Nógrád. 1975. augusztus (31. évfolyam. 179-204. szám)

1975-08-20 / 195. szám

Nem tudom, másutt fiogyan emlékem *k iá: én fénybe marira, fényekkel birkózva, a fény lobogó változataiban látom kilencszáznegyvenöt tavaszát.

Amikor elhallgatott az utolsó aknavető, s először jöi- tünk fel a mélyből, a Gellérthegy ostroma után, még februárban: fény fogadott a feldúlt kertben, szemet fájdító sok fénv a félig leroskadt náz előtt. Olyan telt. duzzadt, vastag fény. mint egv húsos szirmú virág. Mögöttünk a

Illés Endre:

A fény

pince, á homály, a mécses- bűz, a faiakon a salétrom, tüdőnkben az elakadó lélegzet — és a vakondélet után szinte kábított a sárga nú- sú fény valószínűtlensége. Csak óvatosan lehetett nyel- dekeini, mint egy ismeretlen szeszt..

De néhány nap múlva már ragacsos és csúfén,dáros lett. Rátenyerelt a fagyott földre. és azon nyomban már öntötte el a meredek hegyi urnákat. Mint a hangyavonulatok. hátizsákok és emberek nyoma,kodtak mindenfelé. A tegnapi fény elkeveredett a mai sárral, és kicsi ‘ tócsákból nevetett fel a törmelékbe ragadt vándorokra.

Azután patakokban kezdett ömleni. Ügy zuhogott lefelé, mint egy vízesés. Ekkor már vad kovácsolás harsogott a hegyen. A háztetőkön férfiak, a roncsolt üres ablakkeretekben asszonyok és öregek: a tetőket cseréppel, deszkával és bádoglemezekkel fojtották, az ablakokra zsíros csomagolópapírt ragasztottak. Erre a hangos, boldog, első rendtevésre ömlött a sok fény. Aki meg- fü'dö'.t benne, piros és barna l"tt a vízeséskedvű sugárzástól.

De itt már megszakítom annak a tavasznak fénylő alakváltozásait. Hogy a nagyon erős ■ fénynek milyen

ve, még egyetemi éveiben én halálom, másoké. Ahány megismerhettem őt. A ma- ismerőssel találkoztam Pest- gyár vers és nyelv szerelme- re átérve, annyiszor lépett se volt. Milyen félelmetesen elém a halál. Nem a boldog sokat tudott, milyen széllé- vég, aminek Homérosz neve- mesen vívott. Eve^ óta izga- zi: „Mézízű mély álom”. Sok- lommal figyeltem harcias, kai inkább Racine Phaedra- eszményien tiszta párbajait Iának szólítása: „Jégnél hide- Babits Mihállyal, Horváth gebb fagy”.

Jánossal az ősi magyar a .Váci utcában, romok kö- versritmus vitatott kérdéséi- zott botladozva találkoztam rol. A nagy vitákat most egy Szerb Antálnéval. A kiégett otromba géppisztolysorozat kirakatokban lepényárusok \ugta el. — és a felesig szemében a kiMegrendített a két halál, égett remény. Egyszerre há- Pedig már ismerősként üd- rom halált vezet elém: Szerb

Antalét, Sárközi Györgyét es Halász Gáborét. „Mint a fal. Százszor nekimegyek. és hiába. századszorra sem tudom áttörni”. Ezt mondja. Már tudom. soha nem fogom elfelejteni a szavait. De már Donne káromlására kell gondolnom: „M:ért hencegsz úgy, Halál?" — Mi felkelünk,, az öröklét karja vár. S te nem leszel. Meg fogsz halni. Halál”.

Szerb már nem írja meg regényét, pedig izgalmas folytatással biztattak megfent fejezetei. És Halász Gábor sem tartja meg ígéretét. Azt milyen igazolványféle kellett vözölhettem volna, mert ne- igébe: a teljes Madách má- volna. At akartam kerülni hány hete engem is súrolt. sodik kiadása elé nagy Ma- Pestre, s figyelmeztettek: jo Nevemre szóló katonai be- dách-életraizot ír. Ezt is le- ilyenkor a pecsétes írás. Már hívóval szökevényként éltem (lőtték puskatussal,

megvolt az igazolvány, a leg- karácsony óta a Ménesi úti Nehéz folytatni... Már csak

újabb alkalmi pecsétet is rá- házban. Már feljelentettek, a legutolsót. A legszoronaa- ütötték, s már kifelé tartót- és a razziázóktól csak egy tdbbat.

tam a zsírért lisztet cseré- súlyos tüdőgyulladás mentett Mar nvár van. ősz van. A

lök gyűrűiből, a szövettel, meg. Orvos egyszer látott, irönyvkiadúK-m íróasztalomon törmelékarannyal és lakás- akkor is golyózáporban jött Radnóti Miklós utolsó vér- sál üz'etezők izgatott cső- el. Egyetlen orvossága a vl- sesköteíének kém-ata. Nem. portjaiból, amikor ismerősök, zes lepedő volt, abba csavar- még n°m kötet Csak egybe- állflottak meg. Egyszerre két tak. Hogy meg fogok halni, gvűjtött. utolsó versei. Azt halált is mondtak. arra egy-két jel félreérthe- sem tudjuk, él-e Radnóti?

Még januárban meghalt tétlenül intett. Még kara- Csak kétségbeesetten remél- legjobb barátom, örley 1st- csony előtt a szomszédban jük: talán él. De hP él — ván, a nagyon tehetséges, lakó fiatal irodalomtörténész neki kell kötetté formálni fiatal novellista, az igaz$ágo- megajándékozott két csinos ezeket a félelmetes verseket, san irgalmatlan kritikus. Mi- feülönlenyomattal, Verhaeren köztük az utolsó éklogákat. Íven biztató, hirtelen felra- tájverseit taglalta az egyik, Nem, a kötet mégsem jelen- gyogó tehetség volt. Milyen Hölderlin misztikáját a má- hetik meg. Meg kell vámunk meredeken indult felfelé — ®ik- Az orvos diagnózisa után. őt. Várni kell rá, hogy ő és már másfél hónapja ha- * körülményeket mérlegel- építse fel ezt a kötetét is. lőtt! Egysrepülőtómadás szü- ve- irodalomtörténészem is olyan gondosan, mint előtte netében néhány cigarettaszip- átjött, ő is golyózáporban, s a többit.

pantási-a az óvóhelyről kilé- feleségemtől visszakérte a „Lassan öld meg. hadd

pett az udvarra, itt érte őt két különnyomatot. Mert mi- érezze a halait” — ad.ia ki a a váratlan repesz. „Csákány- a®k maradjon egy haldokló- parancsot Camus Caligulája, nyi maradt az arcából, mint n^l Verhaeren és Hölderlin? Ezt a lassú, mindennél fáj- egy álarc, A homlok és a — gondolhatta jogosan. dalmasabb halált éreztük

száj” — közölte hírmondóm. Az is rossz volt, hogy négy- mindannyian, barátai. 1945- Mintha feibeütöttek volna venegy fokos lázzal birkóz- ben. Es 1946-ban megjelenik a fényben. Mert az a tavaszi va is emlékeztem Csokonai a kötet, Radnóti Miklós utol- fény még ma is bejött, a füs- tüdőgyulladást köszöntő ver- só verskötete. a Tajtékos ég. tös, zajos, bűzös hivatali sére, különösen ezekre a so- A legutolós. versek mondják szobákba. rokra: „Szivem megett egy el A költő végső, szorongató

És rögtön utána másvala- láthatatlan kéznek nyila bé- üzenetét: „fölöttünk fű a för- ki, egv másik halált mon- lőve áll — Sajkával rugdos tejm-es halál”, dott. Nyilasok és SS-katonák két halál”. A fénv alakváltozásainak

még decemberben elfogták, A vizes lenedé végül 1s feledhetetlen tavaszából ilyen leütötték, és a Liszt Ferenc erősebbnek biáonvult a tüdő- sötét emlékek is szólnak sokktárén egv tömegsírba lökték gyulladásnál — de a halál szór hozzám. Azt hiszem, Gábor Ignácot. Pestre kerül- nem hagyott el. Már nem az mindannyiunkhoz.

alakváltozásai

sötét, alattomos, vad az árnyéka — ezt is azon a tavaszon tanultam meg. Sok-sok év múltán sem tudom elkerülni a hangos, boldog fény pillanatokra feltűnő sötét árnyékát.

Már rendezkedett akkor az élet. éledeztek a hiva alok. a hídjait vesztett Dunán néhány rozzant csónak is át- merésizke-’ett a túlsó partra Egv déle őtt a budai e'öüáró- sáa zsúfolt szobáiban úi és új emberhullámok sodortak különb'dző íróasztal okhoz. ValaOESOVA1 EMIL:

AUGUSZTUS

A nyár halála két kezemben, itt.

Ki most születtem, érzem csontjait.

Száraz a kút. Múlásra kész a lomb.

A kert ép elmét tettető bolond.

Magában dúdolgat a hintaszék.

Illata leng, egy hol-nem-volt ebéd. Álmában visszatér rá légy, bogár.

A macskaléptü tegnap körbejár.

Letelepedtek már ránk füst, porok.

Elhullt gyümölcs a kérdés, mért vagyok. Könyvet lapoz a szél, gyors olvasó.

Fehér csend száll, ember.nem-látta hó.

e « i t t >»« ♦

A

z utóbbi években már hozzászoktunk, hogy aratás idején soha nincs eső. Ha a nagy hőség után meg is változik az idő, legtöbbször porvihar van, vagy szél, amely felborogatja a kereszteket, kicsépeli a búzát, de utána még nagyobb lesz a szárazság, mert kisoványodik a levegő, és még harmat sincs. Egyszer- másszor már rimánkodtunk is az esőért, hogy csak jönne már, mert, ha szárazban takarítjuk be a búzát, nem lesz tengeri. És főleg, hogy csak csinálna mar az eső egy kis munkaszünetet, hogy kialudhatnánk magunkat, mert hét- szamra nem jutottunk hozzá.

No, az idén erre nincs panasz. Még itt, a legsivárabb szikvidéken is olyan esők vannak. hogy bizonyára még hosz- szú évek és évtizedek után is emlegetni fogjuk a gyerekeinknek. mint a kilencszáz- hatos. kilencszáztizenkettes és -huszonötös esztendőket.

Annak, hogy „valami idő lesz”, már egy nappal előbb sók jele volt. Megérzi az idő- vípQzást az idearendszer. Fejfájás, bágyadtsás. levertség, álmosság előzi meg a vihart. De még jobban megérzik az ember körül lévő állatok, helyesebben a rovarok. Előző este a szúnyogok már meg akarták enni az embeft. .Meleg és fülledt volt az éjszaka, párás déli szél fújt, harmat nem hullt, és nem nyomta el őket. Egész éjiéi nem hagytak békét az embernek. Ha betakarta a képét, izzadt és fulladozott a takaró alatt, ha kidugta, {elmarták a szúnyogok.

De a bolhák sem maradnak el az időjárás megérzésében. Ezek rúlteszpek mindenféle Sinuson. Megérzik a legkiVeres Péter:

sebb hősüllyedést is, és Ilyenkor menekülnek a földről, a száraz porból, ahol kikelnek és tanyáznak, a várható sár és nedvesség elöl fel az emberre.

S aztán pár órával a vihar

előtt egészen megzavarodtak a legyek. Elleptek embert, állatot, élelmiszert, minden ízes és szagos dolgot. Délben, amikor ebédeltünk, erőszakkal kellett leseperni őket a kenyérről, s a kanál szélére, amíg az ember bográcsból a szójához vitte az ételt, rászálltak. Ügy kellett ujjheggyel lefricskázni őket, mert egyszerű fúvósra és hessegetes- re nem mentek el. Aludni, persze, nem tudtunk tőlük. Orrunkat, szánkat ügy dongták körül, mint méhek a kap- támyílást. Általában az aratóembernek nemcsak az a baja, hogy sokat dolgozik, hanem az is, hogy keveset alszik, mert a legyek, szúnyogok ki akarják szívni a megmaradt kevés vérét is.

Már ahogy a nap feljött, mindjárt hőség lett. A nap felforralta a levegőt, a levegő meg az ember vérét. Kilenc óra tájban már fürödtünk az izzadtságban Homlokunkról piszkos patakokban folyt a víz. Mindenki elhányt minden felsőruhát, ingre-gatyára vetkőztünk. Csak azok nem. akik nagyon szégyenlősek. Esetleg azok a régifajta gőgös parasztok. akik azt mondják: rossz birka az, amelyik nem bírja el a gyapját. Inkább főnek, szenvednek, izzadnak, de nem adják meg magukat

A vizet literszámra ittuk.

Déltájban a hőség még fokozódott. Szerencsére már jöttek a fellegek, s egy-egy percre eltakarták a napot. Ilyenkor egy kis lélegzethez jutott az emuer.

Délután, amikor munkába

állottunk, már kezdett borulni. A nap ereje nem érvényesült, de azért főtt, izzadt az ember. A szél csavargott. Reggel délkeletről indult, azóta már mindén irányból fújt, néha pedig egészen elállott. Ilyenkor mindig más irányba fordult. Négy óra tájban a „Bundi-zug”, a „rohadt sarok”, ahogyan a délnyugatot nevezik, elkezdett sötétedni. A fellegek színe nem fekete és nem ólomszürke, mint a porviharoké, hanem sötétkék. Víz nézett ki belőlük.

De azért még jó pár óra telt el, amíg felkészült. Itt-ott egy- egy felhődarab megzendült, pár szem eső esett, de aztán megint eloszlott, széthígult. Már-már ráfogtuk, hogy úgy lesz, amint szokott ezen a tájon. Készül-készül, de nem lesz belőle semmi. Másutt lesz az eső, itt meg csak a szele.

Egyszer aztán északnyugatról kemény kis hűvös szél kerekedett. Szembevágott a lassan gomolygó fellegekkel. A nagy meleg után fázni kezdtünk, és kabátot szedtünk magunkra. Közben a kis szél hatása alatt a fellegek rohamosan nőttek, terjedtek, höndörögtek. Lent, délnyugaton már zengett, villámlott, sötétedett. A fellegek, mint óriási fodros, felfújt hurkák gomolyogtak lenn, a fold színén, de egyelőre nem felénk, hanem keleti irányba. Már úgy látszott, kimaradunk, nekünk csak a szárnyából jut, a vastaga, mint szokott, elhúzódik a Nyírbe. Igaz, lassan terült északnyugat felé a hátunk mögé, de az nem látszott veszélyesnek. Már csapkodott is az eső. a félben lévő munkákat hirtelen ösz- szecsaptuk, a kévéket bekötöttük, berekeszeltük, a kereszteket lekötöztük, de a marokszedőknek már kiabáltunk, hogy szedjék a tarisznyát, és szaladjanak befelé a tanyába, az üres hodályba. Akik távolabb dolgoztak, azok meg kinn maradtak, és a keresztek alá húzódtak. Bemehettek volna, de az embernek annyi a poggyásza, hogy alig bírja. Meg aztán nem is hisz az ember az esőben, amíg nem esik, sokszor becsapódott, hogy betörekedett mesz- sze földről fedél alá, s mire beért, megállt az eső.

Már zuhogott az eső, kopogott a tengeri- és tökleveleken, suhogott a száraz kalászokon, és még mindénfelől futkostak be az aratók a tanyába. Ekkor a fellegek és a szél hirtelen délkeletre fordult. s aztán a következő pillanatban már úgy pustolt, szinte sodródott, hömpölygőit a földön, hogy 20—30 lépésen túl nem lehetett látni. A szél felborogatta a gyengébb lábon álló kereszteket. lebuktatta a boglyák tetejét, és kezdte a hodáljtról a nádat és cserepet szórni.1 Az asszonyok a tanyában sopánkodtak.

— Jaj, istenem, micsoda ítéletidő!

— Jaj, most agyonveri a csirkéimet!

— Jaj, vajon hol lehetnek a kislibák?

— Vajon a csürhe merre van?

— Jaj, a háztető!

— Jaj, az állatok! — míg csak nem csendesül. Jó fél óráig zuhogott, hömpölygött a földre szakadt felhőkből a víz, aztán, ahogy csöndesedéit a szél, átváltozott bugy- borékos záporesővé. A földön mindenütt áradt a piszkos, szürke víz. A tengeri a földig hajolt, s beleragadt a kovásszá ázott földbe, a búza lefeküdt, a még zöldes zab és a csalamádé meg úgy lesimult, mintha lehengerelték volna.

Mi csak megvoltunk, mert szárazon maradtunk, a gyerekek már tocsogtak a jó meleg tócsákban, de azok, akik künnmaradtak, bizony jól eláztak. Nemsokára már vánszorogtak vizes gúnyáikkal, elázott tarisznyájukkal, ki a falu, ki a tanyák felé. Hiába bújtak, a keresztek alá, nem ért semmit,1 bőrig áztak. De elázott a tarisznyában az élelmiszer is. ami még nagyobb baj. Az eső minden búvóhelyre bezúdult, akár a téli hófúvás. Az ember végül nem tehet egyebet, leku- corodik, maga alá veszi az

élelmiszert, hogy legalább azt mentse. De most alulról is felvetette a víz őket. Tíz perc múlva már bokáig érő vízben guggoltak, S a kenyér elázott, a tészta cslrízes lett, a só felolvadt és a paprika meggaluskásodott a zacskóban.

Tele a határ aratóval, 'de nincs egy ember, akinek szűre volna. Hajdan, ha szegény volt is a földmunkás, gyerekkorában az első keresetéből szűrt vettek neki. Vőlegénykorában szintén minden legény vett újat. s ez elég volt öregkoráig. A szúr pedig páratlan jó dolog. Nemcsak az embert védte, nemcsak takaróul szolgált, de, ha úgy fordult, megfért alatta a tarisznya és a marokszedő is. Utoljára, amikor elhyűtt, csizma- fényesítőnek használták. Most ócska, nagyujjas — akinek az is van —, és ócska nagykendők volnának a felsőruhák, de tezek nem visszatartják, hanem csak megszűrik a vizet. Annyit magukba szednek, hogy alig bírja őkét az ember.

T assan cammognak be- felé az uradalmi aratók is, csúszkálva a bokáig érő sárban-vízben. Az asz- szonyokhoz hozzátapadt a ruha, fejükön lelapult a kendő. Arcuk a víztől murcos. Most át kellene öltözniük, de nincs száraz ruhájuk. Majd benn" a hodály előtt tüzet gyújtanak, és nagyjából megszárítkoz- nak. Aztán az éjjel majd megszárad rajtuk. De ez nem használ a testnek, s nem csoda. ha olyan sok a beteg földmunkás.

NÓGRAD - 1975. augusztus 20., szerda 5