Nógrád. 1974. december (30. évfolyam. 281-304. szám)
1974-12-08 / 287. szám
Dér Endrei Őszi csodák Csoda történt reggelente minden őszön. A majoron sebesen vágott át a kerékpár; az apa, az ács a nyeregben, a fiú a vázon. A gyerek dideregve húzta össze magát a rideg kora őszi szélben. Nem hajnalodott még, s a fiú félig aludt. Sivár homályban aludt a tanya is. Körötte égig komorló jegenyék. A munkahelyre értek. Épfl- lő pajta meredt eléjük, feketén, s félelmesen. Tompán zörmölt a sötétben a munkatársak Jó reggelt”-je. S ekkor jött a csoda. Az ács megállóit fenn a tetőn, s baltáját valamelyest megemelte. S ekkor — mintha e jelre — megfeszültek az ácskarok, s a szerszámok ledobbantak. S ekkor — mintha e jelre — széthasadt a sötétség függönye keleten, s a nap vakító fénnyel bukott elő. S megbíborlott a szürke rét, ezer s ezer virága tündökölt, madárhang csattant a burjánbokorban — * a messzi magasban kigyúltak a go- molyfelhők... Ma már köznapién kezdődnek a hajnalok. Messzibe vesztek az egykori ácsok, régi jó ismerőseim, egyedül az öreg ács kél már talpra közülük — kora őszi hajnalokon. Megnyikorgatja a kút- gémet a homálykodó udvar közepén, vizet mer a dézsába, megtölti az ütött-kopott bádogkádat, majd artézi vízért is elballag két piros kantával. Görnyedt vállal, komótosan csoszog visszafelé a teli kantákkal, s leteszi őket a kamarában. Derekán, a bőrövön szeget rejtő ácstáska fityeg, mintha anélkül nem is hozhatna vizet... A kamarában, a piros kanták közelében szerszámosláda lapul. Nyitott tetejű láda, a derengésben te tisztán látni; telistele van rozsdásodó ácsszerszámokkal. Szélről a hosszú „ropént” kandikál kifelé, legalul bárd, szekerce, n légiéiül sok-sok apró gyalu. Az öreg ács három fia közül a középső itthon téblálol. Vakációzik az őszi otthon melegén. A kútgém nyikorgásakor bújt még elő, de a kantákat a* öreg ács kezéből kivenni nem tudta már, s meg keleti várnia, míg apja visszatér. Fél évszázadot jeleznek a középső fiú fején a ritkuló szálak. Kedves lakása van egy messzi városban, mai bútorokkal, s azon tű- nődözik: mily jól festene a ládában lelhető két szekerce közül a kisebb, s ügyesebb — az új, nyers színű könyvespolc vagy íróasztal tetején. Divatos „régiségnek” is megjárja — meg aztán az sem árt, ha a hajdani, gyerekkori hajnalokra emlékezteti valami... — Édesapám — lép a ládához —. ez a kisebbik szekerce épp rápasszolna az íróasztalom tetejére. Ha nekem adná... emlékezetül. Az öreg ács, aki mindig mindenét megosztotta három fiával — elvörösödve hallgat. Nem feltűnő ez kevésbeszédű embernél. Az sem, hogy csak ebédnél szólal meg: — Az a szerszám mindig- mindig velem volt. Még búj- dosó koromban is, tizenkilenc őszén. Többet nem szól. ámde a fiú világosan érti, hogy további beszédnek nincs helye. Nem felel hát, inkább meghajtja a köszörű hengerét ebéd után, hogy az öreg ács a ladiké szerszámait gondosan remekbe csiszolja, élesítse. A vésőket, a bárdot, a gyaluk nyelvét rendre. Mind a szerszámokat — melyeket nem szabad elvinni az öreg ács közeléből —, melyeknek a verdett ládában az egyedüli helye. Az özön huzavonában elvé- konyult keresztfűrészt a fiúnak kell kiköszörülnie. Majd az élét is neki kell eresztenie — kettesben az öreg áccsal — a hasábfénak. Mert minden hazarándulás — vizsga is egyúttal. A fiúk vizsgája: nem felejtették-e el, hogy a keresztfűrész élét isten ellen való vétek erősen reányomni a fára. Vizsga arról: tudják-e még oly finom érzékkel húz- ni-vonni e fűrész nyelét, mint ügyes prímás a hegedűvonót? Október derekán töltötte be nyolcvanadik esztendejét az öreg ács. Kétszer is infarktusa volt már, de azért — egy óvatlan percben — a tetőre kapaszkodik mégis, a kémény tövéhez. Dermedve, s szivdobogva nézem, hisz az öreg ács: édesapám — s a korhadt gerenda megreccsen alatta. — Muszáj — szól le hozzánk, kik már karéjban állunk idelent, elálló lélegzettel. — Le akar billenni ez a tégla. .. Igazit a téglán, a kémény tetején. Most látni: egy kis maltert is felvitt „varácská- val”: kőműveskanállal. Aztán csak néz. Csak néz — hoszan a tetők felett. Mert adhat-e olyat a kurta élet, mint az öreg ács szíve úgy tartogat, mint a csodát szülő, régi, kora őszi hajnalokat? E gy hőnapja törÖn* az eset. Ahogy mentem az utcán, megláttam egy embert, iád átkozodva egy fehér kecskét húzott kötélen. Amint melléjük értem, véletlenül a kecskére pillantottam és megálltam, mint akinek földbe gyökerezett a lába. A kecske okos szemei olyan kihívóan néztek rám, mintha valami olyat tudna rólam, amit magam sem magam róL — Gyere te förtelem! — kiáltott rá az ember. — Eleget kínoztad már az embereket! Leküzdhetetlen vágyat, éreztem, hogy megkaparintsam az állatot. — Ide hallgasson — szólítottam meg az embert — nem adná el nekem ezt a kecskét? Részvéttel rámnézett, felsóhajtott és így szólt: — Ugyanúgy kezdődik... — Hát ezt hogy érti? — csodálkoztam. — Fél évvel ezelőtt, ugyanúgy mint most ön, találkoztam egy emberrel, aki ezt az aljas állatot húzta a vágóhídra. Amint megláttam, meg akartam venni. A gazda sokáig erősködött, le akart beszélni róla. Nem engedtem, ragaszkodtam hozzá. Egy kopejkát sem fogadott el egyszerűen nekem ajándékozta. Ez az elvetemült gazember tett engem szerencsétlenné, de most leszámolok vele mindenért! Értetlenül mentem mellette. A kecske utánunk kullogott. — Arról van szó — folytatta az ember, —■ hogy ez nem egy közönséges kecske. Ez tud beszélni! önmagában véve csodálatos dolog, de nyilvánvalóan kevés ahhoz, hogy emiatt vágóhídra vigyem. Csak ezért soha nem szántam volna rá magam, hogy elpusztítsam. Hadd fecsegjen kedvére, mindenkinek van valami hibája! A* a baj, hogy eme kétszarvú jószág mindig csak azt mondja, amit gondoL Tudja, ennek állandóan le kell valakit leplezni! — Ide hallgasson — szóltam —, nekem okvetlenül szükségem van erre az állatra. Sohasem késő leszámolni egy kecskével.., Sikerült végül meggyőznöm a kecske gazdáját. Egy kopejkát sem fogadott el tőlem, átadta a kötelet, és szomorúan ennyit mondott... — Igyekezzék minél előbb elbánni vele, mielőtt ő bánna el magával... Bevezettem a kecskét egyszobás lakásomba, és az íróasztalom mellé állítottam. Körülnézett a szobában és szótlanul megállapodott rajtam a tekintete. Kíváncsian mind Csuzl Cseh Jáoost fogja gazsulálni. Akkor történt, hogy eladta minden ingóságát és szerzeményeivel áthajózta az óceánt. Azóta egy vállalkozó amerikaival járták a világ legnagyobb országát: Washington városától Washington államig, az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig. Hosszú heteket töltöttek a Michigan-tó partján, Chicagóban, ahol busásan arattak, ennél jobb terepre csak Kaliforniában akadtak, s Los Angeles nevét amíg éltnek, nem fogják elfelejteni. A ketrecben kitett kis saőnyi állatkákat százezrek tekintették meg e helyt. S Csuzi Cseh Jánosnak megdagadt a nyelve a sok kiabálástól: — Itt látható a két csodagyermek. a világ nyolcadik csodája. Beszúrom a tűt Irén- kóbe és íme, Ilonka szeme is könnybe lábad. Megcsiklandozom Ilonkát, és Inénke is kacag. Két test és egy lélek. Ilyen még nem vodit, nem les®, csak most van. Tessék, tessék, urak és hölgyeik! Ahogy gyarapodtak, úgy gazdagodott a felszerelésük is. A végén már cilinderben és frakkban ültek az ekhós kocsin, a mutatványgyermekek pedig mindig tiszta selyemruhát kaptak. S az emberek napokig, órákig sor beálltak, hogy lássák a világ nyolcadik csodáját. Fél év se leüt el és máris zárt, kék-ie-esen megvasalt postakocsin vitték a vállalkozóik után a ’áda pénzeket és aranyiakat. fc> jóllehet még ma is Amerika ©rsaágútjain bolyongónak, ha Csuzi Cseh János rá nem döbben, hogy amerikai társa magának akarja megszerezni az egész vagyont. Hát Csűrni Cseh nem hagyhatta, hogy álmai valóra váltását egy kisstílű tolvaj akadályozza meg. Floridai kőrútjuk alkalmával titokban hajót vásárolt és a kincset érő ikreket hátrahagyva, megszökött az addig beszedett összes bevétellel. 5. Els5 útja szülővárosába, Losoncra vezetett. Egész karaván vitte a nyomában a hatalmas, nehéz ládákat. Volt olyan láda, hogy két szere- csen is roskadozva cipelte. S a város főutcáján összegyűltek az emberek és kérdezgették egymást: — Ki volna az a cilindere« úr, aki teszi az amerikait és mégis oly ismerős léptekkel gacsol ? — Ür a nyavalyát! Hiszen ez Csuzi Cseh Jani! — Csakugyan, a kis széltoló. Enn~k már gyermekkorában is ányzott az egyik kereke. — Alighanem komédiás társulatot alapított. — Én, bíz el nem megyek oda, mert még kiderül hogy a maga verseiből tart szavalatot. Azt pedig épeszű ember sokáig ki nem bírja. Csakhogy Csuzi Cseh meg- jötte után úgy elzárkózott lakóháza négy fala mögé, hogy egy leiekkel szót nem váltott. Csak egy saerecsen saolgát és egy szlovák szolgálólányt tűrt meg maga mellett. Mondják, hogy a szerecsen némi nyershúsért elárulta, hogy a hazatért tisztelendő a nagy ládákban olyan felszerelést hozott, amellyel a kamrában lehet az aranyat gyártani. Az ő gazdája is legyárt minden éjjel egy fél zsákkal Igaz, hogy szüksége nincsen már a borzasztó sok aranyra, hiszen a magával hozott kisebb ládák telis-tele vannak ragyogó, kaliforniai arany téglákkal. A losonciak hiába leske- lódtek, létráról, padláslyukból, ablak a'ól, semmire sem mentek. Mígnem egyszer csak 1733-at írván, jajgatva nyargalt végig a szerecsen a városon: meghalt a Nagy Fehér Gazda! 6. Az árván, örökös nélkül maradt Likast és kincseket a hatóság hivatalosan ellenőrizte. Megállapítást nyert, hogy Csuzi Cseh János, református pap és poéta ismereten eszközzel szerzett csaknem egy mázsa színarany- nyal települt le a városban. A magával hozott alkímiai felszereléssel a mázsányi aranyat úgy tönkrebarmolta, hogy az már aligha kiválasztható az ónból, salétromból, szénből, kénből és egyéb értéktelen anyagból. Mégis intézkedés történt, hogy az arany megtisatítassák. külön- válaszitassék a városi kincstár javára. Hal mai Albert L Trejer: A fehér kecske ültem a karo6saékben és Tártam. — Nos, akkor beszéljünk egy kicsit nyíltan, őszintén! — szólalt meg váratlanul a kecske. Hangja csengő, kissé meke- gő volt. Örömmel beleegyeztem — Miért nem hagyta, hogy a vágóhídra vigyenek? — Meg akartam menteni önt. Dallamosan felkacagott. — Hazudik. Fütyül az életemre. Egyszerűen szerette volna, hogy legyen egy beszélgető partnere, aki azt mondja magáról, amit gondol. Egy másik embertől hallani az igazságot magunkról, elég kellemetlen dolog. De egy kecskétől — &z már kényelmes, és ami a lényeg, nem olyan sértő! — Tegyük fel, hogy igaza van. Ennek ellenére ön életben maradt, és ezt nekem köszöheti. De persze én nem várok köszönetét... — Megint hazudik. Maga igenis várja a köszönetét! Maga azok közül való, akiknek szükségük van arra, hogy jótevőnek érezzék magukat Maga megmámorosodik a saját önzetlenségétől! így aztán önzetlensége egyáltalán nem önzetlenség! Nem szóltam, nem tudtam, hogyan tiltakozzam. Volt valami igazság abban, amit a kecske mondott. Másnap eljött hozzám Szazain barátom, és felolvasta új eposzát. Néhány eredeti hasonlatot fedeztem fel benne, és azt mondtam, hogy lényegében a* eposz elég jó. Az izgatott Szazsin nem titkolta örömét — Hazudik? — mondta váratlanul * kecske felém fordulva. — Maga nagyon Jól tudja, hogy az eposz féremű, senki sem fogja önként elolvasni Azért a két érdemes hasonlatért a papírt pazarolni kész hülyeség! Miért nem mondja ezt így neki, egyenesen a szemébe? — Ez túl kíméletlen lenne- .. — dörmögtem. — Kíméletlen? Elnevette magát — De hisz most hazarohan, és megír egy új eposzt ugyanolyan szürkét, mint ez. Aztán tehetségesnek tartva magát szerkesztőségről szerkesztőségre futkos vele, vesztegeti az idejét, és meghallgat minden hazugságot a művéről. Ha sajnálja őt mondja meg neki: „Szazsin, foglalkozz valami mással nem vagy költő, Szazsin r Szazsin felkapta a kéziratát és azt kiálltva: „Ide se teszem be többé a lábam!” — elrohant Tudtam, hogy a kecskének igaza van, de mégis nagyon rosszul éreztem magam. Osztályunk valamennyi munkatársa meg akarta nézni a kecskét. Szombaton eljöttek hozzám Szobölevszkijnek, az osztályvezetőmnek a vezetésével. Vettünk néhány üveg „Cinandalit”, saslikot sütöttünk. Ittunk a bátor kecske egészségére, amely azt mondja amit gondol. A kecske szótlanul nézte a kompániánkat, egyenként tanulmányozott bennünket. Szobolevszkij felkelt az asztaltól odament a kecskéhez, megsimogatta fehér hátát és így szólt: — Nos te bátor kecske mit gondolsz rólam? — Először, hogy ön egy buta ember! — felelte a kecske. — Ugyanis egy okos ember Ilyen kérdést nem tesz fel Másodszor, hogy ön egy neveletlen ember! Ugyanis egy jól nevelt ember egy ismeretlent magázva szólít meg, nem pedig tegezve Kellemetlen csend lett Szobolevszkij elpirult. Valahogy enyhíteni akartam a feszült légkört, így szóltam: — Szerencsére az embereknek más a véleményük Vlagyimir SzergejeviearőL — Miért hazudik? — háborodott fel a kecske. — Nem is olyan rég éppen maga mondta, hogy Szobolevszkij mint főnök nulla, mint ember pedig mínusz egy. A háta mögött kineveti, és várja hogy mikor megy nyugdíjba. Egyetértek önnel, Szobo- le-.szkij valóban tehetségtelen ember: de miért nem mondja ezt ki hangosan, mindenki füle hallatára. Szobolevszkij szótlanul felöltözött é6 elment. A többiek Nappal izembe* utánamentek. Attól a pillanattól gyűlöltem a kecskét, — Most elégedett? — kérdeztem. — így becsületesebb! — felelte és a televízió felé fordult. Egy hónap alatt minden barátomat elveszítettem. Más beosztásba helyeztek, alacsonyabb fizetésseL Az ismerősök nem jártak többé hozzám. Ha mégis valaki beugrott, a kecskét a fürdőszobába kellett dugnom Elfáradtam az egyenességtől. Egyszer egy elbeszélést Írtam, és hangosan felolvastam. — Mennyit fizetnek magának egy ilyen együgyű műért? — kérdezte kajánul. — Ilyet akkor ír az ember, ha sürgősen pénzre van szüksége! És felnevetett. Nem bírtam tovább és belerúgtam. — Lám elkezdődött a pofozás — mondta nagyot sóhajtva. Elszégyelltem magam. Bocsánatot kértem — Ez elkerülhetetlen — mondta szótagolva a kecske. — Egyesek rövidebb ideig bírják, mások tovább. Azt hiszem közel a megoldás. Amikor Júlia eljött hozzám, akit feleségül akartam venni, a kecske a fürdőszobában volt. Kávéztunk, magnófelvételeket hallgattunk Júliával, és nagyon jól eltoltöttük az időt Váratlanul mekegő nevetés hallatszott a fürdőszobából, és megszólalt a kecske: — Ne csapja be a kislányt! Júlia mindenki szerint egy kis butuska, igaz, szimpatikus butuska! Persze megértem önt a testi vonzalom, és a többi, de ez elmúlik. És rájön, hogy egy ostoba bábuval kötött házasságot, ilyenre bízta a sorsát! Egy év múlva elhagyja gyepekkel a karján,.. Elment Jűü* te B erohantam a fürdőszobába. Forrt bennem a méreg. — Most megöllek, te alávaló gazember! — Dehogy öl meg — nevette el magát a kecske — ahhoz maga túlságosan gyáva. Az ismerőseinek nem fog odaajándékozni, nehogy ellenséget szerezzen magának ezzel is. Hisz ön attól fél a legjobban, hogy ellensége legyen! Marad a vágóhíd. Ez felel meg önnek a legjobban! — A guillotine alá! — ordítottam. — Azonnal! És húztam-vontam a kecskét a vágóhídra. Az utcán megszólított egy ember, aki véletlenül a kecske szemébe nézett és így szólt: — Ide hallgasson! Nem adná el ezt a kecskét? Fordította: Juhász László (Fotó: TASZSZ—MTI) ,
