Nógrád. 1975. január (31. évfolyam. 1-26. szám)

1975-01-12 / 10. szám

Bérletes brigádok Napjaink közművelődésének egyik legfontosabb kérdé­se a munkásművelődés. Ezen belül nem kis feladat, hogy a munkások megszeressék a színházat, képessé váljanak a színház nyújtotta esztétikai élmény befogadására. Annak érdekében, hogy minél több munkás eljusson színházba, az 1970—71-es évadban indították meg azt az akciót, amely 50 százalékos kedvezményt biztosít szocialista brigádtagok szá­mára. Az akció — mint Pápista Lászlóné, a Kulturális Mi­nisztérium főelőadója elmondta — kétirányú. Egyrészt lehe­tőséget biztosít arra, hogy a szocialista brigádok 50 százalé­kos kedvezménnyel vásároljanak bérleteket, másrészt ugyan­csak féláron tekinthetnek meg egy-egy előadást is utalvány felhasználásával. A Budapesten indult akcióhoz a következő évadban a miskolci Nemzeti Színház és a pécsi Nemzeti Színház csat­lakozott, majd 1972—73*tól kezdve .valamennyi vidéki szín­házunk bekapcsolódott. A kedvezményes bérlet, illetve jegyakció módot ad az orientálásra és az ízlésnevelésre is. Nem lehet például ezzel a kedvezménnyel jegyet váltani a Kamara Varietébe és operettelőadásokra sem. Ugyanakkor az eszmeileg is érté­kes zenés játékok látogathatók. Ezeken az általános szem­pontokon túl az egyes színházak nem a szokványos bérlet­akcióikba kapcsolták be a kedvezményes lehetőséget, hanem külön műsortervet készítettek a szocialista brigádok számá­ra. Jó kezdeményezés néhány színházban — így például Veszprémben —, hogy a kedvezményes brigádelőadások után munkás-művész találkozót, megbeszéléseket is szervez­tek. Az idei évad első felében az egyes színházakban az alábbi előadásokra lehet 50 százalékos utalvánnyal eljutni: Állami Déryné Színház: Éva és Adám, Warrenné mestersé­ge, Az új ember kovácsa, Forog a körhinta; debreceni Cso­konai Színház: Antonius és Cleopatra. A végzet hatalma, A király nevében; Békéscsaba Jókai Színház: Engedetlen sze­relmesek, Telihold, Az élet megy tovább; Győr, Kisfaludy Színház: A napkirály, Iphigenia Auliszban — Iphigenia Tauriszban, Egy szerelem három éjszakája; Kaposvár, Csi- ky Gergely Színház: Egy lócsíszár virágvasámapja, Három testőr, Jelenetek II. Rákóczi Ferenc életéből; Kecskemét, Ka­tona József Színház: Don Carlos, ök négyen, Tűvétevők; Miskolc, Nemzeti Színház: Yerma, Kakuk Marci; Pécs, Nemzeti Színház: Dupla vagy semmi, Mahler-est, Gondola­tok néptáncformában, Hoffman meséi (mindhárom ba­lett), Szituáció, Don Juan. Szeged, Nemzeti Színház: Cinka Panna, Don Pasquale, Tűzvarázs; Szolnok, Szigligeti Szín­ház: Három nővér, Liliomfi, Az elefánt; Veszprém, Petőfi Színház: Hölgyek és huszárok, Földindulás, Hetvenes évek, Bölcsek a fán. (A felsorolt darabok közül néhány még csak ezután kerül bemutatásra.) Természetesen az elmúlt évadok, ban bemutatott művek közül továbbra is lehet látogatni azokat a darabokat, amelyekre az utalványok korábban is érvényesek voltak. A bérletes brigádok kedvezményének anyagi fedezetét a korábbi években a minisztérium vállalta, jelenleg a Szak­szervezetek Országos Tanácsa és a Kulturális Minisztérium közösen biztosítja. A számok anyagi téren is jelentős fejlő­dést mutatnak. 1970-ben például a fővárosban 4500 kedvez­ményes bérletet váltottak, a nyújtott támogatás pedig 270 000 forint volt. Ugyanekkor Pécsett és Miskolcon 250 bérletet adtak ki, 25 000 forintos támogatással. Ezzel szem­ben az 1974—75-ös évad adatai: Budapesten 9800 bérlet ta­lált gazdára, tehát több mint 100 százalékos az emelkedés. Hasonlóan szép, helyenként imponáló a vidéki színházak kedvezményes bérletakcióinak ez évi fejlődése. Kaposvárott 200, Szegeden 250, Veszprémben 400 szocialista brigádtag­nak van bérlete. Szolnokon 490 brigád élt a lehetőséggel, Kecskeméten 300 bérletet adtak eL Békéscsabán 228 bérlet, Debrecenben - 428 bérlet talált gazdára. Ezekhez a kedvez­ményes brigádelőadásokhoz, illetve jegyakciókhoz a SZOT és a Kulturális Minisztérium 250 ezer forint támogatást nyújtott. A számok szembetűnő eltéréseket is mutatnak. Miskol­con például rendkívül eredményes az akció, 1100 bérletet vásároltak a szocialista brigádok. Meglepő ugyanakkor, hogy Pécsett, ahol már a második évben bekapcsolódtak a moz­galomba, az idén egyáltalán nem szervezték a brigádok bér­letakcióját. Az 50 százalékos kedvezményt biztosító bérlet­akció eredményeit összegezve elmondhatjuk: ma már több mint 3500 szocialista brigád tagjai látogatják a vidéki szín­házak előadásait. Morvay István Érdemes-e 50 éven felül nyelvet tanulni? — A mi időnkben még a Balatonra, a fővárosba se ju­tottunk el, nemhogy a hatá­ron túlra merészeltünk volna gondolni. — így az öregek. S ebben a kis szemrehányás-fé­lében némi büszkélkedés rej­lik. Lám-lám, mégis halad az élet, az ő gyerekeik már útra­kelnek. Nem tudok róla, készült-e statisztika az utazók korát illetően. .Tény, hogy a tizen­éveseiktől a hetvenévese­kig, sőt, néha még idősebbek is — évente egyre többen ke­rekednek fel, hogy tájakkal, emberekkel ismerkedjenek. Vajon sikerül-e a szán­dék? Élményekben gazda­godva témek-e haza? — ju­tott eszembe az egyik nem­zetközi vonatnál ellesett bú­csúzkodásnál. Aki utazik — felkészült-e rá időben? Be­széli-e az illető ország nyel­vét? Vagy csupán átsuhan a látnivalókon, rábízva magát az idegenvezetők kissé sab­lonos mondanivalójára? Te­lik-e az élményanyagból a hosszú téli estékre? ... Nézzük a nyelvismeretet. A TIT országosan, széles kö­rű nyelvtanfolyamokat indít. Van, aki egy alig megtanult nyelvet kíván tökéletesíteni — van, aki újat tanul. A le­morzsolódók zöme huszon­éves. 50 éven felül, bár a jó kiejtés elsajátítása nagyobb energiát igényel, kitartóbbak a hallgatók, eredményeseb­ben tanulnak. Téves tehát az a felfogás, hogy csupán fiatalon szabad nyelvtanuláshoz fogni — ké­sőbb már nincsen értelme, amúgy se sikerül... Ebből csupán annyi az igaz­ság, hogy míg a fiataloknál a nyelvvizsga letétele, a maga­sabb kereseti lehetőség a haj­tóerő —, az idősebb generá­ció inkább az utazások során kívánja hasznosítani a nagy szorgalommal megszerzett be­szédkészséget. Esetleg a vi­lágirodalom egy-egy gyöngy­szemét óhajtja eredetiben ol­vasni. Az úti cél, a kiválasztott ország, vagy város megisme­résében nagy segítséget nyúj­tanak a „Panoráma” kiad­ványok. Nem az a döntő, hogy a leendő világjáró „fújja” ... a földrajzi szélesség és hosszú­ság hányadik fokánál talál­ható például Párizs —, de az ismerkedő-olvasás hozzá­járul e város élményanyagá­nak elraktározásához. Hogy ne csak a kirakatok pompá­ja, de az Arc de Triomphe tetejéről, vagy a Notre-Dame tornyából látott panoráma is megmaradjon... * Ha e néhány gondolatból sikerül bármi keveset, akár a nyelvtanulás, akár az uta­zásra készülésben hasznosíta­ni — akkor nem csupán sza­bad időnket töltjük tartalma­sabban, de előbb-utóbb meg­illet bennünket: „A KULTURÁLTAN UTA­ZÓ NÉP” jelzője. S ez talán nem is kevés... DOMBOS TÁJ — Kiss Attila rajza. V. , | Bencze Klóra; A g y v „Ha az édesanyátoknak húsz leánya lenne stop Az a húsz nem érne annyit, mint ő egymaga stop”. / A távirat soha nem adódott fel, mindig szóban mondó- dott, Uhu, a férj és atya ál­tal, az illetékes, Zelka, a fe­leség és édesanya jelen­létében, nagy családi társaság előtt. Két lányuk beleegyező- leg, jóváhagyólag hallgatott. Nem lett volna értelme ér­demekben versengeni „ma­mival”. Uhu szereti kifejezni magát ilyesféle, unosuntig ismételt szövegben. Ma már, ha mondaná, csak így mond­hatná: ,.Ha az édesanyátok­nak húsz leánya lett volna stop Az a húsz nem érne any- nyit, mint amennyit o egy­maga ért stop”. — Nem vagy fáradt? — kérdeztem néha, ha haza­jöttem. — Mitől? — kérdezte őszin­te bámulattal. — Mitől len­nék fáradt? Hát, hogy takarított, mo­sott, vasalt, bevásárolt, főzött, rendben tartotta a házat, gyümölcsöt szedett, befőzött, meszelt, vagy elintézte az egész család ügyes-bajos dol­gát. Már ez is fáradtság? Nekem, nekünk. — Lásd el apádat — mond­ta a kórházban, amikor job­ban volt. És én ki merültem benne abban a hétben. Ha beteg van egy családban, felborul az élet. Rohanás a kórházba, amikor csak lehet. — Nem hoztál kávét? — kérdi csalódottan a beteg­ágyban. — Hát miért nem? Erre vártam egész nap... — Mert azt mondták: nem szabad... De a hajpántodat hoztam. (Mert kérte. Mert hiú volt. Mert adott magára.) — És cigarettát? — Azt sem... Mert nem lehet. Nővértől, betegektől koldult cigarettát. A kávéért meg, amit előző nap vittem, közelharcot ví­vott a betegtársakkal, akik merő jószándékból elrejtették előle, pedig hiszen az orvos nem fülünk hallatára enged­te meg, hogy „egy kicsit” ihasson?! '★ Kezdődött már előbb. Halkan, fájdalmasan a ne­vemen szólít. Mit akar? Lát­hatja, ágyazom, sietek, ki van számítva az időm, nem érek rá, mit akar? De azért me­gyek a másik szobába, a hí­vásra. Áll az ágy mellett, és fogja a hasát: — Jaj, nem tudom mi ez — mondja alig hallhatóan. — Alulról jön felfelé egy iszo­nyú fájás, ilyet én még nem éreztem... Átfogom, de már hajlik le az ágyra, reszket, öklende- zik, hány és nem hallja, amit mondok, nem reagál. Uhu jön be valamiért, átadom neki őt és száguldók a telefonhoz. Orvost, orvost! Jönnek a mentők. Viszik egy ismeret­len kórházba. — Ezek ilyenek! — mondja Zelka, Arra, hogy tiltják a dohányzást, a kávét. Az ő orvosa megengedte. Akkor is, amikor nagybeteg volt. Itt rosszul érzi magát. A be­tegeket nem bírja. Mind bele­szól az ő ügyébe. És annyi az orvos. — Bizalmatlan velünk —• jegyezte meg a fiatal orvos­nő. — És úgy érzem, maguk is... Hogyne. Mikor nem csi­nálnak vele semmit. Fájda­lomcsillapítókat kap, meg nyugtátokat. Nézik tehetetle­nül a szenvedését. „Egyetlen sánsza van. Ha az idegsebészeten meg tudják operálni”. „Nincs rajta segítség" — közli kíméletlenül a főorvos az idegsebészeten. Én a kínlódó halált látom. Hallok a hatvanéves Roff- mann-nérőL Ebéd után ki­ment a kertbe, leült a fa ár­nyékába. Mire kimentek hoz­zá a házból, halott volt. Könnyű haláL W Fekszik «K ágyon. Most már nyugodtan. Nem tud fel­kelni és indulni haza, sietve — mert mi lesz a családjá­val, őnélküle. Fekszik nyu­godtan, simán. Mellette az infúziós szerkezet, másik ol­dalán kivezetés a testéből. Lélegzik. Szeme húnyva. Nem hall, nem szól. Szája sarká­ban alvadt vér. A nővér jő, kis gumicsővel leszívatja, Láthatjuk, foglalkoznak azért vele. „Nem az volna a jó, ha hirtelen magáihoz térne, fel­ébredne? Azt jelentené, meg­gyógyult”. összeborzadok. Jobb lenne? Így nem vesz tudomást a környezetéről A szobában nők, férfiak, ve­gyest. Itt nem számít a nem. Legtöbbje fejét fehér pólya öleli. Fekszenek, szemet húnyva, görgősen, csövön, „pipán” lélegezve. Amott az a férfi, szeme nyitva. Kigú- vadt szemek. Néha forgoló­dik is, nyög. t A látogatók szólongatnak. „Ili, Ilikém!” „Imri; Imrus- kám!” Fogom a kezét. Még ő. Si­mogatom. „Klárika! Itt va­gyunk melletted... Klárika!” — mondja éneklésen Uhu, a menyasszonykori nevén szó­lítva. A másik kezét fogja. A látogatás két perc. Őrző osztály. Rémületes. Intenzív osztály — mondják, akik vi­gasztalni akarnak. De őrző osztály, ez van kiírva is. Átellenben egy asszony. Elő­ször férfinak véltem. A lánya mondja: édesanyám. Elesett az utcán, megütötte a fejét. Megoperálták. Zelkát meg se operálták. Kicsit meghúzom az orrát. Nem, ezt nem szeretem, mondja az arckifejezés, hagy­jál. „Igen, a fájdalomra re­agál. Ez az egyetlen kapcso­latunk vele” — mondja az orvos. ..Botondné! Hall en­gem? Botondné?” — üvöltött a fülébe az osztályos orvos, amikor lumbálta. Mellette egy fiatalasszony jajgatott. Ha legalább ő is jajgatna! A nevét se hallotta. érzés Még mindig elhárítottam a lehetségest, a valószínűt. Minden 'baj elhárult, viccé vált, amíg volt. Bajt, beteg­séget, hamar kihevert. Nála a baj nem lehet komoly. — Hagyjátok csak itt. Re­mélem nem halok meg — mondta játékosan, aljúkor jobban volt és az értékeit haza akartuk vinni. Olyan képtelenségnek tetszett a ha­lála, hogy felelni se tartottuk érdemesnek. Arankának eszébe jutott, hogy bent marad nála éjsza­kára. Megengedték. A bete­gek nem tudtak aludni, a nő­vér nem tudott dolgozni Zelka miatt Folyton fel akart kelni. És menni haza, hogy a családját éllássa. „Ja, en­gem táncolva tesznek a ko­porsóba is” — mondogatta, örökmozgó magamagára. Nekem eszembe se jutott; éjszakára vele maradhatok. Nekem csak az jutott eszem­be. .. Mi ez? Két deszka m ágyán. Bed eszk áztak! Mint egy haldoklót! Te jó isten! — Hogy le ne essen, fel ne tudjon kelni — világosít fel a nővér. — Legyen szíves vegye le! Leveszi, de közben értő pillantást vált a betegekkel, hogy ha elmegyek, majd te­gyék vissza. Megkönnyebbülés Zelka sze­mében. Mennyivel jobb így! — közli a tekintete. „Nem tudtam, mi az ott kétoldalt, hogy nem látok ki tőle, olyan, mintha fa volna. Nem kapok levegőt tőle. Köszö­nöm, sokkal jobb így”. Még beszél, de nem érteni, mit, a szavak egymásbatorlódnak alig mozduló ajkán, csak bó­logatni lehet rá, nyugtatni. „Állapota súlyos”. Soha mást nem mondanak. Nem hagynak egy csepp reményt sem. Csodát sem említenek. Megtesszük, amit tudunk — csak ezt mondják az orvosok. De nem tudnak semmit. Tehetetlenek. Rohannak a napok. „Állapota súlyos” — mondják még reggel nyolc­kor. A délelőtti távirat elke­rült. Megyünk be. Nem akar­nak felereszteni. Várjunk. Aztán csak felmegyünk. „Az orvos operál. Megmondorh hát én” — 6zól a főnővér. „Neki jobb. Kilencóra húsz­kor meghalt.” Exitált, mond­ja lent a portás, amikor a várható családtag érkezését bejelentjük neki. „Hát nem exitált a Botondné?” De, Igen. Meghalt. Mintha ez valami önkéntes cselekvés, cselekvés lenne egyáltalán. Az öngyilkos meghalt. Ügy akarta. De a többi? Kira­gadta közülünk valami is­meretlen hatalom. „Dohányos ember három­féle halálra számíthat: Tüdő­rák, szívinfarktus, agyvér­zés. ..” Az utcán megy egy nő és folynak a könnyei. Folyton Karcolt irtom. „Hülye állat voltam. Nem tu­dom becsülni magamat” — panaszlottam. „Engem be­csülsz?” — kérdezte. „Téged,' igen”. „Akkor becsüld magad azért, mert az én lányom vagy!” „Ember légy” — oktatott. —„A többi nem fontos”. Milyen meleg volt az ágya! Talán azért nem fázott soha sem. Fogvacogtató télben is kosztümben járt. Régi pap­lanokat, párnákat rakott ma­ga alá. Fűtött az ágya az életre. A szörnyek, a nyugta­lanító álmok, a fenyegető, kínzó gondolatok elől ott volt a menekvés. összehúzódott, hogy több hely legyen, ké­nyelmesebben lehessek. A meleget adta, a biztonságot, a védelmet Minden elől vál­lalta a védelmemet. „Nem tudok dolgozni” >— mondtam. „Nem baj, ne félj, amíg en­gem látsz. Majd vállalok takarítást, házvezetést, és el­tartalak. Ne félj, amíg en­gem látsz”. GyereMány korában fe­nyőt árult a jege« Dtma ( partján, polírozott egy füstös ezüstműves műhelyben, vitte haza a pénzt az anyjának, büszkén, mert olykor az egész család élt a keresetébőL Mi­kori melyik gyereknek volt munkája, abból. Ügy ment férjhez, mint a legtöbb lány. „Ha otthon nem egyeznek bele a házassá­gunkba, megszökünk” — ál­lapodtak meg Uhuval, aki hét évig udvarolt. Szökni nem kellett. De élni,! Fiatalasszony koráiban volt egy helyiségük. Műhely és la­kás. Diót ettek. Vettek egy zsákkal, míg az tartott, azt ették. A dió héjával aztán be- f ütötték éjjelre a vaskályhát Az ágyban egyik oldala^ _ a kályha felől majd megégett, a másik majd megfagyott Felöltözve kellett lefeküdnie, mert levetkőzni nem volt hot A műhelyben dolgoztak az uráék, hajnalig. Hajnalban ő kel, ment dolgozni. Éhesen. Jókedvűen. Ha negyvenötben húsz éves, miniszter lehetett volna belő­le. Már családanya volt és háztartásbeli. Olyan férjjel az oldalán, akinek munka és üz­lettársa, ha nem is pénzügyi, lelki menedzsere, élettársa kellett legyen egyszemélyiben. De ha akkor húszéves dolgo­zó nő, ma miniszter. Mond­juk munkaügyi. Olyan posz­ton érvényesülhettek volna igazán a képességei. Okossá­ga, ahogy bánni tudott az emberekkel. Hivatalban, üz­letben, boltban, családban. Szerették, amerre ismerték. Bizalmasa, tanácsadója volt számtalan embernek. „Olyan jó' a kisugárzása” — mondta egy ismerős, aki miatta csi­náltatta a ruhákat Uhuval; egyire-másra. Muskátlik, begóniák pirosa. A sírján a virágok olyan me­leg színűek. i ...De Uhu a minap úgy mondta a távirati szövegét, ahogy régen. „Ha az édes­anyátoknak. ., NÓGRÁD - 1975. január 12., vasárnap I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents