Nógrád. 1975. október (31. évfolyam. 230-256. szám)

1975-10-26 / 252. szám

Merényiét az erdőben A BÖRZSÖNY ÉS A CSER­HÁT találkozásánál mély völgyben húzódik a vasútvo­nal. Pár lépésnyire a sínpártól óriás tölgy terpeszkedik az erdei tisztáson. Tavalyelőtt villámcsapás érte, levitte a tetejét. Mindenki sajnálta a szép szál tölgyet, kiváltképp Somosi János, az erdész, aki délidöben, a rekkenő hőség­ben, itt a terebélyes lombok alatt keresett menedéket. De nem tehetett mást. elhatároz­ta, ha n©m ad lombot az el­gyötört fa, tavasszal kivágat­ja. Ám a tölgy kiállta a pró­bát, májusra zöldbe borult. Csodálkozott is az erdész: honnan van ereje a fának, mi tartja benne a lelket, hogyan tudott megújhodni? Ha a tölgy beszélni tudna, most visszakérdezné: honnan volt erőd, Somosi János, hogy kiálltad a súlyos csapást, amely éppen itt, az én köze. lemben ért? Erdészünket nem a termé­szet, hanem az emberi , bosz- szú sújtotta. Hideg decemberi délutánon kezdődött. Somosi János, a 42 éves hivatásos erdész délelőtt a varosban járt a szolgálati fegyveréért. Amikor hazaért és megebé­delt, azt mondta a feleségé­nek: — Egy kicsit körülnézek a Kő-hegyen, adhatnál pár szál újságot. Belőném a puská­mat. Fél öt tájban itthon le­szek. Csak most, egy hónap múltán érkezett meg az er­dész Budapestről, a Baross, utcai sebészeti klinikáról men- t tőautóval hozták haza. A ha­talmas os'zlopember annak idején egyenes tartással, ha­tározott léptekkel ment az er­dőre, most görnyedten tért vissza. Aprókat lép az ágytól az asztalig, megfogja a szék támláját, azzal segíti magát az ablakhoz. Kitekint a havas tájra, az erdőre. — Fogolynak érzem ma­gam — mondja —, minden testi fájdalomnál jobban fáj, hogy nem mehetek a szabad­ba. Vissza az ágyhoz, onnan is­mét a szák segítségével a konyhaszekrényhez. Újságot vesz elő a szekrényfiókból. A megyei lapot. Benne a hír: ..Elfogták Somosi János me­rénylőjét”. Ezek után megkockáztatom a kérdést: Tulajdonképpen mi történt, hogyan történt? — A puskával bíbelődtem, hirtelen rám esteledett az erdőn — kezdi. — Amikor a nagy tölgyhöz értem, hang­foszlányokat hozott felém a szél a szálastól. Ropogott a gally is. Azt hittem vaddisz­nó. Oda világi tok a puskára szerelt lámpával, Emberek. Az egyik kalapban a másik tányérsapkában, félig felém fordulva. A kalapos kezében puska. Ebben a pillanatban mindketten futásnak eredtek. Én utánuk. A szálas közepe táján ötven méternyire befog­tam őket. Ekkor az egyik, amelyiknél nem volt fegyver, irányt változtatott. A másik szembefordult velem. A lám­pa fényénél láttam, hogy fel­emelte a puskát. Végigfutott rajtam az irtózat. Csak nem akar lelőni? Aztán ütést éreztem a mellkasomon, majd dörrenést hallottam. Kiesett a puska a kezemből. Állj meg ember, eltaláltál, kiáll- tottam. Megreccsent néhány ág, aztán csend lett. Összees­tem. .. Homosi segítségért kiabált. Az erdő nem felelt. v Féleszméletlen állapotában tájékozódni próbált. Nvirkos köd ült az erdőn, a délutáni szél irányt változtatott, most északról fújt, jéggé fagyasz­totta a verítéket. — Sikerült felállnom. Északnak, a széljárás irányá­ba, a vasút felé igyekeztem. De minden lépés marcangoló .fájdalommal járt. Szédül­tem, semmit sem láttam ma­gam előtt. A fákat tapogat­tam. Újra és újra belém nyi­lait a fájdalom. Erdészember mindig hord magánál sebtapaszt, kötszert. Somosinál ezúttal hátizsák sem volt. De nem is tudta volna bekötni vérző testét. Meggémberedelt u'jjai erőtle­nek voltak. Fától fáig csoszo­gott. Csak sejtette, hogy mer­re visz az útja. Ha nem csal az emlékezete, innen négy. száz-ötszáz méternyire van a vasúti töltés. De nem jutott tovább, a lába alól megint kiszaladt a föld. — Ide-oda hánykolódtam a jeges földön. Egyszer csak elvesztettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, minden Ízületem égett. Eddig sohasem érzett kimerültség, fáradtság gyötört. A hátamra fordultam, néztem a sűrű sö­tétséget. Kislányomra gondol­tam. Zsebemben volt a cukor, amelyet délelőtt vettem néki a városban, de elfelejtettem odaadni. Sikerült kicibálni a zacskót. A cukor mintha erőt adott volna. De talán inkább a vágy a gyerek, a család után. Mindenáron, minden körülmények között haza akartam jutni. SOMOS JÁNOS ISMÉT fel- tápászkodott. Néhány lépés után forogni kezdett vele az erdő. Kivergődött egy örvény­re. Tudta, hogy ez vezet a vasúthoz. Nem az állomáshoz, csak a nyílt pályához. De a pályán vonat közlekedik, nemsokára itt lesz az ideje, hátha sikerül valahogy meg­állítani. Addig azonban még hosszú az út. Egészséges em­ber percek alatt megjárja. De Somosi ? Iszonyú teher volt a puska is. A lámpa miatt nem dob­ta el. A puskára szerelt lám­pa felkattintása is nehezére eset. De a fényénél láda, hogy olyan nyomot hagy ma­ga után, mint a sebzett vad. Megint leroskadt. Zörej térí­tette magához. Bár nehezére esett a nyögés is, elkiáltotta magát. Csak a fák zizegtek. — Ügy égett a testem, mintha izzó vassal tüzelték volna. Elkeserített, hogy a közelben sehol sincs víz, se patak, se tócsa. Gyöngeségem miatt négykézláb másztam, mint az állat. Remegett a kezem, a térdem, de így mégis könnyebb volt. Megpi­hentem. Hátamat egy fának támasztottam, tekintetemmel ismét fényt kerestem. Az egyik bokron mécsesnyi vilá­gosság szűrődött át. A bak- terház lámpája, nyugtattam magam, idáig csak elvánszor- gom valahogy. Dehogyis ván- szorgom, határoztam kisvár­tatva. Jelt adok a puskám­mal, hátha meghallja valaki. Betöltöttem a fegyvert, min­den mozdulat nehezemre esett. Vártam a lövéssel, ta­lán később nagyobb hasznát vehetém. Kínzott a gondolat, hogy megjártam a második világháború lövészárkait, dol­goztam fogolytáborban jár­ványtól gyötörtem és most itt, a szülőföldemen kell el­pusztulnom. az erdőn, ahol min den élőlényt barátomnak tekintettem. Még szörnyűbb félelem szállt meg, amikor arra. gondoltam, hogy reg­gelre leesik a hó, holtan sem talárnak rám. Ekkor ebben a sivárságban, ezpitben a kietlen percekben érezte először az erdész, hogy — saját szavaival — „a szív lassúdik”. De hiszen, ha a szí­vet éne volna a golyo, akkor nem lenne "m! Egyetlen vi­gasza maradt, á fagyos föld amely szüntelenül hűtötte iá- zas testét. És a vonat... Most ■idős édesapjára gondolt. Az erdészre, aki fél évszázadon át járta a Kő-hegyet, és neki adta át a puskát. Aki még ma, 70 éves korában is ke­mény, mint a föld, szembe­száll a viharral is. Tőle tanul­ta a mesterséget, az ő vérét örökölte. * A hegyek közé ékelődött vasúti sínpárt magas töltés védi a vízmosástól. Történe­tünk hőse egész testében érez­te a fájdalmat, amely sokszor megbénítja az akaratot is. Többször nekirugaszkodott a töltésnek, mindig vissza­csúszott. A gyöngeság vad erővel nyomtá a földre. Már a vatlakahátot is átütötte a vér. Somosi János papírt, ce­ruzát keresett a zsebében. Csak“papírt talált. — Elhatároztam, hogy fel­jegyzem gyilkosom nevét." Ce­ruza helyett gyufaszálat vet­tem a kezembe, ezzel, s tu lajdon véremmel akartam le­írni a gyilkol nevét. Szeren­csére erre nem került sor, mert egyszercsak vonatzaka­tolást fogtam fel az erdő megszokott zajából. Előbb azt hittem, hogy a végkime­rültségtől képzelődöm, de a zakatolás egyre erősödött... Időközben reflektor világí­totta be a vasúti töltést. A vonat, ütvén méternyire le­hetett, amikor az erdész a levegőbe lőtt, egyszerre mind a két csőből, majd a puskára szerelt vülanylámpa fényét mákszemnyi erejével a moz­donyra szegezte. A vonat- megállt. Somosi János csak később, a kór­házban tudta meg, hogy a véletlennek köszönheti az életét. A mozdonyvezető ugyanis nem a fény miatt fékezett, a puskalövést tom­pa robbanásnak hallotta, olyannak, amilyennel a vas­utasok előre jelzik a síntö­rést. ezért állt meg. Leszállt a masináról, így vette észre a fényt az ösvényen, hallot­ta az erdész jajgatását. EZUTÁN MÁR GYORS\N peregtek az események. Az eszméletlenségig elgyötört er­dészt pokrócba csavarták, s a vonat postakocsijában helyez­ték kényelembe. Útközben előkerült az orvos, aki gyógy­szerekkel csillapította a vér­zést, majd a legközelebbi ál­lomásról értesítették a fővá­rosi mentők rohamosztagát. Somosi János két és fél óra múlva' Budapesten volt. A mentőautóban többször ka­pott vérátömlesztést. Több, mint másfél liter vért vesz­tett. „Ilyen vérveszteséggel — olvasom a rendőrségi szakvé­leményben — fizikai erőt ki­fejteni már szinte képtelen­ség. Somosi János csak szí­vós természete, különösen erős testi felépítése következ­tében tudta megtenni a me­rénylet színhelye és a vasúti töltés közötti több száz mé­teres távolságot.” — A szerencsétlenség után a kórházban láttam meg elő­ször a testemet — emlékszik most vissza Somosi. — Iszo­nyatos volt. Kérdeztem az or­vost: mi lesz most? Csak annyit felelt: „Megoperáljuk.” először jártam Életemben kórházban. Az erdész testéből bab- szemnyi golyót, a vadászok tolvajnyelvén duplanullás sörétet — távolítottak el az orvosok. Ismét idézem a rendőrségi szakvéleményt: „... Az ólom horzsolta a szívburkot is.” De elkerülte a 'szívet, amelynek lassú műkö­dését már csak az akarat pó­tolta. Hogyan is mondta az er­dész? — Elhatároztam, hogy feljegyzem a gyilkosom ne­vét... tulajdon véremmel akartam leírni a gyilkos ne­vét. f . — Azt írtam volna a pa­pírra, hogy Viszt János. Ö volt az én .merénylőm. Itt lakik a szülőfalumban, Nóg- rád községben kovácssegéd Tavaly találkoztam vele elő­ször az erdőn. Akkor puska nélkül volt. Egy egészséges tölgyet akart kivágni. Bekí­sérhettem volna a rendőrségre Nem teltem. Annyit montliaai neki, hogy az erdő nem köz­préda. Menjen isten hírével, de még egyszer rajta ne kap­jam. Most pedig rajta kap­tam. Vadorzáson. Ezt pedig üldözni kell, az orvadászok nagy károkat okoznak az or­szágnak, tékozolják az érté­kes vadállományt. Viszt rám emelte a puskát. Amikor megcélzott, a gyűlölet csak úgy tüzelt a szeméből. A másik, a tányérsapkás az szelídebb volt. Öt nem is­mertem fel pontosan, de sej­tettem. hogy Kareczki Ferenc mozdonyfűtő. Kórházi ágya­mon tettem vallomást, ennek alapján fogtáik el mindkettő­jüket. Kareczki azt vallotta a rendőrségen, hogy nem hal­lotta az erdész segélykiáltá­sát. Hazaszaladt, s csak más­nap értesült a történtekről. És Viszt? — NEM AKARTAM ÖLNI. Gondoltam ráillesztek Somo- sira. De nem céloztam. Fultomban, estemben sülhe­tett el a fegyver. Annyira megijedtem, hogy semmire sem emlékszem. De Somosi János mindenre emlékszik. K. .F É BÄlÜii IBfes Szántó Piroska: Illusztrációk József Attila verséhez. Gereblyés László: H u s e g Megtagadtad-é valaha is Édesanyád Tekintetét^ Amellyel még ma is, a földön túlról is, Fátylakon és függönyökön keresztül Melenget így télidőn, Téged... Elárultad-e valaha is — Az asszonyoddal közösen elszenvedett Evek, hónapok, hetek, napok, órák vagy akárcsak percek Emlékét? Ertél-e szülőfölded határába Szorongás, megindultság, szívdobogás nélkül — idegenként... Ugye soha? Megtagadod-e hát valaha is e szót: hűség, —r A hűtlenség évadján? A zok, akik Ismerik az antik görögök katar­zis-elméletét tudják: a műalkotás úgy hat az ember­re, mint valami tisztítótűz. Az olvasó például megsiratja azt a regenyhőst, aki elpusz­tul. megrendülése azonban nem hasonlítható ahhoz a gyászos érzéshez, amelyet egy hozzá közel álló, valóságos személy elvesztése vált ki be­lőle. A regényhős halála okozta fájdalom megtisztítja* íölmagasztosítja — megváltoz­tatja. Némi túlzással: más, értékesebb, gazdagabb lelkivi- lágú emberré teszi. Csakhogy, aki némi életta­pasztalattal rendelkezik, na­gyon jól tudja, hogy a lélek gazdagodása nem ennyire egyszerű. S fölöttéb naivitás­ra vallana azt hinni, hogy a regényhősök szomorú sorsa nyomán keletkező katarzisok száma arányos az olvasók nemesedésével. Hiszen akad, akiről a világirodalom leg­csodálatosabb tragédiája is úgy pereg le, akár a falról a borsó. S van, aki olcsó tör­ténetekből olvas ki „megren­dítő” igazságokat. Ne törjünk pálcát egyikük fölött sem. Nincs kizárva, hogy előbbi nem ostoba, nem menthetetle­nül érzéketlen, hanem csupán nem a kellő pillanatban vet­te'- kezébe a még o!y’ kitűnő könyvet: akkor, amikor vala­milyen oknál fogva épp hi­ányzott belőle a fogékonyság a könyv mondandója iránt. S az sem kizári, hogy valaki olcsó történetek igazságain keresztül jut el az igényes irodalomhoz. Mit akarok mindezzel mon­dani? Az'-, hogy a kelleténél kevesebbet tudunk azokról a szellemi lépcsőfokokról, ame­lyeken az ember élete során mind magasabbra emelked­het. Nemigen ismerjük a föl­felé haladás jellemzőit. Nincs fogalmunk róla, miként se- güheíjük-igazíthatjuk ezt az Katarzis és közművelődés volna fontolóra venni, éssze­rű-e közművelődési energiá­ink jelenlegi fölhasználásá­nak rendszere. Nem volna-e gyümölcsözőbb, ha nagyobb gondot fordítanánk az olvasó­klubokra, a különböző mű­utat; miféle kapaszkodókra, le nyomtalanul mindaz, amit vészetbarát körökre, s olyan ösztönzőkre volna szüksége az írok szerettek volna meg- közösségek létrehozására, annak, aki elindult rajta. értetni velük. Még kevesebbet amelyek tagjai nem csak Közművelődésünk mintha tudunk arról, hogy miféle =gy-egy ki állítás, film, szín­beérné annyival: ki'ki olvas- úton-módon lehetne elősegíte- házi előadás megtekintésének son minél több könyvet, jár- ni az elolvasottak emberfor- élménye fűzi össze, hanem az jón tárlaira-múzmmba, néz. máió hatásának minél erőtel- utána következő kötetlen ze meg a művészileg értékes jeseDb érvényesülését; mit filmeket, színdarabokat, s ha tehetnénk azért, hogy a módja van rá, ismerkedjen könyvekben, festményekben, meg a zeneirodalom remekei, filmekben. színművekben vei. A többi már úgyszólván megfogalmazott művészi igaz- sem •]ehetünk*"elegedet‘ék ve­lük. Az író-olvasó találko- . ,, zók, a munkások, parasztok telmes cselekvésre, lehat ne ^ művészek részvételével Ez azonban csak részigaz- csak gyönyörködtessenek, me rendezett ankétok meglehető ság. Shakespeare, Tolsztoj, jön magától. A remekművek ságok mind több embert ösz- hatása előbb-utóbb minden- tönözzenek társadalmilag ér­eszmecsere is. ár az említett eszme­csere bizonyos formái kialakultak, koránt­Bi képpen érvényesül. Solohov valóban nem szorul Pet sem lebecsülendő! esz- mankóra, de az sem lehet vi­csak az okos időtöltés - csöp- sen forma!isak.' Tu! sok pro­tokolláris udvariaskodás ta­kozei legyenek, hanem enne! pad hozzájuk, s a kölcsönös tás, . hogy műveik emberfor- sokkal többe valjanak: a koz- feszé)yivzettség is meggátolja máló hatását elősegítheti veilen környezet átformálása- azt> hogy ezek a találkozások vagy hátráltathatja az a kő- nak indítékaivá. _ eredeti szerepüknek megfe­zeg, amely az Olvasót körül- Kár volna tagadni: köz- lelően — hozzásegítsék a kö- fogja. Innen származnak két- művelődésünk egyelőre nem zönséget á műalkotások tő­ségei, fogékonyságai, érzé- találta meg a fönti, nehezen nyegének megértéséhez. Szin- kenységei, érzéketlenségei. Ez nyomon követhető folyama- tén nem arról van szó. hogy oltja belé azokat a tulajdon- tok befolyásolásának módját, fölöslegesek, 'hanem arról, . _i - A többi között azért, mert Ságokat, amelyek olvasói énjét hogy többnyire egykaptafára rendezik őket. Márpedig alig- kítják, tudniillik ez a folya- jy[ég mindig túlságosan leköti ha kell bizonyítani: minden mat sohasem zárul le. Akár annak a feladatnak a megöl- bizonnyal megérné a fáradsá­kialákítják. Pontosabban: ala- nem is igen törekedett " ÍVd?nl®s*' vesz.róla közműve- dása, amelynek célja a művé- got lődésünk, akár nem. ha megpróbálkoznánk szí értékek iránti érdeklődés ötletes-tdiálékony, kísérletező Mi energiánk java részét az fölébresztése. Holott napja- kedvvel újszerű módon me<j- indí ásra összpontosítjuk, inkbari már kulturális fórra- újítani ezeket a találkozókat. Munkánk eredményességét dalműnk túljutott a kezdet Pszichológusok, pedagógu- a többi között azzal érzékel- kezdetén, és hatékonysága sok. szociológusok, s más tétjük, hogy például az ország mindinkább attól függ, hogy szakemberek valószínűleg sok lakosságának egyötöde könyv- a milliókban immár meglevő segítséget tudnának ehhez tári olvasó, s a tavaly szóban igényesség kellőképpen segí- adni. Sőt. ahhoz is, hogy köz­forgó 2 millió- 240 ezer ember ti-e elő szocialista szellemisé- művelődésünk a művészetek mintegy 56 millió kötetet ol- gük kiteljesedését. Ez, persze, emberformáló hatásának bo­nyolult folyamatát más, fej­lők” fölszámolásáért folyta- letebb- eleddi? nem ismert juk, változtatott-e valamit tott szívós munka szükséges- módszerekkel is befolyásol- gondo1 koz-ásmódjukon. sokan ségének megkérdőjelezését, hassa. Csupán arra utal: időszerű vásott el. Arról azonban sej- nem jelenti a mindmáig föl- tél műnk sincs, hogy ez az 56 lelhető kulturális „fehér fol- millió kölet miként hatott rá* vsgy kevesen voltak-e közöt­tük, akikben az olvasottak megindítottak bizonyos folya­matokat, , hiányukról pergett V. M. NÖGRAD - 1975. október 26., vasárnap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents