Nógrád. 1975. augusztus (31. évfolyam. 179-204. szám)

1975-08-10 / 187. szám

Sobor Antal:

Anna Lehicka

Ligeti pádon

LEÜLT EGY PADKA, NÉZ- hová mennek. Mintha tőlük

TE a ligetet. Mint valami sziget partjára, úgy lépnek nie az emberek. Távol a nagyvaros satin télén morajlása: villamosok lomha áramlása, autók örvénylése, a buszok hui- lamdöreje, mentők ceszjei- svirénája. Ezzel a távoli zsongással együtt a ligetben csönd van, az itteni hangok ai csönd tartozékai: gyermekiirma, áthúzó utasszállító íe- pülőgépek szelíd mormolása. Néha elröppen egy-egy hangos szó, köszöntő vagy búcsúzó! Elszabadul egy nevetés, de hüftipögö sírás is. Itt-ott száraz, kemény köhögés. És a lépések zaja: lépteké a csörgő kavicson. Az emberek mind visznek valamit: táskát, kosarat, dobozt, enni- és innivalót, virágot, orvosvságot. Vannak nem mindennapi cipe- kedök is. ezek a furcsák, akiket a többiek megnéznek: valaki aranyozott keretben tájképet visz, a másik kalitkában madarat, a harmauik hatalmas faliórát.

Most el kellene döntenie, melyik dolga után szaladjon. Olyan dolgok ezek, amiket az ember délután intézhet «1,' a munkaidő lejártával. hazafelé menet. Eszébe jutottak a telefonok, a futó látogatások; legalább öt helyre kellene telefonálnia, vagy fölugrania. Napok óta készülődik, de valahogy elmarad mindegyik. Néhány utcával odébb van az az üzlet, ahol könnyű, olcsó cipőt lehet venni. Most elmehetne. Vagy beszaladhatna végre a könyvesboltba, ahol két hete félretettek neki egy könyvet. Régen készül megnézni egv fib met. Valahol kint játsszák már a külvárosban, ki kellene vfllamosoznia. Végre meg kellene nyiratkoznia, van i*t valahol egy borbélyműhely. Vagy a villanyszámla! Valami zűr volt legutóbb, tévedés, hiba történt; be kellene lépni a Úristen! Napok óta készül rá. hogy fölkeresi a fia osztályfőnökét. „Kérem a Kedves Szülőt, szíveskedjék fölkeresni az iskolában. .Itt hordja a levélkét a zsebében. Na, de most? Ilyenkor már nincsenek bent a tanárok. Most fő] ugorhatna a fogorvoshoz is. Még csak ez hiányzik!

Nézte az embereket, mit csinálnak körülötte, merre,

várna ötletet, hogy meiyjK dolgához lásson.

Nézegette a pádon ülőket. A fáradtan leroskadókat, a raerö&en letelepedőket, az órájukat maguk elé kapkodó röpkéket, akik ülnek e->y kicsit, majd mohón utolsót szippantanak cigarettájukból. elhajítják, aztán sietne« tovább.

Egy fiatal anya színes íö- delű regényt olvas, mosoiyog. Előtte a kocsiban piros arcú kisgyerek aIszik, ő is mosu- lyog. Odébb egy férfi, papírból töpörtyűt szemezget. fró s kenyeret tör hozzá. Mellé telepszik egy szatyroe háziasz- saony, a hentestől fújtat hazafelé, szusszan egyet a pádon. Amott egy öregasszony légipostái borítékokat bontogat, leveleket olvas. A park szélén az aszfalton egy nyurga diák görkorcsolyával gurul át. Két lány fagylaltot nyal, egymáshoz hajolva, sejtelmes arccal beszélge nek. Amikor végére érnek a fagylaltnak, es a mesének, hangosan fölvihognak. Valaki föláll, elmegy. Utána marad a pádon egy hírlap; emelinti, meglebbenti a szél. Mintha búcsút intene az elhagyott, szomorú újság. Valaki a gyomráról beszél a szomszédjának. Röntgenleieteket, zárójelentéseket, recanteket vesz elő; nem adja ki őket a kezéből, csak éppen megmutatja. Egy talpig gyásaruhás özvegy noteszban lapoz, go- lyóstollal jegvezget valamit, talán a temetési költségeket. A notesz fedőlapja, a toll is fekete.

És itt vannak a nagyanyák, az eaüsthajú, hajlott hátú nörszök; le és föl sétálnak, vödröt, babát, labdát cipelő unokáikkal. Aki a légipostái kopertakat bontogatja, sorra megnézi őket. Neki is lehetnek unokái akik az óceánon túli városok parkjaiban futkosnak.

íme, az örök és elmaradhatatlan csókolózók. Ok választják a félreesőbb, rejtettebb padokat. Zilált kabátszárnyak. kusiza sálak, az arcukat elborító hosszú haj fátyla. Néha fölpillantanak, megemelik a fejüket, csodálkozó nagy szemekkel körbenéznek, mi r.t akik mély vízből merültek föl egy pillanatra. Aztán újra

átölelik egymást, elmerülnek egy újabb csókban.

A ipark végén, a telefonfülkében egy idős házaspár pré- selődik. fészkelődik már egy ideje. Most előbújnak, leüitataak. mintha márt« számolná, osztályozna a dolgozatokat. Tapintgatja a füzetek zárt titkát, a sokféle jelet és képletet. A matematika- lehet beléjük zárva, fiatalsága

nek egy pacira, megfürdetik nagy kalandja, a fölfedezések arcukat a fényben. Egyszer- kora. Most a táskájában viszi csak a férfi váratlanul föl- haza. Otthon lendületes, piros kiált: — De akkor aztán én vonalakat húz majd a füzetmegmondom neki, nézze...— lapokra, ingerült fölkiáltóje- Képébdl kikelve, neki/örö- leket karcol, korrigáló meg- södve, erélyesen kiabál, élén- jegyzést kanyarít a margóra, ken gesztikulál hozzá: — Néz- útbaigazító tanácsokat ad

ze, kérem, vegye tudomásul egyszer és mindenkorra. .. — A felesége oékésen bólogat, mintha öt leckéztetné. mintha neki ^ellene tudomásul venni egyszer és mindenkorra. Az asszony megértő, türelmes arcú. Valója* ban ő az, aki tudomásul vesz. Mindig és mindent, ö az, akinek a férje beolvas; ő a hivatali főnök, a kalauz, a bolti eladó. Mindenki, akinek jól be kell végre olvasni. Égy életen át hallgatja, fölfogja az ura igazát. Neki záporoznak az ingerült, dühös és m K- tatlankodó szavak. Már ismeri őket, valamennyit. És bó’oj gat rájuk.

OTT A POSTAS, holtfá- radtan érkezik. Leveszi válláról a nagy bőrtáskát, a padra teszi, mellé ereszkedik. Egyik kezével rátámaszkodik, de egy kicsit át is öleli. Mintha valakivel meghitt kettesben. töltené az időt, a ligeti pádon.

Egy orvos jön sietve; két beteglátogatás között leül gey kicsit a napon, kigombolja a felöltőjét. Hosszúkás táskáját a térdére fekteti. Egyik kezét úgy helyezi a.másakra; olyan . puhán és gyengéden, ahogy a betegekre szokta a vizsgálat után, ha nyugtatgatja őket: nincsen kérem, nincsen semmilyen komolyabb baj. Aztán hirtelen föláll, átmegy a ligeten, ott kint az aszfalton egy kis FIAT kocsi kagylójába bújik.

Nyomban a helyére ereszkedik egy öreg tanár. Egyik térdét markolja, mintha Kapaszkodna benne. Tömött, nyitott aktatáskájából kék füzetek csomója kandikál eiő. Leveszi a kalapját, a napfény megcsillan fehér homlokán. Az arca szürke, hosszúra nyúlt; . erősen hunyorog, könnyezik is a szeme a nagy fényben. Csontos, nosz- szú újjai a füzetcsomón maA töpörtyűt szemezgető a vízcsaphoz ment, a tenyeréből iszik. A gyomorbeteg fölállt, elbúcsúzik a szomszédjától, A kisgyerek a kocsiban fölriadt, keservesen sír; az anyja leteszi a regényt, a csecsemő fölé hajol, igazít valamit a párnáján, aztán elmennek. A regényt ridikülbe gyömöszöli, a magas gyerekkocsit a hasával tolja. Elindul az idős házaspár is,' egymásba karolva. A férfi dühöd- ten magyaráz valamit, fölemelt mutatóujjéval éppen felelősségre von valakit. Felesége hallgatja n kíméletlen korholást, és bólogat hozzá.

A fűben feketerigó lépeget. A fű szélén karcsú, nagy termetű kutyát vezetnek oó- rázon. A kutya megpillantja a rigót, ugrana, nekifeszül a teste. Reszketve, két lábon rugaszkodik feléje, megrántja a gazdáját. Mély. dörrenő hangon fölugat. A rigó riadtan röppen a magasba. Hajlongó ágra száll türelmesen megvárja, amíg a kutyáék elmennek. aztán visszaszáll. A szatyros házias ’zonv közben1 egv kenyérdarabkát vetett a fűre. A fe- keterisó mindkét lábával rákapaszkodik. billeg rajta, kör- be-körbe pillant, kapkodva, gyorsan csipegeti.

Megszólal a közeli temn- lom harangja. A toronyból elválik egv csapát galamb. Kört írnak le a liget fölött, aztán leereszkednek valahová a fákon túl.

AZ ÓRÁJÁRA NÉZ: eljárt az idő. amit a ligetben engedélyezett magának. Es nem döntötte el. melyik dolga után fusson.

Föláll, elindul a csikorgó kavicson. Amíg átmegy a ligeten, kiér a fák alól, lecz ideje határozni. Majd lassabban léoke.d, úgy jobban megfontolhatja. mihez is kezdjen hazafelé menet...

Esztétika

Esküszöm, hogy az én boldogtalanságom fejlett. szépérzékem függvénye. Mert én kompromisszumot aztán nem ismerek. Ha egyszer szomorú beszélgetésre van kilátás, akkor az csak természetes, hogy jerseyzsebkendőt viszek magammal, A jersey roppant illik a szomorúsághoz! A vidámsághoz ellenben a krepp-szatén!

A mi házasságunk létrejötte például- a zöld krepp-szatén köpenyemnek köszönhető. Ebben a köpenyben annyira passzoltam Anionhoz, hogy az leírhatatlan. Es mégis . . . mindezek ellenére én kiábrándultam Anionból. Bizony! Hisz’ rögtön az esküvő után, már másnap, ahogy felvette hétköznapi fahéjcsíkos öltönyét, rájöttem: hibát követtem el. Gyanúm beigazolódott. Első közös szabadságunkon az a frászos csík nekem újra szemet szúrt. Ara ehhez képest ezerszer nagyobb megrázkódtatást okozott az. amikor Aniont megláttam a vörös Leokádia karjaiban. Úristen! Micsoda öltözéket viselt az a nő! Idomain piszkosszürke alapon sárg kockás flanellpizsama feszült, melyre egy ízléstelen, mély dekoltázsú lila köpenyt vett fel. Ah, micsoda színzagyvalék!

Amikor megláttam őket, épp a fal mellett álltam ököl* be zárt kézzel, és szívemben nagy-nagy szomorúsággal. Rettenetes dráma volt kialakulóban. Már-már majdnem kitört a botrány, amikor rádöbbentem: abban az öltözékben lehetetlen. Mert rózsaszín fürdőruhámban hogyan viszonyulhattam volna kellőképpen ahhoz a drámai jelenethez? Nem. azt nem tehettem. Pizsama, mély kivágású, olcsó konfekcióköpeny és az én rózsaszín fürdőruhám együtt!? Isten őrizz! Egyetlen szó nélkül beszaladtam a szobámba, a fürdőruhát bevágtam a szekrénybe, előkerestem egy szolid — az efféla helyzethez illő — ruhát, amely a levegőben lógó tragédiához roppant passzolt. Tükörbe néztem: remek! Most már folyhat a vér! Rohantam a feljáróhoz s mit gondolnak, mi történt? Az a piszok csirkefogó meglépett Leokádiával együtt.

Tudtam: a válás nem megy sfmán. Egész idő alatt az izgatott, hogy miben jelenjek meg a bíróságon? Fekete kosztüm nélkül például egy válás pusztába kiáltott szó.

Anton, szokásához híven, nem adott az eleganciára. Én vásároltam meg az alkalomhoz illő ruhadarabjait. Persze, hogy feltételeztem is. az egész válási procedúra az ő fejlet* len szépérzéke miatt meghiúsult. Anionon ugyanis söté'csí. ko<s öltöny, rajtam pedig vörösesikos ruha feszült. Hat, hogy megy ez a kettő együtt?

Később találkoztam Anionnal a-z utcán. Mustárszí nő zakót viselt, és a szeme kifejezetten szomorú volt. ..Térj vissza hozzám” — mondta. Én k nyakába akartam ugrani, de hát nem tehettem. Tengerkék köpenyem abszolút elütött az ő mustárszínű zakójától.

Szívemben kimondhatatlan fájdalommal. Karolinánál, a varrónőmnél kötöttem ki. „Drága, Karolina, új életet akarok kezdeni — mondtam neki —. de hát miben tegyem”! Az eperszínű köpenyem szóba sem jöhet, vacak, abban nem találkozhatok a boldogsággal.”

Karolina azt mondta, hogy igazán sajnálja, de e találkozást csak két hónap múlva garantálhatja, mert rengeteg varrnivalója van.

Mit tehettem? Vártam. Mire kész lett a köpenyem, és mentem haza, hát mit látok? Anton és Leokádia egymást átölelve andalognak el mellettem. A rámszakadt bánattól vezéreltetve elhatároztam: meghalok. Meg én a hétszentségit! De miben? Jaj, arról teljesen megfeledkeztem, l]ogy nincs egy vacak rongyom erre a kivételes alkalomra. Varratnom kell! Csakhogy én előre tudom: itt a tavasz, s ha Karolina ilyenkor elkezd ásogatni a kertjében, az én ruhám mire.elkészül — kimegy a divatból.

Hiába egy kifinomult, szépérzékkel bőven megáldott nőnek manapság semmi reménve nincs a nyugodt életre, sőt, még a halálra sem. (Baraié Rozália fordítása)

.................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................iiiihiiiiiiiihhiiihiiiiih

B

IZTATÓ

F

ontos kérdésnek sze-' retnek a végére jár- ni.

Jók az emberek — vagy rosszak inkább.

Bízhatunk — úgy általában — embertársainkban, vagy okosobban tesszük, ha igen takarékosan osztogatjuk bizalmunkat?

Rögtön az elején megegyezhetünk valamiben: e kérdés vizsgálatából ki kell zárnunk a végleteket.

Nyilván nem igaz, hogy mindenki rosszindulatú, kártékony, tisztességtelen, a mások rovására akár élni, hí-, szén, aki netán így vélekednék, az is tesz legalább egy kivételt: magamagát nem számítja bele a romlott emberiségbe.

Másrészt az sem igaz, hogy mindenki becsületes, derék, jóakaratú, igyekvő — fölösleges volna bizonygatnom, hogy ez sem igaz.

E két végletes megítélés közt azonban igen sokfajta szemléletnek, magatartásnak, „attitűdnek” jut hely: az optimisták sokszínű táborának is. azoknak, akik általában bíznak az emberekben, meg a pesszimisták sokárnyalatú táborának, azoknak, akik — általában — bizalmatlanok.

Az olvasó. természetesen, most arra gondol, hogy némi célszerű köntörfalazás után majd kardot rántok a bizakodók mellett. Hiszen a nyilvánosság előtt minálunk az optimizmus a „vonalas”, a haladónak minősülő — mondhatnám: a kötelező. A pesz- szimizmus legfeljebb is némely szűkebb körökben számít sikknek, modernnek — mondhatnám: kötelezőnek

Alig valószínű, ugye, hog.v mellőzve az illendőt, a nyilvánosságnak előrecsomagolt

Fekete

Gyula:

optimizmus helyett holmi illetlen és csomagolatlan pasz- szimizmust fogok feltálalni.

Márpedig az olyan retorikus kérdést, amelybe jóelőre, s körültekintően be van építve az egyetlen lehetséges válasz is, magam sem szeretem — tehát mivégre szaporítanám ?

Legtisztább, ha én nem foglalok állást ez ügyben. Ráhagyom az ítéletet az olvasóra. (Tehát az ítéletet arról: bízhatunk-e jó lelkiismerettel az emberi tisztességben, becsületben, jóakaratban, vagy szapora rossz tapasztalatainkra hallgassunk inkább, mondván: az emberek nagy többsége végképp nem szolgál rá a bizalomra.)

Induljunk ki talán a garázdaság egyik igazán hétköznapi, meglehetősen gyakori fajtájából.

Régebbi újságcikkből idézi az adatokat egy friss újságlevél: „... a Tokaj-expressz első osztályú kocsijainak a bőrülését csontig lenyúzták, az elektromos fúló- és világítóberendezéseket felaprították, az olvasólámpákat és a tükröket porrá őrölték, a WC- kagylót pedig nem kis technikai bravúr árán fejjel lefelé fordították a munka utáni pihenésüket élvező, hazautazó ifjoncok . .. Kétszáztiz darab izzót ütöttek szét...”

A Nyugati pályaudvar egyévi. műszaki veszieséglistája: ...... 361 darab ablaküveg.

1

13 WC-kagyló, 170 tükör, 27 576 izzólámpa . . . stb.”

Mondom, nem a legfrissebb adatok; lehet, javult a helyzet, lehet, rosszabbodott azóta, de vizsgálódásunk szempontjából' ennek nincs jelentősége. A rontás, a rombolás, a kártevés tízéves, százéves, vagy akár ezeréves esetei Is tanulságosak lehetnek számunkra abból a szempontból, hogy olyan következtetésekhez, olyan jellemzőkhöz jussunk el, amelyek minden korban érvényesek voltak idáig. Olyanokhoz, amelyek holnapra is érvényesek maradnak.

Vegyük példának az említett tükröket.

Anélkül, hogy részletezném, hogyan készül a tükör, az üveghutától a táblaüveg- csiszolásig — leszabás méretre, újabb csiszolás, foncsoro- zás, felszerelés a . vagonokban —, azonnal belátható. hogy a készítés, a felszerelés munkálatainak eme sorozatához képest a szóban lévő tükröt sokkal-sokkal gyorsabban, eredményesebben, hatékonyabban lehet összetörni

Hasonló következtetésre jutnánk, ha egy villanykörte gyártási folyamatait kísérnénk nyomon! egy villany- körtéét, amely egyetlen .mozdulattal szétverhető.

Ami az első osztályú kocsik bőrüléseinek a lenyúzá- sát. elektromos fűtő- és világítóberendezéseinek a felaprítását illeti, ezek a műveletek ugyancsak nem igényellek túl sok ráfordítást, sem időben, sem fáradtságban, sem szorgalomban.

Egyáltalán: bármely történelmi korban vizsgálnánk meg a

pusztítás, a rombolás, a kártevés, a gyilkolás műveleteit, a szólalásig hasonló lenne * az eredmény.' A bőrüléseknél, a tükröknél, a villanykörtéknél, az utcai telefonfülkéknél milliószorta nagyobb értékek elpusztításában. is.

Akik a háborút átélték, szerezhettek erről számolat- lan személyes tapasztalatot. Épületek, közművek, hidak, amelyek hosszú évekig épültek, a pillanat tört része alatt elpusztíthatok. Az. évtizedes gonddal, szeretettel, töre- delemmel fölnevelt ember életét egyetlen golyó kiolthatja.

Világos ennyiből is a képlet: százak és ezrek munkáját egyetlen ember, az alkotás, az építés évtizedeit a rombolás egyetlen perce megsemmisítheti. Százszor és ezerszer hatékonyabbak tehát a pusztítás erői, mint a teremtésé.

És lám, mindezek dacára mégis azt tapasztaljuk: gazdagodik a világ, gyarapodik az alkotásokban, az építésben — kétségkívül előre megy.

Lehetséges volna ez, ha nem ezerszer annyi szándék, akarat, tehetség, erőfeszítés tömörülne az egyik fronton, a teremtésén, mint a másikon, a pusztításén?

Pedig még korántsem teljes az előbbi mérleg.

Hiszen nemcsak a szándékosan. a rosszindulattal okozott kár pusztítja az értékeket. hanem az is. amelyet nyilvánvalóan minden szándékosság nélkül az ostobaság,

a hozzá nem értés, a hanyagság okozott.

Eldobnak egy égő cigarettát — egyetlen hanyag mozdulat —, és leég a gyár, sokmilliós érték pusztul el. Vagy leég az erdő. és a fák ezreiben sok évtized óta halmozódó értékek semmisülnek meg.

Akár a hanyag mozdulat is elmaradhat, csak ne figyeljen oda, akinek oda kellene figyelnie, és máris indulhat ezernyi ember, neki a Dunának, a hideg víznek, hogy megpróbálja úgy-ahogy visz- szahalászni a vízbe bocsátott több millió forint értékű pakurát.

A sokat emlegetett környezetszennyezést sem tekinthetjük általában szándékosnak, és erre is érvényes a képlet: a levegőt, a vizet, a talajt szennyezni könnyebb, mint tisztán megőrizni.

Törvényszerűnek fogadhatjuk. el végtére, hogy pusztítani százszor könnyebb, mint alkotni, teremteni — bár van az értékeknek olyan tartománya. ahol ezt a közhelytörvényt nem ilyen egyszerű bizonyítanom.

Ahol ugyanis nincs megbízható mérőeszköz az értékek megállapítására, mert ezek az értékek sem forinttal — és egyáltalán: számmal, mennyiséggel — nem mérhetők.

Pedig a szellemi-érzelmi világ. s az erkölcs értékei is. a humánum, az emberi együvé tartozás megmérhetetlen

értékei is, a kultúra embernemesítő, időtálló értékei is igen-igen lassan, évszázadok, sőt, évezredek során, az egymást váltó nemzedékek legnemesebb törekvései, tevékenysége, áldozata révén halmozódnak fel, és — noha itt számokkal nem bizonyítható a képlet —, igen valószínű, hogy érvényes ebben a tartományban is: szerelmi, érzelmi, erkölcsi, kulturális értékeket ugyancsak jóval nehezebben, sokszor hosszabb ideig — tartó. s nagyobb erőfeszítéssel lehet alkotni-teremteni —, a rontás-rombolás iszonyú hatásfokához képest.

Térjünk vissza ezek után az eredeti kérdéshez: jók az emberek, vagy rosszak. inkább?

Mondom, én rábízom a választ az olvasóra.

ha netán arra a következtetésre jutna, hogy a százszor-ezer- szer hatékonyabb rontó erők ellenében is fejlődik, gazda, godik a világ, és ez a fejlődés csak a százszor-ezerszer any- nyi — sőt, még annál is töbo — tisztességgel, munkával, alkotókedvvel magyarázható meg —, ha erre a következtetésre jut, hadd kerekítsem ki ezt az egyenletet még valamivel. Valami olyannal, ami sokunkban növelné a bizakodást, ha úgy tetszik: az optimizmust.

Láttuk: mennyivel köny- nyebb értékeket pusztítani, mint értékeket teremteni.

Nos. hát amennyivel köny- nyebb. legyen a kártevőkre nézve annyival — veszélye-’ sebb is

NÖGRÁD - 1975. augusztus 10., vasárnap 5