Nógrád. 1976. április (32. évfolyam. 78-102. szám)

1976-04-25 / 98. szám

Ble^élő Cserhát

„Dukált a vers, a rigmus”

Múltat idéző kis társasa- Kunk hirtelen gyarapodott, beszélgetésünk színhelyére betoppant Cimer István és felesége. Immár négyen kutattak emlékezetük tárházában. Az évtizedek „porától” megtisztított mozaikokból így állt össze az élet egyik legjelentősebb és legszebb eseménye, * házasságkötés.

A régi szokás szerinti.

A nem elhamarkodott, a ráérős lagzi, amelynek ..meg kellett adni a módját”. Nem is a dáridóval, a gazdag lakomával — erre sokszor lehetőség sem volt —, hanem a külsőségekkel. A játékkal, a jelképes cselekmények egész sorával.

Mindenekelőtt egy összehasonlítás. A párválasztás, a jegyváltás szokásai szinte teljesen kihaltak, az esküvő itt* ott még hasonlít a régihez. A slingelt jegykendő szerepét átvette a — lehetőleg minél szélesebb, minél drágább — aranygyűrű. Ez a jólét jele. Ne is tegyük szóvá. De ho] van a „kendőlakás” szépségéhez, népi fantázia teremtette játékosságához a gyűrűcsere.

A régi lagzi elemei azonban néha még ma is, a Cserháton is felsejlenek. Ecsegen. Kozárdon, más falvakban is voltam olyan mai, gazdag lakodalomban, ahol a nagy eszem-iszom közepette egy-egy éltesebb férfi tanácsokat adott a menyasszonynak. Rigmusokba szedve — nagy derültség közepette — oktatta ki: mit szerezzen be háztartásába. miként viselje urának gondját.

Nagy István, Kelemen Sándor, s a Cimer házaspár segítségével sorjában idézzük most fel a hollókői lagzi eseményeit.

— Enni, inni akkor is kellett, legelébb erről kellett gondoskodni. A talpaláva- lót rendszerint a rimóci rezesbanda fújta. Ha minden együtt volt, megállapodtak a zenészekkel is, útjára indulhatott a hívogató.

Sándor bácsi után Cimer Istvánná erről kezd beszélni:

— Jóképű, talpra esett legényt választottak erre a posztra— No, meg — szól közbe az öreg — indulás előtt „felkészítették”, itallal vendégelték. Hogy nagyobb legyen a beszéde.

Listával a zsebében, házról házra járt a hívogató. Illően kikanyarított egy verset, így adta a háziak tudtára: hol, mikor várják őket a lagzi ba.

Jelképekről, játékosságról esett szó a legelején. Egyik ilyen esemény az esti ÁGY- VITEL volt. Akkor került rá sor, amikor megtörtént a hí- vogatás, a lagzi előestéjén.

— A vőlegény rokonsága nagy vidámsággal elindult a lányos házhoz — idézték emlékeiket a hollókőiek. A daloló, vidám társaság vezetője a násznagy volt. Itt is dukált a vers, rigmusok kíséretében kérte ki a menyasszony ágyát.

Mint mindenért, ezért is „fizetni” kellett. „Ennyiért adjuk!” — „Ennyit adunk érte!” A humoros alkudozás közben körbe járt a fiaskó és a tész- tás tál. Aztán megegyeztek. A menyasszony ágya a mennyezetig volt vetve. A hímzett dunyha és párna, a lepedők és a takarók a hozományhoz tartoztak.

Egyezség született, a menyasszony keresztanyja hozzálátott hát, hogy széjjelszedje a bevetett ágyneműt, de még a nyoszolyát is — mesélte Sándor bácsi. — Egyenként a legény rokonainak kezébe adta a darabokat, aztán elindult a menet visz- szafelé. Nótaszóval, hangoskodva, itt-ott még táncra is perdültek az utcán.

A fél falut megmozgató népi játékban ekkor lépett színre a vőlegény keresztanyja. A lagzis háznál összerakták a nyoszolyát, a keresztanya pedig kezdte bevetni az ágyat. Mint az elbeszélésből kiderült, nem is volt ez olyan egyszerű feladat.

— A legények bele-bele dűltek a készülő ágyba, lehetett e.ölről kezdeni a munkát. Némely társukat bele is dobták, közben ezt kiabálták: „Ilyen nagy gyereketek legyen!” A dunyhából egy marék tollat is kivettek, (gy mutatták, hogy finomra fosztott pehely van benne, nem pedig kosztonka.

Az ágyat végül is bevetette a keresztanya. Egy darabig még iddogáltak .aztán ki-ki ment a dolgára, vagy pihenni. Csak a gazda maradt talpon, a „személyzettel”. Egész éjjel.

Szorgos munkával készültek a másnapi vigalomra.

Kelemen Gábor

KALDI JANOS:

A gyermekkori körtefára

Almomban még suhog a tüskéskörtefa, mosódnak ágai, elporlik lomb-szava.

S alatta, mintha még ott ülne két öreg, s nézné a Hold fényét, ahogy az megered.

Jó Danka nagypapa, Katalin nagymama, mintha ott élne még. s mintha még szólhna.

De ez csak álom már, tünékeny-sugarú, elfogytak régen ők, s a fa is rég hamu.

De olykor, álmomban, visszajön, megremeg, s mondja még az a fa a régi éneket:

Visszajön holdfényben az a fa, s újra él, fölzendül éjféltájt a bűvös terebély.

Mosolyog derűsen, még most is ágazik, rezegteti elmúlt, tündöklő ágait...

Réti Zoltán: Felfelé.

.......................................................................................................... mii....................................................................................................................................................

A hirdetést átfutva tudatom máiyrjl, váratlanul felmerült Gáspár alakja, s újból eltöltött a rossz érzés, amit négy esztendeje az irodájában éreztem, annak következtében, hogy a szerelők mérnök kar- társnak szólították. A titulust kegyes leereszkedéssel fogadta. Később, amikor kérdőre vontam, fülig vörösödve ma- gysrázkodott: Nincs jelentősége. ez csak afféle formaság.

Nem hagytam annyiban a dolgot, és barátságunkra hivatkozva kértem, mondja el őszintén, szaktechnikus létére. miiért kívánja meg a „mérnök” megszólítást. Harapófogóval kellett belőle kihúzni minden szót. Nagy nehezen mégis kinyögte: „Ha diplomásnak hisznek, nagyobb a respektem”. Teljes meggyőződéssel hangoztatta: tekintélynövelő. munkafegyelem- erősítő „körülmény” a diploma.

Gáspárral beszélgetve és az élet tenyeivel szembenézve ei ke lett ismernem: a diploma a közludatban eieve növeli az ember tekintélyét. Ám a tisztelet. végül is nem az embernek szól, hanem a diplomának. Ettől valamiféle szoiga- leikűség okán a köznapitól általában eltérőinek, minden tekintetben értékesebbnek h.sszük magát a diplomát. Ami aztán azzal jár, . hogy némelyik mérnök, orvos, közgazdász minden szempontból különbnek és többnek tartja magát, mint az átlagember. Ez az utóbbi típus abban a szent meggyőződésben és tévedésben él. hogv v?n a „tömeg” és van az „elit”. Magasabbrendűségét főleg és szinte kizárólag külsőségekkel hangsúlyozza, öl* tözV ad ísé^en. viselkedésében. ■ fí-r zré^éb’n. modorában fe.' • •«!»-! ürn-e! a látszatra, arra például, hogv úri ember és semmi félreértés ne essek,

SzekuNty Péter:

Diplomás

valóban „úri ember”. Ez a diplomás dobogtatta meg a kis polgár szívét, hiszen egv felületen éppen a kispolgári embereszményt reprezentálja, azt, akire határtalan' csodálattal fel lehet nézni, mindegy, hogy a ruha kit takar.

Környezetemben, ismerőseim körében mindig ráismerek Z. Aranka megfelelőire és látnom kell: az arisztokratikus gőg személyiségzavarokat okoz, mert a teljesértékűséget nagyképűen leegyszerűsíti egyetlen dologra, a „kutva- bőrre”. Mintha bizony a tel* jesártékűság ennyiből állna. Ennél sokkal több és a leegyszerűsítés a fejekben rendszerint világnézetünktől idegen képzeteket teremt, zavarja a lényeglátást, nem ritkán politikai egyensúlyvesztést eredményez. Továbbá nehezen helyrehozható hibákat szül, s nem ritka egyéni meghason- lások, tragédiák előidézője.

Z. Aranka mérnöknő egyik ü-emben kö^ópirányítóként dolgozott, negyvenötén tartoztak hozzá. Negyvenöt ember, illetőleg szerinte negyvenöt név. Semmit nem tudott beosztottadról, fogalma sem volt arról, kiben miiven érték, érdeklődés. ké-zség lakozik. Bognár bácsi, a segédmunkás apja lehetett volna, ám neki csak B-gnár volt. ..Bognár i-og-ro' felül a génkocsira és e’meg.'' rakodni.” Kalmár. Ökrös. Hamrák... Z. Aranka a szaktárs. a kartárs. az elvtárs kif“iez»st beosztottai val

*7°m’~pr! nem isrn-t“ Ke-ez- t ül nézett, a Hol <207^1^ on.

b°/7elvágta, sőt me^köve- telte, hogy kellő tiszteletet

házaspár

kapjon tőlük. Látszólag megkapta, annak ellenére, hogy közönséges hangnemben trágárságokat vagdosott a munkások fejéhez, s szentül hitte: jól áll neki az aljabeszéd.

Egyébként mint mérnök, kiválóan megállta a helyét, de emberként messze nem volt azon a magaslaton, ahol hitte magát, s ahonnét lenézte a világotH sz ériás rohamot kapott, amikor leváltották, s helyére egv „szimpla” technikust tettek. Gyártotta a beadványokat, hivatkozott a diplomájára. amit talán legszívesebben nyakába akasztva hordott volna.

Sokféle megnyilvánulása van a diplomagőznek- A végeredmény azonban mindig ugyanaz. A diplomagöz társadalomellenes, mert kizárólag a hozzája hasonlót ismeri el egyenrangúnak. A mi rendünk megbecsüli a tudást, nagyra értékeli a magasan kvalifikált értelmiségi munkát. De a diplomácia önmagában semmiféle kiváltságot nem jelent. Ettől egv ember rendelkezhet a környezetében levőknél nagyobb átlagtudással. de nem b:ztos. hogv személyiségként is fölözi az átlagot. Az egyetem, a főiskola csupán lehetőség ahhoz, hogv kellő intelligenciával a jellem is erősödjék.

A diplomások döntő többségére époen az a jellemző, hogy kulturáltan illeszkednek környezetükhöz, értik és érzik he'vöket. szereoiiket a társ-da’ ■rr’-an. tbz'elik, becsülik a munkásembert. M- János, a kiváló közgazdász

ebből a nézőpontból tiszta emberséggel így fogalmazta meg saját világlátását: „Édesapám a felszabadulásig uradalmi cseléd volt. Jelenleg nyugdíjas téesztag. Én/az ötvenes években egyetemi diplomát szereztem és öt esztendővel ezelőtt megvédtem doktori értekezésemet. Denagvon jól tudom, hogy édesapám életismeretben. bölcsességben, tapasztalati tudásban magasan fölöttem áll. öcsém traktoros. Ismerjük egymást, és róla meg nyugodt lelkiismerettel mondom, hogv igenigen okos ember. A szüléimét, a testvéreimet nézném le, ha nem tisztelném minden dolgozóban a valóságos értékekei”.

Érdemes megfigyelni, hogy legtöbbször éppen azok hivalkodnak a diplomával, akiknek „alig van”. Ismertem az in* szeminátort, aki állatorvosnak játszotta meg magát. Beszerezte az aranykeretes szemüveget, az egyéb kellékeket, felült a magas lóra, leereszkedő, vállra veregető hangon . tárgyalt a gazdákkal, akik a régmúltból ereződő alázatból doktor úrnak titulálták.

De hát ne feledkezzünk meg a hirdetésről. Üjbói elolvastam, de már figyelmesebben és határozottan megérez* tem: nem véletlen, hogy éo" pen Gáspárt juttatta eszembe. Ez a hirdetés azért adatott fel, mert egy házaspár kislánya mellé pótmamát keres. Nem akármilyen házaspár: diplomás házaspár. Mindent elképzelhetünk. Mindent, aminek ebben a hirdetésben helye volna. Lehetne ez a házaspár ióravaló. iól kereső, elfoglalt. emberbecsülő, betegeskedő, a pótmamakereséshez ezek a jelzők mindegvi- k” elképzelhető, csak époen a „diplomás” nagyképp es felesleges.

Szülővárosom köszöntelek

Mint szülő gyermekére, oly büszke vagyuk rád, szülővárosom... egyre növekvő, szép Salgótarján.

Te szültél... megnéztelek. Szemem itta,

— nappali, esti fényeidet. —

Hol rég halott anyám karja ringatott, te állsz most ott, büszke Karancs-Szálló.

Két utcasor, patakon innen... patakon túl... hosszú, keskeny teknő voltál egykoron.

Ez voltál, s szerte, görbe kicsi utak.

Most még a volt cigánydombon is magas, modern házaid, gyönyörködtetőn ... sorakoznak.

Városom színei... virágos terek...

— erőt hirdető emlékműveid, —

s körben a zöld hegykoszorú. Néztelek...

(még látom macskaköves Fő-utcádat)

A mostani sima betonutakat, aszfaltjárdáid, és bekanyarodó csiszolt szögleteiket.

Bár nosztalgia sajdul bennem, gyermekkorom zöld mesekertje után... mégis boldog vagyok, mint terpeszkedsz szép városom kifelé... fölfelé még a hegyekre is!

Modern vagy. korszerű, mégis... hangulatosan szép. Levegőd, — bár gyárak füstjétől szennyezett — még most is éles... jó... hegyi levegő.

A Kálvária-hegy még a helyén áll, ott is marad, tetején a TV adótorony.

Elnéztem a karcsú torony alatt sorakozó stációkat... a régi hangulat elfogott:

Este van. Ülök a kert selymes füvében,

... fülem fölfogja a tárogató szót.

Nézem felnőtt barátaim holdfénytől lágyuló tekintetét.

(az esti égen hunyorgó csillagok.. ■)

Fogom az acélgyári munkások kérges kezét, kiknek tenyere — még ma is érzem — jó... simogató. Első világháború után, kenyérgond, baj. Munkanélküliség! Szomszédaink, gyárimunkások,

Ti adtatok biztató szavakat Anyámnak,

— ki hat gyermekkel magara maradt. —

Barátságotokkal, hitetekkel erősítettétek Ot... és óvtatok minket, kicsi gyermekhadat.

Mint kisgyermek, ki anyja ölére vágyik, ha beteg, úgy tértem vissza hozzád egy évvel ezelőtt... gyógyulást csak ott kereshetek.

Látni akartam május elsejét... hömpölygő áradatod, még sem láthattam,

— testem lehúzott, az ágy fogott. —

Egy év alatt meggyógyultam,

most mint gyermek... ismét, járni tanulok.

Anyám tejével együtt levegőd is szívtam,

— rám sütött erősítő napod. —

Erősítsél tovább... drága szülővárosom,

... talán gyorsabban járhatok.

öreg kisvárosból újat, fiatalt, erőset,

— nagyot teremtettetek! —

Példátokon magam ereje ismét növekedett, éltető... fölfelé húzó erőd: magam ereje lett.

Léted mai mivolta bizonyítja: nincs lehetetlen, csak akarni... merni... tudni kell!

Ha van akarás, mérés és tudás, a célt elérni — ha kemény munka is — megvalósítani lehet.

Kicsiny kagylódból megteremtetted,

— valódi gyöngyszemed! —

Épülve, terjedve, még mindig mutatod:

van út mely tovavisz... csak megállni nem szabad.

Már tudom honnan nyertem erőm. mely ha lankad is,

— ismét előre tör — Te adtad erőmet Salgótarján ... drága, szép szülővárosom.

Te és Ti... kemény gyárimunkások... bányászok... kik ezt a várost megteremtettétek.

Ti... és fiaitok... lányaitok... acél testetekből sarjadt erős ifjak...

— tulajdon véretek! —

E városban... melyre egész Európa fölfigyelt, a Ti erős kezetek, éles eszetek,

— töretlen hitetek benne van! —

Érzem, közétek tartozom, h'áha mentein el. összefogott, nagy tömeg vagytok, én, kis perszem emberke, de a Ti összeforrottságotokban,

— az én szivem is benne dobog. —

Emlékszem a régi májas elsejékre, akkor is helytálltatok, mikor ez nagy tett volt.

„Nemet" mondani nektek, akkor sem lehetett.

Zagyvapálfalva, Karaites. Terenye, Pásztó, s a többi falvak emberei százával jöttetek.

1919!... akkor is erős talpon álltatok!

(piciny gyermek voltam, mégis emlékszem) vörösök voltatok Ti is, akár Csepel!

Minden utad tovább vezet, egyre terjeszkedel,

„hegyeket mozdítottatok”, csodálatra méltó tett ...de azért a nagy hegyeket hagyjátok meg.

— övetze erős, növekvő testedet, az élő... zöld koszorú —

szemnek, tüdőnek jó... sok. szép hegyed.

Ez év május elsején, hömpölygő áradatodban én is ott leszek. Lábam már nem...

— de szívem még képes dobolni az ütemet. —

Drága szép szülővárosom, köszöntelek,

s ha gyenge is hangom... dicsérve zengi nevedet!... híredet!'

Sch. Gallo Olga

NÖGRÁD - 1976, április 25., vasárnap 5