Nógrád. 1975. március (31. évfolyam. 51-76. szám)

1975-03-08 / 57. szám

V.KIOR BAJANOV: Nem mondja azt me^ K;m mondja azt meg az ú iszalag, Bem a dalt zengő madarak, mért nevezik vénasszjnyinak az őszbe hajló, rőt nyarat. Orotzihonban, ősidők óta. . mielőtt a hó hullana. »ze ettét várta asszony csókja, ki hadból elekor tért haza. O. nem jöttek meg onnan, hányán ? Sisak roppant, hulltak sokan; lovuk besenyő-mén nyomában már üres nyereggel rohan. Szál) az idő. és a csatáknak sora rúg szakadatlanul: kit Kuli'kov mezőről vártak, kit' pedig Borodinóról. Ahogy nemrég anyánk, az árva. • kapuajtóba kiállt, s mint a bánatos Jaroszlávna, vár'a nyugatra ment fiát: r. mán/kedtek. szemük eltikkadt. óm hűségük ki nem apadt. Ezért hívják vénasszony­nyárnak az őszbe hajló, rőt nyarat? Búcsúzó lomb lebeg fölöttem, pezsdül a bokrok levele, g amit e percben kiötöltem, csupán valami bús mese? De palánk mögül hány nő lesi most is: talán ö közeleg? És füs*fátyol, pókháló lepi ifjan őszült fürtjeiket. Táncok a hídon Az á) korlát ragyog, világai, friss fenyőszag áramlik itt. Május van, reng, dong a tánctól, a falu közepén a hid. Tavasz. Könyököl a korláton, mint. párja ablakperemén, majd harmonikázik, barátom, az agronómus legény. Füttyszóval kiséri zenéjét, mit neki most barázda, rög. A forgó csillag szórja fényét, s a vízben lent is az pörög. Táncoló lábak a deszkákon, Rengnek a fenyőoszlopok. Cipőtalpam leválik, látom. No, ezért holnap kikapok! De üsse a kő, nem sajnálom, tavasz van, rajta, aki friss! Forog a csillag sebes szárnyon, fölöttem is, alattam is. (Vihar Béla fordítása) A barátság dokumentuma A TESTVÉRI kapcsolattá mélyülő barátságok, eszmék és elvek azonosságára épül­nek, de kötőanyaguk sokkal hétköznapibb, A mindennapi örömök, a meghitt pillanatok és kirobbanó indulatok, az emberi kapcsolatok rokonvo­násai fűznek össze tartósan embereket, közösségeket. Ez­ért fontos, hogy Kemerovo és Nógrád között a több mint tízéves kapcsolatok folyama­tosan gazdagodnak — a poli­tika síkján túli elemekkel is. Művészegyüttesek vendég- szereplése, előadók cseréje, kiállítások, nálunk az Arány­úid megjelenése az Uralon túl a Szívtől szívhez című kötet kiadása, diákok, brigá­dok rendszeres levélváltása jelzi: a magyar—szovjet ba­rátság, a két megye közötti testvéri kapcsolat nem ünne­pi alkalom csupán, hanem a dolgozó, alkotó embereket összefűző szoros kapocs. Most ez a kapcsolat a barát­ság újabb dokumentumával ga-zdagodoLt. Felszabadulásunk 30. évfordulójára készülve je­lentette meg a Corvina Kiadó igen ízléses kiállítású köny­vét, a Találkozás című két­nyelvű antológiát. Huszonhá­rom költő —,11 kemerovói és 12 nógrádi alkotó — versei dokumentálják a két nép ta­lálkozását a művészetben. A versekből kirajzolódó él­ményvilág, művészi és embe­ri magatartás érzékelteti az egymástól sok ezer kilométerre élő alkotók szellemi rokon­ságát, s természetesen a mű­vészi egyéniség, a hagyomá­nyok és az alkotói módszerek sokféleségét is. A kötetben megjelent versek az orosz, szovjet irodalom iránt ér­deklődők, de a szélesebb ol­vasóközönség számára is ma­radandó élményeket, számos érdekességet kínálnak. Azok, akik « mai szovjet lírát a megjelenő antológiák­ból vagy a Nagyvilágból kö­vetik nyomon, a ..politikus líra”, a sodró lendületű, vívó­dó és vitázó, az elkötelezett­séget formailag is kifejező al­kotói magatartás meghatározó szerepéről tudnak. Alighanem műfordítói gyakorlatunk, iro­dalomszervező és propagan­damunkánk fogyatékossága, hogy kevéssé ismert a köztár­saságok irodalma, a reprezen­táns törekvésektől eltérő líra. Így a Találkozást kezébe vevő olvasót megkapja az a ben­sőséges lírai hang, a világ nagy dolgait is emberközel­be hozó, mindennapivá hu­manizáló szemlélet, amelyet a kemerovói költők többsége képvisel. Megragadja a tájat, a természet gazdagságát élve­ző figyelem. A szülőföld szépségeiben, az alkotó munkában gyö­nyörködő költők verseiből hi­ányzik a patetikus hangszere­lés — mégis a hazaszeretet verseit írják. A kemerovói költők többségének mégis a történelem nagy pillanatai, az egész nép és az egyes em­berek sorsát érintő eseményei jelentik a meghatározó ' él­ményt. A forradalomért és az in­tervenciós, ellenforradalmi erők ellen vívott harcok, a Nagy Honvédő Háború, Szi­béria átalakítása és az új vi­lágot teremtő erőfeszítések teszik a legszemélyesebb lírát is közösségi érvényű mondani­való megfogalmazására ké­pessé. " ' / A KÖTETBEN szereplő ke­merovói költők jelentékeny része — noha némelyikük tíznél több kötetet is publi­kált — nem „főhivatású” iro­dalmár. Van közöttük Diesel- mozdpnyvezető, exkavátor­kezelő és bányásztechnikus, volt sárid repülő és pártmun­kás. Számukra a költészet — a versek tanúsága szerint is — önkifejezés, hozzászólás a világ dolgaihoz, vallomás. Ez a magyar irodalmi életben alig Ismert jelenség még vonzóbbá teszi nemcsak a verseket, hanem az alkotó emberi karakterét is. Nem kevésbé tanulságos a kötet „magyar” anyaga. A jó arányérzékről és hozzáértés­ről tanúskodó válogatás ré­vén. A Nógrádban élő, vagy innen elszármazott, de a megyével ma is kapcsolatban élló alkotók törekvéseiről esz­tétikai és Irodalompolitikái szempontból is figyelemre méltó képet kapunk. A több év terméséből válogatott ösz- szeállításbói főként két karak­terisztikus vonásra figyelhet fel az olvasó. Egyrészt arra, hogy a kötetben szereplő köl­tők — a magyar líra sajátos hagyományait követve — köz- életiséget tudatosan vállaló, közösségek sorsában osztozni akaró költői magatartást kép­viselnek. Ez a közvetlenül politizáló lírikus reagálás do kumentummá is válik. Doku mentuma zaklatott, nagy át­alakulásoktól terhes, gondokat és izgalmas konfliktusokat ki náló, de a harc értelmét na ponta felmutató hétköznapja ínknak. Talán éppen ezért erős a békés pillanatok, harmonikus emberi kapcsola­tok iránti vágy is, amely nógrádi költők alkotásaiban hangot kap. A tűnő pillanatot megragadó miniatűrök és részben az életképek, vallo­mások — úgy hiszem — ezért is váltak művészileg teljeseb bé. megfogalmazásukban érettebbé. Másrészt figyelmet érdemlő a kötetben szereplő megyei alkotási törekvések gazdagsága, az emberi-művé­szi kötődések sokfélesége. A bensőséges pillanatok va­rázsára és a köz dolgaira egy­aránt érzékenyen reagáló al­kotók munkái. — így kötet­ben összegyűjtve — színesebb, ígéretesebb képet adnak, mint azt az irodalmi élet hétköz­napjaiból ismerjük. Ez a sok­féleség, az alkotói lehetősé­gek, művészi és emberi él­mények, a művészi szándékok tisztázottságának eltérő mér­tékéből is adódik. A jövő szempontjából is biztató ez a formai kísérletekben, kép­alkotásban, témaválasztásban egyaránt megnyilvánuló sok­rétűség. Talán maga a kötet is segít az utak tisztázódásá­hoz, a ma nem rendszeresen alkotó költők következetesebb feladatvállalásához. A MŰFORDÍTÓI teljesít­mények méltatása helyett is külön kell szólni a kötet illusztrációiról. R. Berg, V. Presznyakov, A. Gorgyejev, A. Ananyin, A. Holodov, Ny. Lu­kin, illetve Czinke Ferenc, Lóránt János, Farkas András, Radics ‘István metszetei és rajzai nélkül szegényebb lett volna a kötet. Alkotásaik nemcsak kiegészítik, de tel­jesebbé is teszik azt a művé­szet eszközeivel kialakított, gazdagított képet, amelyet a kemerovói és nógrádi olvasók egymásról a Találkozás révén kaptak. A kötethez Z. Kuz­mina. az SZKP Kemerovó Területi Bizottságának titkára és dr. Boros Sándor, az MSZMP Nógrád megyei Bi­zottságának titkára írt meleg­hangú ajánló sorokat. Kiss Aurél Polgár lalván: Üvegkancsó, pohárral Már évek óla asztalomon itt áll. Ahogy most töltöttél belőle, ittál, a fal okkere, a villany meleg narancsa s blúzod érett paprika — pirosa elöntötte reszketeg, úgy, hogy a kancsó s pohár mintha a tűzből került ki volna épp e percben, s már üvegfúvók vettek körül engem. En láttam őket... Farsangi parádé? Léggömbök százát lengető finálé egy operettből? Vagy lampionos duhajok dülöpgéző csapata? Atomi kép? E helyen táboroz a manók népe? Mesei éjszaka? Groteszk vásártér! Sárkányszáj-kemencék! Valaki jajgat! Lángokba vetették? A hirtelenség varázslata ez csak. Lépek beljebb — sistergés gőze megcsap. Anyag jajong itt: csiszoló eszi a vér.elen húst. S a lampionok (botszalmaszálak buborékai); olvasztott mész, kvarc, szóda — híg homok. S kiket manóknak véltem: napi dolgát, végző emberboly, egy műhelynyi ország. Ami bonyolult, azt ma még tüdővel, (mennyi pufók arc, s rajtuk mennyi rőt jel), bonyolult géppel, ami egyszerűbb — csilingel a formát kapott üveg, cinkos virágok rajzai derűt csillámlanak. áléit váza-szüzek ébredeznek, s a Csipkerózsikákra ráterül szemem ámulat-palástja. Ennyi volt... Ennyi? Nem több? Hallgalózom; belül, magamban, visszacseng az ólom — kristályok nevelése, s visszacseng a mesterség tudóinak szava. Kit láttak ók? Kiváncsi idegent (naponta jár ott vendég a haza s a föld minden tájáról), egyikük sem emlékszik már rám, de ők élnék bennem. Nemcsak a művész alkot, minden éló magában hord egy müvet sorsa kékló vagy zord ege alatt, és van, ki meg­szüli, és van, ki megálmodja csak: a szakmák értő mestereinek művei élnek... Bútorok, falak, szőnyegek, vázák, hidak, furcsa gépek, a vers szerényen odaáll mögétek. Az oldalon közölt versek a Találkozás elmfl vál ogatásban jelentek meg, Sobor Antal: Régi ház M a is Son tanait egyet a régi házak közül Holnapra hűlt helye lesz a telken; holnapután lerakják a sín­párt, óriási daru jár föl-alá, beton-blokkokat lenget a levegőben, rendre beemeli őket a helyűikre. Delet harangoznak. A munkások ebédelni mennek. Vé­dősisakjukat az ebédlő asztalára borítják, sisak formájú tál­ból levest kanalaznak. A félig lebontott ház egy órára magára marad. Az ol­dalfalak, a belső válaszfalak csupaszon, pőrén merednek az égre. A kiszedett ablakok és ajtók az udvarban a gesztenye- fának döntve sorsúiéra várnak. A delelő őszi napfény üveg­re, rézkilincsre hullik. Egy férfi az utcáról az udvarra lép. Nézi a földön a régi cégtáblát, amely valaha a kapu fölött állt: Dénes Béla vi- rágkertésizete. A férfi régen sokat járt ide; Dénes Pali isko- latársa és barátja volt. Megindult hátra. A kertben keményre taposott, egymást keresztező keskeny ösvényeik. Őszi avar, virágok Illata. A krizantém ágyasa mellett fazsindelyes szaletli, lécfalát be­futja a kusza venyige, hullik róla a bíborszínű levél. A ker­tet alacsony törzsű, tarlott díszfák szegélyezik. Hátul a föld­be süllyedt üvegház. Három éve még benne tipegett a ma­gára maradit kiéit öreg. Dénes bácsi kék kötényben, metsző­ollóval, rafia-köteggél a kezében az üvegház végében állt, az öregasszony középütt, és ki tudja hányadszor mesélte már az üvegház csodáját. A férfi most is halija a hangját: — ... és akkor, képzelje, lelkem, mit ad Isten! Hova is fu­tunk mi négyen? Én, az uram meg a gyerekek, Klári és Pa­li. Hát futunk egyenesen az üvegházba. Alig érünk le, hul­lanak a bombák. Jaj. hogy hullott, zuhant a sok bomba! És mi itt az üvegházban! Istenem, fölöttünk ez a tengersok üveg! A légnyomás is ránkzúdíthalta volna. Hogyan is jutott eszünkbe, hogy éppen az üvegházba szaladjunk? Máig sem tudom. Ha elgondolom, hogy fölöttünk ez a rengeteg üveg... És mind, mind megmaradt. Isteni csoda, hogy egy repedés nem sok, annyi sem esett. Gondolja el, épségben maradt ez a sok üveg! Még mo6t is itt van. Nézze, ennek több mint a fele még a régi üveg! Az ember nem is hinné, ha nem ve­le történik mindez... A férfi előrejön, föllépdel a verandára. Ablakok, ajtók fölsebzetí nyílásain az egykori szobákba lát. Fehér, rózsaszí­nű, halványkék falak, hengerelt mintáik. Papírosak«;, régi 8 NÓGRÁD - 1975. március 8., szombat szobafestők füttyszava verődik, amint meszel őt lengetve csat­togó létrán bearaszolják a szobát. Egy faldarabon a leszerelt villanyóra helye. Alóla hiány­zik a kalitka a sárga kanárimadárral, Reggeli füttyszó. El­nyújtott, hceszú nevetés. Forralt tej illata, egy fületlen bög­re, falióra, az öntöttvas kagylóba vízcseppek hullnak. Pali táskát kap a kezébe, most indul az iskolába. Fél lábon ugrál le a lépcsőn. A férfi belép a házba. Egy kicsit zavartan toporog, mint aki elfelejtett kopogni, vagy a kopogásra nem kapott választ. A szoba falán, a hengerelt mintán képek he­lye. Egy ovális keretbe foglalt fénykép függött itt: egy lány képe. Fehér ruhafodrok fölött félrebillentett szép fej szomo- rú mosoly, ö volt Dénes Klári, Temetői kövébe is ez az ová­lis fénykép került. Üveg alatt mosolyog a kőről. Élt 19 évet. És a félig lebontott ház színfalai között némajáték in­dul. Dénes Pali a kisszobában detektoros rádiójával, fülhall­gatóval a fején ül egy végeérhetetlen délutánon. Ideát a nagyszoba csöndjében pedig Klári áll a könyvespolcnál. Hát­tal áll. Főinyújtja a kezét, mutatóujja végigsiklik a soron. Kibillent egy könyvet, de aztán mégsem veszi le. A mozdu­lat félben marad. Hátranéz, elmosolyodik. Egy mosoly bujkál a csupasz falak között. És a tűnődé» vajon olvasatlan maradt-e az a félig kibillentett regény? Újra eleven kép támad. A behavazott utca öreg kapu. elbillent kerékvetö kővel, a szomszéd könyvkereskedés szög­lete. Gyerekek csoportja. Néma nevetés. Valamin nevetnek, talán a sűrű hóhuLláson. Oldalt valahova lépcsők vezetnek. Klári a lépcsőn áll. Éppen fölmenni készül, de megáll, for­dítja a fejét, visszanéz. A háztetőről havat fúj le a szél,, fe­hér fátyla meglebben. Klári mintha erre a fátyolra is vet­ne pillantást, egy kicsit csodálkozik a játékos tüneményen. A szája picit kerekre nyílik, mintha azt mondaná: — Hó... De lehet, hogy azt mondja: — Ö... Télből előfehéredő tavasz. Fehér fák. fehér bokrok az udvaron, odalent a kertben. Valahonnan előkerül egy ku­tya; hemperegnek vele a fűben, futta'ják, labdát guríta­nák neki. A labda egyszercsak födetlen vízvezetéki aknába gurul. Körülállják a sötét aknát, fölébe hajolnak, fürké­szik mélyén a labdát Tanácstalanul merednek a mélybe, hosszú várakozásban telik az idő. A magas kőkerítés falá­ba vert szögön hordóabroncsok, vaskarikák lógnak. Szél lendíti őket, elnyúlt árnyékuk a falon lassú hintázásba kezd. r Aztán a nyári udvar. A nyitott akna a labdával már nincsen sehol. Klári nádszékben ül. Csipkés terítővei takart asztalkán gramafon. A védjegy rajzolatán tarka kutya, ámultán hallgatózik bele a nagy tölcsérbe. A gramafonon lemez forog. Aztán hosszú köhögés, elnyújtott zokogás. És megint a néma hóhullás. Délutáni búcsú a kapu­ban. Hosszan tartó búcsúzás, szótlan álldogálás. Mintha először látnák egymást. Az egymáson elolvadó hópelyhe­ket csodálják. A nagy fehérségben Klári hajának feketéje. Hosszan tartó, végtelen kézfogás. Klári kesztyűje fölött, a csuklóján hópelyhek olvadnak el. Majd a vállára, a kabát szövetére hullongó pelyhek. Legvégül a szempilláján fönn- akadók, lassan elcsillanók. A férfi kifordult a falak közül, átmegy a folyosón a* öreg Dénes szobájába. Utoljára magára maradt az öreg­ember. Néha meglátogatta őt. Mindig rámolt, rakodott, ré­gi tárgyakkal, papírokkal vette magát körül. Mintha cso­magolnia kellene, valahova készülődne a holmijával. A csupasz falak között hosszú sóhaj. Az éjjeliszekré­nyen gyógyszeres üvegek. Az öregember fölkel az alacsony díványról; arcán látszik a himzett párna nyoma, egy vi­rág. A fogasról télikabátot vesz le, magára teríti. A felese­ge halálát meséli a vendégnek. A szekrényből fakazettát vesz elő, papírok között matat. Aztán hirtelen abbahagy­ja, mint aki elfelejtette, mit is kell megkeresnie. Vagy in­kább mást gondol: a ládákhoz, kosarakhoz lép, a fal mel­lé készített sokféle lim-lom közt keresgél. Csipkés térítőt emel le egy ruhásvékáról; benne befőttes üvegek, kuglóf sütőmintája, kávédaráló, fületlen bögre, egy regény. Kivesz egy üveget, a fal mellé állítja, oda, ahol a régi rádió áll a fülhallgatóval, mellette a tölcséres gramafon az ámuló tar­ka kutyával. , A sovány kéz most egy bőröndben kutat, aztán ki­emel egy papirt, lehanyatlik vele. Az öregember leül. Han­gosan tűnődik, merre nyílt egy régi ajtó, milyen hangot adott egy bizonyos sublót fiókja, ha nyitották. A férfi ve­le szemben ül. ő Is tűnődik. Dénes néni másfél éve ha­lott; talán az ő particéduláját akarja megmutatni az öreg­ember. Pali táviratokban maradt: mintha diákként, a fe­jén a régi fülhallgatóval valahonnan táviratokat küldöz­getne: letette utolsó szigorlatát... megnősült... elvált... Auszt­ráliába érkezett... És Klári, ö a sírkövön mosolyog. Dénes Klári élt 19 évet, A férfi kint áll az udvaron. Visszanéz a csupasz falak­ra. Csakugyan, merre is nyílt az az ajtó? Az az üveges, rézkilincses, amelyik most a fának támaszt­va áll egykedvű értelmetlenségben. A kilincshez már nem tartozik kéz, az üveg tükrében nincs többé arc; nincs mozdulat, egy megigazítandó nyakkendő, egy sebtében he­lyére simítandó hajtincs. Holnapra hűlt helye lesz a háznak; holnapután lerak­ják a sínpárt, daru jár föl-alá, betonblokkokát lenget, rendre beemeli őket a helyükre.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents