Nógrád. 1974. szeptember (30. évfolyam. 204-228. szám)

1974-09-15 / 216. szám

„Z" *•*•** -»*» * Vaszilij Suksin: Alighogy élcsendesedik egy kicsit a falu. elalszanak az emberek — rákezdi... Neki­indul az átkozott a falu vé­gen, és megy. Megy és har- rnonikázlk. Valami különleges Gon d o 1 a t o k harmonikája van — csak úgy harsog. Tanácsolták is Nyinka Kre- cseiovajának: — Menj hozzá minél előbb! Nem hagy bennünket élni. az o. Jog.ajzat. Nyinka talányosán mosolv­ga-t: — Ne hallgassátok. Aludja­tok. — Hogy aludnánk, amikor az ablakunk alatt húzza. Nem megy a folyóhoz a nyavalyás, hanem itt eszi ,a lene! Mintha szándékosan csmájná. Maga Kolka Maiaskin, ez a vastag ajkú langaléta kihívó­an nézeit apró szemével, és kijelentette: — Jogom van hozzá. Sem­miféle paragrafus nem tiltja. . . .A helyi kolhoz elnöké­nek, Matvej Rjazancevnek a háza éppen ott állt, ahol Kolka ki szokott jönni a mellékutcából. Gyakran meg­történt, hogy még a mellék­utcában elkezdett harsogni a harmonika, megkerülte a há­zat, es még sokáig hallatszott a hangja. Alighogy felhangzott a har­monikaszó a mellékutcában, Matvej felült az ágyban, le­tette a lábát a hideg padlóra, es igy szólt: — Elég! Holnap kizárom a kolhozból. Belekötök valami- ér4, és kizárom. Minden éjjel ezt mondta. De nem zárta ki. Amikor nappal találkozott Kolkával, megkérdezte: — Soká fogsz még kódorog- ni éjjelente? Munka után az emberek pihennek, te meg felébreszted ókét, te muzsi­kus! — Jogom van hozzá — mondta megint Kolka. — Majd megmutatom én neked, mihez van jogod! Ezzel a beszélgetés befeje­ződött. Matvej minden éjjel meg­fogadta, amint az ágyon ült: — Holnap kizárom. Aztán még hosszasan üldö­gélt, gondolkodott... A har­monika már messze járt, nem hallatszott a hagja, de ő még mindig üldögélt. Kezé­vel v kitapogatta a nadrágját az asztalon, cigarettát húzott ki a zsebéből, rágyújtott. — Hagyd abba a füstölést — dünnyögte álmosan Alje- na, a felesége. — Aludj — szólt rá Matvej. Miről gondolkodott? Hát... minenféléről. Visszamondott az életére. De csak zavaros foszlányok jutottak eszébe. Az egyik éjszaka azonban, amikor fénylett a hold, zen­gett a harmonika, és a kert­ből hűvösség és az üröm ke­serű szaga áradt be a nyitott ablakon, tisztán visszaemléke­zett egy másik éjszakára. Az éjszaka sötét volt Apjával és öccsével, Kuzmával kaszálni voltak tizenöt kilométernyire a falutól a homokbuckáknál. Éjjel Kuzma uorogm kezdett: napközben a legnagyobb me- legoen izzadtén vizet ivott a for­rásból, és éjszakára bedagadt a torka. Apja felébresztette Matvejt, hogy fogja meg Já­tékost ta legfürgébb heréltet), es elküldte, hogy lóhalálában vágtasson a faluba tejért — Addig én tüzet rakok.« Hozol tejet felforraljuk — meg kell itatni a legénykét, különben még valami komo­lyabb baja lesz — mondta az apja. Matvej a hang után kitalál­ta. merre legeinek a lovak, feiszerszámozta Játékost, szórkötéllel megcsapkodta az oldalát és elvágtatott a falu felé. Igen... Matvej most már a hatvanhoz közeledik, akkor pedig tizenkét-tizenhárora éves lehetett — mégis élesen visszaemlékezik mindenre. Szinte egybeolvadt a lóval a sötét éjszakában. Az éjszaka szemberepült vele, erősen ar­cába vágódott a harmattól át­nedvesedett fű nehéz szaga. Valgmi vad lelkesedés kerí­tette hatalmába a legénykét a vér a fejébe szökött és zú­gott Olyan volt ez, mint a repülés — mintha elszakadt volna a földtől és szállna Arra nem is gondolt akkor, hogy a testvérkéje rosszul van. Semmire nem gondolt. Ujjongott a szíve és minden porcikája. Az elviselhetetlen boldogság ritka, nagyszerű pillanata volt ez. „.Aztán nagy lett a bánat Mikor visszaért a tejjel, apja a tűz körül szaladgált, magá­hoz szorítva a kisfiát mintha ringatná: — Kisfiam.- ml van veled? Várj egy kicsit Várj egy kicsit Mindjárt forralunk fejecskét mindjárt könnyebben léiegzel, aranyos kisfiam... Itt hozza Motyka a fejecskét!.« A kis Kuzma már fullado­zott, elkékült Mikor Matvej után megér­kezett az anyja. Kuzma ha­lott volt. Apja magába ros- kadva ült, a fejét fogta, haj­ladozott mélyen és nagyokat sóhajtott Matvej csodálkozva és valami különös kíváncsi­sággal nézett testvérére. Teg­nap még együtt hancúroztak a szénában, most pedig egy ismeretlen, kékes-fehér Ide­gen fiú fekszik itt ..Csak az a különös, hogy miért éppen ez az átkozott harmonika juttatta eszébe ezeket az emlékeket, azt az, éjszakát Hiszen utána méq egy egész élet telt el: házas­ság, kollektivizálás, háború. És még milyen éjszakákat élt, szenvedett át. De vala­hogy mindegyiket elfelejtette, elhalványult az emlékük, Matvej egész életében azt tette, amit kellett: mondták, bogy be kell állni a kolhoz­ba — beállt eljött a nősülés Ideje — megnősült, gyerekeik szil]ettek, felnőttek. Jött a háború — elment harcolni. Sebesülése miatt előbb haza­tért mint a többi férfi, Mondták neki: „Te leszel az elnök, Matvej. Nincs más” Elnök lett Valahogy bele is szokott ebbe a munkába, őt is megszokták. Azóta is húzza ezt az igát. Egész életében a munka járt az eszében, min­dig a munka, a munka. Amikor példá­ul azt a szót hallotta maga körül: „szerelem” — vala­hogy nem értette. Azt értet­te, hogy van szerelem a vilá­gon. valamikor bizonyára ő is szerette. Aljonát (szép volt lánykorábanl, de, hogy erről valami többet is tud, arról sosem beszélt. A lényeg az, hogy meg kell nősülni. Hogy ez a Kolka is szerelmes? Persze, tetszik neki Nyinka — egészséges, telt lány. El­jött az ideje, hogy nősüljön, hát járkál éjszaka az ostoba, játszik a „taljankán”. Miért is ne? Fiatal, nem bír az erejével. Ez mindig is így volt Még Jó, hogy mostaná­ban nem verekednek a lá­nyok miatt, régebben vere­kedtek. Maga Matvej is nem egyszer verekedett. Ugyan­ilyenek voltak ők is — visz­ketett az öklük, nem bírtak magukkal. Valamit kellett kezdeni az erejükkel. Egyik alkalommal Matvej, amint Így elgondolkozva ült az ágyon, nem bírta tovább, megbökte a feleségét: — Figyelj csak!... Ébredj, valamit kérdezek tőled... — Mit akarsz? — csodálko­zott Aljona. — Voltál valamikor szerel­mes? Belém. vagy valaki másba... Mindegy. Aljona sokáig csodálkozva hallgatott. — Részeg vagy? — Dehogy!... Szerettél en­gem, vagy csak... szokásból mentél férjhez? Komolyan kérdezem. Aljona megértette, hogy a férje nem ivott, és meg­int sokáig hallgatott — már ó maga sem tudta, elfelejtet­te. — Honnan jutnak Ilyenek az eszedbe? — Csak meg akarok érteni valamit, a fene egye meg. Valami nyomja a szivemet... egészen belegabalyodtam Mintha beteg lennék. — Persze, hogy szerettelek — mondta meggyőződéssel Aljona. — Ha nem szeretlek, hozzád sem mentem volna. Mennyit járt utánam a Miny- ka Koroljov is. Mégse men­tem hozzá. De miről jutott eszedbe a szerelem az éjsza­ka kellős közepén? Talán fél­rebeszéltél? — Eredj már! — Matvej megsértődött — Aludj. — A tehénkét hajtsd- ki holnap a csordába, egészen elfeledkeztem róla. Megbe­széltük az asszonyokkal, hogy még pirkadat előtt elmegyünk bogyót szedni. — Hová? — figyelt fel Matvej. — Nem a kaszálódra, ne ijedezz. — Ha elkaplak benneteket, hogy letapossatok a íüvet — tíz rubel fejenként. — Tudunk egy jó kis he­lyet, ahol nem kaszálnak, és vérpiros bogyók vannak. A tehénkét meg hajtsd ki. — Jól van. Valami különös mégiscsak volt abban az éjszakában, amikor tejért vágtatott a testvérének, hogy így meg­maradt az emléke. Szívében a fájdalom nem enyhült. Észrevette, hogy vár­ja Kolkát a zengő harmoni­ka !ával Nyugtalankodni kez­dett, hogy ilyen soká nem jön. Haragudott Nyinkára: „A kövér üsző!... Ilyen hamar kiadta az útját”. Üldögélt az ágyon és várt Szívta a cigarettát. Távol a mellékutcában hir­telen felzendült a harmonika. Szíve körül erősödött a szo­rítás. De. különös fájdalom volt ez — jóleső. Már hiány­zott neki. Más reggelek jutottak eszebe... Mezítláb megy a fű- vön. amelyet a harmatcsep- pek gyöngyként borítanak. A lábnyoma haragoszöld lesz. A harmat hidege égeti a talpát. Még most is fázik a lába az emlékétől. Aztán hirtelen a halál Jut eszébe: hamarosan itt a vég. Tulajdonképpen nem sajnál semmit: eleget örült a na­pocskának, mulatozott az ün- nepekan — igen. vidám volt LÁNY ÉS GALAMB — Kiss Attila rajza az élete.,1 Mégsem sajnálja. Sokat atelt. De ha meggondol­ja: ő nem lesz, lesznek má­sok, de ő már soha többé... Valahogy üres lesz nélküle minden. Vagy észre sem ve­szik? „Pfuj!... Hiába, öregszem”. Egészen belefáradt ezekbe a gondolatokba. — Figyelj csak!... Ébredj már. — Matvej felkeltette fe­leségét. — Te félsz a halál­tól? ( — Meg vagy zavarodva! — mordult rá Aljona. — Ki ne félne a kaszástól? — Én nem félek. — Hát akkor aludj. Minek erről gondolkodni? — Aludj te, az ördög vi­gyen!.. Újra eszébe jutott az a sö­tét, félelmetes éjszaka, ami­kor repült a lovon, és szíve összeszorult — nyugtalanul, mégis jólesőn. Igen, van va­lami az életben, amit szívből sajnál. Egyik éjjel már alig várta Kolkát a harmonikájával. Üldögélt, cigarettázott... De Kolka nem jött. Végül nem győzte kivárni. Kimerült u várakozásban. Hajnaltájt Matvej feléb­resztette a feleségét. — Hogy-hogy nem jön a muzsikusunk? — Mert már nősül. Vasár­nap lesz a lakodalom. Matvej elszomorodott. Lefe­küdt, de nem tudott elalud­ni. így feküdt virradatig, és értetlenül pislogott. Még valamire vissza akart emlé­kezni az életéből, de semmi nem jutott eszébe. ismét megrohanták a kolhoz gond­jai. Hamarosan itt a kaszá­lás, de a kaszálógépek fele eltört rúddal a kovácsmú- helyben van. Az a bandzsa ördög, Fiija, a kovács meg mulat. Most meg jól berúg a lakodalomban — es egy hét már el is repült, „Holnap beszélni kell Fii­jával.” ...Amikor másnap Matvej találkozott a vastag ajkú Kol­kával, mosolyogva megkér­dezte : — No, komám, vége a dal­nak? Kolka is elmosolyodott... A füléig szaladt a szája. — Vége, Matvej Ivanics, többet nem ébresztem fel magukat éjszaka. Befejeztem. — Hát igen — mondta Matvej, és ment a dolga után, de magában azt gon­dolta: „Minek örülsz, te ti­nó? Nyinka majd szorosra fogja a gyeplőt A Krecseto- vok mind olyanok”. Elmúlt egy hét. A hold fénye éjszaka ugyanúgy bevilágított az ab­lakon, a kertből beáradt az üröm és a zsenge burgonya­szár erős szaga... Csend volt Matvej rosszul aludt. Fel­ébredt cigarettázott... Kijárt a pitvarba kvaszt inni. Ki­ment a tornácra, leült a lép­csőre és cigarettázott. Világos volt a faluban. És síri csend. (Fazekas László fordítása) VALIRA — Valika maga cukorbaba! Istenbizony megenném, csak nem tudom, hol kezdjem. Ezt Birinyi Pál. az osz­tályvezető mondotta el min­den reggel, amikor Csöbör Endréné. a gömbölyded és bazsalikom illatú nőstény beviharzott a lengőajtón, és fejedelmi tartással végighord- ta bájdús tekintetét a nagy termen. íróasztalokon és a szerényebb tartású kollégá­kon. Csöbörné bája és dom­borulatai korlátlanul hódítot­tak, igaz. a hivatal összetéte­le is javára szolgált Sok fér­fi, kevés és idősecske nők. köztük bizony könnyű feje­delemnőnek lenni. Kovács odasúgta Kissnek, mint minden kezdéskor, Vali- ka érkeztekor. — Micsoda tüzes kanca! Ha ló lenne, megjátszanám a lóversenyen. A többiek csak áhítattal nézték, mint akiket a mü- • szempillás szem sugarai irá­nyítanak. Kicsit sikk is volt Valika bűvöletében élni, na­gyokat bókolni és kegyéért esengenl. Az agglegények vafcJ merő céljaik érdekében gyak­ran sopánkodtak azon, mi­lyen nagy kár, hogy Valika már nem szabad. Az osztályvezető ezen a reggelen valami miatt össze- koeódott fölöttébb zsémbes feleségével, minek folytán Valika mosolya hirtelenjé­ben előcsiklandta ' Birinyi if­júkori szabadságáról megőr­zött emlékeit, a korábbi szer­telen vágyakat. Miközben az asszony kabátját segítette le­fele, olyan játékot játszott, mintha a forró kályhát kerül­getné. — Valika oly tüzes, hogy megég mellette az ember. Az asszony feje lekókadt. — Ugyan, Pali. A férjem szerint frigid vagyok. Most meg Kiss súgta oda Kovácsnak: — Mindig veszekszik sze­rencsétlennel. Talán magá­hoz sem engedi. Joggal pa­naszkodik szegény férj... De Valika addigra már föl­szegte a fejét, kihúzta magit, hogy a mellbőségtől szinte szétrepedt a sárga pulóver. — Elválok. Nem bírom to­vább. Még ma elindítom a válópert. VÁ L 0 Mielőtt az ügyvédi munka­közösséget fölkereste volna, bekukkantott Kokas Vicához, lánykori barátnőjéhez, aki egy esztendeje vált el rabiá- tus férjétől, amikor is köte­lezték lánykori nevének vi­selésére. Mert hát a férj nem egészen ok nélkül volt rabiá- tus. Vicát véletlenül éppen otthon és éppen egyedül ta­lálta. — Elválok. Megtelt a pohár. Vica a kebleit masszírozta és egy párnát húzott a comb­jai alá. — Csakhogy megjött az eszed. Mesélj! Valika barátnője mellé te­lepedett a rekamiéra és cipő­jét lerúgva, lábát törökülés­ben maga alá húzta. — Betelt a pohár. Amikor hazamegyek dögfáradtan, már előre reszketek, hogy fog néz­ni, hogy fog morogni! — És mihez kezdesz? El­költözöl? — Férjhez megyek. — Ne mondd! Tán van va­lakid? — Minden ujjamra jut kettő. Válogathatok a leg­jobb fejek közül. Értem eped az egész hivatal. Az osztály-. I K vezetőm kész elválni miattam. A Kovács, akinek garzonja és Opelje van, már többször megmondta, hogy inkább agg­legény marad, de neki csak én kellek. — Igen, de meddig. — A Kiss Gyuri már az édesanyjának is megmondta, hogy szerelmes belém. Ha ki­megyek kezet mosni, mindig utánam jön, és könyörög, hogy csak a hajam szagolhassa meg. De megvan ott szédülve az egész férfihad. Ha belibbe- nek, verekszenek érte, hogy melyikük segítsen levetni a kabátom. Van egy idősebb kolléga, az csak néz azzal a vizenyős szemével. Egy vál­lalati murin négyszemközt maradtunk. Azt mondta: én nem a szavak, a tettek embe­re vagyok. Nem tud udvarol­ni, bókolni, de csak a villája kétmilliót ér a Balatonnál. Vica elmélázott néhány pil­lanatig. — A férfiak sok mindent mondanak és ígérnek — mondta azután — Mit irigykedsz? Csak nem akarod, hogy azzal a bú- valbélelt férjemmel tékozol- jam el ifjúságom hátralevő éveit. Azt úgysem érdekli más, mint a rózsatermesztés. — Te tudod. — Csak azt a tizenkét évet sajnálom, amit vele töltöttem. A legszebb fiataléveimet. 0 A munkaközösségben úgy érezte magát, mint az isme­retlen fodrászatban. Rábízta magát a véletlenre. Egy ga­lambősz, idős ügyvédhez ju­tott, amit utólag nagyon meg­bánt. Amikor előadta szán­dékát és panaszait, az ügy­véd nem az érveket igyeke­zett szaporítani, hanem föl­csapott békebírónak­— Jól gondolja meg, asz- szonyom. — Meggondoltam. Azért va­gyok itt. Az ügyvéd mosolygott Fö­lényesen és bántón. mint aki a vesékbe lát — ön egy törékeny típus, ön az a fájtéi, aki csinos, szép, csábos testi felépítésű, de nehezen viseli el a meg­rázkódtatásokat Mint mondja, semmi szándéka a társtalan. magányos nők életét, élet­módját választani. Csak eo- pen arra nem gondol, hogy az elvált asszonyoknak nem könnyű férjhez menni. — Az nekem nem probléma — Mind így gondolják. S amíg kalandról van szó, akad is partner mindig. Ámde, ha komolyra fordítja a szót... — Vállalja vagy rfem vállal­ja? — Természetesen, ha ezek után is kitart a válás mel­lett, nyomban Írásban is rög­zítem a tényállást. Csak hat kötelességemnek tartottam. Az ügyvéd Jovális és férfi- párti magatartása teljesen elkeserítette. Már sajnálta, hogy nem választott a fiata­labb ügyvédekből, akik vet- kőztető nézéssel sürögteg a kö­zelében. 0 Valika válik. Heteken át ez volt a hivatal szenzációja. A női munkatársak egymá < közt susmorogtak, a férfiar fölajánlották legmesszebbme­nőbb segítségüket. Az osz­tályvezető a kertszövetkeze' i bungalóját, Kovács a garzon­ját, Kiss a kórházban lev > édesanyja lakását, Lombos, rz idős imádó lakását és Balr- ton-parti villáját ajánlotta fö!, hogy Valika megrázkódtatá ­sok nélkül vészelhesse át fi válás nehéz napjait. De ó visszautasította az önzetlen segítséget. Hadd lássák, hogy ő a látszatra is vigyáz. — Ha kibírtam tizenkét évet mellette, ezt a pár napot még kibírom. — Nehogy kárt csináljon magában — tört fel az aggo­dalom Birinyiből. — Nem bánt az engem. Napestig a rózsáit ápolgatja, 8 NŰGRAO - 1974. szeptember 15., vasárnap

Next

/
Thumbnails
Contents