Nógrád. 1975. február (31. évfolyam. 27-50. szám)

1975-02-16 / 40. szám

BÖLÖPOV

BUDAPESTI BALLADA

(Rillet Georglj Holopovnak, a Szépirodalmi Könyvkiadó gon- iloiásáöan a közeljövőben e címmel megjelenő elbeszéléskötetéből, A szerző haditudósítóként vett részt a felszabadító harcokban.)

*

E

rzsébet valamilyen valószerűtlen útón-módon levelet kapott Budán lakó nővérétől. Júliának három gyereke volt; a férjéről Erzsébet semmit sem tudott; talán elesett, talán fogságba került — nővére és a gyerekek ■ azonban éheznek, és ő nem tudja, hogyan segíthet rajtuk a bajban. Hiszen, mikor építenek újjá akárcsak egyet is a németek által felrobbantott Duna-hidakból, mikor áld helyre az összeköttetés Budával! Azon felül ott még harcok foly- naik.

Én meg Szemanov felajánlottuk szolgálatainkat Erzsébetnek.

Másnap ugyanig Budapestre kellett mennünk. Ez alkalommal Vologya lehetett a társam. Kettesben utazni mindenkor biztonságosabb. Egyúttal megpróbálunk átjutni Budára élelmiszert vinni az éhező gyerekeknek. Legalább így köszönjük meg Erzsébetnek a gondoskodást.

Erzsébet csomagot készített, levelet is tett belé. Hogy kényelmesebb legyen vinni, bedugtam a csomagot a hátizsákba. Alig fért ej benne.

Reggel Vasziilij autón eljött értünk.

Amikor reggeli után felkerekedtünk, a lépcsőn utolért bennünket az öregasszony. Kis csomag volt a kezébe,

— Ezit is adják oda, az én ajándékom — kérte. — édesség a gyerekeknek.

Másfél óra múlva Budapesten voltunk.

A rakparttól nem messze, a Ferenc József-híd előtt, kiszálltunk az autóból és visszaküldtük Vaszilíjt.

Bár- Pestet mintegy két héttel ezelőtt megtisztították a hitleristáktól, a rakparton még veszélyes volt a járás. A Duna túlsó oldalán, a Gellérthegy és a királyi vár körzetében körülzárt németek tűz alatt tartották a bal partot. Mindenütt látszottak a kegyetlen harcok nyomai: fel- tépett úttest, pozdorjává tört újságárus bódé, ágyuroncs, kilőtt harckocsi, tátongó rések. Itt egyelőre senki semmit sem próbált eltakarítani.

Csak amikor Szemanovval lementem a kőlépcsőn az a!só rakpartra, akkor értettük meg, hogy milyen nehéz küldetést vállaltunk. Azonkívül, hogy a part tűz alatt állt, a Dunán erősen zajlott a jég.

De nem volt mit tennünk, sorra szem ügyre vettük a parton és a híd alatt, az úttesten heverő csónakokat. A legjobbakat a németek nyilván elvitték, mivel itt csak mindenféle vacak hevert: az egyik csónakot repeszdarabok szitává lyuggatták, a másiknak pedig nem volt 6©m evezője, sem üLé6deszkája.

Már-már kétségbeestünk, s a híd alól visszamentünk

* part nyitott részére, amikor hirtelen megszólított valaki. Felemeltem a fejemet.

A felső rakpart korlátja előtt botra támaszkodva egy szovjet katona állt. Ö Integetett nekem. Ki lehet? Figyelmesen megnéztem az ismeretlent és persze nyomban ráismertem. Mihail Reskin törzsőrmester! Kissé távolabb állt a felderítőcsoportja.

Vologyáva! együtt a (szíjnál fogva felemeltem a hátizsákunkat, és felmentünk a lépcsőin.

Reskint jóformán a háború első napjaitól kezdve ismertem, sokszor írtam róla, és természetesen örültem a találkozásnak. Vologya szintén ismerte.

Reskin körülbelül harmincéves lehetett — ez felderítenél már kissé idős kor. Tempós beszédű, megfontolt ember volt. Viselkedésében semmi olyan hetykeség, vagány- ság 6em akadit, ami rendszerint megkülönbözteti a felderí- töket a többi katonától.

— Mikor és hol találkoztunk utoljára? — Reskin buzgón rázta a kezemet, nem engedte ki széles tenyeréből; a vízhatlan sátorlapköpeny panyókára vetve lógott a fél vállán.

Megpróbáltam visszaemlékezni, de Reskin kisegített:

— A Szvir mentén, tavaly nyáron, az átkelőhelyen. Csak nem a Dunán akar most átkelni, gárdaszázados elvtárs?

A többi felderítő is odajött hozzánk, üdvözöltük egymást.

— Igen. át kell jutnunk Budára — feleltem kitérően, — Azst hiszem, maholnap befejeződnek a harcok, ugye?... Ti felderítők mit jósoltok?

— Az időpontról semmit sem tudok mondani, de a németeknek még egy kicsit puhulniük kell abban a „katlanban”. Aztán pedig — maguktól felrakják a mancsukat! Igaz-e Pjotr?

— Igenis, törzsőrmester elvtárs — felelte az egyik felderítő a hátam mögül.

Megfordultam, öt is megismertem!... Pjotr Nyikogyi- mov volt, Reskin cimborája. A többi katonát nem ismertem, bizonyára újoncok lehettek.

— Hát nektek miért kell Budára mennetek? — kérdezte Reskintöl Vologya Szemanov.

— Tapasztalatért. Hogy meg ne savanyodjunk a tartalékban! — Reskin kérdőn pillantott Vologyára, majd énrám. — Talán csónakon akarnak átruccanni a túlsó partra?

— Csónakon. Buda déli részén van dolgunk. Azt mondják, ez igen messze van az átkelőhelytől, nagy kerülőt kell tenni — válaszoltam. — Csak sehogysem tudunk csónakot találni!

— őrültség! — tört ki az őszinte kiáltás Reskinből; még jókorát koppantott is a botjával a kövezeten. Hiszen azonnal felborulunk! Oda nézzetek, hogy zajlik a jég. Es hogy örvénylik a híd leszakadt tartószerkezete körül.

sszenéztem Vologyával. Azután megint a folyóra () pillantottam. Reskinnek bizony igaza van. Felborul a csónakunk! Mi pedig nem vagyunk olyan kiváló úszók, hogy kivergődjünk a jeges vízből.

— Gyerünk! — mondta határozó'tan Vologya. Reskinnel a felső rakparton elindultunk az átkelőhely felé, s közben felelevenítettük a karéliai erdőkben vívott harcokat. .

De még félúton sem voltunk az Erzsébft-hídig, amikor gippuskatűz zúdult ránk. A Duna túlsó oldaláról lőttek — vagy a Gellérthegyen levő Citadellából, vagy pedig a budai part fölé magasodó királyi vár déli szárnyából.

I.ehasattunk egy kis torony mögé.

Alighanem sokáig kell majd a torony mögött gúny- nyatíistanunk. A felderilők előhúzták dohányzacskójukat.

8 NÖGRÁD - 1975. február 16,, vasárnap

— Rosszkor kezdett tüzelni az ördög fajaata. így bán még estére sem jutunk el az átkelőhelyig! — Reskin tempós mozdulattal gyufát sercintett, tüzet adott nekem, majd maga is rágyújtott.

— így is lesz tán — helyeselt az ott guggoló Pjotr

Nyikogyimov.

Ekkor mintha a földből nőtt volna ki, a kocsiút túlsó oldalán, a golyóktól és gránátszilánkoktól szitává lyugga- tott hirdetőoszilopnál felbukkant egy fekete ruhás nő fejére borított kockás pléddel, meg egy szakadt kiskabátot és rövidnadrágot viselő, tízéves forma fiú.

önkéntelenül összerezzentünk.

Tekintetem Reskin figyelő pillantásával találkozott.

— Kiváncsi vagyok, mit keresnek ott? — kérdezte, » botját letette maga mellé.

A nő és a kisfiú hol a hirdetőoszlop mögé bújt, hol megint előtűnt. A kisfiú hevesen magyarázott valamit, az asszony azonban, nyilván az anyja, erősen fogta a kezét.

— Hé! — kiálltotta Reskin feltérdelve —: Menjenek el onnan! Életveszélyes!

Erre szinte valamennyien kiabálni kezdtünk, és a np meg a kisfiú újra az oszlop mögé bújt. De. nemsokára megint előbukkantak. Ekkor a fiúcska kitépte magát anyja kéziéből, s a villamosvágányokon nyílsebessen a szekérhez rohant.

— Gyurka, Gyurka! ... — szállt utána a kiáltás.

A fiú térdte esett, kezében konyhakés villant. Nyilván ki akart vágni egy darabot a ló húsából- Aiz éhező Budapest utcáin akkor nyomban a helyszínen feldarabolták a lóbe temeket.

Rövid géppuskasorozat süvített végig a szekér fölött, s becsapódott az utolsó, csodálatos módion épségben maradt földszinti kirakatokba. Csengve hullott az üvegcserép.

A fiú a szekér alá surrant.

— Megölik a kölyköt! — Reskin félredobta a sodrott cigarettáját, felpattant, a lobogó köpenyben átugrott az alacsony, derékig érő fémkorláton és a szekér mellett termett.

Ekkor újabb sorozat süvített végig a szekér fölött. A magas budai partról jól rá lehetett látni a rakpartra, é® a fasiszta géppusfcás most már a döglött lóra célzott, amikor az egyik golyó a szekér rúdjába csapot és saát- szaggatta, a fiú felkiáltott, kiugrott a kocsi alól és jde- oda rohangált körülötte. Reskin azonban, ekkor földre döntötte a gyereket és saját testével takarta el. Még néhány géppuskasorozat süvített el fölöttünk.

Aztán a géppuska elhallgatott. Csend, nagy csend lett. Csak valahol messze, Buda északi részén hallatszott géppisztolykattogás. Reskin felemelte a fejét, megragadta a fiú kezét, s odaszaladit hozzánk.

A gyerek ledőlt a torony tövébe és keserves sírásra fakadt.

Az anyja is sírt a hirdetőoszlop mellett.

Vologya Szemanov sietve a zsebébe nyúlt, a zsebkendőért. Az ilyen jeleneteket nehezen viselte el. Kiütközött belőle, hogy évekig dolgozott egy moszkvai gyermekfolyó- iratnál a háború előtt ő szerkesztette, meg hogy sokat volt dolga gyerekkel, no meg a fogékony lelkialkata is.

De hogy Reskin, a félelmetes Reskin, hadseregünk egyik legjobb felderítője is könnyezett — ez aztán valószínűtlennek látszott!...

Reskin hangja ütötte meg a füleimet:

— Ez a kölyök éhes, fiúk. Meg az anyja is.

Pjotr Nyikogyimov se szó, se beszéd azonnal ledobta válláról a hátizsákot, kihúzott egy kilós húskonzervet és átnyújtotta a fiúcskának.

Az óvóhelyek füstös gőzétől kormos fiúcska — a magyar főváros lakói ezekben húzták meg magukat e nélkülözésekkel teli háborús bélen — öklével letörölte könnyeit, átvette a konzervdobozt, idle-oda forgatta a kezében, s miután meggyőződött róla, hogy teljesen ép, visszaadta az őrmestenek: a szétrombolt Budapesten az ilyen konzervek több száz pengőt érnek! i

Reskin elvett* Nyikogyímovtiól a Sonaervet és a fiúcska térdére tette. Atyai hangon mondta:

— Fogadd csak el! Ma megteszünk konzerv nélkül is,

A gyerek, bár nem értett oroszul, de kitalálba. mii)

mond a bajuszos szovjet katona. Zavartan körülnézelődóbt, aztán valamit kiáltott magyarul, a konaervet feje fölé emelte, megmutatta az anyjának, aki megint sírva fakadt: De most nyilván örömében.

A mögöttük ülő fiatal kis katona ledobta válláról hátizsákját, elővett egy cipót, vadászkésével végighasította és a felét átnyújtotta a fiúnak.

Az kérdőn nézett Reskinre. '

— Fogadd el — mondiba Reskin — fogadd el, Ha kínálják.

Egy másik katona is kioldozta a zsákját. Két jókora csomag cukrot adott a fiúnak.

A hirdetőoszlopnál álló asszony kiáltott a Gyurkájának.’ De a fiú magyarázkodása nélkül is megértettük: az anyja arra utasította, hogy köszönje meg az orosz katonáknak.

De korai volt még a köszönet.

Az egyik felderítő egy tábla csokoládét adott a gyereknek, a másik pedig egy darab kolbászt

A fiú szabódott, köszönetét mondott, s hajlongott.

— Ugyan már — szólt Reskin és megigazította a szemébe csúszott sapkát. — Fogadd el, ha kínálják.

Vologya Szemanov hirtelen félrefordult görcsös mozdulattal köpenye zsebébe nyúlt, kihúzta az öregasszonytól kapott csomagot és szintén a fiú kezébe nyomta..

— Derék fiú vagy, Vologya! Éppen szólni akartaim .. — kezdtem én is ugyanannyira elérzékenyülten. De magamban mindjárt el is képedtem: vajon mit mondunk majd...’ Megettük az édességet? ... Elveszítettük?...

„A csomagot persze nem kellett okvetlenül odaadni a fiúnak — fontolgattam —, hiszen őt úgyis elhalmozták ajándékokkal. De ebben a nekibuzdulásban nekünk is részt keltett vennünk, annál inkább, mert mellettünk meg egy élelmiszerrel degeszre tömött zsák hever, még ha ;» másé is...”

De nem töprenghettem sokáig erről a témáról, mivel a rakparton híradósok szaladtak végig, menet közben huzalt tekertek te a csévélő-51, s a budai partról egy német gáppusikasorozatot zúdított rájuk. Azután a sarokház mögül előbukkantak a tüzéreink. Az ellenséges golyózápor közepette kigurítottak két löveget és őrült iramban vagy húsz lövést adtak le közvetlen irányzással a Duna túlsó partján levő célpontokra.

Reskin a tűzpárbaj végét sem várva, így szóit:

— Talpra, fiúk! — és elsőnek kelt fel, súlyos botján« támaszkodva.

A többiekkel együtt a fiú is felállt. Odament mindenkihez, és szomorúan mosolyogva, szinte bűntudattá arccal,

tekintetét elfordítva nyújtotta a hidegtől elkékült. sovány kezét.

Reskin a fiú karjára rakta a felderítők ajándékait, da olyan sok volt, hogy kipofyogtak a gyerek kezéből. Akkor Nyikogyimov sietett segítségére; elkísérte a hirdetőoszlopig.

Mi pedig ahelyett, hogy az átkelőhely felé indultunk volna, amelynek közelében óriási sor torlódott fel — sok ezer katona, száz meg száz harckocsi, löveg, autó, sőt szekér in s a sor vége majdnem az Erzsébet-hídig ért — Reskin nyomában visszafordultunk a Ferenc József-híd felé. Reskin most már nem félt sem a rohanó, zajló jégtől, sem » felrobbantott hid roncsai körül levő örvényektől, Sietett, hogy mielőbb Budára jusson.

L

ementünk az alsó rakpartra. (A háború után ezen a helyen mattózvendéglő nyílt; nyáron igen vidám hely, amikor a parton asztalkákat állítanak fel a ponyvatető alatt.) Reskin felderítő! a híd íve alól ki vonszolták az összes csónakot, hármat felszereltek és elindultunk a Dunán. A folyó ezen a helyen 300—400 méter széles. Ez volt életem legfélelmetesebb folyami átkelése. Azt hiszem, a többieknek is.

(Gallért György fordítás»)