Nógrád. 1975. február (31. évfolyam. 27-50. szám)
1975-02-13 / 37. szám
/ A Főutca egy részlete 1(MF5-H<>n, a háború utolsó napjai, bau £s ugyanez a városrész 19'75-ben. Zelk Zoltánt Zuglói reggel Kakas kiált, s a jeladásra csipogni kezd már, énekel ezer madár. Torkukból száll a, röppen a nap az égre Jel! Fütyülnek fönn az ágakon, . mint állványon a kőművesek, tudják, vomlik az éj dalukra, s az árnyak romjai felett mintha párából, rezge fényből nyúlnának áttetsző falak, úgy épül nappalunk a hajnal tiszta, tág ívei alatt... Fütyülnék én is! S mily’ ■ vidáman! Gyárkürt hangjára ébredek: gyűlnek körém vidám seregnek újuló, szorgos reggelek! Sziréna szól a Fémlemezből.., s nem ő rikolt, nem a halál, nem fut a tébolyult, kaparva rémült szívét a föld alá. . Egy épülő, egy édes ország madaraivá váltatok ti pusztulásnak vijjogói — kiáltsatok hát, szóljatok! Szólítsátok fennen a népet! — a feltámadt gép búg-dohog, a korommaria gyárak mélyén s átfüttyögnek a mozdonyok hozzájuk Rákosrendezöröl... Micsoda dal! Milyen zene! Egy ország tápászkodik, újul, épül fel ütemeire! Kiáltsatok ti kormos kürtők itt Zuglóban és Csepelen, Újpesten és Salgótarjánban, s mindenhol, s minden reggelen: kiáltsatok, hogy hangotokra tűnjön az éj romhalmaza — gépeli és odvas gyárfalak közt épül már, épül a haza! Három évtizede szabad Budapest JVff a van Budapest felszabadításának 30. évfordulója. A három évtizeddel ezelőtti eseményekre az idősebbek úsv emlékeznek „mintha tegnap történt volna”, a fiataloknak mindez csak történelem, amelynek valóságát ma már csak itt-ott idézi és példázza néhány aknaszilánknvom. vagy géppisztolyverte nyílás a régi házak falain. Budapest 1945. február 13-án szabadult fel. Ostroma két és fél hónapig tartott. De egy „ezredévi szenvedés” ért véget ezen a napon. Egy szemtanú leírásában olvashattuk a kitörési kísérlet összeomlását. „Tavasziasan enyhe idő volt, a nap átsütött a fátvolfelhő- kön. Nagy ritkán még felhangzott egv-eüy lövés a Margit körút felől, egyébként az ellenállás megszűnt. Az utcán német és magyar katonák csellengtek magányosan, vagv^ csoportosan, minden határozott cél nélkül. A civilek is előmerészkedtek az óvóhelyről, sápadtan, soványan élvezték, hogy veszélytelenül ácsoroghatnak a szabadban. Egyszercsak elterjedt a hír: jönnek! Egy férfi a Donáti utcában oroszokba botlott, de ■ azok csak integettek neki, hogy mehet amerre akar. A sarkon a magyar- és szöviet katonák ölelkeztek, a magvar fiúk sapkáin nemzetiszínű szalag volt. Tiszti ük narancsot kért. s embereivel tovább ment a megadott irányba. Odébb vörös karszallagos fiatalember magyarázott egy szovjet tisztnek”. Ilyen egyszerűen zárult le a budai gyűrű több hetes pokla és kezdődött el fővárosunk történelmének új fejezete. De nézzük, miiven volt az ostrom után a német és a magvar fasiszták által kifosztott, meggvalázott, s a háború viharától tépázott — Budapest? A sok hetes pincénro- mortól és halálfélelemtől felszabaduló fővárosi ember a szabadság és a béke első napján alig tekintette át a város fizikai helv- zetét. örült a bátor felszabadítóknak, az ■ első fekete kenyérnek, a kommunista párt immár szabadon publikált jelszavainak, amelyek az új emberi élet elindítására serkentették a fásultakat. a vegetálókat és az addig halálra szánt üldözöttek ezreit. A nehéz harcokban edzett szovjet katonák és a magvar kommunisták azonban tudták és mondták: azonnal cselekedni kell. élni és dolgozni kell. így indult meg a főváros nagyüzemeiben a felszabadulás nao.ián a munka, amelynek életet adó jelenlétét a Váci úti, a kőbányai, az óbudai, úi pesti és esepeTi gyárak legmagasabb pontjain íeneő vörös zászlók jelezték. Magához tért a város, amelynek a képe a következő volt: A közúti közlekedés, a víz-, villany- és gázszolgáltatás szünetelt. A későbbi felmérések szerint 32 753 ház és 79 ezer lakás — az összes lakás 27 százaléka — pusztult el teljesen, vagy sérült meg súlyosan. Füstös, kormos, égett romhalmaz volt a fenevadak utolsó rejteke a budai Vámegyed, amelynek pincéiéből ma 30 éve hajtották ki a hős szovjet harcosok az utolsó ellenséget, befejezve ezzel Budapest teljes felszabadítását. Lelkesítő volt az élet tudata, de mégis borzalmas volt a helyzetkép a 30 évvel ezelőtti napokban. Az ájult városban akkor lakó. alig 833 ezer ember a fasiszták által lerombolt dunai hidakat, kifosztott üzleteket talált, úgyszólván élőiről kellett kezdenie a kettészakított város egész életét. „Budapest lakossága! Ki a pincéből! Kezdjétek még a munkát, az újjáépítést!” — hirdették a párt plakátjai. S ennek a kezdetnek volt serkentője az első 400 tonnás élelmiszer-szállítmány, amelyet a győztes, harcolva továbbhaladó Szovjet Hadsereg küldött Budapest éhező népének. Harminc esztendő telt el Budapest felszabadítása óta és ez a dátum egy úi élet kezdetét jelentette. Ezért is maradt meg ez a háromévtizedes februári nap történelmi fordulópontként a magyar nép életében csakúgy mint kortársaink élő emlékezetében. S ha. ma — e tavasz előtti nevezetes évfordulón — gyönyörű fővárosunk utcáit róluk,' vagy látjuk panorámáját és mai életének képeit a tévé ernyőjén, a lapok fotóin, aligha kell bárkit is meggyőzni arról. hogy „Budapest szebb lesz. mint valaha”, a 30 éves jelszó igazat mondott. ■•ár az időben még sokan kételkedtek mm igazságában, a város szörnyű romjai láttán. Ám. akkor még nem ismerték a kommunista párt és a munkásosztály szervező erejét, amely fővárosunkat szabad szocialista hazánk közigazgatási, ipari és kulturális központjává, világszép metropolissá és az ország egész népének büszkeségévé tette. Ha, la érte azoknak a szovjet harcosoknak, akik életük feláldozásával, bátorságukkal és hősiességükkel 1945, elején megteremtették ennek alapját — a. szabadságot. A főváros valamennyi Duna-hídját lerombolták a fasiszták. S a Szabadság-híd lett az első újjáépített híd a Dunán, Homokban hevert a Szabadság-híd (az akkori Ferenc Jó- amelyet 194(i. augusztusában adtak át a forgalomnak zsef-híd A kapuban állok, a négyemeletes, keskeny ház kapujában, A ház a Vérmezőre tekint, eredeti egyhangúságában helyreállítva. A kaputól jobbra és balra kérek ablakok, a földszimti lakások konyhái rejtőznek mögötte. A jobbra eső lakásban éltem 1944. december 24-i.g, amikor egy kósza légiakna kivitte *az ablakokat s a ház leiköltözött az óvóhelyre. Ott állok, ahol Budapest felszabadulása napján — harminc éve — jóaikaratú, ám igen,csak elgyöngült emberek föltámogattak a napvilágra. Mögöttem hozták másfél éves fiamat, aki vaksin hunyorgott az erős napsütésben, könnyei árkokat vájtak a zsenge bőrére tapadó piszokban, Olyan volt. mint egy kiásott vakondkölyök. Mindnyájan, szédelegtiink az éhségtől, a szomjúságtól, a gyöngeeégtől és a levegőtől. A csöndtől, amely ráereszkedett a budai tájra, mint egy üveg- harang. Attól tartottam, hogy valahol eldördül egy lövés, a lövedéktől szétpattan az ü\^g- harang és kezdődik minden elölről. A szomszéd pincéből kibújt a kárpitosmester s élővett a zsebéből egy tépett újságot. A ház a Vérmezőre — Pesten már újság is van, szerkesztő úr. Tessék olvasni. .. Jobb kezembe igazította az újságot, a bal kezem tehetetlenül csüngött' az oldalamon. Hat aknaszilünk fúrta át az Izomrostokat, egy a jobb térdem fölött szakított tenyérnyi sebet. A kárpitos rozoga ládát hengerített oda és leültetett. mert jártányi erőmet felem,észtette a pincéiből felvezető út. Mit olvastam a pesti oldalról, ki tudja... Milyen úton érkezett Budára az első magyar demokratikus napilap, már nem tudom. Csakhamar le is tettem az/ újságot, a nyolchetes pinceéletben el- győngült szem nem tudott megbirkózni a feladattal. In- káto az ismerős-ismeretlen képet néztem, amelyet január utolsó napján láttam legutóbb, amikor vízért indultam a Márvány utcába, mert a fiam tüdőgyulladást kapott s már a fürdőkádba fagyott, mészporos jeget is föléltük. Ött ért az aknatalálat, két házra az ásott tóttól. . . „Felszabadultunk ,— gondoltam számunkra megszűnt a máború.” Akit az örvény szélén, felvet a víz s az első levegőt szívja tüdőre, csak azt érzi. hogy él. Mire gondolhattam volna a háború sötét és forró örvényeiből felmerülve, mint az élet csodálatos ízére. Szemközt még füstölgött a Délivasút romhalmaza, s a szél ráhajtotta a füstfelhőt a Vérmezőre, mint egy jótékony temetésrendező, aki a túlélőket meg akarja kímélni a halál szörnyű látványától. Volt. mit eltakarni. Összetört autók és parasztsaekerek. kiégett harckocsik és vitorlázó repülőgépek, emberi tetemek és lódögök közt elcsigázott élők matattak vontatott, fáradt mozdulatokkal, mint egy lassított filmen. Élelmiszert kerestek, mert a németek az utolsó éjszakákon narancsvörös és fehér ejtőernyőket dobtak le a Vérmező katlanába. De a fehér ejtőernyőket, amelyek tartályában élelmiszer volt, az éhes SS-iek összegyűjtöttek. A narancs színű ejtőernyőkön lőszer érkezett. Az első órák, az első napok egybefolytak. Tudtuk, hogy a hidakat felrobbantották s a pesti oldal, ahol már újságot írtak és nyomtattak, ahol már a villany is felpislogott szerencsésebb körzetekben, ahová krumplivunat érkezett, — csillagászati messzeségbe távolodott. Aki föl tudott kapaszkodni a foghíjjas Gránit-lépcsőn a Várba, arról beszélt, hogy odafenn még teljesebb a pusztulás, de Pesten már mozog az élet. Ez a híradás, hogy „odaát már mozog valami” egyszeriben elsöpörte a bénultságot. A cselekvés vágya úgy lobbant fel, mint a préritűz. Ablakokat vontak be rejtelmes eredetű plakátokkal, egy csikótűzhely többet ért, mint manapság egy balatoni telek, villával. Fűte- nivaló volt elég, a kibelezett házak ontották az éghető roncsokat. Aki fumórablakán kidugott egy szaporán füstölgő kályhacsövet, annak már otthona volt. Az Attila utcában néz egy pék befűtötte a kemencét és elrejtett lisztjéből kenyeret sütött. A .leleményes kárpitos még mindig tudott friss lóhúst szerezni, a csontbőrre fogyott kósza állatokat vágták. megmentve őket az éhhaláltól, s azok is megmentettek egynéhány emberéletet. Elbicegtem a Mikó utca sarkáig, ahol széles és mély tankcsapdát vájtak, a gödörben német hullák hevertek, egy házmester vezetésiével betemetésükön fáradozott, akiben még volt maradék erő. Enyhült az időjárás, egyre fullasztóibib lett a levegő, sietni kellett az eltakarítással. A Krisztina sarkán fölfedezték, hogy a vízhálózat gerincvezetékében tetemes mennyiségű víz maradt. Kéziszivaty- tyúval húzták fel a kissé már áporodott folyadékot, s kannákban mérték a sortállók- nak. Az 'iszonyatos gond —, ho1 gyan éljünk tovább, ha már túléltük — csak lassan oszladozott. Még az óvóhelyen laktunk, de már ki lehetett tárni a járdára nyíló vasablakot. Éjszaka bejött a levegő, amelynek már nem volt ekra- tizszaga. A Vérmező roncsaiból kordékiat eszkábáltak ügyes emberek és megkezdődött a szállítás. Ezek a keservesen nyikorgó, embervontatta talyiigák Szállították el a holtakat, s hoztak valamit az élőknek. Március első naipjáiban lovas szekérrel értünk jött egy Pest környéki rokon. Mindnyájan s minden maradék holmink fölfért a kicsiny, szekérre. Itt, a kapuban búcsúztunk azoktól, akikkel együtt töltöttük a nehéz napokat. Azóta mindenki elbúcsúzott a háztól, amely a Vérmezőre néz, egyetlen ismerősi nevet sem olvastam a kapu alatt. Elindulok hát, átvágva a szépen gondozott Vérmező téli pagonyán a Délivasút pazar tömege felé, hogy fölszálijak a Metróra és tíz perc múlva megérkezzem a város sűrűiéibe. Baróti Géza NÓGRÁD — 1975. február 13., csütörtök 5 <
