Nógrád. 1975. december (31. évfolyam. 282-305. szám)

1975-12-25 / 302. szám

HOGY ZUGNAK A FÁK Ritkán eszmélsz rá menet közben, hogy hallod az ágak egymáshoz súrlódását, a ki tudja hány évet megért tör­zsek kemént'en-panaszos nyö­szörgését, az egymásba fonó­dó lombok felszisszenését, íren, csak akkor jut el tu­datodig a természet cselekvé­se, amikor a mondókát félbe­hagyva, szó nélkül erőlködik, vánszorog, bandukol fel a hegynek a csapat. A munkából hazatérők csa­pata. A kép. a külső szemlélőnek látványszámba menő, amely­nek cselekvő részese vagy, mert utolsóként lépegetsz a sorban, j Nemcsak — sőt, egy­általán nem — sokszor vé­gignézett partizánfilmek cel­luloidszalagjáról tűnik isme­rősnek, hanem az életből. A végigéltből. Megyünk, vonulunk a szür­ke homályában, a késő őszből télbe hajló ég alatt, így ha­tan, egymás után, a zúgó .k között, fel a hegynek. S hogy húzza le a gumicsizmát a láb­ról a sár... „A legöregebb vagyok köz­telek, hadd mondjam hát én elsőnek. Az életemről kérde­zett — hallgassa! ötvenkét éves vagyok, elég hosszú idő már. Barnában gyerekesked- tem ,1 amikor meg bevégeztem az iskolákat, apám mellé ke­rültem kovácsnak. Az volt az öreg, én is az lettem; úgy mondták, községi kovács. Az­tán fordult egyet az életünk szekere: errefelé vettük az irányt, Cserre. Meg is ra­gadtunk, látja, ezért taposom a ■ sarat,| mennyi is... huszon­hatodik éve már. Negyvenki­lencben a bányai szolgálta­tókhoz mentem, Novákra, az­tán Bátonyba helyeztek át. A fél ötös vonattal jártam. Ke­lés hajnali háromkor, haza­érés meg nyolc, tíz óra tájt, este. Mindennap így volt, ha esett, ha fújt, ha derékig ért a hó. Mert ilyen is volt, nem egyszer... hej, azok a régi nagy telek! Most meg csak a sár, a sár; érzi ugye, mi­lyen nehéz a lépés?” Tényleg az! Kínnal-keserv- vel botladozik, csúszkál, egyensúlyt veszt az ember, s kapaszkodna is ijedtében va­lakibe, aki mellette van De nincs, csak egymás mögött lépkedhetünk; az ember jobb oldalán — néha meg a ba­lon is — szakadékok fekete torka ásít. Nem látjuk, csak sejtjük a sziklák kemény élét, s a vízmosta üregek fé­lelmetes vonzását. De me­gyünk. Es megered az eső: tüszúrásokként csapnak arcul cseppjei. „A ménkesi bányánál va­gyok... mi is lehetnék, ko­vács. De beteg vagyok. El­szálltak sajnos az egészséges évek, s vele a szép napok is. Látja, csak a köd van, a csontig hatolóan csípős, meg a sár. A sár, a sár.” Előttem lépked, néha sán- tikálva Kovács István, a ko­vács. Es megyünk. Zuhog már az eső, szakad, csorognak végig az ember arcán fájó könny­cseppjei. — Mondjam akkor én is? — Mondd! — Te ismered a nevem, de biztos leírod mások kedvéért: Földi Sándor vagyok, az if- jabbik, harminchat éves. — És nőtlen. — Az még egy kis ideié­Váltjuk a szót. — Bányász voltál, ugye? — Az. Amíg csak be nem zárták az utolsót is Novákon. — Mátranovákon. — Ott. — És azóta? — Hegesztek. Hegesztő va­gyok a Ganznál. — Mióta járod ezt az utat?-r- Ki kellene számolni: 1957 óta. — Nagyon sok nap. — így igaz. És még med­dig. — Nem kívánkozol másfe­lé? — Nem én. A világ minden kincséért sem hagynám itt ezt a világot. — Világot? — Azt. Mert ez egy külön élet. Mindig menni, naponta tizenhat kilométert is, mert oda-vissza a munkahelyre van ennyi. És minden beleivódott már a vérembe- a helv. a környezet, az ismerősök, a barátok, a szokások. A jó meg a rossz is. — És a nősülés? — Ki jönne ide, az isten háta mögé? Zúgnak, hajladoznak a fák, s a völgybe rohannak az eső­szülte kis patakok karnál is vastagabb folyásai. — Harminckét éves vagyok — hangzik a menet közepé­ből. — Én meg ötvenegy. — Én huszonnégy leszek. Három ember még a pusz­táról. Az elsőként szóló: Varga Gusztáv. — Bányász voltam. Vájár, itt Novákon. Aztán gondol­tam egyet, s 1967-ben, ami­kor lehetett, kimentem há­rom évre az NDK-ba dolgoz­ni. Kitanultam a forgácsoló szakmát. Nem is egyet. Min­dig vonzott, ma is, az élet új meg új oldala. Aztán, hogy sorra haltak meg a bányák, a Ganzhoz mentem én is. Most a lángvágók egyik csoportve­zetője vagyok. — Meddig még innen...? — Nem tudok rá válaszol­ni. De egy tény: laktam már városban is, nagyban, de nem cserélném fel érte az itteni életem. Tudom, nehezebb így, mert csak a munka van, itt­hon is, bent is, ha meg szó­rakozni akarok, hát... De ál­dás a villany; ha jól emlék­szem, 1958. karácsonya óta ég nálunk. És így, ugyanúgy megvan mindenünk, mint a falusiaknak: rádió, tévé, a fény az olvasáshoz, és amit akarok. — Idekötődsz? — Ide. Beleszerettem a pusztába. Magunk mögött hagytuk már a Halastót, a sötétben csak sejthető víztükrével, s megint kapaszkodunk, bele­vágjuk a sárba keményen a csizma sarkát. — Mit beszéltek ti! Én ti­zenhat éves koromtól, har­minchatodik esztendeje tapo­som ezt az utat, majdnem mindennap. Az idős bányász, a másod­szor szóló, Juhász János néz vissza a sor végére. Persze, csak gondolom a visszanézést, érzékelni a hangjából tu­dom. — Nem akart innen elmen­ni soha? — Nem én. Ügy tartom: ahol kezdtem, ott is végzem. — Én bizony nem! — Ki mondta? — Én, Varga István — szól vissza a hang a sötétből. — Neked mi a terved? — Megszabadulni innen. Minél előbb. Nem élet ez. — Miért? — Nincs itt semmi, csak a sötétség. Meg a kocsma. Meg a küszködés. Meg a sár da- gasztósa. — Mire vágysz? — Másra, jobbra. Jobb boldogulásra. Ügy vág a szembe a puszta első villanya, hogy szinte be­levakul az ember. Szokatlan a hirtelen jött fény. Olyan szokatlan, miként az itteni sorsok. ♦>❖❖❖❖ A Mátranováktól hat kilo­méterre fekvő Mátracserpusz- tán —" miként Sótér Béla, a nyugdíjba menő boltos el­mondja, miközben jólesően melegíti átfázott tagjainkat a büdösszagú pálinka — százan is alig laknak. Közülük nyol­cán a Ganz-MÁVAG-ba, né­gyen a jánosaknai varrodába, ketten a bányához járnak, s egy húsz körüli lány a falu­ban bolti dolgozó. Mindennap végigjárják ezt az utat. Hó­ban, fagyban, sárban, s olyan esőben is, amikor széltől haj­ladozva botladoznak egymás­ba, s zúgnak a fák ágai... Karácsony György Bányász­dinasztia KINT HULL A HÓ. A szobában együtt a család. Az apa három fiával. A beszélgetés tárgya: múlt, jelen és jövő. Háttere a sz'én, a bánya, mert ahhoz kapcsolódik itt minden. Bányász dinasztia Rappié- ké, még pedig nem is akár­milyen. — Mikor is kezdődött? — Több mint száz éve annak. Mióta Nógrádban szenet bányásznak. A nagy­apám, vagy talán még an­nak az ajpja, elsők kö­zött jött ide a szlovák te­rületről, az 1860-as évek elején — válaszol a most legidősebb, a 70 éves Rap- pi János. — Inászón kezdték. Én is ott születtem. Sokszor hallottam, hogy egy vas­ágyat, meg szalmazsákot kaptak. Ahogy nőttek a gyerekek, úgy szállt a bá­nyászkodás apáról fiúra. Apámék négyen voltak testvérek, mi hatan. Ne­künk meg hét gyerek szü­letett. Ezek közül öt fiú. Forgácson a szoba-kony- hás-kamrás lakásban él­tünk. Én most is ott la­kom, de a gyerekek mind kétszobásban élnek. Ne­künk, öregeknek már így is megteszi. Megszoktuk, talán furcsa lenne a má­sik. A legidősebb fiam, a Toncsi az üveggyárban kezdte. Tizenöt éves korában úgy elszökött, hogy nem is tud­tam hová. Amikor haza­jött. akkor mondta meg merre járt. — Én is ott kezdtem — szól közbe a fiatalabbik János. — Utána meg jöttetek a bányához. A Toncsi is az­után ment el repülősnek, amikor ötvenben tobo­roztak Most a Ferihegyei műszaki ellenőr. — Én meg Inászón kezd­tem, és mindjárt a szén- falra kerültem — kapcso­lódik István a beszélge­tésbe. — Vájáriskolás voltam, amikor a vasúti baleset ért. Amputálni kellett az egyik lábam. Utána gép­kezelő lettem és elvégez­tem a közgazdasági tech­nikumot. Most a bányánál a munkaügyi osztályon dol­gozom — mondja a három fiú közül a legfiatalabb, József. — Nem felejtem el soha. amikor 17 éves koromban küldöncként az öregek Ka­zárról levéllel. üzenettel Mátranovákra küldtek. Nem is tudtam, mi van a levélben, csak vittem, per­sze mezítláb tettem meg az utat. Sztrájkot szerveztek. A vége szanálás lett. Ak­kor kerültem el a bányá­tól a vasaira, nálvamun- kásnak. Hiába könyörög­tem. n°m vettek vissza. , norv,.„n Fevébké"t 1020-tó! 1981-ig dolgoz1 am. Azóta vaevok nvus^üb-m. Két éve meg a munkásőr­ségnél is tarta'Akáilománv- ban Három Ranni volt eovszr'"re a munkásőrség­ben En. a Jani. m« n ’’ista — monőía Raoni Jj- nos Egymás után jönnek az emlékek, kellemesek és kel­lemetlenek. amelvek így. távolról már, elhomályo­sodnak. talán meg is szé­pülnek. — Hét gyerekkel egyszo­bás lakásban. Volt-e min­dig kcnvér? — Volt, mert a bánya mellett más munkát is vál­laltam. Akadt munkaalka­lom. A bányai körülmények­ről is sok szó esik. Ma sem könnyű ez a mesterség. Apa és fiai végzik az ösz- szehasonlítást. A jövő ta­lán már másmilyen lesz. Korszerűsítenek, gépesíte­nek, biztos könnyebb lesz. A visszafejlesztés sem maradhat ki a beszélgetés­ből. Annyira közeli, any- nyira élő kérdés, mivel ha­tása nem múlt el nyomta­lanul. Különösen itt, ennél a bányász dinasztiánál. — Talán még ma is sze­net fejtenek, ha nincs ez a visszafejlesztés — mond­ja István. — Mikor For­gács-lejtőst bezárták. Cseh­szlovákiába lehetett mun­kára jelentkezni. Ott az or­vosi vizsgálaton alkalmat­lan lettem, ezért hazaküld­tek. Nem jártam én orvos­hoz. nem is tudtam, hogy olyan magas a vérnyomá­som, meg a szívemmel is baj van. Kinyugdíjaztak. Most a munkásőrséghez járok. A 25 éves föld alatti munka után még mindig vágyódik az ember a bá­nyába. János, aki a 42 évből 28 éves jogfolytonos munkavi­szonnyal rendelkezik Ká- nyáson, egy többszörös aranyjelvényes szocialista feltáró brigád vezetője. Je­lenleg ő a hagyományok aktív folytatója. Kiváló bá­nyász. Ebben követte az apja példáját; aki annak idején élmunkás, sztaha­novista jelvényeket és kü­lönböző kitüntetéseket, a rádióban pedig jó munká­ért, szép muzsikát kapott Nemcsak a bányamunka szeretetét örökölték Rappi Jánostól a fiai, hanem az emberséget, a közösségért vállalt kötelességtudatot is. Az apa 1928-tól vesz reszt a munkásmozgalom­ban Volt párt- és szak- szervezti tisztségviselő. Ist­ván a területi pártszerve­zetnél vezetőségi tag. Já­nos Kányáson a csúesbi- zottság tasía. Nem vélet­len. hogy 1956-ban. amikor úgv hírlett. b° akarják rob­bantani Forgács-leitő«*. egymást váltva ő-kö^ek Ragaszkodás volt ez is a cs a 1 á d i bányászhngvomá- nyokhoz — FOLYTATÓDIK-E ez a tradíció. Az újabb gene­ráció belép-e az ősök örö­kébe? Választja-e a bá­nyát élethivatásul? E kér­dések bizonyára felmerül­nek a többi bányász di­nasztiáknál is. _— Sok zavart okozott a bányák visszafejlesztése. Talán az én fiam sem vá­lasztott volna más szak­mát. Nem tartom kizárt­nak. hogy visszatérjen a bányához, ha tényleg meg­változnak a körülmények, megvalósulnak a tervek — mondia János. — Az én fiam 13 éves, még r.em tudom, mit vá­laszt. Ha egy szóval is em­líti. hogv bánvász akar lenni, nem beszélem le. azt mondom neki. jó szakmát választasz — mondia Ist­ván Az idős Raoni János nődig egyetértőié” rábó- linh.. K'Pt hn'l a hó. ■’ szobá­ban együtt a csVárl. János Geológusuk testvcrmcgycnkbcn, Kcmcrovóban.

Next

/
Thumbnails
Contents