Nógrád. 1974. november (30. évfolyam. 256-280. szám)

1974-11-03 / 258. szám

A százados

(Részlet Franz Fühmann: Oidipusz király című elbeszéléséből)

Másnap, reggel, «mikor visszaindultak, a paraszt meg a lány teste már a piactéren lógott egy tölgyfa ágán. A katonák nem ismerték fel őket, hiszen tömérdek test himfoá- lódzott az ágakon, így hatoda sem figyeltek különösebben, meg aztán még álmosak is voltak, és hangosan, fesztelenül ásftoztak. Megint nyakon csíptek egy parasztot, felültették a kövekkel megrakott kordéra, s ily módon masíroztak vissza szállásukhoz, minden említésre méltó Incidens nélkül. A friss levegő elsöpörte fáradtságukat, felszabadultan, ráérősen haladtak, pihentnek, oldottnak érezték magukat, élénk beszélgetésbe merülve cserélték ki emlékeiket az elmúlt éjszakáról, amely eddigre éppoly* távolivá vált, mint minden elmúlt éjszaka, és ha az út nem emelkedett nagyon meredeke}!, elharsogtak egy-egy vidám nótát. A levegő langyos volt és enyhe, a nap nem égetett, felhők gyülekeztek az égen, de az eső nem esett, s a szél olyan szélíden fújdogált, ahogyan a meneteléseknél éppen kívánatos. Keselyűk köröztek, a kakukkfű illata betöltötte a levegőt, és messze, messze, a vakító déli fényben gyémánt- koronaként csillogott a csúcsok örök hava.

N. százados ezúttal az élen lovagolt. Miután kezét sebesre verte a lány arcán, még szörny űblf undora támadt, mint amilyen előző nap a sátorban fojtogatta torkát; úgy érezte, le kell vágnia kezét, amely ilyet cselekedett, este a szobájában váltig mosta és mosta, és közben arra gondolt: el kellene mennie a biztonsági szerveikhez, és ott kijelenteni, hogy a lánynak semmi köze nem lehetett az aknam erényle th ez, utóvégre önként tartott velük: sőt, mivel váratlanul rájött, hogy pusztán biztonsági okokból is kötelessége az igazságnak megfelelően ismertetni az esetet, már a csizmáját is fekán- totta. hogy útnak eredjen a város másik végébe, amikor egyszerre osak megjelent előtte egy ház, kapujában szürkésfekete egyenruhás őr, és a házban egy szoba, és a szobában egy asztal, és az asztalban egy fiók, és a fiókban egy akta, és az aktán a* ő neve és a rég nem látott, hajdani beszélgetőtársak neve, és akkor megjelent előtte egy kéz, amint ezt az aktát előszedi a fiókból, és metsző hangot hallott: „Szóval maga az a Neu- bert százados!”, és hallotta, amint ez a metsző hang azt mondja: „aha, aha”, és egy jéghideg szempár nérett vele farkasszemet, és akkor megint csak lehúzta a csizmáját, hangtalanul mozgatta az ajkát, majd hirtelen hangosan kifakadt „Ugyan már!”, mondta, felugrott és elkezdett fel-alá járkálni a szobában, aztán megpillantotta a mosdótálat a szappanos vízzel, amelyben annyi ideig mosogatta a kezét, s amikor megállapította, hogy a víz nem lett vörös, egy kissé megkönnyebbült. Leült az asztalhoz, megtömte a pipáját és azon tűnődött, hogy két tanítványának alighanem még egyszer és találóbban kell majd elmagyarázni az Oidipusz-mí- toszt, mivel, s ezt most már biztosan tudta, a sátorban folytatott beszélgetés alkalmával egyáltalán nem sikerült meggyőzni őket; egy kis ideig fontolgatta, mérlegelte, számba vette érveit, mint a hadvezér csata előtt a csapatait, s ekkor, mintha egy már teljesen elveszettnek hitt sereg érkezett volna vissza váratlanul, hirtelen ismét eszébe jutott Bachofen egyik rég elfeledett megjegyzése, amely, csak most döbbent rá, kezébe adta az ősi monda igazi kulcsát, ez viszont olyan elégtétellel töltötte el, hogy nyomban visszanyerte nyugalmát, és végül, miután átgondolta, felülvizsgálta, és megtámad- hatatlanmak találta új elméletét, sikerült enyhítő, vigasztaló álomba merülnie, ami úgy felüdítette, hogy ezen az istenáldotta, gyönyörű reggelen felszabadult szívvel lovagolt át a hegyeken, felszabadult szívvel és emelt fővel, emberei énekszavára meg a paták

messze hangzó dobajára figyelve, egy alászemerkélő patakocska mormolásától, csillanó fényétől elragadtatottan. Jóindulata átterjedt a törzsőrmesterekre és őrmesterekre is, nem háborgatták a katonákat, és meglehetősen sok szabadságot engedélyeztek nekik, az idő nagyszerű volt, a hangulat remek, Jupiter kegyes, így hát olyan jókedvvel vonultak be kedélyes szálláshelyükre, mint még soha. A százados 06zoljt vezényelt a századnak, leszállt lováról, és elindult sátra felé, a katonák nyüzsögve rohangáltak, a szegeit csizmák kopogása hangos emberi beszéddel, szajkórikácsolással keveredett; a tábori konyha kéményein füst és sültek-íőttek illata szállt fel, a százados bandukoltában lehúzta fehér lovaglókesztyűjét, és a kezére nézett, és ebben a másodpercben meglátta. S tizedest, amint kiugrik a ketrecből, és üdvözli barátját, P. őrvezetőt, aki tüstént és nagyon élénken beszélni kezd hozzá, és a százados meglátta tulajdon kezét, és közben dübörgést hallott a föld mélyéből, és meglátta őket kettejüket, és meglátta a szállásokat, ketreceiket, és egyszerre meglátta azt is, amit talán mindig is látott,\ mióta itt táboroztak, de ami még soha nem jütott el a tudatáig: meglátta, hogy a ketreceken táblák lógnak, német, latin és görög feliratú táblák, és hogy ezek a táblák a ketrecek hajdani lakóinak fajtáját tüntetik fel — Közönséges Farkas, olvasta a százados annak a ketrecnek a táblájáról, amely előtt S. és P. álldogáltak, és látta ezt, és hallotta a dübörgő morajt, a föld gyomrának morajlását. Közönséges Farkas, olvasta és látta embereit bent ülni a ketrecben, amelyen ez a tábla függött, Közönséges Farkas, meg Csíkos Hiéna, ez a szomszéd ketrecen lógott, és abban a főtörzsőrmester lakott, ka- bátujján a dugattyúgyűrűkkel, és éppen az asztalnál ült. és a fogát piszkálta, és a mellette levő ketrecen ez állt: Sakál, és ott meg három őrmester heverészett és kártyázott; Keselyűk, olvasta a századosi, Dögkeselyűk, és Saskeselyűk és a madárház rácsa mögött tulajdon röhögcsélő katonáit látta locsogni és csámcsogni, Róka, olvasta, és Medve és Ny est és Görény, és megint Farkas és megint Hiéna, és látta csapatát, a német katonákat, és látta a lányt, és látta a felakasztottakat, látott minden felakasztott, agyonlőtt, meggyötört, megkínzott, megalázott, megbélyegzett embert, és látta tulajdon kezén a vért, és tudta, hogy őa legbűnösebb. ö a legbűnösebb; a többieket -elvakitották, neki azonban megadatott, hogy lásson, hogy lássa: az országot gonosztevők kormányozzák, a háború Németország gyalázatát és elpusztulását jelenti, és dögvészként fog uralkodni a népeken mindaddig, míg ezek a gonosztevőik hatalmon lesznek, és látta kettejüket, amint ott állnak ketrecük, a farkas- odú mellett, ahová valók, mindketten, Iokaszté és Oidipusz, még mit sem tudón, még látó szemmel, még akasztás előtt, ó Oidipusz, Oidipusz, boldogtalan! És ezt akarta elmondani nekik: Oidipusz az emberiség két nagy korszaka közötti összeütközést, az anyajogú társadalom ősi, vad rendszerét jelképezi, ahol az apagyilk osság még nem volt bűn, hiszen az apa- individuum fogalma még nem is létezett, és ahol a vérfertőzés még nem ütött el, a közösülés többi válfajától, következésképpen az anya meg- becstelenítésének vétkéről szó sem lehet, Oidipuszt az emberiség két korszakának összecsapása morzsolta össze, felőrlődött, amikor az anyajog ösz- szeütközdtt az apajoggal. amely kardcsörtetve, ádázul törekedett sírba kényszeríteni egv túlhaladott korszakot, melyhez tartozni már önmagában is kártékony bűnt jelentett; egy új korszak követelte a maga új jogait, a szokás bűnné vált, az általános vétekké, ami eddig normális volt, gyalázattá, új korszak született, sírba taszította a bömbölő régi korszakot, és

jaj az embereknek, aki korszakok közé kerül! Történelmileg szükségszerű, hogy ez az átmenet az individuum szem- pontjábód fájdalmas, gyötrel- mes, véres és tragikus, Oidi pusz a példa erre, Oidipusz, a Dagadtlábú, és a százados nézte a fiatalember kék szemét, a fiatalemberét, aki ma ga volt Oidipusz, csak éppen nem tudott erről, és a százados elgondolta, hogy mi mindent kell ennek a szempárnak egyszer még látnia, hogy akiket vezéreinek vélt, hóhérok; hogy a Birodalom, amelyet őszinte hittel csodált, fegyverrel védelmezett, börtön és kínzókamra, hogy hőstettei bűntettek, kegyetlen, gyilkos, förtelmes, pokoli bűntettek, és a százados látta, mint tágul majd ki a fiú szeme szégyenében, iszonyatában, mint ég majd gödrében a borzalomtól, és látta a másiknak nyakán a kötelet, amelyet maga hurkol magára, ez biztosan nem. amelyet tehát a bosszúállók hurkolnak nyaka köré, az új korszak fiai és leányai- a harmadik korszaké, amelj most kard csór tetve, ádázul törekszik egyszer, s mindenkorra sírba taszítani a háborúik, a szolgaságok véres korszakát, ezt a réges-rég túlhaladott, rothadó, bűzlő, korhatag rendszert, amelyben egy maroknyi gazember u/alja,. szi- polyozza, csizmáival tiporja a földet, valaha az anyajog uralkodott, és aztán az apajog, és most az emberi jog új korszaka tör fel a fényre a Balkán mély szakadékaiból, a maquis berkeiből, Lengyelország szelíd síkjairól, gördül dübörögve Oroszország végtelen messzeségei felől, hogy véget vessen a régi korszaknak, .ahol az emberek még túlontúl kpzel állnak az állatokhoz, s a természetük inkább farkas-, medve-, meg rókatermészet, és inkább sakáltermészet és hiénatermé- szet, mint emberi természet, de útban van már az,új kor, hogy eltemesse a régit, melyhez tartozni már önmagában is bűn, és a százados látta tulajdon kezét, látta a ketrecrácsokat, látta a táblákat, és látta kettejüket, Oidipuszt és Iokaeztét, és önmagát: Tei-re- ■ziászt, aki mindent tudott, és nem mert beszélni, félelemből, az eljövendőiktóa való siralmas, gyáva, nyomorúságos félelemből, és akkor arra gondolt, hogy az ő sátra a disznóól, és táblát kellene akasztani rá, amilyen a disznóólak ajtaján szokott lógni, és egy pillanatra átvillant az agyán, hogy odalép a két katonához, és beszél velük, de- aztán leintette magát, leintette, vires, fáradt mozdulattal, és bement a sátrába, és golyót röpített a fejébe, és mivel a keze remegett, a golyó a két szemét ütötte át

Mindez valóban megtörtént.

, » /

Sárluizy Elga fordítása

Színházak rangemelése

A-z 1974/75-ös színházi évad

várakozásai nem ismeretlenek, de talán mégsem csupán hagyományosak: nincsenek

híján néhány új vonásnak, a társadalom, a közművelődés, mai helyzetéből adódó közös tennivalónak. S ezzel már le is írtam három ' kulcsszót, a színházi alkotás hátterét, keretét jelentő fogalmakat. Társadalom, közönség, köz- művelődés! Ezekből lehet kibontani az új szezon lehetőségeit: a régi erőfeszítéseket céltudatosabban, hatékonyabban folytató munka körvonalait,

SZELLEMI HOZZAJ ÁRULÁS

Színházainkat — valamennyit! — a társadalom áldozatkészsége tartja fenn, S nem holmi jótékonykodásból, nem is csupán ködös, meghatározhatatlan pártfogói hajlandóságból. Szocialista társadalmunknak céljai vannak művészi intézményeivel, köztük budapesti és nem fővárosi színházaival. Érdekeit szolgáló teljesítményt vár tőlük. Igényt tart támogatásukra, szellemi hozzájárulásukra a nagy nemzeti célok megközelítéséhez. Ez azonban csak a művészet sajátos igényeivel összhangzó, benső törvény- szerűségeit tiszteletben tartó várakozást jelent. Enélkül a színház — hiába hirdeti meg a legigényesebb programot — nem formálhatja az emberek ízlését és tudatát.

Erőfeszítéseinek eredményét mindig ég mindenütt a közönség méri. Csakhogy ez a szó ma még nem mondhat eleget. Ahhoz túlságosan ösz- szetett. Megfelel társadalmunk átmeneti jellegének, közismert rétegzettségének. Annak például, hogy a munkások, parasztok — a javakat fizikai erővel, vagy azzal is létrehozó dolgozók — a műveltségbeli kiváltságok megszüntetése után sem járnak sűrűn, színházba. Ritkább vendégek, mint a színházzal régi barátságban élő értelmiségiek, vagy azok a diákok — köztük munkások és parasztak lányai-fiai — akik már a mindennapok szerves részeként igénylik és élvezik a művészi élményeket. Kevésbé fogékonyak talán a kétkezi dolgozók? Szó sincs erről. /

SAJAT SORSUKAT

KERESIK

Érdeklődésük ébredését és

kielégítését az életkörülmények nehezítik, lassítják. A fizikai muhka fáradtsága. a korai kelés, a hosszú utazás, a család gondja-baja, a tájékozódás sok fehér foltja és még sok más tényező az oka, annak, hogy a munkás* és paraszt-közönség megnyerése, figyelmének felkeltése több erőfeszítésit kíván. Recept, erre aligha létezik, de nem is kell. Az elmúlt negyedszázad sok jót hozott e éren is, amire pedig még szükség volna, annyiféle.

hogy tíz cikkben sem lehetne mind leírni. A szintek is nagyon különbözőek. A skála a jegyelosztás és árusítás szervezettségétől, a közlekedés kényelmes bonyolításától, a színházi előadások jó propagandáján keresztül, a produkciók művészi-szellemi értékeivel szembesítő felvilágosításig, színház és új közönség szívbell, baráti kapcsolatainak kialakításáig

ível.

A legfontosabb eszköz persze maga a műsor, a játszott darabok hatása, vonzereje. Az, hogy az emberiség távoli és közeli,. múltjának értékei mellett, a jelenre visszhangzó szocialista világunk alakulása elé tükröt tartó drámák tegyék vonzóvá színházainkat. A munkások ugyanis ezekre a legfogékonyabbak. A művészetben főleg saját sorsukat keresik. Családjuk, társaik, a kisebb-nagyobb közösségek örömét, gondját kimondó műveket a többinél is jobban szeretik. Feltéve, hogy igazak, őszinték, és művészi értékük is rászolgál a bizalomra.

ÉRTpK SZÖLJON A DARAB

Erről, nem pedig rendelkezésre alakítandó arányokról, mechanikusan értelmezhető statisztikai adatokról van szó, amikor mai témájú, munkások és parasztok életét ábrázoló, mindennapjaik atmoszféráját magukba fogadó, legjobb törekvéseiket kifejező művekről beszélünk. Kérve, sürgetve az ilyen drámák megszületését, előadását, sikerre vitelét, társadalmi visszhangjuk biztosítását. A színházi nézőszám az elmúlt években országosan, fokozatosan emelkedik: évadonként ötven-százezerrel nagyobb. A növekedés várhatóan 1974/75- ben sem áll meg. Jó volna, ha ehhez a munkások és parasztok érdeklődése nagyobb arányban járulna. Ezért várjuk az értük és nekik szóló darabokat, valamennyi műfajban.

Az eddigiek hazánk 'huszonöt színházára érvényesek. A következők talán elsősorban a megyeszékhelyeken dolgozó művészi együttesekre. A színházak közművelődési tartalékaira, tanuló-művelődő társadalmunk intézményei és mozgalmai sorában betölthető helyükre gondolok. Amiben már — a körülmények miatt természetesnek tűnő — különbség van Budapest és a megyék színházai között. A kétmilliós nagyváros közművelődése hagyományokban és kínálatban gazdag. Hálózata sokközpontú: a művelődési házak, ifjúsági és egyéb klubok, szakkörök, szabad- egyetemi tagozatok, az ismeretterjesztő- és vitafórumok, a múzeumok, könyvtárak, mozik, és színházak hatása

aligha rangsorolható. így azután megoszlik az egyes intézmények között a feladat; a színházak például szinte csak az előadásokra szorítkoznak. Ez a szereposztás nem vitathatatlan, tény azonban, hogy a budapesti közönség a nem — vagy nem közvetlenül — színházi vonatkozású kérdéseire aligha a Nemzetiben,’ vagy a Ma- dáchban vár előadáson kívüli választ.

KÖZELEBB A BEFOGADÁSHOZ

Pécsett, és Győrött, Szegeden és Debrecenben, Miskolcon és Kecskeméten más a helyzet. Nem mintha ezek a városok nem rendelkeznének bővülő intézményhálózattal, sok és változatos lehetőséggel a közművelődési igények kielégítésére. Mégis érdemes volna fontolóra venni színházaik rangemelésát:

szellemi központtá — vagy egyik ilyen központtá — fejlesztésük tennivalóit. Mi szól emellett? Az, hogy a színház, mint alkotóműhely, s mint a társadalmi élet egyik gyűjtőpontja, a legfogékonyabb emberek, főleg a fiatalok érdeklődését, ízlését és ismereteit csiszolhatja, bővítheti.

Ablakot nyithat a zenére,

a képzőművészetre, az irodalomra, a világnézet és a politika időszerű kérdéseire. Kiállításokkal, kamarazenével, filmvetítéssel, előadásokkal, baráti beszélgetésekkel kapcsolódhat saját programjához, a „színpadi produkció értelmezéséhez. Akik ilyesmire vállalkoztak, első pillantásra meglepő dolgot tapasztaltak. Minél inkább eltávolodtak egy-egy színházi este, a dráma és a játék közvetlen élményétől, annál fogékonyabb hallgató* ságra találtak. Partnerekre» akik a történelmi, művészet- történeti, közéleti, problémákba merülve, voltaképp a színházi teljesítmény értőbb, elmélyültebb befogadásához is közelebb jutottak.

Ezek után azt mondhatja valaki: a 'színházak kapunyitása alkalmából, hogy az. 1974/75-ös évad nyitányaként mindenről szó esik, ahelyett, hogy az együttesnek felkészüléséről, a műsortervek érdekességeiről, stílus és koncepció szakmai részleteiről beszélnénk. Ezek bizony lényeges kérdések, de nem önmagukban, nem a társadalom, a közönség, a közművelődés aktualitásaitól elszigetelve fontosak. Ezért nem elemezhetők külön-külön,

hanem csak szoros egységben a művészet és az élet logikája szerint. Elválaszthatatlanul a kívánt hatástól, amely a művészi céllal, ember-, és valóságátalakító küldetést is vállal.

Dersi Tamás

AWr A -TftfJb

FERFIPORTRE

Kiss Attila rajta

SIMON LAJOS:

A kövek balladája

Es szólnak a kövek:

ó, nem a mi bűnünk, hogy állítólag

hozzánk hasonlít a szívtelen szíve,

a cinikus merev arca,

és az értetlen kemény homloka.

Ö, nem igaz,

nem mi nyomjuk az ember mellkasát, hanem a bánat.

S nem mi gördülünk robaj nélkül a szívekről,

Jianem a gond, meg a baj.

Minket csupa jóra szültek az erők,

mi nem akartunk ráborulni rabszolgák vállaira,

verejtékfolyam sodrában úszni,

hogy legyünk mihaszna piramis,

jaj, nem a mi bűnünk,

hogy voltunk várfalakat döngető golyóbis,

s tarkót dióként zúzó kőbuzogány,

s, hogy vagyunk szomorú kríptakövek,

arról sem tehetünk.

Nézd, a hegyoldal csupa por, csupa füst!

Víznél, viharnál különb hatalom döngeti

O0 újtózsinóron kúszik értünk a gyíkszemü tűz,

a mennydörgés egymástól elver,

fúró és véső üt közöttünk éket,

csákány, kalapács szilánkra hasit,

ha van sebe a hegynek, hát mi vagyunk,

kőtestvérek, — a vércsepp.

Am mikor értünk billen a csille, és szól a szó, a lágy, a — Jó szerencsét, az nekünk is szól, kövek, hogy legyünk otthonokat szinte ölben dajkáló alap, isteni kézzel teremtett szobor, dicsőséget zengetö emléktábla, világbafutó országutakhoz sodorjon a jósors.

S ha netán éppen talléralakúra szakad közülünk néhány, ők csengjenek a kisfiúk zsebében szebben, mint az arany.