Nógrád. 1974. december (30. évfolyam. 281-304. szám)
1974-12-25 / 301. szám
Téli séta ||m ■■ ■ '*•" : .1.1 ■■ i ................ i .»UK*»..tu» w F ECSKE CSABA: Karács ony Dérrel ondolúlt erdőben karácsony-szuszogású szél A hó sűrű sóhajában gazdátlan őzike~bánat Betlehemi csillag a szívem hogy ragyog jaj, hogy ragyog Két apró tenyerecske döncőlj nem álmodom havat sír az ég Viszlek kicsi flam éppen úgy mint vittek hajdan engemet pásztorok szerecsen-királyok Tömjén-szagú a bodzafüst Torkig süppedve hóban prüszkölve jár a busz — A szél nagy csillagpelyheket kavar Karácsony lábán hőpapucs Demény Ottó; Betlehe-mezők Megálltunk * Zom bal utca iarkán, az öreg evangélikus iskola előtt és tanakodni kezdtünk, hogy — merre tovább? Ha a Luther utcára kerítünk sort, ott laknak a falu legnagyobb gazdái, a nyolcvan-, száz-, százötven holdas utcára nyíló, nagyablakos kőházaikban. — Ott aztán van pénz dugig — rebegte átszellemülten Novák Gizi, de Kálmán letorkollta: — Csak nem neked! Jól tudta, ö volt közöttünk az egyetlen profi. A betlehemet is ő készítette, s tőle tanultuk meg a 12—15 perces remek dramaturgiai érzékkel megszerkesztett játékot is. S mert ő így találta jobbnak, a Szőlő-köz apró házai felé indultunk el. ahonnan halkabb, de biztonságosabb fények csalogattak. A betlehemet két élesztősládából eszkábáltuk össze, s ahogy ma visszaemlékszem rá, négy oldalra tűzött kartontornyaival a pécsi székes- egyházra hasonlított Egyik oldalát nyitva hagytuk, azon keresztül lehetett belátni a már-már iparművészeti tökéllyel berendezett ájtatos istállóba. Puhafából faragtuk a jászolt, nővérem kaucsukba- bája volt a Jézuska; igazi szénából volt megvetve az ágya. Körülötte álltak Mária, József, a három-királyok, kissé hátrébb a pásztorok, de a ló, a tehén és a szamár közvetlenül a jászol mögött mert nekik nagy feladat jutott ezen az estén — ők fújták a meleget, hogy a kis újszülött meg ne fagyjon. Bizony, ma már nehéz volna meghatározni, hogy e hajdani játékban mennyi volt az áhitat, s mennyi a józanul mérlegelő pénzkeresési szándék, de gondolom, hogy a kettő ez esetben jól kiegészítette egymást. Hiszen a Szőlő-köz apró házainak szegény lakói nagyon örültek jelenlétünknek, s még olyan ház is akadt, ahonnan átmentek a szomszédokért, hogy a nagyobb közönség előtt még át- ütőbb legyen a produkció, ami az alábbiak szerint zajlott le. Kálmán, a subás öreg megállt a bejárat előtt, s botjával — melyre régi pénzeket szögeltünk — elkezdett dörömbölni az ajtón. A bot zörgött, de muzsikált is egyszerre. s a két angyal, aki a betlehemet vitte, a Mennyből’ az angyalt énekelte. Ha az ajtó, vagy az ablak megnyílt, ez a kérdés következett; — Jó estét és karácsonyi békességet a ház minden lakójának! Be szabad-e vinni a betlehemet? A rendszerint beleegyező válaszra Kálmán belépett az ajtón, botjával' négyszer-öt- ször megütögette a szoba padlóját — vigyázva arra is, hogy ha, mázas az a padló, valahogy föl ne sértse —, s aztán se szó, se beszéd, maga alá kanyarintotta a subáját és ráfeküdt. A két angyal ep- után elkezdte énekelni a Csor- dapásztorok midőn Betlehemben kezdetű dalt, s amikor a végéhez értek, megszólalt a kispásztor: — Kelj fel öreg, kelj feli Most rövid, humoros huzakodás kezdődött a nagyothalló öreg, s a buzgó kispásztor között, amelynek végén az öreg ráocsúdva a pillanat fenségére, gyorsan fölugrott, s elindult a betlehem felé, meglátni a kis Jézust. Mécset gyújtunk és csiliagszórót, s a háziaknak is megmutattuk a templom belsejét, majd vidám kéregető rigmusba kezdtünk, ami így végződött: — Adjon a gazdasszony szíve és tehetsége szerint, hogy a szegény betlehemesek új mécsest vehessenek a kis Jézuskának! Olyan gyorsan pergő, szép és vidám volt az egész; sokért nem adnám, ha ma végignézhetném. Ha újra látnám egykori magunkat, széltől kicse- repesedett kezünket, mázas orrunkat, s a Szőlő-köz sarában cafattá ázott, dróttal meg- fércelt bakancsainkat Ha kutyák' ugatása kísérné utunkat a léckerítések mentén, * ha az utcasarok lámpája alatt újra számolgathatnánk a bevételt: a sárga kétfilléresek között megbújó ritka nikkel tíz- és húszfilléreseket Ha még egyszer betekinthetnék annak a hajdani szegénységnek a lényegébe, amelynek — szerencsére — már olyan régen vége szakadt De már csak torokszorító emlékei lappangnak bennem, hogy időnként föltámadva egybemossanak kínt és örömöt didergő fagyot s az ünnep belső forróságát S hiába tudom, hogy keserves volt, mégis valami megváltásfélét sugall felém múltamból az a naiv Betlehem, ide, a lágymányosi összkomfortba, ahol Karácsony este a tisztes „bőség”, s a kölcsönös ajándékozások légkörében, majd a tévén nézhetem, vagy rádióból hallgathatom Bach karácsonyi oratóriumát Tóth Máthé Miklós: A h o e m oer b K arácsony este ken rán zárt a kocsma, de nekik még nem volt kedvük hazamenni. Egy ideig a kocsma előtt toporogtak a frissen esett hóban, aztán átlötyögtek a térre. Nem nagy távolság, csak egy kis utcán kellett keresztülmenni és már le is cövekelhettek szokott őrhelyükön, a tér sarkában, a nagy gesztenyelánál. Rosszkedvűen szívták a cigarettát és időnként körbe- adták a boros üveget Hárman voltak. Ez elenyészően kis szám a napi átlaghoz, amikor tízen—tizenöten is összeverődtek, nyomasztóan nehezedve a kedélyekre. Olyankor hangosak voltak és kötekedők. A tér birtokosai. Mindenki más csak betolakodó. amolyan jött-ment. Most keveset beszéltek és egyre rosszabb hangulatban. Egy ideig még reménykedtek, hogy a néptelen fehérségben, a fővároshoz szokatlan csendben talán feltűnik valamelyik ■ haver, de csakhamar letették erről. Később már egymást méregették, jobb híján egy kis belső kötődésre készen. A behemót Jocó, a faarcú, aki még haveri körben is csak ritkán mosolygott, mesz- szire fricskázta a cigarettacsikket. — Rühellem ezt az estét — mondta. — Olyan a város, akár a temető. Mindenki behúzódik a vackába és cicokimázaa a fenyőgallyat Micso- közelebb Káró. — Már da baromság! lene is elmúlt. Jocónak tekintély» volt — Bocsánatot kérek — Hallgatólagosan vezérnek mutatta körbe az órát a férfi tekintették a téren, mert ba- — győződjenek meg róla romi erejét már néhányszor önök is. Ma állítottam be a bebizonyította, A másik kettő rádió szerint jobbnak látta rögtön helye- — Már elmúlt kilenc! — selmd, A tömzsi Káró meg is préselte, a szavakat Jocó, — toldotta. Nem hallotta?! — Birkák — jelentette kt — Hallottam, kérem, de a — Mint a birkák. rádió szerint... Füles, hatalmas hajsapkája Joco megmarkolta a férfi alól már csak utána szajkóz- kabátját, ta: — At akartai verni m'n— Birkáik! Ez frankó! Akár ket?! Ez a krumpli már nem a birkák! is jár, úgy csórtad ká a múÉs röhögtek. Ekkor távo- JUT labb feltűnt egy ember. verl„ek. Karó' vedd le a szem' Ahogy botladozva közeledett V£fró késBségeSCT1, az ^ a hóban, látszott, hogy olyan ötven körüli férfi. Sötétkék télikabátot viselt, kalapot és szemüveget. Káró vette észre először. Jooóra hunyorított rációhoz készülődő orvos gyöngédségével vette le a szemüveget, és akkor hunyorogva azt mondta a férfi: — Uraim, ne felejtsék el, hogy ma a szeretet és békes10 I^ÓGRAD - 1974. — Ott jön egy birka! Ne ség ünnepe van. bégettessük meg egy kicsit?! Jocó annyira meglepődött i UA ..egés7: h°gy kiengedte markából a közel volt. Középtermetű, so- kab^tot vány kis ember, a hónaljáig ... ért Jocónak. Ez akkor derült# “ ™ Pofad hu^-eski, mikor a faarcú behemót kedni.. elállta az útját — Dehogy kérem, az én — Apuskám, megmonda- helyzetemben ez igazán nem ná, hány óra? lenne célszerű. Dehát, kará— Hogyne. Nagyon szíve- csony este van. Ilyenkor sen — A férfi kigombolta a azért mégse kéne verekedni, télikabátját és körülménye- Ha azonban úgy gondolják, sen zsebórát húzott elő, Fel- akkor verjenek meg. Sosem pattintotta a tetejét. voltam erős, ötvenéves va— Fél kilenc, uraim. gyök, azonkívül önök hár— Hazudik! — lépett most’ man vannak. Kérem, parancsoljanak, de ha, lehet, en- ! gedjék meg, hogy levegyem december 25., sxerdo | a kabátomat, A múlt héten vásároltam, és érthető, ugye, ha nem szeretném, hogy véres legyen, Jocó elképedve állt Először történt meg vele, hogy nem tudta, mit csináljon. Ügy ütni, hogy valaki beleegyezik, ilyesmi még nem fordult elő vela A férfi közben levetette a kabátját. ' ■ — Megfogná? — nyújtotta Káró felé, ,— Esetleg, ha maga is verni akar, akkor nagyon megkérem, adja oda annak, aki éppen nem üt — Te csak ne rendelkezz! — fortyant fel Káró. — Mit gondolsz, hol vagy?! A hivatalban ?! A férfi finoman elmosolyodott. — Ott én rendelkezem a legkevésbé. Nem én vagyok az igazgató. Csak egy kis csavar a hivatali gépezetben. Uraim, engedjék meg, hogy bemutatkozzam. Takács Gábor — nyújtotta a kezét Jocó íekj. — Menjen, a fenébe! — fordított hátat Jocó és odébb- sétált, mint aki a maga részéről befejezte az ügyet — Ezek szerint nem vernek meg? — nézett a másik kettőre Takács Gábor, és amikor nem kapott választ, lassan felvette a kabátját. — Az órámat még az édesapámtól kaptam. Gimnazista koromban, egy karácsony estén. Milyen szépek is voltak azok a régi karácsonyok! Nem tudom, önök, hogy vannak véle, de ma valahogy nem érzem úgy az ünnep hangulatát. lehet, hogy ez a korral jár, vagy maguk fiatalok is úgy érzik? — Na, söprés! — legyintett Füles. — Ne locsogjon itt. Spuri a kéglire, mert kigyullad á karácsonyfája és betöm ködik maga elől az ünnepi kaját — Nincs karácsonyfám — lépett lcozélebb Takács Gábor. — Egyedül élek... két éve... egyedül.. : Jocó megfordult. Cigarettát vett elő, rágyújtott. — Van ilyen! Az asszony olajra lépett, mi?! —* Meghalt, kérem. Jocó nagy karikákban eregette ki a füstöt. Ezt is ő tudta legjobban a téren. Nézte, ahogy előkamyarodmak a szájából, megnőnék, aztán elszakadva, szétfoszlanak a levegőben. — Gyereke csak van? — kérdezte később. — Nincsen... Sajnos, az 'sincs. —1 Akikor menjen, a rokonaihoz. .. — ajánlotta Kára — A rokonaim Kanadában élnek. — Na látja — vigyorgott Füles, — Akkor meg kapja a frankó cuccokat! És még maga siránkozik! — A szemüvegemet lenne szíves — pislogott Káróra Takács Gábor. A tömzsi, Jo- córa nézett, de mikor az ösz- szehúzott szemmel biccentett, visszaadta. — Köszönöm — tette fel a szemüvegét Takács, majd Füleshez fordulva mondta: — Nem kapok cuccokat, kérem. .. Nem tartjuk a kapcsolatot.'. . — Akkor maga csakugyan egyedül lehet, fater — bólogatott Füles. — De lássa be, mi azér^ mégse fogadhatjuk őrökbe! Éppen ezért legjobb lesz, ha szépen hazacaplat. — Hiszen éppen ez az —, sóhajtott Takács Gábor — otthon a lakásban, még úgy sem érzem a karácsony hangulatát. mint idékint. Azért is sétálok, mert a hó valahogy emlékeztet a régi gyerekkori karácsonyokra. Vidéken éltünk és ha esett a hó, mindig 1 lóembert csináltunk az udvaron. Istenem, de régen csináltam már hóembert A játszótér felé nézett, ami ott terült el mögöttük. A libikókákat, a homokozót vastag hótakaró borította. És akkor a homokozó mögött, a túlsó oldalon észrevett egy félig elkészült hóembert. Csak a törzse volt még meg, az is, ormótlanná püffedve a frissen ráesett hótól. — Odanézzenek! — mutatott oda — Egy hóember! — Hol? — mozdult közelebb Füles, és amikor meglátta, röhögött. — Fater, maga el van tájolva! Az egy szemetes kuka, csak ráesett ;a hó. — Az kérem, hóember — vette védelmébe Takács Gábor . —, de még nincs befejezve. Biztosan a kis srácok kezdték csinálni délelőtt, de aztán, hogy esni kezdett a hó, hát abbahagyták. Hirtelen átlépett a tds vaskerítésem. — Hé! Mit akar csinálni? Hová megy?! — kiáltott utána Káró. Takács Gábor akkor már a hóember közeiébe ért, onnan kiáltotta vlsz- sza: — Befejezem! Legalább-: is megpróbálom! Csodálkoznak majd holnap a kis srácok! — Ez bolond! Hagyjátok! — legyintett Jocó. — Nekünis is egy ilyen buggyant agyút kellett kifognunk. ,