Nógrád. 1976. február (32. évfolyam. 27-51. szám)

1976-02-22 / 45. szám

M l egyszerűen csak fgy hívtuk Valentyin Tyih- vinszkijt: Valka. Sze­retném most kereszt- és apai nevén nevezni, de nem megy. Nem megy, mert nem isme­rem az apai nevét. így bi­zony, s azt hiszem, egyi­künk sem tudta, hogyan is szólítsa Valkát apai nevén. Erre tulajdonképpen nem is volt szükségünk. ,.Valka” — így közelebbi­nek, otthonosabbnak, és ami a fő, igazából közénk tarto­zónak, sőt, nemcsak közénk tartozónak, hanem a miénk­nek éreztük. Ha őszintén be­legondolunk, egy kicsit mind­nyájan beleszerettünk Tyih- vinszkijbe, jóllehet, ahogy az ilyen esetekben szokás, gyakran kötődtünk vele. — Valka, fűzz cérnát a tű­be! — biztattuk. Tudjuk jól, hogy könnyebb neki hár­mas szaltót csinálni, mint az említett műveletet végre­hajtani, Valka ugyanis, erő­sen rövidlátó volt. Házinyomdánk nagyon büszke volt rá, hogy Valka Tyihvinszkij személyében sa­ját fotóriporterre tett szert, még akkor is, ha a szabály­zat szerint ilyen egyáltalán nem járt nekünk, „Nem jár” — hangoztat­ták kérlelhetetlenül a sze­mélyzetisek, Valka nálunk ál­lományon kívüli volt. Fő fel­adata szerint a párt- éskom- szomoltagsági könyvekbe kellett apró fényképeket ké­szítenie a harcosokról és pa­rancsnokokról. A pártnyil- vántartás vezetője pedig na­gyon féltékenyen ügyelt, ne­hogy Tyihvinszkij kibújjon saját, „közvetlen” kötelezett­ségének teljesítése alól. Szer­kesztőnknek nem kevés erő­feszítésébe került megszerez­nie az engedélyt, hogy Tyih­vinszkij gardatörzsórmester újságunknál dolgozhasson. Igazi portré, valamelyik hős képe az első oldalon; kezelő- személyzet a löveg mellett, tüzérségi előkészítés alatt, gyalogsági roham; szanitéc- lary, aki kihozza a csatame­zéről a sebesült harcost; me­lyik szerkesztő nem ábrán­dozott ekkortájt ilyenfajta képekről ? Ebből következik, hogy Val- kára mindenáron szüksé­günk volt. Ezt meg is mond­tuk Gyenyiszov ezredesnek, a politikai osztály főnöké­nek: — Bármi áron, de szüksé­günk van rá. — Mire az maguknak? — Hogyhogy mire? —kér­deztük csodálkozva. — Hisz nincs klisókészitő műhelyük. A klisét hol ké­szítik majd? Hailgatiunk. Mit is mond­hattunk volna? Valóban nem volt klisékészítő műhelyünk, is honnan is lett volna? Egész nyomdánkat egy másfél ton­nás teherautón szállítottuk, meiy már réges-rég darabok­ra nullott volna, ha Lavra- nak. jólelkü sofőrünknek, Lavrentyij Jerjominnuk nem lelt volna olyan arany ke­ze. — Nos, miért hallgatnak? — kérdezte újból ravaszul a politikai osztály főnöke. — Nincs más hátra, meg kell lenniük fényképek nélkül. — Miért keilene meglen­nünk fényképek nélkül, ez­redes elvtárs? — lépett elő­re Vallva. — Végül is be le­het ugrani a közeli városba a hadseregújsághoz. Ott pe­dig elkészítik a klisét! No, lámcsak, milyen ter­vei voltak a mi Valkánk- nak! — Hát akkor próbálják meg. Es Valka megpróbálta. Csupán egy napot töltött a hadseregújság szerkesztősé­gében, és annyi klisét ho­zott, hogy vagy két hétre elegendő volt. Képzelhetik, mekkora ünnep volt ez a kis hadosztályújság számára. Most már közölhettük az új­ság hasábjain az egységünk hős harcosairól készített fotó­kat, ez volt aztán az igazi boldogság. Vatentyin azonban nem ha­gyott fel fő foglalatosságá­val sem: csakhogy mint ed­dig, most is nap mint nap kijárt az első vonalba, ahol barátja, Szása Krupiéin út­mutatása alapján sorba fény­képezte a Komszomolba fris­sen felvett harcosokat# Val­ka ezt a nagyon egyszerű munkát azzal a rá jellemző szeretettel végezte, mellyel általában a rábízott feladato­kat — bárminők is voltak — ellátta. Különösen a közka­tonákat kedvelte. Rövidlátó szemét erőltetve vizsgálgatta arcukat, igyekezett megje­gyezni őket. Sokukkal * már rögtön ott a lövészárokban barátságot kötött. És szen­vedett, mikor egyik-másik harc után több — még egé­szen friss — Komszomol- tagkönyv ezzel a rövid be­jegyzéssel került vissza a po­litikai osztályra: „Elesett”. gyan viselkedik a veszélyes vállalkozás alatt. Vajon nem eltol voltak-e Valka felvé­telei újszerűek, emlékezete­sek, kifejezőek?... Be kell vallani, kissé féltünk, ne­hogy a frontújság felfedez­ze és „elszipkázza” a mi Val- kánkat. Jól tudtuk, hogy a hadosztály tánc- és ének- együttesénél többször elő­fordult ez a betegség; alig­hogy feltűnt egy tehetséges Mihail Alehszpjev: VALKA Remegő kézzel vette kéz­be az ilyen tagkönyvet, és hosszasan vizsgálgatta az is­merős, gyakran véráztatta apró fényképet. Ezekben a percekben rendszerint sen­kihez sem szólt, és komo­ran járt fel s aló ... Már tudtuk, mi lesz a dolog vé­ge: estére Valka egyik vállán a karabéllyal, másikon a fényképezőgéppel elindul Szása Krupiéin nyomában. Mindketten komorak, szót­lanok; elindulnak az első vonalba, és lehet, hogy egy egész hétig nem fogjuk látni Valkát. És mindegyikünk, ki-ki a maga módján, búsla­kodni fog utána. Valka pedig ilyenkor min­dig egészen más emberként, pontosabban a korábbi Val­ka Tyihvinszkijként tért vissza; vidám, nyugodt és munkára kész volt, szelíd, gyermekien duzzadt ajkán és nagy, szelíd szemében odaillő és szép mosoly ült. Nagy ovációval fogadtuk, de mindenki másképpen. Az újság szerkesztője, a bozon­tos üstökű Andrjusa Dubic- kij kezét dörzsölte — ő, mint leginkább érdekelt, új felvé­teleket várt Valkától. Szer­kesztőnk igyekezett mielőbb a fedezékbe cipelni Valkát, es ott részletesen kikérdezni az első vonal legújabb hírei­ről. Lavra, a sofőr, aki egy­ben az élelmiszerraktár ve­zetője is volt, igyekezett gyor­san felbontani egy doboz amerikai konzervkolbászt, amelyet Valka nagyon ked­velt. A szedők és a nyom­dász odarohantak hozzá, megölelték, megcsókolták, és természetesen napszítta gmi- nasztyorkáját rögtön össze is kenték nyomdafestékkel. Ve- rocska pedig, aki a levele­zést intézte, és már régóta reménytelenül szerelmes volt Tyihvinszkijbe, feltétlenül éppen Ilyenkor jelent meg nálunk a haditudósítók terje delmes levélkötegével. Hogy a szerkesztő ne vi- hesse magával, mielőtt még mi kibeszélhetnénk magun­kat vele, szorosan körülvet­tük Valkát — Mi volt az az ágyútűz a múlt éjjel, Valka? — Véletlenül nem láttad Lavrinyenkót? Nem ír az utóbbi időben. Csak nem tör­tént vele valami? — Valka, igaz, hogy három napra elmentél a felderítők­kel „nyelvet” fogni? Szása Krupiéin mesélte... — Nem igaz. Nem mentem semmiféle „nyelvért”. Kru­piéin találta ki az egészet! — felelte sértődötten Valka. Mi azonban jól tudtuk, hogy Szása Krupiéin sem­mit nem talált ki. És, hogy Valka nem vallja be, ezt csak azért teszi, mert nem akarja magát hősnek feltüntetni. Lehet persze, még azért is, mert fél, hogy szidást kap a politikai osztály oktatójától: közvetlen felettesétől. Való­ban, mi az ördögnek kell egy fényképésznek éjszakai fel­derítő útra mennie?! A mi Valkánkat azonban nem olyan fából faragták. Hogy újságunk számára fény­képezze a hős felderítőt, fel­tétlenül látnia kellett, ho­énekes, vagy táncos, lám­csak, máris „átvezényelték” a hadsereg, vagy a front mű­vészegyütteséhez... Valószínűleg azért bánt a szerkesztő olyan szigorúan Valkával, és nem engedte, hogy tudósításait elküldje a front, vagy a hadseregúj­ságnak. Mellesleg Valka ehhez nem is ragaszkodott. Már régóta megbarátkozott kis közössé­günkkel, és remekül érezte magát körünkben. Ráadásul még tetszett is neki szerény, jelentéktelen munkája, a pártnyilvántar­tás. Ez ugyanis kapcsolat volt a katonákkal, az első vonallal. Valka szívesen lefényké­pezte a harcosokat, hogy a képeket elküldhessék szü­leiknek vagy kedvesüknek. Örült, mikor látta, hogy élén­kül fel a katona, csillan fel a szeme, mikor kézbe veszi a régóta várt fényképet. — Köszönöm — mondták halkan. Ki tudja, lehet, hogy Valka felvétele lesz egyetlen meg­maradt emlék a kedves ba­rátról, akit valahol a szülő­földtől messze-messze ért utói a halál. És milyen érté­kes lesz ez a parányi felvé­tel a katona anyjának, meny­asszonyának szerettükről, akinek nem adatott meg, hogy a háborúból visszatér­jen. Szása Krúpicinon kívül Tyihvinszkijnek .volt még egy kebelbeli jó barátja: az utász és felderítő Lavrinyen- kó. Gyakran jártak ki vele az Északi-Don partjára, a harc­biztosításhoz. Itt sebesítette meg mindkettőjüket egy el­lenséges akna. Valka gyor­san felépült sérüléséből, Lavrinyenko robbanásnál szerzett dadogása azonban megmaradt. A fiú mint szü­letett agitátor, nem tudott megbarátkozni a gondolattal, nogy többé most már nem beszélhet a katonákhoz. El­kezdett hát írni társai hős­tetteiről az újságba. Lavrinyenko Valka szá­mára valóságos kincs volt. Az álmodozó és romantikus Tyihvinszkij tudott verset, sőt, még dalt is Írni, de nem volt képes egy tizsoros cik­kecskét összehozni. Lavri­nyenko viszont ezt csinál­ta jól. Innen eredt barátsá guk is. Valentyin Tyihvinsz­kij készítette a felvételeket. Lavrinyinko pedig a szöveget alájuk. Mindkettőjüknek na­gyon tetszett, mikor tudósí­tásaikat így írták alá: „Fo­tó: Tyihvinszkij, szöveg: A. Lavrinyenko”. Nem tudom, általában mit értettek azon, hogy „nem il­lenek össze”. Valentyin Tyihvinszkij és Aljosa Lav­rinyenko jelleme merőben el térő volt. A mi Valkánk csu­pa mozgékonyság, Aljosa vi szont flegmatikusán nyugodt. Ez azonban nem zavarta kis­sé érdes és szégyenlős, de mély barátságukat. így jár­ták együtt a front kótyús, út tálán útjait, mint egyszerű, dolgos riporterek, és végez ték a maguk nagy és fontos munkáját, míg a háború vé­ge felé utol nem érte egyi- kőjüket a halál, 1944 őszén történt. A hadosztály nehéz har cok közepette Budapest felé közeledett. Felázott utakon, dűlőkön, szőlőskertek között végeláthatatlan oszlopban vonultak harckocsijaink és gépkocsijaink. Az ellenség visszavonulás közben tank­elhárító aknákat hagyott maga után az utakon. Szerkesztőségi gépkocsink a Jászladány felé vezető be­kötő úton vergődött. A szer­kesztő, a gépkocsivezető, a szedők, a nyomdász, a szer­kesztőségi titkár és Valka Tyihvinszkij ültek benne. Az utóbbi égy sátoriadba bur­kolózva éppen fényképező­gépét töltötte. Alig bírta már kivárni, hogy a magyar fő­város külvárosában elké­szíthesse az első felvétele­ket. Ekkor robbanás hallatt- szott: a gépkocsi tankelhárí­tó aknára futott. A robbanás hulláma szanaszét szórt min­dent. A szerkesztő és a gép­kocsivezető, akik a sofőrjü­kében ültek, valamint a pla­tón ülő szedők, a nyomdász, a szerkesztőségi titkár, mind sértetlenek maradtak. Mind egy szálig — Valka kivételé­vel. Halovány arccal, nyu­godt tekintettel nézte Valka az alacsony, szürke égbol­tot, tágra nyílt kék szeme azonban már semmit nem lá­tott belőle ... Fél óra múlva az űt men­tén alacsony, friss sírhant emelkedett. Nincs többé a mi Tyihvinszkijünk, nincs töb­bé Valka. M ost is gyakran eszem­be jut, és minden egyes alkalommal bosszan­kodom magamban; miért is nem tudtam akkor, miért nem próbáltam kideríteni, hová is való a mi Valkánk, hol élt, hol dolgozott a há­ború előtt? Csak annyit tu­dok róla, hogy nős ember volt. Fiatal és szép feleségé­vel' mindössze néhány napot volt együtt, hogy aztán ön­ként a frontra menjen. Néha megmutatta nekünk felesé­ge fényképét. Gyakran el­vonult tőlünk, és félrehúzod- va felesége fényképében gyö­nyörködött. Titokban meg­lestük, és örültünk, mikor láttuk, hogy jelenik meg duzzadt arcán a szelíd mo­soly, rövidlátóan hunyorog, és szeme körül kis világos ráncok vannak. Valka bizonyéra nagyon boldog volt a földön a szá­mára oly kedves emberek kö­zött. Földeák Iván fordítása Leonyid Martinat: KÖTELÉK Elismerem, el, újra s újra, hogy bűnös vagyok; hallgatag, vita nélkül, egy szót sem szólva nyújtom feléd a karomat. Itt a kezem összekötözni, itt a szemem: bekötheted. Értsd meg, nem tudok semmi, semmi fájdalmat okozni neked. S megkötözted, egybe bogoztad, nem a kezem, a te kezed. Bár nem akartam semmi rosszat tenni én soha teneked. (Illyés Gyula fordítása) Réti Zoltán: Hegedűs (tus). Szer gr j Jeszenyin: BOKRAINK KÖZr Bokraink közt már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda. Zizegő, szép zabkéve-hajadról nem álmodom többé már soha. Arcod haván bogyók bíbor vére — szép voltál, te kedves, illanó! s fehéren sugárzó, mint a hó. Szelíd, mint az alkony puha fénye, Szemed magvai kihulltak régen, neved, a törékeny, messze szállt. Gyűrött sálam őrzi már csak híven fehér kezed hársméz-illatát. Amikor a háztetőn a hajnal macska módra, lustán lépeget, emlegetnek tűnődő szavakkal vizimanók, dúdoló szelek. KéKlő esték azt suttogják rólad: álom voltál, elhaló zene. De tudom — aki formálta vállad, fénylő titkoknak volt mestere. Bokraink közt már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda. 1 • Zizegő szép zabkéve-hajadról ) nem álmodom többé már soha. (Rub Zsuzsa fordítása) Kajszin Kuliját): A PÁRTHOZ Te szólsz — s mj érző szívvel jól megértve élő szavakkal hallhatjuk Lenint. Igazság, zászló, lelkünk büszkesége, győztesen járunk lépteid szerint. Te, mesterünk, vezérünk, jóbarétunk, hű támaszunk munkában és csatán. Örökre egy. kemény egység a pártunk: népnek és pártnak egy sors jut csupán. Közös veled az öröm és a gond, mert egy a cél, az eszme és az álom. Magasztos eszmény, mit a szó kimond: ahogy tanítsz — úgy éljünk e világon. Hegedűs Géza fordítása NÓGRÁD-1976. február 22„ vasárnap 5

Next

/
Thumbnails
Contents