este hét órakor még mindig be­szélgettünk... A szeretetnek, megbecsü­lésnek sok-sok jeleként ha­talmas táska csokoládét, rengeteg szegfűt vitt haza. A gyártól egy nagyon szép órát, a munkatársaktól egy porcelánfigurát kapott. És az említett üvegvágót. Hu* Üveg vágó az új dobozban Az én apró kitüntetéseim... 99 szonöt éven keresztül ilyen­nel vágta a nagy üvegtáblák széleit. — Nem Is tudom, olyan furcsa az egész. Gyakran elfelejtkezem arról, hogy nyugdíjas vagyok. Jófor­mán semmi nem változott. — Például? — Ugyanúgy ébredek reg­gel fél ötkor. Múltkor azt mondja a férjem, nézd az Imre már megy munkába. Te jó ég, — kiáltottam fel, — akkor jó lesz nekem is igyekeznem, mert még el- kések... Akkor jutott eszem­be, már nem hajt az óra. Margitka azóta is minden­nap bejár á gyárba. Hol ezt intézi, hol azt. Tagja a gyári pártbizottságnak, ott is elég dolga akad. — Egyelőre olyan, mintha csak szabadságon lennék. A tétlenséget soha nem szeret­tem, nem is bírnám. A mun­kahelyemen is biztattak: ha nagyon unatkoznék, men­jek vissza, dolgozni. , Leg­alább a fiatalokat tanítani. Ezt nagyon szerettem csi­nálni. Az ötödik üvegtábla után megmondtam, lesz-e valakiből üvegvágó, vagy sem... Ennyit a gyárról, az új­donságnak számító nyugdíjas­hetekről. Gyorsan elsiklunk felettük. Inkább arról beszél­getünk, több ideje jut vá­lasztói ügyes-bajos dolgaink Intézésére. Tizenkét esztendeje tanácstag. A 74-es körzet az övé, a síküveggyártól az isko­láig. — Ezt nagyon szeretem csinálni. Sajátomnak érzek minden panaszt, gondott, prob­lémát, amiben segítséget kér­nek. Ha jogos a kérés, utána­járok. Talpalok, nem sajná­lok se időt, se fáradságot. Mondta is már valaki: „Ezt az asszonyt, ha kikiildik az ajtón, visszajön az ablakon. Jobb rögtön elintézni, amit kér...” A tréfás szavak igazságot rejtenek: a városi tanács egyik legaktívabb tagja. — Az évek során azt is megtanultam, hogy megmond­jam, a kérésnek nincs alap­ja, és nem lehet elintézni. Senkit nem álltatok, az a vé­leményem, mindig az egyenes út a célravezető. Ha valamit sikerül elintézni, annak na­gyon örülök. Ilyenkor azt mondom, ezek az én apró ki­tüntetéseim. .. Ügyes-bajos elintéznivalókból pedig nincs hiánv. Most ép­pen a zöldségesüzlet és egy család jogos lakáskérelme van napirenden, ö pedig a tőle megszokott buzgalommal tár­gyal, intézkedik. Három gyereket nevelt fel, öit unoka jön látogatóba. Most már rájuk is több idő jut. So­kat olvas, kézimunkázik, a pi­henésre is szán egy-két órács­kát. — A nyugdíj nem jelenti az élettől való elszakadást. Nem is bírnám ki, ha így lenne. Ezer szál köt a gyárhoz, az emberekhez. Ez meg is marad, ígj' érzem jól magam. Néha csak azént sóhajtok föl, mi­lyen jó lenne megint húsz­évesnek lenni... Nincs sok időm a töprengésre, mert rög­tön eszmebe jut, a mai na­pon még mennyi mindent kell elvégeznem... Csatai Erzsébet NÓGRÁD — 1976. április 4., vasárnap * /

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents