Nógrád. 1975. május (31. évfolyam. 101-126. szám)

1975-05-31 / 126. szám

/. IN0CRÄD vendege volt

Valentyin Mahalov

/ r

iro

Valentyin Mahalov 1933ban született Gorkij városában. A leningrádi egyetem filológiai fakultásán végzett 1958-ban. Innen a kemerovói

újsághoz került, ahol hat évet töltött, mad az Építők Újságjának tudósítója lett. Eddig több mint 14 kötete jelent meg. Ismertebbek a Dalt keres a szív (1960), Lépcső a Naphoz (1963), Szív és dal (1963, Párizs), A szerelem pólusa (1966), A korai esők évszaka (1969), Vadalmafák (1971). Az utóbbi években több prózai írása is megjelent. Többek között Az első magaslat, Az élet lán- cocskája. Az első sóhaj című karcolatai- valamint Lefelé a Volgán. A Sörény- csúcs elbeszélései, 1A kuz- nyecki föld csillagai című tanulmánykötete. A következő évben Moszkvában verseskötete jelenik meg, Keme- rovóban pedig újabb elbeszéléseit adják közre. Mahalov tagja a Szovjet Írók Szövetségének.

A megyében tartózkodó szibériai vendégek Valen- tyin Mahalov író és Nyina Szpirina újságíró ellátogattak a NÖGRÁD Szerkesztőségébe is. Ebből az alkalomból közöljük Valentyin Mahalov versét, amely a Találkozás című nógrádi—kemerovói költők verseskötetében jelent meg.

VALENTYIN MAHALOV;

Medveforrás

A part menti ösvényen, a sáros úton jött, a lépte tétova.

Alkonyaikor így ért a forráshoz, a tajgának bozontos ura.

Főlehajtva, hörögve, zihálva, tágult melle, fölhorkantott, majd púpként görbült széles, csontos háta, s lassan szürcsölte a hús italt.

Sovány bordáinak sűrű rácsa feszült, süppedt, hol le, hol meg föl. Lobbant véreres szemének lángja, s megcsillantotta a víztükör.

Szőrén harmat, izzadtságcsepP rajta, az őz után vette az iramot, tagjaiban még a dühödt hajsza, az ugrás, az elhamarkodott.

Látom őt, az erdei bús vándort.

Indulata csitul: már szelíd,'

Nézem a forrástól elvarázsolt, távozó vén állat lépteit.

Nem egyszer befogadott e környék, mikor rámszakadt a gond, teher.

S alkonyaikor, ahogyan a medvék, én is e forráshoz jöttem el.

Ittam mohón, mint szomjas állatok.

Izzó ajakkal a habokra dőltem, s boldogan gondoltam arra, hogy az egész élet még előttem.

Vihar Béla fordítása ;*

A nők mindenfélét fecsegnek.

Hisz' tudjuk: szarka mind a nő,

Ügymond. szül mindegyik menyecske, ha itt a bizonyos idő...

Hazug az ilyen léha némber!

Nyelvelni ezt-azt könnyű, lásd, ki nem születtél engedéllyel, elpottyant fattyú, nem keresztelt, nagy bajra, áldozatra rendelt, bocsásd meg azt a locsogást.

Egy kemény asszonyról tudok: nehéz korban, sár évszakában, szennyes, szétnyűtt szekér ka sábav, útközben szült és vajúdott.

Szznt térhess, gát kinevették, hány szipirtyó szapulta meg!

Ő pedig hordta a szerelmét, teljes erőből szeretett, öles vállú volt embere, izmos volt. duzzadt ereje, kissé mord. volt szemöldöke, és kérges volt a tenyere.

Ma már enyém szemöldökszár,lV'i. ma már enyém araszos válla.

Büszke vagyok arra a nászra, arra a régi éjszakára, melyet szült öröm-örvény, és jóvá nem hagyott a törvény.

Én köszönöm e szerelemnek életemet cs véremet, és nem bocsátom senkinek meg a gúnyt a szerelmük felett.

Nem bocsátók meg soha én, nem!

Én. tudom, hogy sebez a szó.

Bocsássa meg mindenki né! em, hogy szíven meg nem alkuvó.

Majtényi Zoltán fordítása

ö NOGRAD - 1975. május 31,, szombat

wmmmmmmmzi s

ÜNH

Vágó Márta: József Attila

„Ha kerülsz, ne kerülj el messze, köténykéd lennék, ne tépj össze, dalocskád lennék, ne hallgass el, ke- nyérkéd leszek, ne taposs el...”

„...ne hallgass el...” — írja József Attila Vágó Mártának szóló versében. Nehéz „elhallgatni”, de még nehezebb szólni róla. A sebeit mindig kitakaró József Attiláról csak kegyetlenül őszintén, vagy távolságot teremtve lehel írni. Mindkettő kínlódás annak a Vágó Mártának, aki éppen olyan időszakokban állt mellette, melyek fordulást hozlak az életében. Milyen fordulást? A szekér rúdját a szakadék felé mozdították el.

„Nem tudom, hogy ezeknek a naplójegyzeteknek őszintesége nem megbotránkoztató-e. öregasszony vagyok. de még nem halott.” „Vagy álljak ki — talán vezeklésül is — ily meztelenül közéjük? Szokatlan dolog, magánéletünkből egy-egy villanásra a nyilvánosság elé rántott ismerősöket’ magamat is, így, ainyire nyíltan megmutatni. Ügy érzem, mintha csukott szemmel szakadékba lépnék” — fogalmazza meg bevezetőjében mindezt.

Nevezhetnénk a könyvhét egyik legnagyobb szenzációjának ezt az írást. a sokszor elhalogatott, a gyötrődve szült visszaemlékezéseket. De rossz ízű a szó: szenzáció.

Árva Bethlen Kata önéletrajza juthat eszünkbe róla: egy lélektani regény lehetőségét rejti, egyéniség süt az írásból. Érdemes erről bővebben szólni- de először nézzük meg azt, mit ad a mű a bennünk élő József Attila- kép teljesebbé tételéhez, e hatalmas ember és életmű jobb megismeréséhez.

Felvirágzó szerelmük elmúlásának, ketté törésének okait kutatva sok-sok helyen villant fel megdöbbentően tiszta. láttató képeket, gondolatokat a költőről, művészi hitvallásáról.

„Apám aztán mások előtt mondta nekem — közben a többiek felé fordulva —, hogy Attila nem az első szegény fiú, akinek a hóna alá

nyúlna. Fölülteti egy lóra, azután tőle függ már, hoffv tud-e rajta lovagolni... Nem látta, vagy nem akarta látni, hogy a másik ember lelkének az övétől idegen törvényei voltak, szigorúbb, magasabb, nehezebb törvényei, és hogy törékenyebb, engedelmességre kényszerűbb ezekkel szemben, semmint ő azt elképzelni tudná.”

„A tiszta költészetet szeretem legjobban, és a groteszk nekem nagyon tetszik — ezt mindjárt illusztrálta is egy kis fintorral és oldalmozdulattal, karral és csípőből is ellökve magát, fölnevetett. Aztán megint nagyon elkomolyodott. — De nem tehetem, érted. Nem tehetem — ismételte most már egy kis pátosszal és nagyon nyomatékosan. — A költőnek mégis más a feladata: a tiszta, szép alkotáson kívül: oktatni!... Az emberekhez kell szólnom, úgy. hogy megértsenek....’:

A versek szövetének felfejtésében segítenek az emlékezésben elbújtatott mini verselemzések. Egy-egy vers, vagy egy sor, egy szó megszületése, megtalálása, a változtatások, játékos, vagy komoly variációk történetei általában világos. egyszerű megfogalmazásban, szervesen illeszkednek a naplójegyzetbe. Több közülük irodalomtörténeti értékű.

Izgalmas felfedezésekre ad lehetőséget a közölt levelek szövege: búvópatakként

versmotívumok, a költemények alapgondolatai rejtőznek bennük.

„...annyira szeretlek. Eszem azt diktálja, most is. hogy nem szabadna ennyire, érzéseidbe bízón. védetlenül kiállni eléd. hiszen a szerető egyúttal ellenség is... Ha a szerelem és az erkölcs társadalmában bíró lehetsz, akkor kell, hogy én lehessek ott a törvény”.

„Kicsim, oly’ ismeretlen volt nekem mindaz, ami szívembe húzódott sátor alá és most halottan fekszik ott. És nagyon sok rosszat tehettem én. hogy a Rossz fölfaljon egészen, mégis jobb voltam, mint rosszaságaim...”

Az utóbbi sorok az analízis utáni gondolat- és képvilágát vetítik előre. Személyiségének azokat a vonásait, melyek a szorongásos, egyre súlyosbodó betegséggel megvert testben, a korabeli vi- szonyoKban fulladozó lélekben erősödtek fel. Vágó Már ta így ír az utolsó hónapokról: „Minden a versekbe ment. Mindenkinek adott. Egy emberrel külön közösséget fenntartani. létrehozni sem tudott.” Betegségének okait kutatva fogalmazódik meg: „Csak nagyon szubli- máltan, nagyon körmönfon- tan, nagyon bonyolult kifejezésbeli bűvészmutatványokkal. ide-oda szökellve a csapdák és útvesztők között mondhatta el gondolatait a környező világról, elnyomóiról. Ha nagyon sok harag gyűlik fel egy emberben, azzal háromfélét csinálhat: embertársai felé fordíthatja, harcolhat, ölhet, bánthat, — vagy önmaga ellen, befelé fordíthatja, ennek legsúlyosabb formája az öngyilkossághoz vezető búskomorság, — vagy szublimálhatja, munkában vezetheti le az indulatokat, legalább részben... aki nem harcos, hanem költő- valószínű, hogy inkább befelé, mint kifelé fordul és roncsol.”

József Attila megrázó emberi alakja mellett a könyv olvastával elénk rajzolódik Vágó Márta egyénisége Is. Kétségeiről őszintén ír ^.Egyszerre beszökött szívembe a félelem, hogy sorsunk tényleg nem tud összekapcsolódni, az életformák számomra többet jelentettek, mint hittem volna, és szüleim hatalmukban tartottak.” Attilának írt levelében jellemzi önmagát: „Pedig, azt mondják, nekem erős vezető kézre volna szükségem, életszomjúságom, és nagy kíváncsiságom, agyvelőm számára- melynek nem szabad elrohadni, hogy hisztériában gőzölögjön el, mint annyi más nőnél, és csak nincs türelmem várni, bevárni a sorsomat.”

Vágó Márta könyve értékes, szép dokumentum.

MIKSZÁTH

KÁLMÁN:*

Mind'együtt ültek a bírák. Ott künn a köd nekineheac- defct az idomtalan épületnek, s szinte összébb szorítá annak falait, ráült az. ablakokra és elhomályosító a jégvirágokat. Minek is ide a virágok?

A teremben nehéz, fojtott levegő volt, ködmón- és pálin- kaszag, s a legfelsőbb aihlak- táblán csak lassan, lomhán forgott az ólomkariika.

A bírák fáradtan dőltek hanyatt székeiken, az egyik behunyta szemeit s kezét bágyadtan leeresztve, hallgatta a jegyző tollának percegését, a másik ásítozva dobolt iróniával a zöld asztalon, míg az elnök, letolva pápaszemét orra hegyére, izzadó hómlokát. torié kendőjével. Szürke hideg szemei fürkészve szegrződtek az ajtóra, melyen most távozik az imént letárgyalt bűnügy személyzete: a beidézett tanúk és vádlottak.

— Van-e még odakümn valaki? — kérdi vontatott, rideg hangon a szolgától.

— Egy lány — mondja a szolga.

— Hadd jöjjön be az a lány.

Az ajtó kinyílt és a lány belépett. Üde légáramlat surrant be vele, mely szelíden meglegyimtette az arcokat, s megcsíki andozá a szem pillákat: a vastag ködön át mintha egy sugár is lopóaott volna az ablakhoz és ott táncolna a jégvirágok között, megsokszorozva magát a tárgyalási terem falain és bútorzatón.

Takaros egy teremtés. Délceg, arányos termet, melyre a kis virágos ködmönke olyan módosán simult, nvntha szoborra lenne öntve; fekete szemei szendén lesütve, magas domború homloka elborulva, megjelenésében báj, mozdulataiban kecs, szoknyája suhogásában varázs.

— Mi járatban vagy, gyermek? — kérdi az elnök közönyösen. (Az ilyen merev, szigorú hivatalnoknak nincs érzéke semmi iránt.)

A lány megigazítja fekete

* = Hatvanöt évvel ezelőtt,

1910. május 28-án halt men

Mikszáth Kálmán.

G. Kiss Magdolna

ÖRKÉNY ISTVÁN:*

Mecseri nyilatkozata

M

unkahelyéről hazajön vet, amikor az Astoriánál át akart szállni, csoportosulást vett észre a metró lejáratánál. Azt hitte, belezuhant egy autóbusz. Meggyorsította lépteit, de szerencsére nem történt baleset. Még oda sem ért. s már elébe sietett egv szakállas, napszerrf üveges fiatalember. mikrofon a kezében.

— Engedelm©t kérünk a zaklatásért. Mi a Filmhíradótól vagyunk itt. hogy riportot csináljunk néhány járókelővel. Felkérem, lépjen a kamera elé.

Mecseri a kamera elé lépett, s begomboltó a kabátiát. A nézelődök körété csoportosultak. a filmesek pedig nagy fényterelő lemezekkel úgy bevilágították az arcát. hogv hunyorognia kellett Megpróbálta abbahagyni a hunyorgást, ami nem mindig sikerült.

—Miről van szó? — kérdezte.

— Mi nt ön is tud la. a Filmművészet Hetét ünnepeltük. Ezzel kapcsolatban két kérdést szeretnék föltenni.

— Tessék — mondta Me* Örkény István novellára a ..Körkén ’75.” elbeszéléskötetben jelent meg.

cseri. — A nevem nem fontos?

— Dehogynem. Szabad a becses nevét?

— Mecseri vagyok — mondta —, Mecseri.

— örvendek. Most pedig szíveskedjék a kamerába nézné. Az első kérdésem így szól: iár-e moziba?

— Néha — mondta Mecseri egy kis gondolkozás utón.

— Köszönöm a kedves föl- világosítóst. Most fölteszem a második kérdést: mii ven filmeket szokott megnézni?

Mecseri elgondolkozott.

/Hát nézze — mondta aztán a filmhíradósnak. — A dolog úgy áll. hogy a ió filmeket megnézem, a rosszakat azonban nem.

— Köszönöm az érdekes nyilatkozatot — mondta a híradós, Mecseri pedig hazament.

A hír. hogy szerepelni foa a Filmhíradóban. az egész családot fölvillanyozta, csak. ö, épp’ ő. a leendő szereplő nem volt elégedett, örült uavan, hogy viszonylag kevésszer hunyorgatott. de mégis lüktetett benne valamilyen ismeretlen idegesség: mintha hátul az agyában, közvetlenül a csigolyák fölött lüktetne egy ér. Még sosem szerepelt a nyilvánosság előtt. .

Korán lefeküdt. Nehezen aludt el. Aztán hirtelen fölébredt. Órájára nézett. Csodálkozott. hogy még csak fél tizenegy. Eloltotta a villanyt. Frissnek, kipihentnek érezte magát, s belenézve a szoba sötétjébe, így szólt a napszemüveges filmhíradóshoz:

— Szeretnék valamit hozzáfűzni a délutáni nyilatkozatomhoz.

— Miért? — kérdezte a fibnhíradós. — ön nagvon tömören és szellemesen fejezte ki magát.

— Épp’ attól félek, hogy túl tömören beszéltem. sőt. mondhatni, mellébeszéltem. Mert nem az a fontos, hogv a filmek, amiket megnézek, jók-e avagy sem.

— Hanem mi?

— Ezek a fümek a mi életünkről szólnak, annak úgyszólván tükörképei. Nekem tehát a filmek minősítése helyett inkább arról kellett volna nyilatkoznom, hogy ez a világ, amelyben élünk, jó-e avagy rossz.

— Hát ez valóban érdekesebben hangzik — mondta a híradós. — Szíveskedjék a kamerába nézni, és a föltett kérdést lehetőleg röviden megvilágítón!.

— Nevem, Mecseri —

mondta Mecseri. aki a sötétben hunvorgás nélkül tudott a kamerába nézni. — Hölgyeim és uraim — kezdte, s begombolta pizsamája gombját —, alig van fontosabb kérdés annál, mint hogy jól vagy rosszul van-e elrendezve az életünk. s boldogok vagyunk-e vagy boldogtalanok. Én persze itt. az utca forgatagában, s pláne kapásból. legföljebb vázlatosan válaszolhatok. Mert mi is a helyzet? Jobban mondva, mi lenne az ideális eset? Képzeljék el, hogy a földnek csak egyetlenegy lakosa lenne, akit még halálfélelmek se gyötörnének. mert — tegyük fel — örök ifjúságnak örvendene,' akkor ez a személv sokkal jobban érezné magát, mint mi. Nem részletezhetem az 5 helyzete előnyeit, mert akkor kifutnánk az időből,

— Valóban — mondta n filmhíradós —, a gödöllői rózsakiállítás megnyitását most már a jövő hétre fogiuk halasztani. Menjünk tovább, de maradjunk a valóságos világban.

— A valóság korántsem ilyen kellemes, de miért? Nem azért ám. mert halandók vagvutik. ezt még ki lehet bírni, viszont annál ne-