Nógrád. 1975. június (31. évfolyam. 127-151. szám)
1975-06-28 / 150. szám
\ F ó r u m A vidéki szellemi központok szerepéről Az a téma amelyet Tamás István A megújuló városok szellemi élete című cikkében felvet, országosan is izgalmas és fontos. Azzá teszi a tudományosan megalapozott területfejlesztés iránti egyre erősebb igény, amely ma már az ipartelepítésen, a kommunális beruházásokon kívül a szellemi élet tervszerű és arányos fejlesztését is megköveteli. De fontos és aktuális a téma azért is, mert a közműveltség széles körű elterjesztése elképzelhetetlen jól működő szellemi központok nélkül. A téma megyei áttekintése, a sokoldalú eszmecsere különösen indokolt. Nógrádiban a vidéfyi városok szellemi életének fejlesztése fontos kérdés, mert a két város és néhány városiasodó település mellett száznál is több falu teszi bonyolulttá a településfejlesztés amúgy "sem egyszerű munkáját. Példát és mértéket adó szellemi műhelyek, a vonzás- körzetben élők és a városlakók igényeit kielégítő és formáló tevékenységek, kitekintést és szellemi kapcsolatot kínáló közösségek megteremtése, fejlesztése, az újat keresők nevelése — ez eszmecserénk egyik kiindulópontja. Ez a valóban sok évet, sok munkát kívánó folyamat több komponens kölcsönhatásán alapul. Feltételezi azoknak a szellemi erőknek a gyarapodását, amelyeknek jelenlét és munkája közösségek életét gazdagítja, sokak mindennapjait formálja. Balassagyarmat és főként Salgótarján másfél évtizede példát mutatóan (lakással és társadalmi ösztöndíjjal, státusszal és egyre jobb munka- feltételekkel) igyekszik megteremteni az eleven szellemi élet feltételeit. Az erőfeszítések eredményeként például 1960—70 között megduplázódott a városi értelmiség létszáma, korszerűbb lett szakmai összetétele (különösen gyorsan emelkedett a műszaki értelmiség aránya), nőtt képzettsége. E változások nyomán egyszerre csökkent (bár nem szűnt meg) az értelmiségieket korábban sújtó előítéletek befolyása és a munkájukat, szerepüket túlértékelő felfogás hatása. A növekvő számú értelmiség szakmai— politikai továbbképzéséhez, közéleti tevékenységéhez szükséges szervezeti keretek is adottak. A több mint 20 éve működő TIT szervezete, a MTESZ tagegyesületei, a Nógrádi Orvosok Tudományos Egyesülete, a helyi erőkre építő publikációs fórumok, a kulturális intézmények társadalmi kapcsolatai, tudományos szervező munkája, a Hazafias Népfront esetenkénti kezdeményezései alkalmat és lehetőséget biztosítanak az élénk, hatásában megsokszorozódó szellemi élet kibontakozásához. Ezek a műhelyek egyre inkább kínálnak vonzó feladatot, gondolatot termékenyítő kapcsolatokat — noha tevékenységükben elég sok a párhuzamosság, esetenként az öncélúság, néha a kényelmesség (például ritkán vállalják a „felfedezés”, az új erők felkutatásának feladatait, szívesebben keresik a „kész” szellemi kapacitást.) A vidéki városok szellemi életének fejlesztése azonban nem „értelmiségi kérdés”. A vitaindító cikk is e tekintetben adós elsősorban. Egy közösség szellemi karaktere nem csupán azon múlik: hány felsőfokú képesítésű szakember él a Városban, vannak-e eleven alkotó munkára kész műhelyek. Hanem azon is: a kulturális „fogyasztás”, a városlakók értékrendjét kifejező figyelem és aktivitás milyen mértékű és irányú. A művelt munkásság, az alkalmazotti réteg, a pályájára, hivatására készülő fiatalság — a közönség — mennyire vált közösséggé. A vidéki városok többségében — nálunk is — ma elsősorban itt vannak a gondok. így a közönség közösséggé nevelésében természetszerűleg ma még fékező erőnek számít, hogy a városi népesség létszáma az elmúlt két évtizedben folyamatosan és gyorsan nőtt. Olyan hagyományok, szokások és igények épültek a beköltöző népességgel együtt a vidéki városok szellemi életébe, amelyek átmenetileg inkább fékezték, semmint ösztönözték az új, szocialista arculat, a mozgalmas szellemi élet kialakulását. Az objektív okok között kell számontartanunk azt a problémát is, hogy a központi irányítás — az utóbbi hat—nyolc évet leszámítva — a már meglevő szellemi központok megerősítésére törekedett, a részleges felsőfokú központok fejlesztését némileg elhanyagolta, így nehezen behozható a2 a hátrány, hogy Salgótarján a felsőfokú oktatási intézménytelepítésben a megyeszékhelyek között is a sor végén maradt... Nagyobb hatásúak azok a szemléleti problémák, amelyek a városi kulturális élet irányításában, annak gyakorlatában érzékelhetők. Hajlamosak vagyunk például a nevelést rendezvénnyel „helyettesíteni”. S ha már pénzt, időt, energiát szánunk fesztiválok, találkozók és seregszemlék rendezésére — úgy véljük: az élénk szellemi élet feltételeit megteremtettük. A rendezvényekről távolmaradó érdektelenek számát felpanaszoljuk, közömbösségüket megrójuk, a közönségszervezést megbíráljuk — nevelőmunkánk kritikus számbavétele, de még inkább javítása helyett. A vitaindító cikk gondolatmenetét — úgy vélem — a megyei tapasztalatok alapján három ponton szükséges kiegészíteni. Először is azzal, hogy az új formába öltöző, de a városi élet tartalmát is átalakító központokban is erősen összefügg a szellemi élet minősége és a közélet általános fejlettsége. A szellemi élet. akár az értékteremtés, akár az elsajátítás felől nézzük — közösségi tevékenység, amely állásfoglalást kíván, emberi viszonylatokat alakít és értékrendet formál. Ezért fontos például a vitaindítóban felvetett probléma, hogy a különböző értelmiségi csoportok hogyan találnak egymással, s más városi rétegekkel is kapcsolatot. A vidéki városok szellemi élete, kisugárzó szerepe másrészt attól is függ, hogy az országos törekvések és a helyi tevékenység összhangját mennyire sikerül biztosítani. A nem földrajzi értelemben vett vidékiség nagy veszélyeit nem akkor küzdjük le, ha országos nevekkel és intézményekkel keressük a kapcsolatot, hanem, ha a helyi értékek rendszerét valós társadalmi szükségletekre alapozzuk. Például a korábban sok szempontból provinciális jelentőségű helytörténet-kutatás Nógrád megyében azáltal jutott orszá" gos viszonylatban is figyelemre méltó szintézis-készítés fokára, hogy tudományos irányításában a helyi társadalmi—politikai szükségletek egybeestek, vagy legalábbis szinkronban voltak a tudományág országos munkák oncepciójával. S végül: a vidéki szellemi központok megteremtése, fejlesztése azon is múlik: a városi értelmiség hogyan értelmezi, mennyire éli át társadalmi felelősségét, hogyan értelmezi hivatását. Ha igényei, ambíciói csak a munkahelyi feladatok szabta korlátok között mozognak, ha „csupán” jó orvos, mérnök, tanár vagy közgazdász kíván lenni, tevékenysége kisugárzó erejét maga fogja visz- sza. Ma az egyes értelmiségi csoportok közötti kapcsolattalanság azt is jelenti: a hivatásról vallott felfogás még korántsem mondható teljesnek, korszerűnek. Még a fiatal, pályakezdő értelmiség különböző csoportjaiban is visszhangra találnak a közömbösség, a passzivitás példái, a tettvágyat elnyomó „bezzeg másutt” öncélúan kritikusnosztalgikus szemlélet különböző variánsai. Ma ■ || ó |> a vitaindító cikkben említett vidéki városok majd mindegyike önálló szellemi karaktert alakított ki magának. Ebben a karakterben egyszerre érvényesül a sokféleség igénye és a regionális, illetve az országos munkamegosztás szükséglete. Csak ott tartanak ebben a munkában hátrább, ahol vagy egyszerre túl sokfelé „nyitnak kaput”, nagy rendezvényekkel kívánnak márkát és nevet szerezni, vagy ahol e témát csupán az értelmiség életformája, szellemi kvalitásai felől közelítik meg. A mi lehetőségeink adottak — akár Salgótarjánnak a képzőművészeti életben és a munkásművelődésben vállalt szerepére, akár Balassagyarmat iskolaváros jellegére s növekvő műszaki gárdájára gondolunk. Hogy milyen ütemben, és hogyan élünk lehetőségeinkkel — jórészt rajtunk múlik. Kiss Aurél O Hét végeO v\\\\\\\\\VS\V\\\\\\\\\VV\\\\\\V\\\\\Vi\\\\\\\\\\\\\\\\\\^^^ ÉLÉRE ÁLLÍTVA... Gondolatok a mnnkásmíívelődés kapcsán AZT MONDJA, VAGY INKÁBB KÉRDEZI egyik beszélgetőpartnerem : — Ide figyeljen. elvtárs! Nem gondolja, hogy mindaddig. amíg nálunk a fizikai dolgozók közel egyharmadá- nak nincs meg a nyolc általános iskolai végzettsége, felesleges firtatni a kulturális vállalások teljesítését? Mert milyen alapon kérheti számon valaki is X-től, vagy Z-től, hogy nem ment el színházba; pedig a brigádnaplóban elég gyakran szerepel a bejegyzés: közös színházlátogatáson veszünk részt, s mellette még a határidőt és a végrehajtásért felelős személyt is feltüntetik, ha az illető a maga hat osztályával úgysem értene belőle semmit?! Aztán azért, hogy csak ott üljön a sötétkék ünneplőjében, nyakkendősen. feszengve, s ráadásul még kínlódjon is, biz’ isten, el nem megy egyik sem. Másodjára. biztosan nem. — Tapasztalatból mondja? — Persze. Nem is régen néztünk végig egy nehéznek sem mondható kétfelvonásost. Velünk volt a gyárból néhány brigád tag is. — No. hogy tetszett? — kérdem az egyiket. — Hát. őszintén, inkább az aranyrablókat néztem volna meg a tévében. — Hát neked? — kérdem a másikát. — Elment, elment... — vonogatta a vállát. — És magának? — Nem értettem a mondanivalóját. — Az istenit magának? Ez meg honnan jutott az eszébe? — Már ne haragudjon, de azért, mert nekem nincs egyetemem, mint magának, még eszembe juthat ez is! — válaszolta és — megsértődött. X S bár beszélgetésünk folytatódik, állítsuk itt most meg a képzeletbeli magnószalag forgását! Milyen logikai sorrendet vázolt fel a szóvivő? Nincs meg az általános iskolai végzettsége — nem megy el, vagy ha elmegy, nem érti — nem lehet szá- monkérni. Nos. a főművezető — mert az volt — szavaiból pofon- egyszerűen levonható a következtetés: minden dolgozónak nyolc általános iskolai végzettség kell .minimum, és akkor talán lesz kulturális műveltség. Igen ám! De hogyan. milyen módszerekkel lehet ezt elérni? Egy kétségtelen: fölénveskedéssel, lekicsinylő szókimondással. miként ő is tette. nem. Régen rossz annak a munkahelyi vezetőnek, egyébként magam is tudok ilvénről, aki a brigádértekezleten valamiről beszélve. emígyen zárt le egy témát: — Kifejthetném bővebben, de nem értenék. Ehhez már iskola kell! S bár igaz. a szóban forgó brigád tizennégy dolgozójából tizenketten betanított Barázdák (Koós Pál felvétele) munkások, közülük is öten még tényleg nem járták ki a nyolc osztályt, de azért mégis. .. Az effajta kijelentések cseppet sem használnak a munkahelyi légkörnek. hiszen a nehéz dologhoz szokottak könnyen odavágják: — Az anyád istenit! De felvágsz a technikumodra! X Pörgessük csak tovább a szalagot! — Ezek szerint, ha már nincs jogalapunk a kultűrális vállalásokat számonkérni, feleslegesek? — Nem. Azt nem mondanám! De én úgy vagyok vele, hogy amíg a tervteljesítésben nem állunk valami fényesen. s ha egy sürgős munkához délután túlóráztatni kell, akkor inkább hegessze- nek, mint színházba járjanak. Mert tőlem azt senki sem kéri számon, hogy Nagy Pista látta-e ezt, vagy azt a darabot. De hogy elkészülök-e a kooperációs munkával, vagy ne adj’ isten, az exporttal, azt már igen. — Szóval, a munka elsődlegességét hirdeti? — Nem! A kiválóan szervezett, hatékony, termékeny munka elsődlegességét! Ésha majd ezt megtanultuk, éljünk kedvünk szerint, akár a gyárban is, kulturális életet! Érdekes, s talán sajátságos eszmefuttatás, amelyen így utólag bizony elgondolkodik és megvakarja az em,bér a fejét. .. X Miként következő alanyunk is — lehet, megrögzött rossz szokásból csupán — szinte percenként teszi. — ... Hét osztályom van csak, kimaradtam az iskolából. — Miért? — Nem szerettem oda járni. Inkább dolgozgattam már akkor is. csak könyvet ne kelljen a kezembe venni. — A szülei...? — Anyám van csak. Apám odaveszett a fronton. Valahol a Don-kanyarban. — ÉDESANYJA NEM KÉNYSZERÍTETTE A TANULÁSRA? — Volt szegénynek elég baja. Betegeskedett, a pénz is kevés volt, örült, ha én is keresek valamit. — Most mit csinál? — Köszörűs vagyok, itt a gyárban. — Mennyi az órabére? — Kilenc forint húsz. — Hát. az nem sok. — Lehetne több is. Meg is adnák, mert a munkámmal nincs baj, csak azt mondják, amíg nincs meg a nyolc osztályom, nem lehet. Bevezettek mostanában egy ilyen szabályt nálunk. — Mégsem tanul? Már csak egv osztály hiányzik a nyolcból. — Tanulnék, de nem fog az én fejem. — Olvasni szokott? — Nemigen. — Újságot sem? — Azt néha. Van egy újságíró ismerősöm, egyszer találkoztam vele; annak a cikkét átböngészem... X Böngésszük ml is a névsort, S. L.-val,| a szocialista brigád vezetőjével. Arról már beszélgetésünk elején lemondtunk, hogy az általános iskola elvégzésének szükség- szerűségéről, s ezen túlmenően. a továbbtanulásról, a magasabb műszaki ismeretek elsajátításáról ejtsünk szót. — Ez nálunk nem téma. Hálistennek! — teszi hozzá, nevetve. __ . . .7 — No. böngésszük csak a névsort! — húzná végig újját a szép műszaki betűkkel írt oldalon, de előbb megtörli a kezét, s nézi. nem olajos-e? Aztán sorolja: nyolc általános, plusz szakmunkásképző, plusz marxista—leninista középiskola. Ennek szintén, ennek is. Ennek technikuma van, a következő háromnak úgyszintén. Sorolja az iskolai végzettségeket, a politikaiakat is, és a tizenhatodiknál megáll. — No, ez egy kicsivel előbb tart, mint mi. — Miért? — Műszaki főiskolát végzett, ő a műsaaki natroná* lónk.. . De már nem sokáig. — Elmegy? — Nem arra értettem: a végzettségére. — Mert...? — Ketten most kezdték el ugyanott az utolsó évfolyamot. — Áruljuk el: milyen brigádról van szó? — Mi úgy nevezzük, mechanikai komplex-brigád. Mert van közöttünk lakatos, hegesztő, esztergályos, marós, vésős. gyalus, de még meós is. — Honnan a tanulási kedv? — Én nem is tudom. Talán a jó környezet. Meg egymást is doppingoljuk. . . De ezen túlmenőéin: látjuk. megéri. Pénzben, másfajta megbecsülésben is. Nem is régen, hó- 'napia sincs talán, emelték ki tőlünk az egyik gyereket. Elvégezte1 a technikumot, elvitték a technológiára. Annak a hosszú esztergályosnak meg. akivel elsőként beszélgettünk. már megígérték: ha levizsgázik, a következő hé-' ten már át is veszik a meo- ba. A legjobb szakmunkás, megérdemli. — Ha ennyien elmennek, — úgy hallom- a vizsgák után te is — ki marad a brigádban ? — Maid jönnek helyettünk mások, akik usvanolyan jól csináliák a munkát. — Biztos ez? — Hát... Majd belejönnek. X így zárul a beszélgetés. Elgondolkodtató. Hiszen, vegyük csak sorra! Kitanulnak, példásan dolgoznak, kiváló szakemberekké válnak. Aztán továbbtanulnak, bővül műszaki ismeretük, intelligenciájuk, s közben jó brigáddá kovácsolódnak öszsze. Aztán, ki izzadva, ki könnyebben- elvégzi a technikumot, vagy más, esetleg magasabb szintű iskolát —és otthagyják a brigádot. Ez meós lesz, az technológus, amaz a gyártáselőkészítésre megy. Lehet, paradox példa ez a brigád. A fentebb említett folyamat viszont — különösen az újonnan települt, s tapasztalt műszaki gárdával még nem rendelkező üzemeink, gyáraink sorában — egyáltalán nem különleges. Sőt. természetes. Hallottam már ilyen érvelést is: — Minek maradjon gépen, amikor iskolázott- művelt? Elvisszük, jobb helyre kerül. Röviden talán ennyit. Mert ez az a téma, amit nem lehet lezárni. Hiszen, az emberben, a sorok elolvasása után- újabb kérdések vetődnek fel, amelyeken érdemes lenne eltöprengeni- esetleg vitatkozni. — Nem túl általánosak-e a szocialista brigádmozgalom kulturális versenyvállalásai? (Valóban azt a célt szolgálják. amelyek a művelt munkássá válást segítik elő?) —ELÉRHETÖ-E CSUPÁN „BÉRBEFAGYASZTÁSSAL’ az általános iskolai tanulmányok befejezése? (Avagy nem kellene nagyobb súlyt fektetni — lehet KISZ- és pártfeladat is — a meggyőzésre?) — Törvényszerű-e a magasabb iskolai végzettség elérése után a fizikai munkától történő megválás? És végezetül. A fentebb lejegyzettek kiragadott példák. Nem tipikusak, hiszen egyes emberek gondolatait mondtuk el. Vagy ha jobban meggondoljuk: azok is lehetnének..? Karácsony György
