Nógrád. 1975. december (31. évfolyam. 282-305. szám)

1975-12-07 / 287. szám

Az a bizonyos többlet Értelmiségiek kultúralerjesztő szerepéről Kmetty János festményei A FŐISKOLÁK. egye­temek államvizsgát követő Záró ünnepély ének legszebb szavai közé tartozik, amikor az ifjú értelmiségieknek ar­ról beszélnek' a szakmai fela­datok teljesítésén túl tenni- ■ valójuk az is, hogy szétsu- gározzák azokat, az ismerete­ket, amelyeket tanulmányaik során szereztek. Ez a szép misszió a tanárok­nál természetes, ök már az első tanév első napján meg­kezdik sugározni ismereteiket, — a legtöbbjük eredményesen — egy életen át. A kényelmes felfogás az ő esetükben még könnyű és cáfolhatatlan in­dokot is talál: ez a dolguk, ezért tanultak. De hiszen valamennyien,tud­juk, hogy nem csak erről van szó, amikor az értelmiség ér­téktovábbító, kultúraterjesztő szerepéről beszélünk. Előho­zakodhatnánk nagyszerű és lelkesítő példákkal: miként vesznek részt mérnökök, or­vosok, muzeológusok, párt­munkások, tanácsi előadók, ag- ronómusok, kutatóintézetek­ben dolgozó tudósok a kul­túra terjesztésében. Hány előadást tartanak, milyen eredménnyel vesznek részt szakkörök, klubok, helytörté­neti gyűjtők munkájában, mű­soros estek szervezésében, fi­zikai munkások továbbképzé­sében. Nagyon szép és örvendetes vívmányok ezek; sohasem ke­rülhetett volna rájuk sor, ha nem várja szomjasan a tár­sadalom. Kivált azok a réte­gek, amelyek korábban el voltak zárva a kultúrától. Em­lékezzünk a két évtizeddel ezelőtti ismeretterjesztő elő­adásokra, író-olvasó találko­zókra, művelődési házakban rendezett összejövetelekre: bármi volt is a meghirdetett előadás témája, utána rend­szerint közvetlen beszélgetés következett. Az előadó — pe­dagógus, tudós, mérnök, po­litikus, katonatiszt, művész — nem szabadult könnyen. Szó­ba került a szakmája, annak új eredményei, szóba került politika és életforma, múlt és jelen, Irodalom és történe­lem. .. A kérdezettnek beszél­nie kellett, minden szava az érdeklődés élénk közegébe hullt, mert az emberek min­denről tudni-hallani akartak. Hogy mára kielégült, vagy akár elcsitult volna ez a tár­sadalmi méretű érdeklődés —, azt egyáltalában nem mond­hatjuk. Inkább talán azt, hogy felismertük: az ismeretszer­zésnek és továbbításnak rend­je, üteme, sok-sok tudomá­nyosan meghatározott foko­zata van, egyiket sem helyes elhagyni, átugrani, megkerül­ni. Valami azonban mégis hi­ányzik. Nem a múlthoz, hanem a jelenlegi igényekhez és lehe­tőségekhez képest. Hiányoz­nak azok a meghitt és közvet­len találkozások, amelyek, tö- meghalásuknál fogva, a kultú­ra magasabb régióiba vonz- zák-vezérlik az érdeklődőket. Kíséreljük meg egy példá­val megvilágítani, mire gon­dolunk. Állami képkereskedelmi vállalatnak ügyes, szakmájá­ban megbízható és tisztessé­ges alkalmazottja járja a vi­déki iparváros új lakásait. Készletében vannak jó képek és gyengébb képek, — ahogy az ilyen esetben lenni szokott. Az üzletmenet jó; sok a vá­sárlás, fogynak a képek. A meglepő az. hogy a vásárlók foglalkozásszerű megoszlásá­ban alig van különbség. A tanácsi művelődési osztály egyik jól képzett előadójának erről jutott eszébe: mi volna, ha sorra látogatná az új ké­pekkel gazdagodott lakásokat a múzeum egy művészettör­ténészének kíséretében és el­beszélgetne a háziakkal a képről. Az ötletet megpendí­tik a helyi lapban. Másnap már csengenek a telefonok a szerkesztőségben és múzeum­ban: jöjjenek ide is, ide rsrt" hozzánk is... A két látogató első megle­petése az, hogy általában a gyenge kvalitású képeket — szokvány-csendéleteket, ezer­szer látott olvasó nőket, mi­egyebeket — vásároltak. A második meglepetésük, hogy ugyanezek láthatók a segéd­munkás és a főorvos, _ a vil­lanyszerelő, a mérnök és a ta­nár falán. Közös a következ­tetésük és gondolatuk: azok az értelmiségi rétegek, ame­lyeknek hivatásuk volna — vagy legyünk kevésbé szigo­rúak: amelyektől elvárható volna — bizonyos ízlésbeli irányítás, nem mindig al­kalmasak erre. Mert ők ma­guk sem váltak új ismeretek befogadóivá, képzőművészeti kultúrájuk, ízlésük megre­kedt. Helytelen volna e példából valamiféle általános következ­tetést levonni. Jelzésértéke van csupán — a képzőművé­szeti közízlésről ad, nem ép­pen lelkesítő jelzést. Nyilván más lett volna e képvásár eredménye, ha az iparváros­ban rendszeres képzőművésze­ti ismeretterjesztés folyik, s „előharcosként” a magasabb alapképzettséggel rendelkező értelmiségieket • hívják meg művészekkel és művekkel va­ló találkozásokra. Gyanítjuk: könyvvásárnál folytatott „felmérés és tájéko­zódás'’ esetében — korántsem ez volna a helyzet. Ott a köz­ízlés magasabb. emelkedet- tebb, igényesebb. S minthogy ugyanebben a városban a komolyzenei eseményeknek — elsősorban az értelmiség kö­rében — minden alkalommal nagy közönségük van, a ze­nei ízlés jobb minőségére is joggal gondolunk. Sőt, tud­juk, hogy értelmiségi foglal­kozású emberek között lelkes propagandistái vannak a ko­moly zenének. A mind teljesebb embert, mind nagyobb figyelmet kö­vetelő szakmák mellett nem könnyű,, gyarapítani az álta­lános műveltséget, a művé­szetekben való jártasságot —, ezt mindenki jól tudja. S nincs js szükség arra, hogy egy fogorvos, mérnök vagy agronómus képzett- kalauz le­gyen képek, szobrok dolgá­ban. Dehát nem is erről van szó, amikor az értelmiség be­fogadó szerepéről és kultúra­terjesztő hivatásáról beszé­lünk. Arról, hogy lehetősége, ideje és ereje szerint gaz­dálkodjék a kulturális élmé­nyekkel. Mondhatnánk úgy is, hogy engedje tovább mű­velni magát. Az alkalom ten­gernyi. Budapesten, vidéken egyaránt. Aki többet tud, s magasabb szellemi értékek birtokában van, feltétlenül érez kényszert, belső ösztönzést, hogy ismere­teit másokkal is megossza. Ol­dalakat tölthetnénk meg nagyszerű példákkal, hogy városokban, falusi közössé­gekben milyen ízlésemelő te­vékenységet folytatnak ma is értelmiségi foglalkozású em­berek, az egész társadalom hasznára. De nem térhetünk ki a kedvezőtlen jelenségek regisztrálása elöl sem. Emlí­tett példánk ilyen volt. AZ ÉRTELMISÉGIEK, akik önmagukat szüntelenül ösz­tönözve a kultúra értőivé és befogadóivá válnak, pél dójukkal, tekintélyükkel, kul túrájuk kisugárzásával ha­tást gyakorolnak a környeze­tükre. Ezzel teljesítik azt a többlethivatást, amelyekről a diplomakiosztó ünnepélyen szép mondatokat hallottak, s jobban eleget tesznek társa dalmi kötelezettségüknek is. Nem elbírásból: szívből! T. I. Műveivel, mindig új uta­kon járt, művészi tudásával, emberi magatartásával festő­nemzedékeket nevelt. Először Kmetty állított ki Budaoes- ten . (1912-ben) kubista fest­ményt- Megalakulásétól tag­ja volt a Szocialista Képző­művészek Csoportjának, amelyben 10 évig (1934—1944) az illegális kommunista párt irányítása alatt dolgozott. 1946-tól csaknem három év­tizeden át tanított, mint a Képzőművészen Főiskola professzora. Sajátos színvi­lágával, zárt szinte architek- tonikus formakincsével alete végéig a XX. századi magyar festészet konstruktív művé­szeti törekvéseinek szellemé­ben alkotott. Államunk a Magyar Népköztársaság Zászló-rendjével és Kossuth- díjjal ismerte el gazdag tu­dását, művésznevelő tevé­kenységét. . % ,1111:1 11 ''ifi ) Kmetty János: Virágcsendélet (Részlet). Tamás István: Itt voltam gyermekként s vagyok felnőttként gyermek Itt más nyelven köszönnek rám a fák házak bokrok és utak Itt mélyebb szívű nekem az ember és átkosabb a dac E föld hallott itt sírni engem korhely dalokban s csodás énekekben E földből való lábamon a sár s hitetlenül hitem innen vittem Itt kezdődött és végződhet is itt e rövid lét mely parányi rész csupán De nem kötnek bilincsként kövek neo bazárok s avitt kufár tanyák Szívemben én izmos lábnyomokat s dühödtre dagadt bús bélyeget viszek De túl minden mérgezett szabályon csak bennetek az emberben hiszek M egint azon kaptam magam, hogy konzer­vatív vagyok. Szép nekem a kert. A kert, «mint olyan”. Mindig is vonzott a kert, mar gyerekkoromban is sze­rettem benne turkálni, de mintha idők múltán, még inkább vonzana. Nem haladok, egyszóval, a korral, sőt az való ked­vemre, ha fejlődhetek vala­micskét mindig — vissza- fe'é. Ha tölthetem a drága időt a kertben, ha naponta többször is körbejárom, mit változott, mióta utoljára lát­tam. Utoljára, azaz: reggel, vagy délben, vagy akár egy órával ezelőtt. Ha rohanó korunkban bá­mulhatom a harkályt, a cin­ké»; tornászmutatványait. Ha ideges korunkban számolgat­hatom a rügyeket az ágon. melyikből türemlik ki a virág jövőre. Ha a tudományos- technikai forradalom, az űr­kutatás, a kibernetika, az au­tomatika korában fogom a kapát- a kaszát, az ásót, és te­szem kedvtelésből ugyanazt, amit az apám, a nagyapám, többnyire nem kedvtelésből csináltak­Mitagadás, szerintem a ker­tet, még ilyenkor is, amikor a tetszhalálra készül, szine- hagvott. kopár, dísztelen, A novemberi nap már alig mele­gít- de annál inkább ragyog: szétömlik a fénye, a kopasz ágak ritkás hálóján át aka­dálytalanul minden zugba, ahová tavasz óla be sem szi­vároghatott. Minden évszakban szép a ke t, és mindig másképpen szép. Télen, amikór a tiszta hó- paplanban szinte eimagányo- sodva ácsorognak a fekete fa törzsek; szétterül fölöttük a könnyű zúzmara-fátyol, szikrákat csihol rajta a napfény-.. Tavasszal, ahogy bomlik a rügy. serken a fű- bolyhosodik a barka; menyasszonyi dísz­be öltözködnek a szilvafák. .. Azután a májusi lomb üde­zöldje; a mindenfelől szapo­rodó piros, kék sárga- lila színek, nyíló rózsák, kertvirá­gok, az érett rneggy nyálfa­kasztó csokrai, a barack sár­gája, hamvas,pirosa... És, ahogyan mélyülnek, gaz­dagodnak tovább a színfol­tok : kénsárga, aranybarna, alvadt-vér-bordó, szilvakék — színek, hangulatok zuha- tagja a kert, az oldalazó őszi fényben.. Sikerült, talán ennyivel is érzékeltetnem, milyen remény­telenül konzervatív vagyok. És nyilvánvalóan kispol­gár: a jelek szerint már gyó- gyít-hatatlanul. Kitetszik ez abból is, hogy noha számta­lanszor figyelmeztettek okos újságcikkek: a kert, a telek merőben kispolgári képződ­mény, és a kistulajdonosi nentalitás melegágya — so­hasem tudtam igazán odafi­gyelni­Itt- a nyilvánosság előtt le­tagadhatnám, de magam előtt azt a gyanúmat sem tagad­hatom- hogy a kistulajdonosi mentalitás is valószínűleg megfertőzött már: mindunta­lan azon kapom magam, hogy jobban ízlik a gyümö’es arról a fáról, amelvet én ültettem, én neveltem föl- mintha zöld­ségboltban vásárolnám meg FEKETE GYULA: NOVEMBERI KERT ugyanazt. Vagy akár szebbet, különlegesebbet vásárolnék — annál is jobban ízlik­Gyanakodtam már, hogy ne­tán a mindenfelől paraszti ősök ösztöne éledt fel ben­nem, az fertőz, de a kert­szomszédaim sorra rácáfol­nak erre a gyanúra. Hiszen egyikük-másikuk azt sem igen tudta kezdetben, melyik végével kelf a facsemetét el­ültetni. ma pedig már nem győz betelni a kertjével, mondván: sosem gondolta volna, hogy ilyen csodálatos ízű szamóca, retek, barack, sárgarépa, karalábé is léte­zik. Ügy lehet, megfertőződtek ők is — a többi hat-hétmil­lióval együtt. Mert hozzáve­tőleg ennyien tartozunk — fűződünk szoros szálakkal — ahhoz a jó kétmilliónyi csa­ládhoz, amelyben még hasz­nálatos szerszám az ásó, a ka­pa, a kasza. Kertészkedő minőségében mostoha gyereke a népgazda­ságnak ez a hat'-hétmillió. vitathatatlan: a kiskert — nem nagyüzem. Kiesik te­hát abból a látókörből, amely­ben a legkorszerűbb — nyil­vánvalóan: nagyüzemi-terme­lési ágazatokat tartják szá­mon. Igaz ugyan, hogy zöldség- és gyümölcsfogyasztásunk jó harmad részét a házi kert fede­zi: igaz. hogy jórészt olyan — szaknvelven szólva — „hulladék”’ munkaerő fog­lalkoztatásával. amelyet más­ként alig hasznosíthatnánk. Igaz, továbbá, hogy többnyire olyan területen, amely nagy­üzemi, művelésre alkalmat­lan, sőt az is igaz, hogy ilyen nagyüzemi hasznosításra al­kalmatlan terület még bő­ven van az országban; alig harmad részét foglalja el a te­lek. a házikert. Igaz, igaz, igaz, de hát két­ségkívül nem nagyüzem, a kiskert, .»miből világosan kö­vetkezik. hogy: nem igazán korszerű gazdálkodási for­ma. Ha órabérben kiszámol­juk a ráfordított időd a költ­ségeket, a rezsit — ez cáfol- hatatlanul bizonyítható. És, hobbynak sem igazán korszerű. Ha jól értem némely hob- by-szaktekintély fejtegetése- -it, annál korszerűbb a hobby, minél haszontalanabb, s ér­telmetlenebb. Aki szabad­idejében költséget és fá­radtságot nem kímélve, mini­üvegeket gyűjt, vagy változa­tos színű és formájú díszgyer­tyákat. aki fogpiszkálóból vi­king hajómodelleket készít, vagy söröskupakból fölépíti a pisai ferde tornyot, az nyilván­valóan megközelíti ezt a kor­szerű h o bby - es zmén y t- De a kiskertre még ellenfelei sem igen foghatják rá. hogy ha­szontalan időtöltés a beleölt munka — kiszorul tehát a reklámozott hobbyk köréből is. Nem édesgyermeke sem a népgazdaságnak, sem a sza­badidő-mozgalmaknak. Mind­ké* felmentője — mostoha. Itt van példának a novem­ber. Facsemete-le rakat, az egyik budapesti vasútállomás­nál. Szombat déli csúcsforga­lom. Egyetlen kiszolgáló buzgolko- dik a csemetéknél, egy a sző­lőoltványoknál- A vevők drótkordonnal bekerítve, to­longva vitatkoznak, ki érke­zett előbb. A választék ugyanaz, mint hosszú évek óta minden no­vemberben és minden márci­usban: ugyanaz a szegényes típusmenü­Eszi — nem eszi. Receptnek nem újdonság, de ebben a szakmában mégis említést érdemel, hogy a si­lány választék itt húsz-har­minc esztendőre megeteti a vásárlót — élethossziglan meg­eteti. Azzal a fajtával, amit végtére a kezébe nyomnak, va-gy — minthogy még a sze­gényes választékot sem tekint­heti át a drótsövényen innen — azzal, amelyikre éppen rá­hibáz. Szűkre szabom a példát, és nem is szaporítom, hiszen csak ismételgethetném a kerté6zke- dők unalomig hangoztatott, nehezen fogyó panaszait. Ma­ga a leltár, mit sem vállán a a panaszok környezetéről, mély­re nyúló gyökerek azok. ­Ha sejtésem nem csal, me­zőgazdaságunk képes volna arra js. hogy bő választékú, korszerű szaporítóanyaggal lássa el a kertészkedőket. Ipa», runk képes volna arra is® hogy korszerű kisgépeket gyártson, jó szerszámokat, munkaeszközöket — ne olyan ásót, amelyről az a szólás járja: nem az a baja, hogy meggörbül. hanem az, hogy vissza is lehet görbíteni, Tudományos kutatóink te­hetségéből, létszámából bizo­nyára telnék a kerti műve­lésre különösen alkalmas nö­vények nemesítésére is. Kül­kereskedelmünk is képes vol­na az áruválaszték bővítésé­re, kiegészítésére, a gazdasá­gi egyensúly veszélyeztetése nélkül, hiszen ez a fajta fo­gyasztás egyben termelői be­ruházás is: az állampolgárok önkéntes beruházásai, a saját zsebükből, végső soron a nép­gazdaság. a társadalom javá- ra­Belkereskedelmünk ugyan­csak oldott már meg nehezebb feladatokat is a fogyasztók el­látása, a választék bővítése terén. Eszerint nem a mezőgazda­ság. az ipar, a tudomány, a kereskedelem színvonalában, lehetőségeiben, ..kapacitásá­ban” gyökereznek a hibák. Ha sejtésem nem csal, ab­ban a szemléletben gyöke­reznek, amely belekozmált a ..korszerűség” avult sablon­jaiba, doktriner fogalmaiba,’ s nem képes, vagy nem haj­landó észrevenni, hogy az elparentált kiskert új, más, nagyon is korszerű szerepet kap az életünkben. Üj távla­tokat nyit a kertészkedés fej­lődése előtt — éppen a civi­lizáció. M inél többen szorulnak az emeletre a városok­ban. a lakótelepeken, és minél több munkaidőt töl­tünk gombok nyomkodásával, annál erősebben ébred a vágy bennünk az elárvult kapanyél után-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents