Nógrád. 1975. április (31. évfolyam. 77-100. szám)

1975-04-26 / 97. szám

•

r

Fünkösti Árpád:

Hát nincs igazam?

— Kitűnő márka; uram’

Ez az első kocsija?... Látszik is a gyakorlat, ahogy bevágódott ide, a kúthoz! Na, ez a krapek — már elnézést, így mondtam magamban — elhúzza a Volga oldalát. Aztán... Mennyit benzint adhatok? Igen, szuperrel tele. Felsőkenőolaj ? Mit önnek az a nyolc forint? Tizenhatot ér az a szerelőnél, vagy huszonnégyet... Megérdemli ez a jószág, és nem az abrakkal kell takarékoskodni, az idővel! Hát nincs igazam?

— Na, nekem mára vége a melónak! Bevinne a városba? Kiugrók az egyengatyából. Egy pillanat!... Na, mehetünk is. Megmondaná, miért állította le a szövegem? Hát ön nem csípi a dicséretet?... Uvegajtóduma, azt mondja? így kell kirázni a borravalót, hát, mit csináljak? Azért a napi százasért ne sajnálja az ember a csattogóját. Nincs igazam? Folyik az a benzin akkor is, ha dicsérem a márkát. A húszéves Skodát, a düledező Opelt és a Mercedest egyaránt. Ha a tulaj szidja, tódítok azon is. Milyen történetet akar? Legyen benne halott? És lány? Amilyen a vérmérséklete, nálam olyat kap. Primőr sztorik, ti ram! Népköltészet, új változatok. friss repertoár. Legfeljebb a kocsimárkán változtatok.

— Tudja, uram, mi a legnagyobb bűn? Lemaradni akár tíz fillérről is, mert ezzel az életről is lemarad az ember. Én nem kapaszkodók! Nem ingyen kell, de ha mozdulok, tegyék le a dohányt!- Jön az egyik haverom: kiváltotta az ipart, segítsek bevezetni a boltot. Mit adsz krapekonként, kérdeztem. Mismásolt. Uram! Én becsülöm a barátságot —, ne herdáljuk hát el a filléreket! Hát nincs igazam? Elmentem, megnéztem a műhelyt, hogy kit küldhetek oda, mert a renomém többet ér egy tízesnél. amit kértem a kuncsaftonként. Ha spéci szerszámra, autóemelésre nincs szükség, én megértem, hogy a Lali legaranyabbkezűbb mester a Tiszántúlon. És megy az üzlete! Azt megnézheti, nekem meg összejön a Szám- ka, meg a kávé ára—

— Apropó! Meghívhatnám egy kávéra? Eleven újságírót úgyse láttam még. Ha tudom, hogy magával vet ösz- Bze a sors, bjz’isten, nyakkendőt kötök. Maguk a Janik!... Nem ismeri ön uram, a vidéki életet! Kispolgárok, kiskirályok!... Itt minden kicsi. Elnézést, nekem már csak arra áll a szám, hogy uram. Kezdő benzinkutas koromban mondogattam, hogy elvtársam, de valaki a pofámba vágta, hogy aki a Shellnél szolgál, az neki nem elvtársa. — Hát a Duclos elvtársa-e? — kérdeztem. Akkor még otthon voltam a politikában... Semmi mást, csak kávét > Egy kis tölteléket bele! Magát úgyse bántják a fejvadászok, csak ne kezdjen el dodzsemezni a főtéren!

— Nem hiszi, hogy csóró vidéki kölyök vagyok? Apám korán megrokkant. Ha késnek egy kicsit oroszok, ki kellett volna állnia a templom elé. Belőlem lakatost csinált. Ennyi öröm jutott neki. Mikor mondtam, hogy nem reszelem tovább az életemet sofőrnek állok, agyon akart ütni.. Tíz évig voltam a kátéeszben pilóta, két év utón már az elnök mellett. Hej!... Ha a Gyuri bácsinak — már minthogy nekem — meglesz a négyszobás kis kunyhója a gyógyfürdő mellett, olcsón kap tőle olyan cuki történeteket, hogy mind a tíz ujját megnyalhatja!

— Vastag mesék ezek, uram. Az elnököt két hónappal azután, hogy katapultáltam a cégtől, lesittelték. Ha néhány cimbora nem félt volna, hogy rá is fröccsen valami, esküszöm, nem úszta volna meg égy évvel. Uram, ami szajrét az a Volga oda-visz- sza elhordott— Micsoda szerencse, hogy nem hallgattak ki! Mert, ha hazudok, benne maradok, ha elmondom az igazat, ebben a városban nincs maradásom, nem veszik le rólag a nyerget életem végéig... Azt mondtam, ha már ezek is maguknak kaparnak, idomulni kell nekem is. Kaparj, Gyurka! Így kerültem a Shell-kúthoz, áldja meg őket az isten, hogy épp akkor, és nem három hónap múlva nyitottak!

— Tizenkét óra ijigorj Gyuri, beszélj, Gyuri” és tizenkét óra szabad. Ennél jobb beosztást kitalálni se lehetne. Uram, én a szabad napokon Záhonyig feltérképeztem a Tiszántúlt kis szekeremmel. Kakukkos óra, rézmozsár, rokka, téka, petróleumlámpa, ami csak van a

tanyák padlásán, jöhet. Még örültek is, hogy viszem. Hogy pénzt is adok érte, azt hiszik, én vagyok a hülye. De egy fordulón megvan a magam ezrese, és legalább eny- nyit rányom a kereskedő is. Négy év még az élet, aztán irány, az Agrotröszt, villanytargoncás leszek. „Gyuri bácsi, ide tedd, Gyuri bácsi, oda tedd!” Ezerrel több lesz a nyugdíjam, mintha a Shellnél kapnám az obsitot. Mert állati klassz dolog ez a borravaló, csak nem számít bele a nyugdíjba, hö, hö... De hát azért csinálták azt a rendeletet. hogy alkalmazkodjon az ember, hát nincs igazam?

— Meglesz az ötezer, az asszonnyal kettőnknek. A lakást megkapja a gyerek, mi átmegyünk a házba, aztán a reumás szobabérlőktől még felmarkolunk néhány kilót. Gyuri bácsi nem fog éhen veszni! Csak ne lennének olyan irigyek az emberek. A legjobb cimborák is kiátkoztak, mert nem fizetek nekik, vagy mert nem vágok hozzá tízezret, hogy azonnal lakást kaphasson. Írja alá, hogy tizenötöt kölcsön vett, hogy ennyit ad meg, akkor tárgyalhatunk! Uzsora?

Ugyan, uram! Csak közös érdekeltség. Nem lopom én se a pénzt! Hát nincs igazam??

Kis nógrádi irodalomtörféret

,.Bn * kfv&nesl ém a & szerelem álmát dadogrtara, é*

ami már nem én voltam, ami csalt részemmé vált, az akadályokat, az ébrenlétet. — óh csak élni ne kellene az élethez! — Remete voltam mindig közietek emberek, nem értettelek, nem érthettetek: magát nézi, aki kiváncsi rám. . .»»

(Tücsökzene)

Nincs magyar költő, önismeretben hozzá hasonlatos, s ez egymagában is a nagyság élté veszthetetlen jele. Lírai költő volt, önmagát akarta adni mindig egészen.

Szabó Lőrinc Miskolcon született 1900. március. 31-én, ahol apja vasúti munkás, később mozdonyvezető volt „Budapesten lettem ember, Debrecenben voltam diák, Balassagyarmaton kezdtem az elemit. Mindhárom városnak nagyon fontos a szerepe az életemben. Sokkal fontoSZABÓ LŐRINC

Geigely szüntelenül ott járkált az emberei között.

— Hajtsunk rá papa! — szólt Magos Pálhoz.

— Nem az ügetőn vagyunk

;— morogta orra alatt az

idős szerelő. Fülének szokatlan volt a különös megszólítás. A motort bütykölte. Ismerte gyerekkora óta a gép- cstípórtvezetőt, egy utcában laktak. Amikor Gergely arrébb ment, nem állta meg szó nélkül:

— De kinyílott ennek a kö- lyöknek a szeme..,.

Lassan haladtak a javítással, mintha eleve lemondtak volna róla, hogy aznap elkészülnek.

— Tedd már félre ezt a rohadt zsinórt! Már harmadszor botiok meg benne — mordult a mérnök Simon Györgyre, aki kaján pillantásokat vetett főmérnökére, de azért elvette az útból. Így ment egész nap. A gépcsoportvezető ott lábatlankodott, szúrós megjegyzésekkel zavarta embereit.

Délután háromkor a két gép még mindig darabokban volt.. Gergely idegesein topor- gott.

— Emberek! Addig maradunk’ benn. amíg el nem készülnek. Sikerülnie kell a műszaki vizsgának. Nem kérhetünk halasztást, mert péntekre már kérték a két zetort a szállításhoz — szólt hozzájuk.

— Ilyen utasítást ne adjon nekünk Gergely elvtárs! Nem vagyunk kötelesek munkaidő után dolgozni — tiltakozott Magos. — Nem mintha új dolog lenne.

, — Akkor mi a probléma?

Néhány óráról van sző csupán, s azt is elszámolom.

— Elfáradtunk a takarításban — jegyezte meg csípősen Simon.

Gergely mondani akart még

valamit, de az utolsó mondat hallatán megfordult, s szó nélkül beviharzott irodájába. Csapkodni szeretett volna, összetörni a berendezést. Fegyelmi büntetésen törte a fejét, amikor dührohamát kopogás szakította félbe.

— Igen! — kiáltott mérgesen.

A már nyugdíjas Vincze János lépett be.

— Néhány személyes dolgomat itt felejtettem — mondta.

— Jó, hogy jön Jani bácsi — lélegzett fel Gergely László. — Baj van...

— Képtelenek vagyunk elvégezni a javítást. Javasoltam, hogy túlórázzanak, de kerek perec kijelentették: én ilyen utasítást nem adhatok nekik. Nyakam rá, hogy hatig befejeznék — panaszkodott a gépcsoport vezetője.

— Igazuk van. Ilyen dologra nem kötelezheted, legfej- jebb kérheted őket.

— Most mit tegyek?

— Semmit. Ülj nyugodtan, vagy menj be a központba. Ha jól emlékszem, tegnap arról beszéltem neked, hogy kipróbált emberek élére kerültél. Nem kell áll- landóan a nyakukon- lógnod. Jobban ismerik feladatukat, mint te, vagy én. Mesélj inkább, hogyan telt el a mai nap, az első?

A fiatalember beszélni kezdett. Részletesen beszámolt mindenről. Érezte, hogy nem sikerült összhangot találnia a

szerelőkkel, csak azt nem ismerte fel, hogy miért. Vincze türelmesen hallgatott, néha rosszallóan csóválta a fejét, mint aki azt mondja: ejnye- ejnye.

— Mély a víz, Laci! Te pedig még csak a lábtempókat tudod, s máris úgy teszel, mint aki országos csúcsot szeretne felállítani. Érted, mire mondom?

— Azt hiszem, igen — felelte halkan Gergely.

— Tájékoztasd őket, hogy mi a sürgős meló, melyik gép várhat. Rendeld meg az anyagot, s ne restellj néha munkaruhába bújni, mert a fehér ing itt gyorsan koszolódik, még akkor is, ha naponta ötször takaríttatsz.

— Ez a vezető tízparancsolata?

— Egy frászt. Nem parancsolat ez fiú. Tanács.

Belemélyedtek a társalgásba, azt sem vették észre, hogy besötétedett.

Vincze mesélt. Régi időkről, amikor ő volt hasonló helyzetben. Lerobbant gépekről. a hibákat csak találgató szerelőkről, egy düledező fészerről, amelynek sarkában a kovács lábbal élesztette a tüzet, s utána az izzó vasat is fognia kellett. hogy az ekék másnap a földbe mé- lyedhessenek.

— Na menjünk — mondta végül, azzal a meggyőződéssel, hogy elérte célját.

Kiléptek az irodából.

— Nahát! — álmélkodott Gergely László a két összeszerelt. lemosott, olajtól csillogó zetoron,

A nyugdíjas gépcsoportvezető nem fűzött hozzá kommentárt.

seihb, mint Mlsfrolcé, amelynek szülötte vagyok és amelyhez, sajnos, alig köt valami emlék”.

Balassagyarmaton gyermekkora legszebb éveit éli 1905—1908-ig, tehát 5—8 éves koráig. Ezekről az évekről az 1946-ban írott Tücsökzene cí" mű kötetében vall, 43 kis, 18 soros vemben bensőséges szeretettel elevenítve fel a Templom u. 10. alatti évek emlékeit, az utca és a város jellegzetes alakjait, a borzongató szépségű meséket, az Ipoly füzeit, „nyáron zöld bánat, ősszel halk tüzek” hordozóit, az alsó sípok ajándékozóit.

Balassagyarmaton százával foigdossa össze a gyíkokat, tervezett kis farmjai lakóiul, s nagy a megrökönyödése, amikor a szép zöld állatok el- azökdösnek. A befagyott Ipoly mellékágán, metsző szélben korcsolyázik a halálos hírű, rejtelmek megoldását ígérő Kürtös patakig ahonnan csak toroklobot és sivár gödrök képét viszi haza emlékül. Amikor a megáradt folyó elönti a réteket, elsodort pajtafödélen csónakázik a víz színén, arasznyi sárga virágok és zöld füveknek az áttetsző, semmibe tűnt világa felett.

A betűk és számok tudójaként itt ismerkedett az iskola rendjével, ahol, mint mondja: „Jó tanuló nem lázongtam soha, de csak akkor tetszett az iskola, amikor semmi sem feszélyezett, ha hagyták, hogy természetes legyek”, A természet mélységes szeretetét is ez a táj adja. a „kék nyárban, mely szikrázott, lobogott, gyémánt csöndben mely körülcsobo- Sott” egy egymást keresztező hangok százai álmot gyújtottak benne, amelyben „ég és föld tündököl”.

Első önálló kötete a „Föld, erdő. isten” verseinek természet festése panteista. Több méltatója megállapította, hogy menekvése a természetbe egv bukott forradalmakba, eszmények kudarcába fáradt nemzedék csalódottságának is kifejezője. A természet harmóniájának keresése, bár megnyugvással tölti el, csak fái sikerrel jár, mert a természet és az ember egymástól e’választhataUan. A gyermeke; sorsáért aggódó költő, a fák, csillagok, állatok, kövek, minden élő és halott anvaa védelmét kéri. mert: „Az ember gonosz, benne nem bízhatom,/ De tűz, víz, ég és föld igaz rokonom./Igaz rokon, hozzátok fordulok,/

tűz, Víz; ég, s föld leszek, Ha meghalok,/ tűz, víz ég és föld s minden istenek:/ szeressétek akiket szeretek!"

A természetélmény mellett a kapitalista rend lázongó gyűlölete költészete másik jellemzője. Sőtér István megállapítása szerint a húszas éveik értelmiségi proletárjának költészete születik meg Szabó Lőrinc tolla alatt, A tőke elleni harcban érzi, hogy már csak a meztelen életről van szó. „Hogy fussak én boldog lélekkel a tavasz elé” — kérdi — „mikor nincs pénz, és otthon emberek várnak rám, kedvesek és ártatlanok és kenyeret akarnak.”

A Tanácsköztársaság bukása feletti keserűség is kiérezhető több verséből: „Házak, paloták, palotasorok, szépek vagytok ti, de gonoszok, romokat látok, sújtó tüzeket, tornyaitokban az ítéletet”.

A Horthy-rendszer terrorperei, a különítményesek garázdálkodásai még frissen éltek az emberek emlékezetében, amikor a ..Testvérsára- tók” című vense a Nyugat 1922. júliusi számában az el- bulcottak tiszteletére is intett: „termékeny a mártírok pora/ s születik majd a halál—/ görgette csontokból valaki./ aki rajtunk bosszút áll”.

„Viharok zokogása a lelkem” — írja, és boldogan nézi, hogy lelke melegét „best vér gyökerek ajkai hogy isszák”. A reménytelenség, az eszmékből való kiábrándulás megköttetik ugyan vele a különbekét, de igaztalan a vád, mintha teljesen behódolt volna a fasizmusnak. „Különbékét azért kötöttem a semmivel, azért van, hogy csinálom, amit csinálni kell.., s leprások közt fütyörészetk és nevetek, mert az emberek, kiknek üdvére testvér-szivét és agyát annyit gyötörte, tapsolták ugyan benne a művész álmait, dicsérték lelke magas mérlegét, de a Haszon volt az istenük”.

Szabó Lőrinc materialistának vallja magát. s ha világnézete meg is áll a tények tiszteleténél, a biológiai determinizmusnál, tiszteletre méltó, hogy verseiben „érc- fogú eszmék között hús-szenvedések zokognak” és vállalja a harcot: „Meg kell ismernem minden emberit,/ ha üdvözít. ha pokolra taszít”.

A fészabadulás számára is hozza a nagy felismerést: „Csak a barátság mentheti meg az embereket a háború rémségeitől”.

„örök barátaink” című fordításkötetében közel háromszáz orosz é® szovjet ve ültetett át magyarra. Ehhez a

szép „hitien hívségű” munkához lendületet adott a költőnek az is, hogy 1944 de-cetn^ , herében, hatvannégy napi bunkerélet. után, egy V, irgjz, isi költő adott neki védelmet.; fogadta barátságába. Tomit“’ BS kul Umetoli volt ez a ma j • is élő neves költő, aki akkor ka-, pi tány i rangban szó Igái t a fel - j ’ szabadító Vörös Hadseregben?;;, _ Szabó Lőrinc a „TücsökaenéeJ • • ben” így emlékezik rá: „Hol: vagy Temirkul Umetoli? Ki/' küldött, kirgiz poéta? Amikor/ — úgy hittük — legna-j gyobb volt a veszély/ s köröttünk még a mennydörgő anyag/ vívta csatáit, jöttél,! idegen/ egyenruhában, de ‘ nem idegen/ szívvel, s előszőj 1 „ mondtad ki a szót,/ a vilá- í gosságét a pokoli/ bunkerban: — Költő!.., Turkesztánr fia,/ emelted a roskodozó magyar,/ két más nyelven dadogó agy közé/ szellemi apók nevét, is álmodat/ vetted tolmácsnak, megmentetted a/ könyvtáram, családom életem./ s többet i®.., tán mindent. ..” . u

Útja a felszabadulás, - sem zavartalan. . 1945. -sportember 12-én, az újságírók igazoló bizottsága ’erntt' mondta: „Bizonyos dolgokban nem tudtam a-végső igazat. Emberileg nem voltajn csalhatatlan.” A kritika ‘későbbi munkásságára is felrótta, hogy 1945. után is apoliti- kus maradt, sem magatartásában, sem költészetében nvoma sincs, az önbírálatnaik:

Nem igaz ez a vád. önmagában is szakadatlanul kereste az embert, mint erről „Számvetés” című versében is vall.

„Több és kevesebb vagy magadnál./ A kis eltérést, hogy m; voltál:/ megmérni nem tudod soha./ de mindig érezni fogod, —/ mint például én azt, hogy a/ ruhámban meztelen vagyok”.

Az élet értelmének nagy kérdései izgatják utolsó műve „A huszonhatodik év” szonettciklusában is. Egy nagy szerelem elsiratásának története a vers, amely mindenkor a magyar költészet büszkesége lesz. Ennek a ciklusnak utolsó előtti versében kérdezi: „Jó? Rossz? Közöd már semmihez soha./ Ragyogjon körül fájó glória!” Egy soha el nem múló szerelemnek állít emléket, de a szobor egyúttal a költő emlékműve is. A költő sem hal meg soha egészen: „Kétezer évig mindig lesz, aki rá figyel”»

Csukly László