Nógrád. 1976. március (32. évfolyam. 52-77. szám)
1976-03-21 / 69. szám
I Hi végre művelődünk? Művelődő ország vályúnk — fogalmazódott meg több Ízben a közművelődési párthatározat vitáiban megyeszerte. Hallottunk olyan ellenvetést is: Jó, jó, közművelődő ország lettünk, de azért elsősorban termelő ország vagyunk. Az ellenvetés — szándéka ellenére — a legtökéletesebb találat: igen, termelő ország vagyunk, a legteljesebb mértékben! Abban az értelemben is, hogy a „termelés túllép önmagán, mivel az ember eg»sz életmódja termelő- jelleget nyer, vagyis minden lényeges tevékenysége közvetlenül kihat a termelés fejlődésére.” Ágh Attila sűrítette az idézett mondatba tanulmányában (A művelődéselmélet filozófiai alapvetéséhez) a marxi művelődéselmélet fenti alapelveit. 1. Jó, Jó, ez filozófia De- hát a valóság ... Hallani vélem az újabb ellenvetést. Igen, a valóság. Hát, nem ily egyszerű, bár „az ember lényegi erőinek fejlesztése” marxi teóriának hazai megvalósulását jól kitapinthatjuk az utóbbi évtizédek köz- művelődésében. Akár olyan ellesett beszélgetésekben. amelyekből kiderül, hogy sok földműves ember számára az a ió könyv, ami gyümölcsé- szetről. növényvédelemről szól. Nos, itt közvetlenül tetten érhető, hogy a könyv lassan kertésszé formálja — „termeli” — az embert, az elsajátított tudomány a szakértő kézben közvetlen termelőerővé válik. S, ha segítségül hívjuk a statisztikát, miszerint az elmúlt évben országosan négy és fél millió ember hallgatott tudományos ismeretterjesztő előadásokat, s bi- zonvára olvasott is hozzá valamiféle ismeretnyújtó könyvecskét, — akkor kiteljesedik a kép, mely a művelődés megtérülését jelzi az anyagi termelésben. De korántsem erről van szó csupán szocialista művelődéspolitikánkban! Az ember belső énjét. jellembeli, lelki-tudati „lényegi erőit” kívánjuk az ú.1 társadalom új humánumához közelíteni. Fiatal munkáslány említette pár évvel ezelőtt a Jelenidő című film vitában. hogy szégvenérzete volt, mikor a brigád torzsalkodását nézte-hallot- ta. Egy kicsit önmagára, önmagukra ismert benne. A film tehát az önismeretet segítette. Az olvasás terjedését nehéz nyomon követni. Hiszen a könyvesboltoki'ivaiv egyívűi'> i- romszázmillió forint értékben vásároltak könyvet egyénileg az emberek, ami nem szerepel az olvasási statisztikában. Ezenfelül a könyvtári olvasók -zárna csaknem kétmillió 500 ezer. Kérdés, mit olvasnak? Mennyire értékes irodalmat. vagy tudományos ismeretet nyújtó könyveket? A tanácsi és szakszervezeti könyvtárakból kölcsönzött több mint ötvenhotmillin kötet mindenesetre tanúsítja. hogy a könyvtári tagok, emberségben gyarapodtak a könyv által. A könyvtár ugyanis önmagában mércéje a könyvnek. 2. A statisztika természetesen nem bizonyít semmit. Csupán eligazít a számvetésben. midőn a művelődés termékenyítő hatását próbáljuk kitapintani. Olykor maguknak a népművelőknek is meg kell kérdezniük önma- guktól: mit akarunk a dolgozó emberektől? Mi végre művelünk tudománnyal, művészettel, jó szóval, értő emberséggel ? Hankiss Elemérnek a VáltozasoK a társadalom értéktudatában című cikkéből vett idézetben a felelet: „A nagy társadalmi átalakulások olyan korszakaiban, mint amilyen Magyarországon 1945-ben kezdődött és 2000-ig még minden bizonnyal javában tartani fog, különösen nagy szükség van a szubjektív értéktorzítások állandó korrigálására, s így az ilyen korszakokban — más korszakokhoz képest — még nagyobb mértékben szükségessé, értékké válik magáinak az önismeretnek és a társadalmi tudatosulásnak az igénye, a képessége, gyakorlata is.” kultúra és közösség, 1974. 4. szám) Erről van tehát szó. az önismeretről, az ember önnön lehetőségeinek felismeréséről ; munkában, szórakozásban, művelődésben. Meg közösségi szemléletnek, társadalmi tudatának kialakításáról. Mindez különös „termelés” az ember benső javaiban. 3. Ráfizetés? Nem éri meg a beruházást? Érdemes az ilyen ^vult előítéleteket kritikai ■ vizsgálat alá venni Hiszen a termelés gazdaságosságán túl újfajta „közgazdasági” fogalommal számolnak a teoretikusok: a közművelődés hasznával, gazdaságosságával. S a művelődés „gazdaságtanának” szocialista szemléletében már gyökerében más a termelés és a művelődés kapcsolata. Számunkra itt legfontosabb a személyiség kiművelése, mint az ember benső javainak. teljes emberi énjének fejlesztése. Mindez megfogalmazódott a közművelődési párthatározatban. És ezzel — ki szavakban, ki belső meggyőződésben is — mindenki egyetért. A disszonáns „hangok” akkor érzékelhetők, amikor tettekre kerül a sor. Amikor a művelődésről csak beszélni kevés — művelni, művelődni kell! E ponton gyakran megtorpan sok kezdeményezés. Nincs elég népművelő, nincs elég pénz. nincs elég önkéntese a közművelődésnek. Sok üzemben, településen ma még úgy tűnik, nem rentábilis beruházás a közművelődés. 4. Annyi igaz nem térül meg rövid tavon. De történelmileg nézve, a szocializmus jövőjét nézve, a közművelődés (anyagi létünk mai szintjén) egyik legjobb, legértékesebb, leghumánusabb beruházás. Hiszen az embert „termeli". Képességeit, kezének — eszének — lelkének humánus értékeit — miként bányász a szenet — fejti, hozza fel emberi tárnákból a mindennapi élet felszínére. Persze, a beruházás számadatokkal dolgozik. A „kiadás” ellenserpenyője a „bevétel”, eszköze a mérlegelés, az egyenlet... De mérhetjük-e a művelődést? Pontosabban: hogyan mérhetjük a mérhetetlent? Talán... évtizedek tapasztalásában. Életközben, emberközelben. Ha kitapintjuk az ember pulzusát: és érezzük — akár Váci Mihály lázas ■ néphűségében, közéleti elkötelezettségében — a „százhúszat verő szív” egészségét, tetterejét mind az egyes ember, mind a társadalom javára. Balogh Ödön Krúdy Gyula: Szegény gyerekek a szigeten A sziget közepén áll egy sárga, kopott varjúfészek, hideg és rozsdás udvarház, amelyet még manapság is Kastélynak neveznek, mert egykor benne lakott egy öregember, mikor hercegek voltak Magyarországon. Kastélyt nevét árván viseli az udvarház, mint koldus medáliát, a herceg egykori termeiben korom lepi be a falakat, a szél bújósdit játszik, az ablakok és ajtók rég elkívánkoznak ebből a világból, az udvart benövi a gaz, az erkélyt megette a rozsda, éjjelente senki sem hallgatja a fülemilét, amely tavaszonként az elhagyott rom körül építi fészkét... Csendes, gondterhelt, bajjal, mindennapi élettel álmodó, szegény emberek hallgatják a „kastélyban” a nagy fák melankolikus zúgását, az esti szél ajtó- dörömbözését, a kályhák kor- gását, az öklendező kísértet lépteit, aki a rozsdás csigalépcsőn felszuszog és benéz az ablakon. A szomorgók, maguknak élők, elbújt érzé- sűek. a lemondok háza volt évekig az udvarház, az lakott benne, akinek máshol nem volt helye, magányos helyen vándorlók, visszhangos, szomorú szobákban a maguk bánatával foglalatoskodók, lábujjhegyen járt a méla csend, mint egy kolostor körül. Ezen a tavaszon kinyílt a pókhálós ablak az udvarházon, meghökkent a kapu, var- júkárogástól életunt kémény felfigyelt, a szomorkásba belevénült nagy fák kibámultak odvas kérgükből, a vijjogó vércse riadtan menekült, mintha anyavarjú üldözné a fészekrablás után, még tán a romfal is nagyot nézett, pedig sok mindent látott ezer esztendő alatt: nyulakat, rózsákat, harcos apácákat, mogorva szerzeteseket, tilosban járó szerelmeseket... Víg gyermekcsapat özönlötte el az udvarház környékét. Mindennap vigabb, bátrabb, hangosabb gyermekek nőttek ki itt a fűből, a tavaszi eső nyomán, mint a réteken a virágok, a fákon a csodálatos gyöngédségű levelek, a lehe- let-üdeségű orgonák. Valamely varázslat történt itt; a meséskönyv megelevenedett; a kacsalábon forgó vár, amely a rege kék, s zöld ködében állott a szegény gyermekek képzeletében, megállóit; a farkasszakállú hídőr, aki fegyverével a szigetet őrizte, végleg befordult az őrházikójába; a partokról és a messziségekből látott szoknyás nagy fák, fénylő kertek felett borongó vén házak, visszhangot, hajókürtöt, városi lármát gurgulázva elnyelő romok, a mesékbe kanyargó árnyékos sétautak, a fehér lovacskás omnibuszok, hanyagul ásító pázsitok, fehér lócák, és székek: megindultak.... szárnyaikat kiterjesztve repültek a vén fák. futott az unatkozó angolpark, bakkecske módjára szökdécseltek a padok, döcögve jöttek a vén romok, gyíkgyor- san siklottak a gyalogutak a pesti szegény gyermekek felé. A gyermek álmodott valamely kedveset éjszaka, amely után kinyújtotta kezét. A lelenc, az árva, a pincelakó szegény, az iskola porában el- hervadt, külváros füstjében elsápadt gyermek álmában a tündérkertben járt és reggelre megtalálta a kertet, nem osont az tova. mire felébredt. A leányocskák körbe álli !í Bíró Mihály: EMLÉKLAP Jobbágy Károly: Dúdoló a szabadságról Aki mélyben született, ritkán látja az eget remélve. Kei, hogy sok kar, és ököl —, mint a szárny — emelje föl a fényre. Tengődtem én mélybe lenn. Szabadító életem’ Tevéled. szálltam el a rettenet bűzös bugyrai felett, s nem félek. Forradalmat keverő, bilincseket leverő szent század! Lengesd meg ott,ahol a kín él még — földem tájain — ruhádat. Ne csitítson türelem. Hadd dalolják énvelem. kik rabság nyűtt szalmáján fekszenek, kapunyitó szép neved: Szabadság! nak és úgy énekelnek, mintha a virágok énekelnének a kertben. A fiúk szétszaladnak, mint a tavaszi esővíz. A szegény gyermekek hangja megtölti a szigetet, mint a május szele színnel és illattal a világot. Ezerhangú madársereg, ezerszemű pázsit, ezerkedvű élet fakadt a szigeten a régi varjúkárogásos, búskomoly andalgású, titokban lépegető tavasz helyett. A denevér, amely már kora délután elindult nesztelen útjára a romladékokból, bevárja a sötétséget. A margitszigeti betegség: a melankólia, amely híven eljön a nedves szigetre, az idén csak mesz- sziről oldalog, mint egy megvert kutya. Ä szerzetesi csend, a lemondásos alkonyat, a keserűségbe és megvetésbe vonult magányosság elhallgat-* nak gonosz tücsökdalaikkal a régi udvarházban, amidőn a pázsiton egy sereg k;slány cikázik és. csicsereg, mintha már megjöttek volna a fecskék. Pajkos, rongyos kisfiúk, egy délután méhkast hoztak kis kézikocsin az életunt szigetre és hangos hajrával felborították a vidáman zümmögő kast. (1919) Ady Endre: » Itt a nagy harc Tavasz van és a lázadókat Imádta mindig az élet, a láz, Jaj annak a magyar hajónak, Mely olcsón és mindent elmagyaráz: Jaj százszor a megbocsátónak. Engesztelhetetlenül úgy fusson Minden bilincselt, bántott, bús magyar Hajója, hogy büszkén eljusson Víg partra, melyet tört szíve javall, Perlőinket perlő nagy jusson. Hiszen ők már úgy is inognak, Már küldik a kegyes üzenetet, Nagy harcba fogni úgy se fognak Ezek a zagyva úri seregek, Rablói száz elrablóit jognak Trónjukon már vitázva ülnek S már nem kacagják gőggel a tavaszt. Persze, hogy meg nem szelídülnek, Verbőczy fajától ki várja azt? Eddig csak zsandárokat küldtek. De vér serkeit bőrük-alatta, Itt a tavasz, hol panaszkodnak is, Jön az úri, bosszús „ebadta”, Jön a prédikáció, mely hamis S jön a mi bosszús vágyunk-adta. No, végre hát, ők védekeznek, A hóhérok, akiknek lelke sincs, Adván módját amaznak s eznek, Lóg hangosan róluk a vén bilincs: Ők, félők, legtöbbet vétkeznek. Tavasz van, ezerszer pusztuljon Minden álkuvás, minden habozás Es ezerszer egymásra hulljon Minden régiség és minden szokás: Most már nincs, hogy ki elől bújjon. Ez a magyar teljesedettség: Itt a tavasz és itt a diadal, Minden hitetlenség betégség, És magyarul sokszor szent az a dal: Itt a nagy harc, hát tessék, lessék. j NÓGRAD— 1976. március 21., vasárnap 5
