Nógrád. 1975. július (31. évfolyam. 152-178. szám)
1975-07-12 / 162. szám
■■ mg Földeák János• Érettségi találkozó f VALAKIVEL MEG KELL Osztanom 29 évnyi életem néhány legkeservesebb óráját, emeddig egy szolid , tízéves érettségi találkozó tarthat. Édesanyámnak azért nem számolhatok be az ott támadt csömörömről, mert a teljes igazság érdekében nem hallgathatnám el, hogy már harmadik gimnazista koromban szeretőm volt... Meg aztán a lányt, Tinkát, édesanyáim is jól ismeri. Nemcsak onnan, hogy lépcsőházi szomszédságban laktunk Tin- káékkal. Még a gimnáziumban is mindig egy osztályba kerültem össze a lánnyal, s így akaratlanul is többet tudott róla, mint a házban lakó, hasonló korú többi lányról. A figyelmét még az is növelte, hogy Tinka szülei már régebben elváltak, és édesanyám sajnálta «z apa nélkül névelkedő lányt. Mondhatnám úgy is, árvának tartotta. És jóllehet, az érettségit követő nyáron Miskolcra költöztünk, elsősorban miattam, mert csak ott tanulhattam tovább, miután a pesti műegyetemről helyhiány következtében kiszorultam, édesanyám változatlanul sopánkodott Tinka sorsán. Ha valamiért Pestre utazott, mindig hozott valami hírt a lányról. Először azt, hogy az egyetemi fölvétele elutasítását hiába fellebezte meg, majd azt, hogy elhelyezkedett egy vállalat könyvelésében és arra törekszik, hogy a vállalat ajánlásával legalább az egyetem esti tagozatán tanulhasson. Így értesültem arról is, hogy a kő-, vetkező tanévben sikerült Tin. kának bejutni az esti tagozatra; hogy eredményesen vizsgázik; hogy közben meg-meg- ernelik a fizetését és már sokkal, de sokkal jobb körülmények között élnek az anyjával, mint amikor a szomszédságukban laktunk. Én mindig megjegyzés nélkül hallgattam a Tinkáról mondottakat. Legfeljebb bólogattam rá. nehogy anyámnak föltűnjön, mennyire nem érdekel Tinka életének alakulása. Egyébként a többi osztálytársaiméra se voltam kíváncsi. A csalódottság és szégyenkezés okozta ezt, amiért közülük csak egyedül én kényszerültem a vidéken .tanulás számkive- tettségére. De a Tinka sorsa iránti közönyösségemet a meggyűlölése Is táplálta. Nem tudtam neki megbocsátani, hogy majdnem egy évig következetesen, tudatosan kijátszott. A gyűlöletemet az se változtatta meg, hogy valójában nem voltam szerelmes Tinkába. Csak róla hittem, hogy szerelmes belém. Mert mi másért lett volna a szeretőm egy egész napos. Visegrádiba és környékére tett iskolai kirándulás alkalmából? Egyébként nem voltunk már kezdők... Most se tudnék mást mondani, mint azt, határtalanul büszke lettem arra, hogy Tinka nemcsak ellenállást nem tanúsított, hanem szinte ő kezdeményezte viszonyunkat. Ezt a hiedelmemet az is erősítette, hogy Tinka volt az, aki a pihenésre leheveredett osztályfőnökünk és osztálytársa. . ink háta mögött ügyesen elcsalt egy kis erdei, külön bók- lászásra... Lehet-e édesebb és’ izgalmasabb közös titka egy lánynak és fiúnak annál, ami akkor közöttünk kezdődött? Hát még a folytatása! De már otthon, Tinkáék lakásának zavartalan kényelmében, amikor a mamája második műszak, ban dolgozott és miénk volt az egész délután. Csak arra kellett vigyáznunk, nehogy a házbeliek be- és kilopakodásai- mat meglássák. És arra köny- nvű volt vigyázni. Ismétlem, határtalanul büszke voltam arra, hogy Tinka a szeretőm. Minden fiúnál kiasz. szabbnak éreztem magam. Nem is tudtam volna mással megmagyarázni, hogy hónapok óta kitart me!lettem. De még másért, is büszke voltam: az osztályunkban Tinka volt az egyetlen lány, akinek minden . fiú csapta a szelet. Még azok is, akikről tudtam, hogy melyik lánnyal van szerelmi viszonyuk. De Tinkának csak én kellek — hittem én —, egyedül csak én, míg a többiekkel pusztán azért kacérkodik, hogy elterelje rólunk az esetleges gyanúsítást. Óriásit tévedtem, Tinka nem falazásból kacérkodott másokkal. Ezt két fiú csszevere- kedéséből tudtam meg, amikor szétválasztva őket, megkérdeztem. mi bajuk támadt egymással? Bár ne kérdeztem volna... Csaba azért ment neki Ernőnek, mert az „fölcsalta” hozzájuk Tinkát és „erőszakkal leteperte”... Ernő csak az erőszakosságot tagadta, mondván, hogy ha Csaba nem hiszi és meri, kérdezze meg Tulkától, igaz-e az erőszakos leteperés? Csalódottságom indulatában, magamat vigasztalni, majdnem elhencegtem nekik, hogy Tinka már közel egy éve a szeretőm — mit verekedtek össze miatta? — de mert velem egyidő- ben nekik is lefeküdt, hát inkább hallgattam róla. Még aznap, a tanítás után hazafelé menve, minden bevezetés nélkül, felelősségre vontam Tinkát: — Mondd, kisasszony, Csabán és Ernőn kívül még kivel osztozkodtam rajtad ? TINKA NEM DÖBBENT meg, nem vörösödött el. csak a meglepődéstől egy pillanatra megtorpant a járdán, — Semmi közöd hozzá! — mondta aztán nyersen. —Nem fogadtam neked örök hűséget. És ha engem nem izgatott, hogy te még melyik lánnyal... Szóval, téged se érdekeljenek az én... * — Akkor menj a francba!..: vágtam közbe, és durván löktem is rajta. Ha nem utcán vagyunk, talán még pofon is vágtam volna, annyira földühített, hogy egyáltalán nem mentegetőzött, sőt még neki állt feljebb. Így ért véget a viszonyom Tinkával... A megsértett önérzet addig nem hagyott nyugton, amíg ki nem derítettem, kik még Tinka fiúi. Az eredmény elképesztett. Az osztályunk tizenkét fiúja közül kilencnek lefeküdt. Csupán a kisnövésű Balezer Lali és Siska Gyulus, valamint a csípőferdülése miatt sántító Werner Tibi nem fakasztott benne szexuális dűl jött, Tinka feszített mel- lette, kicsit húsosabban, mint gimnazista korában. Büszkén mosolygott a lelkes ovációzás alatt. Nekem rögtön föltűnt, hogy nem lép hozzá senki megölelni, megcsókolni. .. A következő percben megértettem a tartózkodást. — Engem rendkívül feszélyezne — szólt a tanár úr derűsen —, ha azért, mert Tinka a feleségem, nem az osztálytársukat. .. Bartos tanár úr befejező szavait már nem értettem a harsány éljen 1-ektől. Megrökönyödésemben jóformán észre sem vettem, hogyan sodródtam én is Bartos tanár úr elé, pa- rolázni vele. De arra már magamhoz tértem, amikor Tinka szorongatta a kezemet. — Kimondhatatlanul örülök, hogy te is itt vagy — mondta halkan, és megcsókolt. Tinka váratlan csókja nemhogy kiengesztelt volna, inkább viszolygást keltett bennem. És Bartos tanár úr miatt, akit hirtelen megsajnáltam, s még jobban, amikor elhelyezkedtünk az E-alakban ösz- szetolt asztalok körül, és láttam, hallottam, mily elégedetten, mondhatnám: büszkén élvezi a hízelgő gratulációkat házasságához. .. De Bartos tanár úréhoz hasonló büszkeséget láttam Tinka arcán is. Él kell ismernem, asszonyi érettségével valósággal kivált a sok fiatal nő közül; ez fejeződött ki a fiúk egymásra licitáló bókjaiban is. Még a mellettem ülő, sánta Werner Tibi se állta sző nélkül. — Micsoda pompás asszony lett Tinkából! — mondta nekem, s talán azért, mert észrevette szótlanságomat — Bartos tanár úr nem hiába matematikus, a nősülés feladványát remekül oldotta meg — tette hozzá heherészve, tetszelegve a „bemondásán". Tulajdonképpen Werner Ti. bi megjegyzése eszméltetett rá, hogy mi nemcsak érettségi találkozót tartunk, hanem seregszemlét is, diákköri szeretőink szemléjét ahol Tinkát illeti a elsőség pálmája, amiért a kilenc fiú sorozatát végűi Bartos tanár úrral tetézte meg; és méltán büszkélkedhetnek a fiúk is, hogy többszörösen megelőzték Tinkánál a most hetykén mosolygó osztályfőnök urat, de ugyanezért vigyoroghatnak jó néhány jeingert, hogy így fejezzem ki a _ ___^ __ f iúkat kóstolgató és váltogató lenlevő férjen is; mint ahogy a lányok fele is kuncoghat a fikíváncsiságát. A Tinka iránt támadt gyűlöletein oly nagy volt, hogy az érettségi bankett végén még egy kurta búcsúkézfogásra se érdemesítettem. Szeszes tobzódásunkban aligha tűnhetett föl bárkinek is. Talán még Tinkának se, annyira körülnyüzsögték a fiúk... Az érettségi utáni éveimről csak annyit, hogy az egyetem elvégzése után, kitüntetésként, ösztöndíjjal Szovjetunióba küldtek, egy kutatóintézetbe, mérnöki képesítésem tudományos szintű gyarapítására. Három év múlva tértem haza, s mint ahogy édesanyám büszke is rám érte, álmodni se mert nagyszerű állásba helyeztek el. Azonban az emberi révbe érésem küzdelmes sikerei se koptatták el a Tinka elleni haragomat. Még a tízéves érettségi találkozó meghívója feletti öröm se nyomta el; azért mohó kíváncsiság támadt bennem Tinka iránt: miként alakulhatott az élete, mivé vagy kivé formálta érzelmi Ingatagsága? A kíváncsiságomra megszédítő választ kaptam. Már majdnem teljes létszámban együtt voltunk, kiegészítve vagy másfél tucat férjjel és néhány feleséggel, és zsivajok- va örvendeztünk és csodálkoztunk egymás karrierjén, illetve lemaradottságán, amikor megérkezett a matematikát tanított osztályfőnökünk, a szenvtelen beszédmodorú, korán megkopaszodott Bartos tanár úr, aki mindössze tizenhat évvel idősebb csak nálunk, még’s oly lassúdad a mozgása. járása és oly lötyögősek a ruhái, mint az öregembereknek. S Bartos tanár úr nem egyeúk feleségén... — Rajtam viszont nem röhöghetnek, mert én nőtlen vagyok — gondoltam elégedetten, de a következő pillanatban mégis rámtört a csömör: megundorodtam az érettségi találkozótól, a magát fitogtató Tinkától, a lányok ölére és mellére emlékező fiúktól, a fiúkra cinkosan vihorászó lányoktól, de a kopasz Bartos tanár úr „megdicsőülésétől” is, miközben fogalma se lehetett arról, hogy hajdani tanítványainak nagy része milyen Idiótának tartja... ALIG BÍRTAM KIVÁRNI a pohárköszöntőkkel meg-meg- szakított vacsorázás végét: az asztalnál ülés rendjének megbomlását. Ügy álltam föl, hogy előbb — szándékom álcázására — megkérdeztem Werner Tibit, merre van a W.C., aztán föltűnés nélkül arra osontam ki az étteremből, és egyenesen hazamentem. A * kisvárosi presszóban zajlott. Egyszerű tárgyalás volt, hárman bonyolították, a feleség, a férj és a harmadik. Történetünkben a harmadik egy ártatlan férfi, aki a férj barátja volt, és nem házibarát. A tárgyaláson a férj és a harmadik már egv órája azon erőlködtek, hogy bebizonyítsák. miszerint a házasság szent és ez a kötelék egy életle fűzi össze az embereket, nem szabad hát elszakítani. Érveket sorakoztattak, meg. győző meleg hangon beszéltek, kérlelték és az asszonyka elé festették az egyedüllét viszontagságos borzalmait. A feleség hajthatatlan maradt. Szép fekete nő volt, kissé alacsony, de formás, a feketék villogó szemű fajtájából. Tulajdonképpen hallgatott, csupán kétszer szólalt meg. és akkor határozottan annyit mondott: — Nem, nem! Aztán elunta a hosszú és üres férfilocsogást, kért három feketét és három konyakot a pincérnőtől. Mindezt nagyon határozottan. Mindenkivel koccintott, a férjével is. Bájosan ivott, egy picit mintha kacsi*. tott volna is, aztán letette a poharat és tovább hallgatott. A férj szénája elég rosszul állt. Sőt, ahogyan beszélt, kö- nyörgött, érezni lehetett, hogy helyzete tovább romlik. Harminc éves volt, nyúlánk, szőke, feltűnően jól öltözött, szóval, jól kereső, jóképű férfi, mérnök. A harmadik, a barát, se. hogyan sem értette a dolgot. Az asszonyka örülhetne ennek a jó partinak. Különösen azt nem értette a harmadik, hogy egy fél év után hogyan és miért romlik el egy házasság, ó is szólt az imént néhány szót a férj érdekében, de érezte, szavai üresen konganak, itt valami titok lappang, valami mélyebb, drámaibb, mint amiről a férj beszélt. Érezte, hogy sötétben tapogatódzik. nem tud semmit, ezért az érvelést ab. bahagyta és már bánta, hogy a férj unszolására idejött és belecseppent ebbe a tárgyalásba. — öregem, te részt vettél az esküvőmön is, ismersz gyerekkorom óta, Lujzit is ismered gyere segíts — kérlelte a férj “ ° ?rra gondolt: „Mennie ken, hiszen egy barátjának szükségé van rá.” És eljött. Vesztere. Kevergette a kávéját, Pedig már lassan kihűlt, és varta, leste a pillanatot, amikor # kínos helyzetből meg tud szökni. „Mit könyörög ez a barom, legalább a látszatot őrizné meg és emelt fővel viselné el a vereséget. Nem kellek, nem kellek, kész. Sebeimet ráérek otthon is nyaldosni, bezárkózva a szobámba.” Ekép- pen gondolkodott és észre sern vette, hogy érzelmileg már átállt az asszony mellé. Már a férj szeme és szája sem tetszett. Sohasem vette észre, hogy a férjnek halszeme van és pici, lányos, állandóan ned- vező szája és most ez a felismerés végtelenül taszította. — Mi már annyit beszéltünk, Lujzi, te jóformán egy szót sem szóltál, kérlek, mondd meg, nagyon kérlek, miért nem akarsz velem együtt élni? — hallotta a barátja hangját. Azért, mert nem vagy férfi, barátom. Egy puhány vagy, egy könyörgő vénasszony, aki koldulja a szerelmet. Adta meg gondolatban a választ a harmadik. Aztán az asszony hangját hallotta: Jól van, amire kérsz, megteszem, és most elmondom, miért nem élek tovább veled Toldalagi Pál i Öreg fák Mi vagyok én az öreg fákhoz képest? Hatalmasságuk, nagyságuk elképeszt mintha a bölcsességet képviselnék, törzsük sok ránca mind megannyi emlék, télen alusznak, hogy tavasszal újra az ősidőkről a fülünkbe súgja zöld levelük, amit tud róla; frissen ma kész vagyok, hogy őket dicsői lsem, én a parányi és haldokló ember, ki tele vagyok máskor gyötrelemmel. együtt. A szólásmondás szerint az embernek három dobása van. Te, Sanyikám, féléves házasságunk alatt mind a hármat eldobtad. Nem akartam eddig erről beszélni, most magadra vess. — Nászéjszakánkon történt az első dobásod. Egy fél óráig pofoztál ■ és amikor sikítani akartam, befogtad a szám, hogy az üdülőben ne hallják, ne tudják meg a botrányt. Pedig én elmondtam neked Dezsőt, amikor udvaroltál nekem. A nászéjszakánkon viszont letérdepeltél és meg kellett esküdnöm, hogy Dezsőt gyűlölöm és csají téged szeretlek. Aztán el- kezdtél ütni, pofozni. Délelőtt, másnap, viszont fürödtél a nászutasoknak idegenektől kijáró kedvességben, örültél, a kandi szemeknek, a pincér tapintatának. És én az arcomat borogattam a. szobánkban. Te disznó voltál és büszke, azt mondtad mindenkinek, hogy fáradt a drágám, pihen. Az emberek összekacsintottak, micsoda férfi! Aztán éjszaka bejöttél és könyörögtél. A második dobásod itthon történt, ötezer forintot kértél kölcsön anyától. Amikor szegény visszaSlríe’ az! mondtad neki; „Örüljön, hogy elvettem a lányát. Maguknak nem jár semmi, itt csak nekem jár valami. tudja, maga, milyen lányt nevelt nekem?” Egyébként egy anyának nincs rossz lánya, s szegény tőlgd tudott meg mindent. Amikor szóltam és kértelek, hogy ne beszélj így anyámmal, ismét megpofoztál és éjszaka ismét könyörögtél. —Az asszony itt lélegzetet vett, láthatóan újra élte az emlékeit, feldúlt volt. A férj hallgatott, a harmadik menekülni akart, de nem tudott. Az asszony könyörtelenül folytatta: — A harmadik dobásod. Minden elsején elszedted a fizetésem. Havi száz forint zsebpénzt adtál. Azt mondtad, elég az egy nőnek. Ezt nevetve mondtad, és azt hitted, hogy milyen kedves vagy. Nem bíztál bennem, magad jártál a piacra, a fűszerüzletbe, mert te mindent jobban tudsz. Nem megyek vissza! Nem tudok veled élni, nem gyűlöllek, ma már semmi bajom nincs veled, csak hagyj békén. Számomra elolvadtál, mint márciusban a hóember. A szén, a répa, a seprő és egy rossz kalap maradt belőle. Meg egy szennyes tócsa. Amikor az asszony idáig ju. tolt a harmadik nem bírta tovább, szólt a pincérnek és fizetett. Az asszony még egyszer megszólalt gúnyosan: — Ez volt a negyedik dobásod. Bé. külni akarsz velem, én rende. lek és a számlát a barátod fizeti. Törő István : Most kellene / Most kellene a fellegekből kijutnod észrevétlen mikor tiszta képzelet ragyog megtérő szemedben mikor tenger-sötét napnak öltözteted a bánatot s borostás arcodra a nyár feszít indulatot mikor járatlan mezőkön keresed magad öncsalással hol útvesztők magasodnak találgatások szuronyával hol villan pillanatnyi folt lépéseidtől sebezve * hogy emlékezz jövőnkre: égetőbb önkívületre Ozinke Ferenc Munkácsy-díjas érdemes művész rajza j NÖGRÄD - 1975. július 12., szombat 9
