Nógrád. 1975. március (31. évfolyam. 51-76. szám)

1975-03-15 / 63. szám

>

Bíró PéterKözben eltelt egy másik műszak

Szombat volt,. Néhány perccel múlt három óra. Az üzemekben az emberek gondolatban már hazakészültek. A gyár első udvarára egymás után érkeztek *z autóbuszok.

Az I-es kapu előtt az or- eza gút mellett, csenevész epérfa árnyékában asszonyok és gyerekek ültek az árokparton. Kerékpárjuk ott feküdt mellettük a ritkára nőtt ,napégette fűvön- Időnkén* va kerítés fölött a dombok felé néztek. Árra, ahol a völgyek zugában, sok helyütt a föld mélyén rejtőzködtek az üzemek. Férjüket, apujukat várták. Itt még élt az a szokás, hogy műszakváltáskor a családfőt szinte rögtön köszöntse valaki, mintegy mindennapos hálaként a vállalt veszélyért. Mert akik itt dolgoztak, azok mindennap kockára tették az életüket

Az öreg még arra sem gondolt, hogy szombat van, s hogy holnap reggel hétkor nem kell fejére húznia a gázálarcot. Ha tud, aludhat akár kilencig is. Effélék sohasem jártak az eszében. A munkájáról pedig már nem volt mit tűnődnie. Több, mint harminc éve csinálta ugyanazt. Elégedetten. zokszó nélkül. Minden szükséges mozdulat szinte már az ösztönök természetességével élt benne. Mint az ébredés, amihez nem kellett csörgőóra. Egyáltalán, ritkán nézett órára. A fény változását, a nap járását figyelte, meg figyelme frisseségét vagy tompultságát, mert azzal érezte a* Időt. Itt az üzemben is, ahol különben sem venné hasznát holmi finom kis „ketyegőnek”, mert elenné a savgőz, mint a gumírozott munkaruha alatt a fehérneműjét, Aztán meig az egész- napos üst melletti állástól megfájdult a lóiba is, s a fájdalom lassan a dereka felé húzódott, ott tanyát ütött, s ez már jelezte, hogy közeledik a műszak vége. Pontosan így jelentkezik nap nap után. Ilyenkor mindig lelép a dobogóról, sarokba állítja a keverővasat, s gumikesztyfis kezével megmaszírozza derekát

A sziréna elfújta a négyet. Az öreg már szinte görcsösen várta, hogy megérintsék a vállát, hogy valaki jöjjön valami eligazító hírrel, utasítással. Hátranézni, az ajtó felé kémlelni azonban nem mert. Mozdulatlanul meredt a szűrőkádra, készült a pillanatra, amikor a garatból hirtelen kizúdul a kásás anyag, szétfröccsenve, beterítve mindent. Tudta, a testet kapó veszély pillanata lesz ez, de legalább kiszabadítja a bizonytalanság szorításából. Bizonytalanság. A lábából is kiment minden erő. 's a keverővasra kellett támaszkodnia, mert úgy érezte, összecsuklik. Félt. Nem áltatta magát. Tudta, itt a rossz véggel mindig számolni keffil. Itt mindig, minden műszakot úgy kell kezdeni, hogy az utolsó is lehet. Ezt vállalni kell. Nem lehet mindjárt elszaladni.

Zihálva kapkodta a levegőt, s alig tudott uralkodni magán, hogy ha csak egy szemvillanásnyi időre is, de föl ne rántsa a gázálarcot, s szabadon, jó mélyen teleszívja tüdejét, megdörzsölje gumimaszkégette arcát.

Gyengén megérintették a könyökét. Meg se rezdüH. Aztán rémülten kapta fel tejét, amikor erősebben megszorították a karját. A gázálarc bepárásodott üvegén át homályosan látta az integetőket. Rábólintott a hívásra. Sietni akart. De csak az udvarom, a távolabb épített dohányzóhoz vivő járdán sikerült úgy-ahogy sza porázni lépteit. Benn levágódott a lócára, g első dolga volt rágyújtani.

„Baj van öreg.” Zúgott a füle a még most gém csillapult félelemtől, így hát messziről és nagyon halkan hallotta a szavakat. „Eldugult a főelosztó. A csapnál. Odafönn már megteltek a tartályok.” A többit már tudta magától is. Azt, hogy a csövekben minden percben növekszik a nyomás, növekszik a hő, s ha eléri a kritikus pontot, robban a nitrocellulóz.

„Nahát akkor gyorsan a villáskulcsot.’

A csaphoz létrán kellett felmászni egészen a meny- nyezet sarkába. Bepréselte magát a vasbetonfödém és a deréknyi vastag cső közé. Az összeillesztés peremeit a csavarokkal együtt ra- gyás-rosdásra ette a savgőz. Szinte összeforrt az egész. Húzásnak, feszítésnek, nem engedett. Tehetetlensége, félelme, természetes reakcióként dühbe csapott át. Kihúzódott egészen az oldalfalig, lábát nekifeszítette az alsó csőrnek, « vadul minden erejével ütni kezdte a csavarokat. Tudta, persze hogy tudta, a halállal játszik. Az ütésektől éppúgy felrobbanhat a nitrocellulóz, mint a túlnyomástól vagy a megnövekedett hőtől. De most nem latolgatott, nem ülhetett félre más megoldásokon gondolkodni. S mert fgy volt, g mert ezt tudta, indulatain már nem is volt képes uralkodni. Ütött, ütött, mert számára most már a mozdulatlan csavarokon kívül nem létezett semmi más. Ütött, hogy szétverje az egész mozdulatlanságot, letörje az egész csaptelepet... Nem érezte már mellén a rozsdarücsköket, a bordáiba préselt fájdalmat, s azt sem, hogy kapaszkodó bal kezén a kesztyűvel együtt széf rongy olódik a bőr is. hogy csapi szemét a lecscrgó izzadtság, nem érzett semmit önmagából.

Amikor a megnyílt csövön s az elvezetöcsa tornában végre meglátta a bábosán zubogó sárgászöld anyagot, szerette volna megmerfteni benne széttárt gumikesztyűs ujjait, ahogy a sugárban előtörő forrásvizet szokta simogatni az ember. Nem tette, mert meet mór józan esze mégiscsak uralkodott érzelmein. De nézte, sokáig nézte a szabad, szelíd anyaggal telt szűrőkádat, s most még kevésbé érzett fájdalmat, még kevésbé érezte a Rzorító, égető gázálarcot, s a múló időt. Igen. Az idő most, győzelmének örompillana- taiban még annyira sem érdekelte, mint máskor. Pedig közben eltelt egy másik műszak is...

Réti Zoltán: Pihen az öregség

Néprajzi és helytörténeti pályázat

Az országos néprajzi és nyelvjárásgyűjtői pályázatot az idén 23. alkalommal hirdeti meg a megyei honismereti bizottság és a Nógrád megyei Múzeumok Igazgatósága. A pályázat témái — az életmódváltás következtében — átfogják a paraszti gazdálkodást, a lakóházak, a lakás belső leírását, de pályázni lehet paraszti életrajzokkal, önéletrajzokkal, vagy akár egy törasökös parasztcsalád bemutatásával is. Természetesen tovább folytatódik a földrajzi nevek, a személyéé állatnevek gyűjtése, feldolgozása. A szabadon választható témák többek között a népszokások, a gyermekjátékok, a még fellelhető mondák, babonás történetek. De a megyében élő nemzetiségek hagyományainak feldolgozása is beküldhető

A megyei helytörténeti pályázatot A felszabadult Nógrád megye 30 éves fejlődése címmel hirdette meg a honismereti bizottság és a múzeumok igazgatósága. A pályázat célja, hogy a helytörténeti kutatók, a honismereti körök, iskolai szakkörök dolgozatai hű képét adják a megye 30 éves fejlődésének, tükrözzék eredményeinket, jelenlegi helyzetünket. Ennek megfelelően állították össze a pályázat témakörét is. így többek között az üzemek, a szocialista brigádmozgalom, vagy egy-egy brigád, iskolák, közművelődési intézmények történetének feldolgozásával is pályázni léhet Ugyanakkor a pályázat témaköréhez tartoznak a megyében élő nemzeti, népi és munkásha- gyományok is. Tekintettel arra, hogy ebben az évben lesz a tanácsok megalakulásának negyedszázados évfordulója, a helyi tanács története, kulturális irányító

S

em azelőtt, sem azóta nem volt olyan tél, mint ezerkilencszáz- huszonnyolcban, Már december közepén derékig érő hóban lábaltunk és olyan hóembert csináltunk a tanyaudvaron, hogy a fejét létrára állva tettük fel. A határ olyan volt, mintha subával terítették volna be. A szél- fattyúk kedvükre nyargalász- tak, háborítatlanul sodorták, vitték, kergették magukkal a havat. Fergeteget kavartak. Sokszor nem tudtuk, hogy esik-e a hó, vagy csak a szélbanda tombol. Vijjogtak, si- vítottak, megzörgették az ajtókat, az ablakokat, leszökkentek a kéményen is. Ember, állat hetekig nem mozdult« ki á fedél alól. Még a varjak is a faluba menekültek. Ijesztő károgásukat csak messziről hozta hírmondónak a szél.

Engem sokszor a nyugtalanságom űzött ki az udvarra. Dideregve, reszketve is szerettem nézni art az ördögi táncot, mintha csak éreztem 1 Volna, hogy soha többé nem látok olyat.

Egyszer, amint ott lapultam a tanyafal mellett. láttam, hogy a szénakazalnál, amely a jeges hótól olyan volt, mint egy hatalmas jégqsap, egy' borzas nyúl, meg egy fogoly lapult. Szegényes bundájukat felborzolta a szél, be'etúrt. clbálta, mint. valami rossz kölyök. Nem bfrtam tovább nézni. Beszaladtam a nagy hírrel.

— Édesapám, a szénakazal melléit egy nyúl van, meg egy fogoly — mondtam izgatottan. — összebújva.

Bába Mihály;

A nyúl meg a fogoly

— Nyúl? Meg fogoly? összebújva? — kérdezte apám komoran és elgondolkozva bajszát pödörgette.

— Hozzuk be, hozzuk be — kiabálták a testvéreim.

— Csend — szólt rájuk apám. — Nem hozzuk be, majd elbújnak a szénakazalban,. Vadnyúl, fogoly nem marad meg rabságban sohasem.

— De nem tudnak elbújni, mert jeges a széna — aggodalmaskodtam.

Apán elgondolkozva nézett rám. Homlokán gyűrűztek a ráncok. Bajszát simogatta, mint amikor töpreng, gondolkozik. Aztán felvette a nagykabátját, kucsmáját fülére húzta.

— Öltözzetek fel és menjünk. nézzük meg.

Kimentünk az udvarra. Az eresz alá álltunk. A szénakazal mellett még mindig ott gubbasztott a nyúl, s mellette, szorosan hozzábújva a borzas fogoly. Apám csodálkozva nézte a két mezei vadat.

— Még ilyet sohasem láttam — —mondta remegő hangon — a nyúl meg a fogoly, összebújva. Sohasem hallottam, hogy ilyesmiről apóm, vagy nagyapám, már mint a ti dédapátok beszélt volna. Ez rosszét, jelent.

Roppant elcsodálkoztam

ezen; mert dédapám negyvennyolca« katona volt, sokfelé járt, sokat megélt, sokat látott ember volt.

Vajon mit jelent ez? Milyen rosszat? Milyen veszedelmet? Nem töprenghettem sokáig, mert észrevettem, hogy apám bement a villáért, aztán lassan, birkózva a széllel, odament a „zénakazal- hoz.

A nyúl kicsit felemelkedett, de láttam, hogy nem akar

eliramodni, a fogoly meg csak kinyitotta tűzpontú szemét és mozdulatlan maradt. Még csak a szárnyát sem lebbentette meg.

Apám egy lépésnyire állt melettük. Nézte őket. Biztosan nem tudta, hogy mit tegyen velük. Aztán felénk fordult:

— Hozzatok egy bádog tengerit, meg egy üvegben meleg vizet. Dugaszoljátok be,

hogy ki ne folyjon. Siessetek.

Elszaladtunk, hogy hozzuk, amit kért. ő meg a villával lefeszítette a kazalról a jeges havat, aztán egy nagy

lyukat tépett a kazal oldalába. A kitépett szénát a lába alá gyűrte, de még így is tépte, cibálta a szél.

Amikor elkészült a menedékházikóval,* megfogta a nyulat, meg a foglyot és betette a puha fészekbe. Szegények csak riadtan nézték, hogy mi történik velük. Menekülésre nem is gondoltak.

Kihoztuk a tengerit, meg az üveg meleg vizet Apám a bádogot beépítette a szénába, az üveget meg a két dermedt vad alá tette.

— Ez majd felmelegíti őket. Naponta kétszer kell cserélni, másképpen nem tudunk itt melegíteni — magyarázta. — Megszokják a helyet és semmi bajuk nem lesz. Ha bevinnénk néhány nap múlva végük lenne, ezek nem tudják megszokni a rabságot.

Egy kis ideig ott álldogáltunk, de aztán minket is bekergetett a téli vihar.

Másnap reggel mentem az

üvegért. Jéghideg volt, de nem fagyot be. A nyúl a szénát, a fészkét rágcsálta, a fogoly meg tollászkodott. A tengeri még érintetlen volt. Amikor visszavittem a forró vízzel telt üveget és a fészekbe tettem, rögtön mellé telepeditek. Délután ugyanez történt. És mintha vidámabbak lettek volna. Már tőlem sem féltek úgy, nem húzódtak hátra a sarokba. Láttam, hogy nagyon örülnek a fűtőtestnek. Most már éjszakára is cseréltük a vizet.

— Na, megfordul az idő.

Apám az egyik reggel, vidáman jött be.

— Elállt a vftíar?

— Nem.

— Hát?

Csak pödörgette a bajuszát mosolyogva.

— A nyúl meg a fogoly kijöttek a fészkükből.

Az ablaküvegen nyíló jégvirágra leheltünk. Felrémlett előttünk az udvar. Ott szökdécselt a nyúl, mögötte meg méltóságjtelj esen lépkedett a fogoly. Ki akartunk szaladni, de apánk nem engedett.

— Maradjatok, még elriasztanátok őket.

Csak akkor mehettünk

ki, amikor elvonultak az udvarról. De nem mentek el. Ott ültek a fészek szélén. Kíváncsian lesték felénk. Amikor közelebb mentünk,

megmozdultak, beljebb húzódtak.

És valóban megfordult az időjárás. Elült a szél, megenyhült a lég, a hó meg nagy pelyhekben szálldogált.

Ettől kezdve reggelente

csak azt lestük: kijött-e a

fészkéből a nyúl meg a fogoly. Ha nem láttuk, már tudtuk, hogy megint csikorgó napok következnek.

Így ment ez február végéig. A két hívatlan vendégünk szabadon, békességben élt velünk, a mi örömünkre.

Egy reggel azonban hiába vártuk őket, nem jöttek elő.

munkája is anyagot adhat egy-egy dolgozathoz. A hely- történeti pályamunkák közül külön elbírálásban részesülnek azok a tanulmányok, amelyek mondanivalójukat eredeti tárgyakkal, dokumen-; tumokkal egészítik ki.

A megyei honismereti bizottság és a Nógrád megyei Múzeumok Igazgatósága áltat meghirdetett pályázat lehetővé teszi, hogy az eddiginél sokkal többen vegyenek részt a gyűjtőmunkában. Ebben az évben nyílik először lehetőség arra is. hogy a pályázat résztvevői közül többet is jutalmazzanak, hogy egy-egy témakörben több, azonos színvonalú pályamunkát la díjaznak.

A pályamunkák leadta sónak határideje 1975. augusztus 31. Az értékelésre és a jutalmazásra az idei múzeumi és műemlékvédelmi hó-j napban kerül sor.

Nyugtalanok lettünk. Csald nem történt valami bajuk? Odarohantunk a fészekhez.' Üres volt. A nyomokra let- lettünk figyelmesek. Mentünk, amerre vezetett Nem kellett messzire menni. A nyomok a fehér határba vesztek. Nem messze a tanyánktól a Csősz-dombon, két fekete pontot láttunk. ök voltak. A nyúl meg a fogoly. Némán, szomorúan néztük a két háládatlant. Észre sem vettük, hogy apánk ott áll mögöttünk, ö is a két vendégünket nézte, de apánk nem volt szomorú, szeme csillogót az örömtől, mosolygott,' bajuszát pödörgette.

— Vége a télnek — mondta boldogan. — Nemsokára itt a tavasz. Ok már tudják, ők már érzik, azért mentek el. ..

A fogoly felrebbent, a nyúl meg nekiiramodott a határnak. Talán tudták, hogy ml nézzük őket. Egy pillanat alatt elvesztek a szikrázó fehérségben.

Könnyes tett a szemem — a szikrázó hótól.

A tavasz csakugyan

gyorsan, váratlanul köszöntött be. Apámnak hát igaza lett megint. Igen, apámnak mindig igaza volt, mint a másoknak nem ártó. csendes, igaz embereknek. Furcsa, de erre a fogoly meg a nyúl tanított meg, akiket apám még akkor sem fosztott meg a szabadságuktól, amikor azoknak élethalálharc volt a szabadság, mert mint mondta: ember, állat jobban szereti a nehéz szabadságot, mint a víg, könnyű rabságot.

1