Nógrád. 1975. január (31. évfolyam. 1-26. szám)
1975-01-19 / 16. szám
Andrej Kocsetov: A tréfamester — Anufriev, szervusz, édes öregem! — Üdvözlöm, Antcm Oszta- povlcs. — Mit gondolsz, Anufriev, miért telefonálok? A hogylé- ted felől érdeklődöm. — Köszönöm a figyelmességét, Anton Osztapovics, Igazán kedves. Én már majdnem teljesen egészséges vagyok. — Ki adta be neked a maszlagot, Anufriev? Hallgass az orvosokra, és feküdj nyugodtan. — Hát én fekszem is. Két hónapig le sem szálltam az ágyról,- csupán most keltem fel egy kicsit. — Ne kísértsd az ördögöt, Anufriev, ne kísértsd! Nemrég hallottam egy sárgasá- gos esetről. No, nem nálunk történt, nem. Hallottad? Akkor figyelj: tömték szegény beteget, tömték a gyógyszerekkel, míg végül — fogódz meg! — ha-ha-ha, kiderült, hogy mindenért az anyja a felelős —, az hozta olyan színnel a világra. Felfogod mindezt? Hát így higgyj te az orvosoknak, Anufriev! — De, Anton Osztapovics! Megvolt a konzílium, megállapították a diagnózist, a kivizsgálásokon túlvagyok, rendszeresen gyógykezelnek, a végsőkig megtesznek mindent. — Azt mondod, a végsőkig? Eh, Anufriev! Te ennyire maradi vagy? Hisz az orvosok épp olyan munkások, mint sokan mások. Náluk is a terv a fontos, a terv. Mert terv nélkül ma már hová jutnánk? Muszáj a betegnek beszednie néhány kiló tablettát? Muszáj. Muszáj néhány ibrik cseppet lenyelnie? Muszáj. — Anton Osztapovics! A cseppeket a professzor írta fel, aki világhírű specialista. — Hagyd a fenébe, Anufriev a rangfokozatokat, meg a hírnevet. Ellenben, ha nem titok, áruld el mit állapítottak meg nálad? Ja-a-a! Világos! Hogy én erre előbb rá nem jöttem!... És azelőtt mivel gyengélkedtél? — Azelőtt semmi bajom sem volt. — Megnevettetsz. Egészséges voltál? — Igen. — Na látod, Anufriev, régen minden rendben volt nálad. Most viszont lerobbantál. Az évek, Anufriev, az évek... Az ifjúság hamar elszáll... — De, Anton Osztapovics, ez mindenkivel előfordulhat... — Ne huhogj, kérlek, ne huhogj. Nekem a terv a fontos, és nem a beteg. Sokáig szándékozol még betegállományban maradni? — Az orvosoktól függ. — Ugyan már! Érdeklődd meg tőlük, hogy mikor írnak ki. Lehet, már ki sem engednek a kórházból, talán már_ Ha-ha-ha! Na, ne, ijedj meg, csak vicceltem. Ismersz, imádom a tréfát. — Hát, persze, Anton Osztapovics. Ez nagyon nevetséges. — Ide süss, Anufriev! Fel ne kelj, mert most olyat mondok, hogy a röhögéstől begörcsölsz, Aadogóssá válsz. Nos, én úgy tudom, hogy munkába még sokáig nem állsz. De hát ne is siess. A helyedbe már felvettem egy fiatal, makkegészséges kandidátust, atei sose gyengélkedett. Téged meg lassacskán majd elfelejtünk... — Anton Osztapovics! — Ne idegeskedj, Anufriev, fő a nyugalom. Az orvosoktól, persze, azért kérdezősködj, hadd vizsgáljanak ki jobban, hátha van még valami bitoi? Na, ne csikorgasd a fogad, tréfából csupán. Srbed. ugyebár? — Értem, értem, de az ilyesfajta humor nekem szokatlan, rosszul vagyok tőle. — Jaj, Anufriev, hát ezt nem is kell megszoknod. Egy beteg ember ne cserélgesse a szokásait. Egy beteg ember maradjon csak nyugodtan a helyén, ahol van. — De én már majdnem egészséges vagyok! — Elhiszem, öreg cimbora, elhiszem. A lélek kiáltása hallatszik belőled. Szerencsére nem vagyunk mindnyájan agyalágyultak. Mi egészségesek vagyunk. De hát, hogy is vidítsalak fel? Fonnyadt v:*jv. barátom, kizsigerezett. Neked már lőttek, te zulu, te kihalóban lévő szarvasmarha. Hi-hi-hi! Ez aztán a móka, mi? — Köszönöm, Anton Osztapovics. Az elején majdnem mindent készpénznek vettem. Jól csőbe húzott. — Látom, érted a tréfát, Anufriev. A betegségedre köpj jó nagyot. Fel a fejjel, vén szivar, hisz millió nyavalya van a világon. A tied például egy hét alatt megszűnik. Ellenben vannak olyanok, akik egész életükön át kínlódnak. Vannak teljesen gyógyíthatatlanok. De, Anufriev, most jut eszembe, hogy te túl sokáig „raktáron” vagy. Valid be őszintén, hogy a helyzeted teljesen reménytelen, hogy a munkahelyedre már nem térsz többé; vissza, hogy... De hát miért hallgatsz, Anufriev? Mi az a hange« puffanás? Leejtetted a kagylót? Csak nem rosszül vagy? Halló! Anufriev! Válaszolj! Hát én csak tréfáltam, öreg harcos; tréfa nélkül nem bírom ki. Halló, Anufriev' Halló!... Ford.: Kreesmáryné Baráté Rozália Egy csfaniaí benzinkutas menekülésre kényszerített két fegyveres rablót. Rájuk irányította a benzincsapot, miközben vadul kiáltozott; „Ha nem takarodtok azonnal, felgyújtalak mindkettőtöket!”.. Róma egyik vendéglőjében öt esküvői bankettet rendeztek. amelyen összesen 750 vendég jelent meg. Egyszerre néhány kisgyerek hajba kapott azon, melyikük üljön a hintára. Ebből hatalmas verekedés keletkezett, amelybe 300 meghívott vendég keveredett bele. * Christian Barnard, a szív- átültetések specialistája Nizzában találkozott Emmanuel Vitriával, aki hat éve él új Érdekességek Kfwet '„Egy Itta hátfájástól eltekintve, aminek azonban a szívemhez semmi köze — mondotta Vitria — és a napi három injekciót nem számítva, igazán úgy élek, mint bármely más normális ember.” ★ Finnországban nagy sikerrel rendezték meg az első nagymama-szépségversenyt. A versenyre kizárólag 70 éven túli hölgyek jelentkezhettek. A kanadai Jacques Amyot 18 évvel ezelőtt átúszta a La Manche csatornát Calais és Dover között. Most arra vállalkozik, hogy megteszi a viszsrafelé ve»efő trteá. Talán azért bízik annyira a vízben, mert ő maga borkereskedés- sel foglalkozik. Ä világ gzépaégkti ály nője vetélkedőre csak olyan Jelöltek pályázhatnak, akik nem mentek férjhez, nem élnek külön a férjüktől és nem elváltak. Miss Anglia tökéletesen megfelel a követelményeknek: van egy kislánya, nem férjezett és nem elvált Egy fiatal brazil labdarúgót akinek az volt a „bűne”, hogy a mérkőzés befejezése előtt 3 perccel berúgta a győztes gólt az ellenfél hálójába, egy feldühödött szurkoló revolverrel halálra sebzett Előadás A művész és közönsége Szimpóziumok és közízlés örvendetes jelenség, hogy az elmúlt években, különösen 1974-ben milyen komoly erjedés indult meg városaink kulturális életében, A helyi tanácsok felismerve lehetőségeiket, saját kezdeményezésükre képzőművészeti szimpóziumokat, alkotótáborokat szervezték a helyi, megyei és az ország más részeiből meghívott művészek közreműködésével. Az ötletet és az ösztönzést jónéhány évvel ezelőtt a siklósi kerámia- majd a villányi saobrászszimpozi ixmok adták. Igaz, nyomukba jóidéig nem lépett senki. Pedig a képzőművészek szövetsége nem is kevés energiával igyekezett meggyőzni a városokat: próbálják követni a Baranya megyei kezdeményezéseket! Alakítsanak ki adottságaiknak, vidéküknek megfelelően képzőművészeti szimpóziumokat, alkotótáborokat, hiszen mindez, mint a baranyai példa is bizonyítja, egész sor előnnyel jár. Vitathatatlan, hogy Siklóson és VWányhem sajátos karakterű, sokeres művésatelepek nőttek fék Utóbbit az UNESCO is támogatja. Villányban egy elhagyott kőbányát kaptak annak idején a szobrászok. A meghívott művészek, körtük több külföldi vendég fa, a szabad ég alatt faragták ki műveiket. Elkészültük után — kötetlen körülmények, természetes díszletek között — a szobrok a helyszínen maradtak. A szabadtéri szobor- múzeum így évről érre gazdagodó gyűjteménnyel várja közönségét Mindez ma már valóban nem újság, hiszen hallott róluk az egész ország. Am az „ég alatti múzeumot” azóta is a látogatók tízezrei keresik fel télen, nyáron. * A művészet és a közönség régóta keresett sajátos kapcsolata bontakozott ki Villányban! Amennyiben a látogatók a nyári hónapokban érkeznek a helyszínire, az egykori kőfejtőbe, alkotó munka közben „érhetik tetten” a szobrászokat. Olyasfajta párbeszéd alakul ki a művész és a közönség között, amilyenről eddig csak álmodoztak az alkotók. Villány egy évtized leforgása alatt meggyőző módon bizonyította: szélesebb körben — ha úgy tetszik tömegméretekben is — elképzelhető a művészet, a művész és a közönség intenzív, elmélyült kapcsolata. A kulturálódásiak rendkívül figyelemre méltó jelensége ez! Értelmeznünk kell felismert lehetőségeit. A képzőművészeti nevelés. ízlésfejlesztés ugyanis egyike a legbonyolultabb, legösszetettebb feladatainknak, hiszen tapasztalatból tudjuk, eredményeiket elérni csak hosszú idő alatt és csak szűk körben volt eddig lehetséges. A villányi, a siklósi példa nyomán tavaly már Nyíregyházán, Egerváron, Kecskeméten, Salgótarjánban, Nagyatádon, Hajdúböszörményben és Kiskunhalason is követték, vagy az idén követik a beranyiakat Kőszobrász, keramikus-, zománc-, festő- és grafikus-, ta- szobrász-szimpoziumok jöttek létre. Ezen a nyáron még nagyobb számmal működnek majd az új keletű művésztelepek, alkotótáborok az országban. Pezsgő művészeti életet, idegenforgalmat és nem utolsósorban helybeli gyűjteményt, kis múzeumot eredményezhet mindez a rendező városnak A meghívott művészek ugyanis, szóbeli tókötés alapján, egy-egy művüket a helyszínen hagyják a vendégként töltött néhány hét eüen- szolgáltatásaként. Terebélyesedik, meldetet** váHfc a művész és a közönség kapcsolata. Városaink By módon utat nyitnak egy igen egémtégm- netk ígérkező művészeti életnek, mint amilyen már kialakult a szomszédos Jugoszláviáiban, Lengyelországban és másutt A szimpóziumok széles körű terjedése szükségessé teszi azok koordinálását Az alkotótáborok ügye ma már nemcsak a művészeti életé, de a társadalomé is. Elkerülhetetlenül fontosisá vált a társadalmi irányításuk és ellenőrzésük. Ezért is alakult meg az elmúlt hetekben a képzőművészek szövetségének szimpóziumbizottsága. A szimpóziumok jó ügyet szolgálnak! S amennyiben megvan a kibantakazásukhoz szükséges alap, zöld utat kell nyitni előttük. Alakítani az újakat, és új utak. lehetőségek keresésével frissen a meglevőket, hogy mielőbb lényeges részévé váljanak művelődéspolitikai céljaink végrehajtásának. Számaim Béla Varga Csaba; Toto n y ő r Ä negyedik emeleten lakott, ha a szoba ablakából lenézett az utcára, úgy érezte, felhők között él, a nyüzsgő világ felett lebeg, a forgalma* utca fölött úszik, olyan illúziót talált ki, hogy most bármire képes lenne, de tudta, hogy ez csak kecses illúzió; ha a konyha ablakából bámult le a betonozott udvarra, más érzése támadt, magányos toronyban ül, ahol az omladozó várfalakkal szemez, boldog repülésre képtelen, ám belül, a lélekben mintha megtáltosodna, bátrabb embernek hiszi magát és nem akarja tudni, hogy ez illúzió. Minden este éjfélig fent maradt, amikor szülei elaludtak, kivonult a konyhába, könyveket tett maga elé, Arisztotelész Poétikáját, Omurtag bolgár kán üzenetét, amely a timovói kőoszlopon olvasható, de csak addig olvasta a könyveket, amíg az agya mozgásba jött, arra nem is törekedett, hogy a szöveget megértse, csak arra a belső örömre vágyott, amelyhez napközben nagyon ritkán jutott: az élet, a pezsgés, a gondolkodás látszatát kereste. És nem tagadta le maga előtt azt a tényt, hogy a látszattal pótlékot kap, de ez még mindig jobb, mintha pálinkával, vagy más ópiummal bolondíta*iá magát. — Ki Hajította le ezt?! A házmestemő éles hangja riasztotta fel, aki a szűk betonudvarból a bezárt ablaktábláknak kiáltott. Senki nem válaszolt. Óvatosan az ablakhoz lépett, halkan kinyitotta, a csend egyre nagyobb lett, a szomszédban már a televíziót is lezárták, az ablak mégis nyikorgott, erre leoltotta a lámpát, hogy a sötét megvédje a kíváncsi tekintetektől. Kihajolt. A házmestemő eltűnt az udvarról, kintről kellemes meleg jött be, még augusztus közepe volt, az ősz közeledését semmi nem mutatta. Vájom mit dobtak le? Újra csoszogást hallott, megint kidugja a fejét, a ház- mesternö újra sepert, nyugodt tempóban dolgozott. Gondolatai visszatértek Arisztotelészhez, mert egy mondat túlságosan felkavarta, de szemét közben nem vette le a házmesternő hajlongó hátáról. Azt irta a filozófus, ha az utánzók cselekvő embereket utánoznak, vagy kiválóknak, vagy hitványaknak kell lenniük, ö is utánzó, de valahogy nem cselekvő embereket utánoz, és ezért félő, hogy se hitvány, se kiváló nem lehet. A szemben lévő emeleten a középső ablak megvilágosodott, a délutáni műszak után hazaérkeztek az albérlő lányok. Erre felkapta a fejét, és csak a lányokra figyelt, akik este tíz óráig dolgoznak, de kapuzárás előtt mindig befutnak, talán félnek felcsöngetni a házmestemőt. A három lány szövőnő, fél éve költöztek ide, egy özvegyasz- szonytól bérelik a szobát, aki egyetlen vendéget sem enged be hozzájuk: úgy védi az erkölcsüket, hogy elzárja őket a világtól. A lányok jámboran engedelmeskednek. A konyha ablakából régóta figyelte a lányokat, talán azért választotta a toronyőrszerepet, mert ennek az utazásnak volt valami értelme, kíváncsiságtól hajtva őrizte a lányokat, ha azok nem is tudtak róla, hogy még sincsenek teljesen elzárva az élet szerebe tét 51, hiszen egy. huszonöt éves ifjú állandóan gondol rájuk és lélekben barátságot vállal velük. A lányok estéi egyformán telnek el, túlságosan is egyformán, soha nem j árnak szórakozni, időnként rádiót hallgatnak, elvétve képeslapokat olvasgatnak, amelyeket valószínűleg otthonról kaphattak, de a lapok üzenetéből áradó biztatás legalább megnyugtatja őket. Most is lerakták a táskáikat, ledobálták magukról a blúzt és a szoknyát, kombinéban ültek fel a középső, legszélesebb ágyra. így talán szabadabbnak, köny- nyebbnek érezték magukat. A legidősebb lány a táskából elővett egy nagyobb zacskót, amelyből kiugráltak a kemény zsemlék. A zacskó papírját széttépték szalvétának, a zsemlék közé felvágottat, vékony szeletekre vágott párizsit tettek. Nem lehettek nagyon éhesek, mert csak csipegettek a • zsemlékből, de közben nagyokat nevették, el-eldfllték a széles ágyon. Mindig túlzottan jó a kedvük, véletlenül sem sírnak, még veszekedni is elfelejtenek. Könyökölt az ablakban, együtt nevetett a lányokkal. Jobb kedve kerekedett, mint a kapkodó olvasás közben. A legkisebb lány ugrott fel elsőnek és énekelni kezdett, a rejtett kémlel,őállásból őt tartotta a legszebbnek. A barátnői eldőltek az ágyon, úgy nevették és tapsoltak. Ez a lány mókamestemek született, majdnem minden este táncolt, hajlongott, bolondozott, hogy a két barátnője felviduljon. Olyan lánynak látszott, aki csak azzal törődik, hogy másoknak derűs hangulatot csináljon, de nemcsak azért, hogy a saját szomorúságát elfelejtse. Most is vidáman ugrált, a falitükör előtt forgolódott, a másik két lány valamivel csúfolhatta. mert cserfesen félve- csapta a fejét, levette a melltartóját 1* és dalolva emelgette kemény, hegyes mellét. Boldognak látszott — Lánc, lánc, eszterlánc-J — énekelték. Már mind a hárman táncoltak, megfogták egymás kezét úgy forogtak az ágyak között, a másik két lány nem bújt ki a kombinéból, de ők is hátra vetették a fejüket olyan átszellemülten ringatták magukat, mintha a szerelem nászát járnák. Ha nem szereti őket senki, legalább magukat ’ szeressék, ha más nincs, legalább utánozzák a szerelmet. Az is lehet hogy így sokkal boldogabbak, mintha füstös étteremben ismeretlen férfiak lehelnének rájuk. Hirtelen elfáradtak, lehuppantak az ágyakra, mindenki a sajátjára. Ijedt mozdulatokkal levetkőztek, mintha látná őket valaki, látszott rajtuk, hogy nagyon szégyenlősek. Talán a táncot is most szégyelték. Jókedvük elfogyott gyorsan bebújtak a paplan alá, csak a szemük látszott ki. Az ablak elsötétedett. Mosolygott. Omurtag bolgár kán üzenete jutott az eszébe: ember, ha dúskálsz is, el- halálozol, s helyedbe más fakad.. NÓGRÁD — 1975. január 19., vasárnap
