Nógrád. 1974. október (30. évfolyam. 229-255. szám)
1974-10-13 / 240. szám
/ / EN EDDIG csak olvastam Ilyesmiről, nem is hittem, hogy valóban létezik; a színpad az más, az az ödipusz, tudom, a görögknél, de az lehet. hogy csaik legenda, nem történi meg és különben is ott-nem tudták egymásról, hogy anya és fia. Nem, el sem képzeltem, hogy ez a valóságban is létezhet, éppen ezért sok időbe telt, míg az igazság egész meztelenségében feltárult eiőttem. ' Aast tudtam, hogy anyósom Jő; nyelfem egy nagyof, le igyekeztem visszatalálni a hangulatba, nem is volt probléma azután, Jancsi angyali volt és én imádtam. Haiíem reggel — én mély álomba zuhanva pihentem még nyolc órakor is — felébredve nem találtam Jancsit magam mellett Gondoltam: a parancsoló szükség vitte el tőlem néhány percre, de hiába vártam, nem Jött Kibújtam az ágyból, hogy megkeressem, hát a verandán Nem sok idő kelleti afffioz, hogy úgy éreztem: meg kell bolondulni, nem bírom tovább. És akkor kezdődött csak az igazi tánc: ő jobbra húzta Jancsit, én balra, az meg csak tűrt mit Is tehetett volna, ha nem akart egyikünket sem elveszíteni. Azután jött két olyan hét, amit én előre teljesen zavartalannak hittem, egy fürdőhelyre mentünk üdülni, ketten. Csak az volt a baj, hogy már bennem is kifejlyes?g; is In, in. KwflTtem ilyen helyzetbe, nem igaz, nem lehet igaz! — Költözzünk el tőlük — folytattam — menjünk be a városba lakni, messze tőle. szó nélkül, ne is tudja a címünket. — De... — Semmi de! Hónapokba telt, míg lakást találtam. Mégis sikerült, s egy decemberi reggelen utoljára reggeliztünk anyósom asztalánál. Amikor kiléptünk a kapun, madarat lehetett volna velem fogatai. MegTETL nem szeret, Jancsi dugdosott is előle az utolsó pillanatig, nem is tudták, hogy ikomo- lyan udvarol nekem. Persze, az anyja minden nőt utált volna, aki a fiát elveszi tőle. most, már tudom, de eleinte azt hittem, bennem van valami, amit nem bír. Az esküvőnkön nem sírt, semmi meghatottság nem látszott raijta, olyan volt az arca, mint egy lárva, kemény és áttörhetőtlen, Jancsi oda is súgta neki: Anya miért vagy ilyen természet- ellenes, ez fáj nekem, szeresd akit én szereitek, hiszen ő lányod helyett lányod lasz Anyósom nem válaszolt, csak egy kényszeredett mosolyt vágott le, nem volt valami szívderítő. . Na, amikor a banzájnak vég» lett, bevezetett a szobánkba, csodaszép házuk van, ötszobás, minden kényelemmel, igazán boldogok lehettünk volna benne. Csak mindjárt az első éjszakámat megkeserítette azzal a cédulával, amit a Jancsi párnájára tűzött, az volt ráírva: „Ne úgy szeresd az újat, hogy a régit kiveted a szívedből!” Nem tudom, honnan vette ezt az aranyköpést, lehelj hogy ő találta ki, mindenesetre a célját elérte, úgy álltam az ágy előtt, mint akit hideg vízzel öntöttek le, meg is kérdeztem Jancsit, a régi szeretőjéről van-e szó, vagy mi? Ö görbe mosollyal válaszolta: Anyám magára értette, tudod mennyire szeret, egyetlen, fia vagyok, tíz terhességből csak engem tudott megtartani; persze esz- téiemség így rajongani valakiért; kezdetben, légy tapintatos vele szemben, majd csak beletörődik. számolnia kellett azzal, hogy egyszer elveszít. reggelizett az anyjával. Én csak néztem, Jancsi motyogott valamit, anyósom pedig azt mondta: Mindig fél nyolckor reggelizik, kényes a gyomra, ha nem tartja be a rendet, mindjárt rossz a közérzete, azért. NO EZT, NEKEM is megmondhatta volna, inkább felkelek hamarabb, mint, hogy ezt lássam. Persze, a tapintat; nem kell rögtön ajtóéitól; kicsi vagyok én még, nem is a tizenhét évemmel, hanem itt, ebben a házban, holnap korán kelek és kész! Anyósomat nem tudtam megelőzni. Se másnap, se semmikor. Se a reggelikészítésben, se másban. Mekkora öröm voll, amikor újra dolgozni jártunk, mint két vakáció« kisdiák, úgy rohantunk kézien fogva az állomáshoz, — mert a székvárosba jártunk mindketten — apró puszikat váltottunk a vonaton is, megbotránkoz- nak?, ki bánja. Annál keservesebb volt a hazatérési! Hirtelen ötletességgel játszotta ki anyósom minden aduját, azt az ezer semmiséget, amit én Jancsi életéből nem Ismertem, a gyerekkorát, kis gyöngeségeit, s ilyenkor láttam a cinkos pillantását, ami elől a férjem nem tudott kitérni. És közben, a leghátborzongatóbb az volt,, hogy a Mama, amikor láttái, hogy nem ugrálok a gyönyörűségtől mesterkedései láttán, egy kutya alázatával ^pillantott rám, bocsánatot Bért, gyámoltalanságát fitogtatva. A pillantásával azt akarta tudatni velem, hogy íme neki úgyis csak a morzsák jutnak már, ne vegyem el tőle ezt a kicsit is, az ágyban Jancsii úgyis egé- 6zen az enyém. lődött »egy beteges féltés, percnyi nyugtot sem hagytam Jancsinak, ráakaszkodtam, figyeltem a postáját, megkérdeztem, ha a gondolatai elkalandoztak; siettem visszarántani maisamhoz csacsogással, gyerekes hízelke- déssel. Pedig a férjem — akkor még nagyon szeretett, jobbat nem is kívánhattam volna nála. Az első hét végére sem értünk, valaki keresett bennünket. Anyósom volt, hát persze. Először telefonom, vasárnap pedig beállított személyesen. Nekem meg volt mérgezve az egész kapcsolatom Jancsival, 'oda és vissza, az utálat fojtogatta a torkomat. Az már csak az utolsó csiepp volt a pohárban, amikor egy reggel a szobánk erkélyéről lenézve a kertben megpillantottam őket. A függőágyon ültek, Jánosi teje' az anyja ölében volt, aki réveteg arccal simogatta a haját, s a másik oldalon — ezt még nem 1« mondtam — anyósomat nem az égyedüllétl késztette erre a torz szeretetne, — a másik oldalon apósom ült — kőmerev tartásiban, megfélemlítve tehetetlenül. Én ennek véget vetek — gondoltam. lerohantam, és odaszóltam a ■ férjemnek: gyere, beszélni akarok veled! ö jött akaratlanul; gyenge jellem volt szegény, másképp nem kerülhetett volna ilyen helyzetbe. Gyenge volt, és mi nők, megvetjük a gyenge férfiakat. — Férfi vagy te? — 1 förmedtem rá. — Ha az volnál, rég ketté vágtad volna ezt a gordiuszi csomót. Most aztán válassz: vagy ő vagy én! — Micsoda banális hüszűn.t a lidércnyomás, a rettegés, a szenny, amiben élr tem. Nem sokáig örülhettem. Anyósom — nem tudom mi módon — felkutatott bennünket. Óh, hiszen egyszerű volt a dolog, bizonyára a munkahelyünkön adták ki a cimüm- ket. És jött, .és hazatávira- tozta a fiát betegséget tetetve, talán meg is mérgezte volna magát, csak visszakapja őt, egyetlen szerelmét, akár a halálában is.., HÁZASSÁGUNK persze zátonyra futott. Én voltam az, aki nem bírtam türelemmel, „tapintattal”, én voltam az, aki ocsmányságokat vág" tam a férjem fejéhez, aki gúnyoltam, átkoztam szülőanyjával együtt. Ö némán tűrt, olykor esdekelve nézett rám, könyörögve, hogy hagyjam abba,, hiszen szeret, elég kereszt rajta ez a túlburjánzó anyai szerelem, legalább ón n e... A megoldás... ? Sírni valóan egyszerű volt. Jancsit kiküldték tanulmányútra, nyugatra. Letelt a két hónap, s ő nem jött vissza. Hírt csak egy év múlva adott magáról. Megírta., hogy egy szelíd, hozzáillő, jóvail idősebb lányra talált — már gyermeket is várnak — és szeretné elvenni; váljak el tőle. Mit tehettem: elváltam. Lehet, hogy megértőbbnek kellett volna lennem, jobban szeretni a férjemet? Várni, míg rendeződik 'minden? Hiszen az öreglány majd csak meghalt volna, és akkor... Eh! — Ebben a játszmában veszítettem. De veszített ő ist az anyósom! Kemény Erzsébet DEMÉNY OTT0: H í D Híd — annyi csak — két rét között * két árva partot összeköt alatta pár lépésnyi árok mélyén kékhátú víz szivárog néhány cövek pár deszkapalló a réseknél szilánkká ffoszló pereg a vízbe morzsaléka kapkod utána álmos béka karfája is csak egyfelől az is lassan kifelé dől a víz fölött láthatni árnyát ha túl a napot már lerántják híd mégis e táj pöttöm lelke a távolság fonálkeresztje emberi szándék — áthaladni egyik partról másikra jutni a szép hajnal bearanyozza dűlt korlátját beharmatozza pallóit meghinti sugárral 'parázzsal piros lángolással ŰJ KÖNYVEK 1 A Kossuth Könyvkiadónál jelent meg Palmiro Togliattinak, az olasz és a nemzetközi kommunista mozgalom kimagasló alakjának könyve. A könyv Togliatti cikkeinek, Válogatott szemelvényeit tartalmazza A demokráciáért, a békéért, a szocializmusért címmel. Régóta keresett ösz- szefoglaló mű A kapitalizmus politikai gazdaságtana; az MSZMP Politikai Főiskolájának tankönyve most átdolgozott és bővített kiadásban ismét kapható. A Gondolat könyvkiadó is több érdekes művet jelentetett meg. A Társadalomtudományi Könyvtár új kötete Szűcs Jenő tanulmányait tartalmazza, Nemzet és történelem címmel. Katona József életútját és életművét hozza emberközelbe Orosz László kismonográfiája. Hans Hass útleírása Érintetlen mélységekben címmel került a könyvesboltokba. A Szépirodalmi Könyvkiadó n Móricz Zsi gmond összegyűjtött művei sorozatban megjelentette elbeszéléseinek harmadik kötetét; ez az író 1926 és 1933 között írt elbeszéléseit tartalmazza. A kötetet Vargha Kálmán rendezte sajtó alá. Harmadik kiadásban látott napvilágot — ez alkalommal a Szépirodalmi Zsebkönyvtárban — Sánta Ferenc novelláskötete, az Isten a szekéren. Ismét megjelent Várnai Zseni híres kétkötetes regénye, az Egy asz- szony a milliók közül. Az Olcsó Könyvtár legfrisebb kötete Graham Greene; A csendes amerikai című regénye, Ungvári Tamás utószavával. A Diák Könyvtár új kötete érdekes összeállítást közöl azokból a vallomásokból, amelyeket magyar írók, költők vetettek papírra (1945 és 1972 között) az irodalom helyéről, szerepéről. A kötet címe; Az írók dolga. A Kozmosz új könyvei közt találjuk a Gerő János kisregényeit, elbeszéléseit tartalmazó könyvet, Kopog a tető címmel. Ugyancsak a Kozmosz-könyvek sorozatában jelent meg Békés József regénye. a Próbakő. Kiadták: Herbert Franke: Az elefántcsonttorony című tudományos-fantasztikus regényt is. A Móra Könyvkiadó gyermekeknek szánt könyvei közt szerepel — sokadik kiadásban — Mark Twain: Koldus és királyfi című ifjúsági regénye. Megjelent Tőke Péter: A robot és a madár. A mesekönyv érdekessége, hogy írója illusztrálta. A csehszlovákiai Artia Kiadóval közösen jelentette meg a Móra Miller—Herciková—Petiska: A vakond nadrágja és más történetek című meséskönyvét, míg az NDK-beli Nietsche Kiadóval közösen Krumbuacb —Baarmann: özi című verses képeskönyvét, mindkettőt sojc illusztrációval. 1 A Magyar Helikon irodalomtörténeti érdekességű új kiadványa Kemény Zsigmond naplója, melyet Benkő Samu rendezett sajtó alá, s látott el bevezető tanulmánnyal, jegyzetekkel. Ott állt a gyárkapuban ■ a kifelé áradó tömeget nézte. Zajongva jöttek és vitatkozva, az elhaló fújás utolsó rezgésébe simulva, kicsit fáradtan. némelyik borostás arccal, kezükben lóbálva aktatáskájukat. Eszébe jutott: öt évvel ezelőtt, mielőtt a rendészethez került volna, ilyenkor ő maga is kifelé sodródott, tenyerében még érezte a kalapács meleg nyelét, orrában a műhely kesernyés, gázos füstjét, de képzeletét már az otthoni dolgok foglalkoztatták: a megtéri tett asztal, a pompás illatú, gőzölgő leves, a tűzhelyén melegedő második fogás, a kék fedős piros lábas, felesége aggódó, kedves-kérdező hangját hallotta: Nagyon elfáradtál? — Furcsa — gondolta magában — ahogy az ismerősöknek köszön getve félszemmel a felmutatott igazolványokba pillant —, már nem végzek fizikai munkát, és mégis jobban elfáradok. Nem, nem fizikai fáradtság ez, inkább az idegeimben történt változás, a felelősség nyomasztja az agyam, s ez keservesebb érzés, mint a régi testernyesztő zsibbadtság. Nem lene jobb ismét a kalapács nyelét fogni? Érezni a műhely kesernyés, gázos füstjét, s csendesen ballagva, vitatkozva, vagy nevetgélve kifelé sodródni a régi szakikkal, cimborákkal Valaki megfogja a karját. Zavány Pista, a rend észtársa, hosszúkás! arcú, ősz hajú, idősebb ember, lassan nyugdíjba kerül. — Ismered Trázsányi Antalt? — Igen. — Küldd be az Irodába.., — Csak nem?... — De igen. állítólag valamit eltett. — Ez lehetetlen. Egyenruhában — Csak szólj neki, és küldd be. Az első pillantban megdöbbenve mered a távolodó Zavány egyenruhás alakja után. Érdekes módon most fe/dezi fel hogy az idős rendész mennyire megöregedett az utóbbi fél év alatt, s ezután ismét arra gondolt, hogy Trázsányi... Hirtelen forróság önti el, leveszi tányérsapkáját, nagy, kockás zsebkendőt húz elő zsebéből, s idegesen végig- törli homlokát Agyában képek pattannak: Trázsányit látja maga előtt, kissé széles, kerek arcát, hajlott hátát, mindég tiszta, rebbenés nélküli tekintetét, az egész embert, a legjobb barátját. Régi, régi ez a barátság, még a gyermekkorban kezdődött, együtt rúgták a rongylabdát, a fogatlan, beépítetlen gyártelepi telkeken, s egyszerre lépték át a gyárkaput is, húszegynéhány évvel ezelőtt. Azután változik a kép; a tegnap este. a csendes ultizás, a meghitt baráti beszélgetés, az ördögbe is, lehetetlen, hogy Trázsányi Anti valamit is lopott volna! Nézi az egyre jobban áradó tömeget, bizonyára köztük van Anti is, s most, e pillanatban nagyon kívánja, bár csak ne itt jönne ki, ezen a kapun, csak ne itt... Izzad, és törli a homlokát, szeme fürkészően lesi a tömeget: most mit csinálják? Talán figyelmeztetnem kellene, hiszen a több évtizedes barátságot egy felelőtlen pillanatért nem .szabad elrontanunk. De talán nem is olyan súlyos az eset, talán tévedés van a dologban, vagy ha mégis.., Egy harapófogó, franciakulcs, esetleg egy kalapács nem a világ. Hátha csak egy kis otthoni munkához kell az a szerszám, ismeri Antit, szeret barkácsolni, néha akad egy zár-, spar- heltjavítás vagy kapuvasalás, esetleg ehhez kellett volna valami szerszám. Nem, nem is lehet másként, mert ugyan mi egyéb lehet Anti táskájában. vagy zsebében? Nem úgy ismeri, mint aki szarkatermészet lenne, nem kapzsi, erre már rájött volna. Reménykedni kezd. A tömeg lassan ritkul és Anti sehol. Megkönnyebbülve pillant a kormos falú műhelyek felé, a szürke színű aszfaltra; a ritkuló emberpontok között még mindig nem látja a kerek arcot, $ kissé hajlott hátat. Már-már kibukik ajkai közül a visszafojtott sóhaj, azután ismét belészorul, már látja, most bukkan föl, igen, minden kétséget kizáróan ő az, kezében a táska, átkozott táska... Lemondóan legyint a kezével, súlyosnak érzi a testét, az agyát és a szívét is. Még néhány pillanat, és itt lesz, és még nem döntött... — Szerbusz. — Szerbusz. — Vasárnap kijössz a meccsre? Trázsányi ott áll előtte, az oldalához húzódik, utat enged a többieknek. Dühösen pillant rá, átkozott probléma, csak egy mondat kellene, egy szó. és Anti megmenekül a szégyentől. Vagy útjára kellene engedni? Nehéz lenne megállapítani, hogy melyik kapun ment ki. — Nos. kijössz vasárnap a meccsre? A csapat most jó formában van, érdemes megnézni a fiúkat, bár náluk sosem lehet tudni, elég rap- szodikusak. Ja, igen, a meccs! — Ki, de csak akkor.. Különben .utasítást kaptam, hogy menj be az irodába. Nem néz Trázsányi szemébe. Talán mégsem kellett volna, még figyelmeztetheti, de mégsem. Más ez az ügy, és más a barátság, még ha több évtizedes is... Nem szól, pedig érzi, hogy Anti még ott áll mellette. In- f gerülten egy duzzadt aktatáskás férfihez lép, munkásruha van benne, igen, mehet, köszönöm.., Mire visszafordul, Trázsá- nyinak már csak a hátát lát' ja, a szürke zakót, a svájcisapka alól kibújó szürkésbarna haját, éppen most lép be az irodába. Törli a homlokát, a terhes esőfelhőkre néz, a pipázó kéményekre, a füstös műhelyfalakra, s e pillanatban nincs gondolat az agyában. Iszonyú fáradtságot érez, persze, más ez a fáradtság, mint a régi műhelybeli, súlyosabb, nehezebb. Azután felvillan előtte a vasárnapi meccs, és az, hogy bent most nézik meg a táska tartalmát. Azután néhány perc múlva megismétlődő találkozásukra gondol Antival, és arra: vajon kibírja-e gyerekkoruk óta tartó barátságuk ezt a nehéz pillanatot. Igen, most dől el minden. Csak áll, és nagyon nehéz nek érzi az egyenruhát. Holdi János | NÓGRAD — 1974. október 13., vasárnap 9
