Nógrád. 1975. január (31. évfolyam. 1-26. szám)

1975-01-26 / 22. szám

I a thy Zsuzsa:

Ilyenek vagyunk

(Pillanatképek egy gyárból és a gyár mellől)

(MUNKARUHÁK)

Az asztalon barna, zöld, szürke, kék munkaruhák. Két asszony válogat közülük, a harmadik a ruhakiadó, az asztal túlsó oldaláról nézi őket.

— Ez túl élénk, ez túl sötét, ez túl világos... Ez bal oldalon gombolódik, ez szűk derékban, ennek a fazonját nem szeretik az asszonyok. Ezt elvinném, de látatlanban lefogadok, hogy nem tetszik Évikének... Ez egészen jól néz ki, de ha kimosom, ösz- szemegy.

— Nem megy annyit össze — kockáztatja meg a ruhakiadó csendesen.

— Még. hogy ez nem megy össze?! Első mosásra egy arasznyit, másodikra egy felet, a harmadik után már a térdét sem takarja be.

A munkaruhák összehúzzák magukat az asztalon, talán szégyenkeznek is egy kicsit, hogy senkinek nem tetszenek. A beszélgetés hol emeltebb, hol csendesebb hangon folyik. Talán tíz perce, talán negyedórája, talán fél órája? Közben szűkszavú férfiak jönnek, felmutatják a cédulát, bemondják a szükséges ruhadarab számát, vagy nagyságát, mikor megkapják, megnézik, bólintanak és egy köszönéssel eltűnnek.

Ezalatt az asztalnál elölről kezdődik a kék. zöld, barna munkaruhák mustrálá- sa. Hogy miért nem ez; miért nem az, miért az sem, amelyik nincs.

— Slicces — hallom a végső érvet —. slicces nadrágot nem vihetek asszonyoknak.

Várom, hogy Rózsika, a ruhakiadó felcsattan, de még csak nem is mérges.

— Két éve hagytuk el a hagyományos kék színt — magyarázza —, azóta nem lehet itt az emberek kedvére tenni. Ha rövid ujju köpeny van, hosszú ujju kell, ha kék vagy piros van, mindenkinek lila. Az idősebbeknek hagyományos fazonú, a fiataloknak divatos. Aki nem talál megfelelőt, inkább itt hagyja. Pedig nem olcsó darabok, egy kétrészes öltözék háromszáz forintba is belekerül. — Elhallgat, mosolyogva fürkészi az arcomat. — Fogadok magának sem tudok a kedvére tenni.

— Ó — tiltakozom — nagyon egyszerűen. Nekem csak egy ilyen zöld köpeny kell. — A rajta levő, ujjatlan ruhára mutatok.

— Nem adhatom — mondja —, a sajátom. Magam készítem a munkaruháimat.

Beletörődöm, hogy két számmal nagyobb, piros gal- lérú munkaruhám lesz. Aztán már jövök is el, hogy átadjam a helyem a mögöttem állóknak. Pedig bizony elhallgatnám még egy darabig a beszélgetést. Arra gondolok, hogy ha ennyi indulat, ennyi idő, ennyi szenvedély jut egy- egy darab kiválasztására, hányszor, de hányszor több juthat a munkára.

(KÉPZELT BETEG)

Az orvosi rendelőben arról faggatom a szőke Györgyikét, hogy vannak-e szezonbetegségek. Vagy a rendelőben minden évszak egyforma? A nyár abban különbözik a téltől — válaszolják —, hogy kisebb a forgalom. Télen nem kell kertet kapálni, nem kell locsolni menni, többet tudnak foglalkozni magukkal az emberek.

— Hipochonderek vannak a gyárban?

— Ajaj! Van, aki naponta kétszer is bejön vérnyomást méretni. Szédül, dobog a szíve, egy kiló lelet bizonyítja, hogy ez a szerve, az a szerve is ép. Mégis, ha nem a tyúkszeme, a sarka fáj. ha nem a sarka. a karja. ha az sem, az epéje.

— Miről lehet megismerni, hogy ki a hipochonder és ki az igazi beteg?

Györgyi szerényen megjegyzi;

— Tizennégy éve vagyok a gyárban, ezerötszáz embert személyesen ismerek. De egyébként a hipochondria csalhatatlan ismérve, hogy a képzelt beteg mindig pontosan tudja, mi baja. „Légy szíves, mérd meg a vérnyomásomat, mert fáj a torkom és írass fel a doktor úrral tri- aszeptilt.”

Kintről, az előtérből halk, fémes csörgés hallatszik.

— A mérleg — kuncog Györgyi.

— Miért baj — érdeklődöm —, ha valaki rendszeresen méri magát?

— Rendszeresen? Naponta kétszer! Ebéd előtt, ebéd után, cipőben és cipő nélkül. Nem beszélve a hétfő reggelről, amikor a vasárnapi bőséges étkezések miatt sorban állnak az .emberek.

Megméretik a testsúlyunk, mint, ahogy mi is, cselekedeteink tükrében. Mert valóban ilyenek vagyunk, hiúak, hiszékenyek, önfejűek, naivak és tudálékosak is. Tavaszi fáradtság ellen felíratjuk a C-vitamint, és közben bátran rongáljuk más módon az egészségünket, hétközben fogyókúrát tartunk, hogy szombat—vasárnap annál jobban megterhelhessük gyomrunkat. Egyszóval, felelőtlenek, megmosolyogni valóak, gyarlóak vagyunk.

— Egyszer egy tizenöt éves gyerek jött hozzánk felvételi lappal — meséli búcsúzóul Györgyi —, amit nekünk annak rendje-módja szerint ki kellett töltenünk. — Dohányzik? — kérdeztem a fiút. —

Már nem — mondja. — Hogyhogy? — csodálkozom. Két éve leszoktam.

(KÉT

ZÖTT)

MEGÁLLÓ KGA gyár előtt van egy fűszerüzlet. Jó elhelyezésű saroképület, a külseje is feltűnőbb a többinél. Előtte gyakran látni falnak támaszkodó férfiakat félidecis pálinkával, vagy sörös üveggel. Nem kell ezen csodálkozni, mondom mindenkinek, végül is az üzletben nem lehet inni.

Valamelyik nap azért én is megálltam. Három férfi támaszkodott a sarkon, egyik kezükben aktatáskájukat

szorították, a másikban egy literes üveg kövidinkát. Beszélgettek, kortyoltak, a három üvegben a bor szép, egyenletesen fogyott.

Addlig nem megyek el. gondoltam, amíg meg nem isszák. Beálltam a zöldséges bódé árnyékába, hosszas várakozásra készülve fel.

Annyi idő telt el, amíg a gyorsvasút megérkezett. Még láttam, hogy a három férfi az utolsó kortyot isz- sza, aztán már csak annyit

— de ezt a kocsi belsejéből, —, hogy üres kézzel elindulnak. Hogy az üvegekkel mi történt? El sem tudom képzelni. Visszaváltani nem volt idejük, dagadó aktatáskájukban nem nagyon férhetett el.

A gyorsvasútra utolsónak egy férfi szállt fel. A vezető rákiabált, hogy ne kényel- mesikedjen, jármű ez, nem sétatér.

— Lesz még maga is szíves — mondja a férfi, és többet nem válaszol a vezető szí tkozódására. A szerelvény megindul, egy idős asszonyt hellyel kínál valaki.

— Köszönöm, nem ülök le

— hárítja el —, két megállót megyek csak.

— Két megállóért nem ü" le — csattan fel az ősz hajú. aki felajánlotta az üres helyet

— Ebben a korban! — hallatszák a kocsi túlsó végéből.

— Hogy beteg legyen... Hogy ráe sők valakire... Hogy ezomorítsa a hozzátartozóit. .. Hogy izgalomban tartsa a kocsit...

Az idős asszony bűntudatosan és konokul áll a két üres hely és vádolói között. Mikor a vezető hátrakiabál, hogy elromlott a szerelvény, mindenki szálljon ki, megkönnyebbülten tűnik el az első utcasarkon.

Tolilalagi Pál;

Mélytengeri tisztás

Valahol, az álomnak közepén, egy mélytengeri tisztáson lelt reá az egymás mellett alvókra — Az ének, úgy tetszett, mintha széjjelbontaná

összefogott függönyét és aláhullt a hang, előle mégse rejtve el a mezíteleneket, kiket ájult szomorúsággal, hosszasan figyelt.

Bámulta őket, addig nézte őket, míg egyikükké át nem változott, akkor aztán a szívéből kinőttek a legkülönösebb liliomok,

olyan erősen illatozva, égve, hogy elbódult s nem tudta, hova néz: egy nő nyitott szemébe, vagy az égbe? s hogy mért olyan gyönyörű az egész?

Németh Imre

Kedves-kereső

(Elfeledt régi legény kesergő)

Földre üszkösödött

Reám kövesödött Búbánat virága Légbe elkapkodott Szümre rárakodott Szerelemnek kínja.

Dombnak elgurított Hegyeknek fordított Életemnek útja Sokat keseredett Mindenkor megvetett Énekemnek hangja

Keservem,

Szerelmem,

Életem,

Énekem

Mind el-hajigálom Mind el-hajigálom

Ha lelek leányra, Jegygyűrűs mátkára Takaros asszonyra,

Védő oltalomra.

Segítsed istenem. Szerelmes énekem Kedvesem megleljem!

8

NÓGRÁD - 1975, január 26,, vasárnap

Pósfai H. János:

Lyuk a jégen

T

élen, amikor beáll a víz, mindennap kimegy a folyóhoz. A hóban keskeny csapás vezet le a hegyről. Fúj a szél, a porhó betakarja a lábnyomokat. Másnap újra belehasítanak a csizmák a fehér takaróba, s milliárd csillaga szikrázik, ha kisüt a nap. Öreg ember már Szita István, dereka hajlott, állán deres szakáll borzad, lecsüngő bajusz fogja keretbe motyogó ajkát. Magában mindig dúdol valamit, vagy hangosan kiejt egy-két szót, amire nem figyel. A hátizsákból kiveszi a fejszét, és pontos csapásokkal meglékeli a folyót. Szikrázik, pattog a jég, szilánkjai szétfröccsennek a sima felületen. S mikor kibuggyan a sötétlila mélység nedve, a folyó megmutatja igazi arcát, előveszi a horgot, s nagy üggyel-bajjal elhelyezi a lyukban Van úgy, hogy hátizsákra való halat visz haza.

A folyó partján nyesetlen fűzek sorakoznak. Az ágak hegyén fekete madarak ülnél? és nézik az embert. Néha meglibbentik szárnyukat, egymás tollába vágják hegyes csőrüket. Az öreg nézi őket egy darabig, tobakot vesz elő

és komótosan rágyújt, fújja a füstöt, A tepertőt is ott eszi meg a lyuknál, a jégre guggolva. Álla megnyúlik, fogatlan szája darálja az ételt. Mikor végez, a jégre libbenti a morzsát, tudja, hogy a fekete madarak rácsapnak. Sétál egyet, s úgy megy vissza a lyukhoz.

Sokan úgy tudják, hogy Szita István mindig a hegyen lakott. Pedig nem. A templomszeren volt a házuk, jobb felől a foltozó varga, bal felől Ács János volt a szomszédja. Nehéz lenne már hivatkozni rájuk, hiszen a foltozó varga rég meghalt, Ácséi? meg elköltöztek a faluból. Az embereket pedig mintha kicserélték volna. Akkoriban, mikor kivált közülük és végképp a hegyre települt, kétfélének ismerte . őket. Az egyik, aki kaján vigyorral nézett rá, ami perzselte a bőrét, a másik, aki szánta volna, ha van elég bátorsága. A bátyjáról is ekként vélel?edtek. Vagy ügy; ez a szegény Józsi, hát így járt. Vagy: úgy kell annak a bitangnak!

Mostanában megszokta már, hogy többször keresik. A minap is jött egy férfi. Akkor még nem volt hó. A Rábáról

fújt a szél, zörgette a kukoricaleveleket. Fönt ült a Zetor pótkocsiján, oda kiabáltak fel: István, egy úriember keresi, menjen a tanácsházba. Szita István csal? úgy ment, ahogyan a pótkocsin járt: napszítta overáljában, konyhakötényben. A kézfogásra a csuklóját nyújtotta oda, mert az üszkös kukoricától fekete volt a tenyere.

A férfi mosolygott, azt mondta: a kezet nem a munka piszkítja be. És folyton Szita István arcát fürkészte. Ö meg csak dugta csontos ökleit a konyhakötény alá, amely mindig előtte volt. S csak később, amikor engedett már a zavara, s azt mesélte, hogy őt tulajdonképpen a kukorica miatt tartóztatták le a csendőrök, akkor értette meg igazán: a kéz nem a munkától lesz piszkos.

— Szóval azt mondja, hogy a bátyját maga miatt öltél? meg a csendőrök.

— így gondolom, uram.

— És miért gondolja így?

— Mert. hogy miattam jött elő a rej tekéből.

— Maga látta, mikor a csendőr beledöfte a szuronyt a bátyja hasába?

— Láttam? Hát hogyne láttam volna. Világos volt, mert a csendőr meggyújtotta a lámpát. Ott álltam a bátyám mellett, az asztalnak szorított a másik csendőr. Láttam, mikor kiserkent a bátyám vére, meg, hogy kukoricakását evett a szegény Józsi, mert az is kifolyt a kabátjára. De, ha a bíró nem jön, akkor semmit sem tud csinálni velünk a két tollas. Elbántunk volna mi akkor velük, hiszien így is kaptak. A fegyvert kicsavartuk a kezükből, össze is kötözzük őket, ha nem jön a bíró.

— Az őrsön voltak, vagy a bírónál?

— A bíró házában.

— Szóval nem a csendőrőrsön.

— A csendőrőrs a bíró házában volt. Az L-alakú épület kapu felőli szobájára vágtak egy ajtót az udvarról. Onnan volt a bejárás, hogy a bíróé- kat ne zavarják a csendőrök, ha valakit vallatni visznek. Mikor a bátyám rájuk rontott, akkor a csendőrök elkezdtek visítozni, segítségért kiabálni. A bíró meghallhatta, mert hamar ott termett, puskával a kezében. Lőni persze nem mert, félt, hogy eltalálja a csendőrt. Megállt a küszöbön, azt kiabálta: „Szita Józsi add meg magad, vagy keresztüllőlek !”

— Maguk közben dulakodtak a csendőrökkel?

— De még hogy! Hemperegtünk a padlón. Bikaerős legények voltak ők is, mi is. Én az egyiket, a Józsi meg a másikat abriktolta.

£